Nagymama...azaz nagyi

Apám anyjáról van szó, aki velünk élt.

Nagymamáról nehéz írni...homályban van, a szeretet jótékony homályában, már nincs velem, nagyon régen, de mégis mintha mindig velem lenne, mint egy láthatatlan őrangyal.

Sokszor elgondolkoztam azon, hogy nagyon szerettem mégis alig emlékszem rá, vagyis nem úgy, ahogy emlékezni szoktunk. Nagymama volt, olyan természetesen, mint a levegő, nagyon szeretett engem, de nem babusgatósan, (biztos úgy is) hanem olyan jelenlevősen, mindig figyelve, mindent számon tartva, ami velem kapcsolatos.

Mindig ott volt a jó meleg szobája, a cserépkályhával, téli délutánokon a hátamat a kályhának vetettem, még nem gyújtottunk villanyt és beszélgettünk a félhomályban. Én beszéltem, Ő hallgatott vagy néha szólt. Külön főzött magának, de számomra mindig volt valami, amit szeretek. Este mire én bementem lefeküdni, szinte már kialudta magát, mégis nagy csendben volt, csak néha sóhajtott egyet egyet, hogy én el tudjak aludni. Hajnalban már felébredt, de nem kelt fel, nehogy korábban, mint kell felébredjek bármi neszre.

Én kicsi vagyok, Ő derék, magas asszony volt, de nem kövér, arányos testalkatú, öregen is. Haját kicsi kerek kontyocskába fogta a tarkóján, szürkéskék mélyen ülő szemei voltak, az egyik kezében mindig egy összegyűrögetett fehér zsebkendőt szorongatott, mert néha könnyezett a szeme, főleg ha olvasott. A házi ruháit slafroknak hívta, elől gombos ruhák voltak, a nyáriak rövid ujjúak és könnyű, mintás vászon anyagból, a téliek hosszú ujjúak és flanel anyagból készültek. Trottőr sarkú fekete félcipőt viselt, otthon is, nem járt papucsban.

Ha jó kedvében volt mesélt, a háborúról, a nagyapáról, arról, amikor apám kicsi volt, a testvéreiről és a gyerekkoráról, erdész volt az apja és nagyon romantikus környezetben, erdő szélen laktak. Elárvult őzikéket nevelgettek és szabadon játszottak az erdőben.

Minden évben én kísértem el többször is a temetőbe, mert messze kellett menni a nagypapához, Lőrincről a Kerepesi Temetőbe, a Fiumei útra. Valóságos kirándulás volt.

Beszélgetett a sírnál a nagypapával, megsimogatta a keresztet és azt mondta, "Itt vagyok apukám, elhoztam Neked a kis unokánkat." Aztán miután megcsináltuk szépen a sírt, elbúcsúzott, megsimogatta a keresztet, "Szervusz apukám, majd jövünk." Ezt olyan elképesztően természetesen tette, hogy nem gondolkoztam rajta. Aztán sétálva mentünk hazafelé, mindig megmutatta Jókai, Ady, Kossuth, Batthyány sírjait, azaz kriptáit. Az 1848-as parcellában, az aradi hősök közelében pedig ott volt a dédapa, már örök sírja.

Piacra is mindig elkísértem a nagyit, így hívtam, nagyi. Izgalmas volt, mert Ő még tudott alkudni. Mennyi? Két Ft. Adja 1,50-ért? Neem? És továbbment, végül utána vitték 1,50-ért. Azt látni kellett volna, ahogy olyankor továbbment.

A nagyi egyáltalán nem volt olyan fejkendősen, öregasszonyosan nagymamás, Ő a NAGYI volt, az én nagymamám. Büszke asszony volt, ha akart kemény tudott lenni, (sosem velem) tartása volt. Voltak neki "mesteremberei", akik ha hívta őket, jöttek és megcsináltak a házon ezt, azt a nagyi utasításai szerint. A ház az övé volt, 82 éves koráig nem íratta a fiára még a kedvezőbb adó miatt sem. Mindig azt mondta, a férje rábízta a házat, azt meg kell tartani mindenáron. Úgy irányította a "mesterembereit", mint egy művezető, mindent észrevett.

Egy dolgon volt képes ellágyulni, elérzékenyülni, az Ő Gertikéjén. Mindig volt egy naptára, már a halála után megtaláltam az összegyűjtött, eldugott naptárakat és minden bennük volt rólam. Gertike 3 napot hiányzott az iskolából, köhögött. Gertike holnap dolgozatot ír. (figyelmeztetett, hogy készültem-e) Gertike egy hétig nyaral. (a másik nagyszülőnél) Gertike vizsgázik. Később ilyen is, Gertike randevúra ment. A fiút Sanyinak hívják. Hát ez volt a nagyi.

Össze vissza csapongva írtam Róla, mert Ő nem csupán egy emlék, nem történet, Róla nem lehet másképp írni, Ő a NAGYI, az én nagyim volt.

Biztos ezer apróság jutna még eszembe, pedig sokszor elgondolkoztam már azon, hogy alig emlékszem rá és nem is tudom, mit tudnék írni Róla, pont azért, mert olyan természetes volt mindig, mint a levegő, volt és kész. Lehet, hogy néha kamaszként türelmetlen, esetleg pimasz is voltam, de nem számított, Neki nem. Ő mindig ott volt a szobájában és csendben figyelte az eseményeket.