A kocsmában...
Az ajtón belépve balról a kármentő látható. Nem tökéletes csak utánzat, mert a valódi célt szolgáló csukható rész hiányzik róla, de erre itt nincs is szükség. Ott történik a kiszolgálás, azaz a sörcsapolás és egyéb italmérés. Innen mehet még a kiszolgáló a konyhába, mert nyáron konyha is van, a tulaj élettársa főz és nem is rosszul.
A szemközti fal mellett és a jobb oldalon az ablakok mellett asztalok, kecskelábú, lakkozott faasztalok és támlás padok állnak. A falakon, ahol van rá elég hely helybéli festők többnyire dunai tájképet ábrázoló festményei lógnak, szeretem nézegetni ezeket a képeket. Egy asztal elfér még középen is, ezen mindig újságok vannak és néha ide szokott leülni olvasni, beszélgetni a tulajdonos.
A baloldali falrészt egy termetes, télen jó meleget adó cserépkályha foglalja el. Olyan, mint a nagyanyám szobájában volt, hidegben neki támaszthatja az ember a hátát és melegedhet.
Nyáron, mint most is az ajtó nyitva van, szerencsére így a füst nem üli meg a nem túl nagy termet, csak áttetsző, kékes kígyóként kúszik a kijárat felé. A középső lámpán csüngő légypapír körül lusta legyek döngicsélnek. Párás, nehéz levegő üli meg helységet.
Mindig vannak néhányan, üresnek én a kocsmát még sosem láttam. Időnként mi is betérünk, elüldögélünk pár percet egy pohár sör mellett és meghallgatjuk a falu aznapi aktuális híreit, a legfrissebb pletykákat, kihez jöttek Pesti rokonok, kinek született unokája, ki kapott munkát, ki nem a közeli városban, mikor lesz gagyi vásár legközelebb, ki esküszik és hol lesz keresztelő.
A beszélgetés itt nem úgy folyik, hogy mindenki a társaságában lévő emberrel beszél, hanem többnyire közép felé fordulva a bent lévő összes ember együtt beszélget.
-
Hallottátok, már erre felé is gyilkosok mászkálnak – így, az üvegművész, aki a pultnál a kávéját kavargatja
-
Jézusom, Jenő mondjad má, hogy vót – kérdezi Mari néni, aki csak az urát keresi
-
Az Áprily völgyben, tán három napja, egy fiatal férfi, 20 év körüli, se szó se beszéd a vele szemben jövő lányt csak úgy nyakon szúrta
-
Megmaradt a kislány? – kérdezte a sarokból söre mellől, Caruso, az öreg szobafestő
-
Meg, meg szerencsére, kiszaladt az útra, csupa véresen, azonnal hívták a mentőt – jött a válasz
-
Micsoda időket élünk, errefelé ilyesmi nem volt – kapcsolódott be a férjem is
-
Na, az ilyet én úgy, de úgy...széttépném az biztos – mordult a sarokban a falu böllére
-
Én is adnék mellé – folytatta a harangozó
-
Már meg is fogták – jött a megnyugtató válasz – Állítólag itt dolgozott a Szilvánuszban – A fene gondolná -
-
Így engedjük bárhová is a gyerekeinket, már itt se lehet nyugodtan az ember - tette hozzá a pultos asszony
-
Hát, nem őrizhetjük minden lépésüket - fejezte be a témát a művész úr
-
Hiába na, hol vannak már a régi szép idők, mikor még a kaput se zártuk – legyintett rá a kocsmáros is
Ezzel elhalt a közös beszélgetés. Mindenki a söre, kávéja, asztaltársa felé fordult és nem hallatszott egy darabig más csak az alapzaj, a duruzsolás.
Kisvártatva két fiú, inkább húsz év körüli legény robbant be, hangos jó napot-tal a helyiségbe. Természetes vidámságuk hirtelen betöltötte a teret. Az egyik azonnal rágyújtott, majd a pulthoz fordult, a másik sorban lekezelt a bent ülőkkel, a mi asztalunkhoz érve halvány megtorpanás látszott a mozdulatában, de aztán a férjemmel is kezet rázott.
-
Befogadtak, drágám, jegyezve vagy – mondtam nevetve a férjemnek.
-
Megjöttek a Horváth fiúk! Mit isztok srácok – kurjantott a kocsmáros.
Azt azért tudni kell, hogy a Horváth fiúk itt egy igen kiterjedt famíliának nem éppen a legdicséretesebb viselkedésükről elhíresült tagjai.
Ez csak egy ma reggeli életkép. Számomra érdekes hely a kocsma, mi bázisnak vagy információs központnak hívjuk csak úgy magunk közt. (Én eddig ilyen helyre nem igen tettem be a lábamat, mert azért Pesten egy krimó mégis csak más.) Egy falusi kocsma tanulmány, úgy az embereket, a törzsvendégeket, mint a történeteket tekintve, amiket hallani lehet.
Párosan szép az élet...
A félig nyitott ajtó ellenére is gomolygott a csípős füst a kocsma belső helyiségében. A kocsmárosné unottan törülgette a hamut és a kilöttyent sört az asztalokról. A cserépkályha mellett még mindig ott árválkodott két fahasáb, egy loncsos puli pihentette éppen rajtuk az állát. Gazdája az asztalnál a fröccsét kortyolgatta, csak néha hunyorított a sarokban lévő tévére.
Többen a meccset nézték, nyűtt nadrágban, kitaposott cipőben, félmeztelenül csak úgy beszaladtak egy korsóra, de ott marasztotta őket a társaság, a meccs.
A söntéshez közel álló pultot egy fura figura támasztotta, úgy nézett ki mint egy öreg csavargó. Lábán ócska, több helyen lyukas tornacipőt viselt, nadrágjában talán már több volt a zsírfolt, a maszat, mint a szövet, de még stabil darabnak látszott, a felsője valamikor jobb napokat látott kockás ing lehetett, maga mellett a pulton pihent az egérrágta szalmakalap és az öreg madzagos szárú tarisznya. Pogácsát majszolt, ahhoz kortyolgatta a fröccsöt. Közben némi aggodalommal szemében a mellette lévő asztalnál üldögélő asszonyt figyelte. Hasonló korú volt, mint az ember, kócos ősz haja a szemébe hullott, hiába igazgatta folyton, kiszabadultak a tincsek a hevenyészett konty alól, félhosszú tarka szoknyát, kötényt és valami tarka blúzt viselt... A szoknya alól kibújó lábfejét meglátva rájöttem mi lehet párja aggodalmának az oka. A már kivágásokkal megkönnyített papucsból vörösre dagadt lábfej és szinte szemmel láthatóan sajgó bütyök kandikált ki. Látszott az asszonyon, hogy jól esik ülni és jó a hűs italt kortyolgatni.
Többször láttam már őket erre - arra, a kukákat szokták vizsgálgatni vagy néha valami alkalmi munkára leltek, mindenhová együtt mentek, elkísérték egymást, még akkor is ha csak az egyiknek akadt dolga. A falu szélén laknak valahol, nincs senkijük és semmijük, nem is tudom miből élhetnek... Az öreg talán észrevette a pillantásomat, ahogy óhatatlanul az asszony lábát néztem.
- Fáááj a mamának a lába, pihenünk e' kicsint, mielőtt még mennénk...
- Hááát, a doktor úr szerént operááni kéne...de afffene tugggya máá, hogy jobb...nem akarja...fééél tüle...a kórháztúúú...
- Eevagyunk máá mink ííggy, igaz-e mama...! - hátbaveregette finoman és ránevetett az asszonyára
- Jóóvan mááá, naaa - nevetgélt foghíjjas szájával a mama is és szégyenlősen elhúzódott a hátbeveregetés elől...
- Látod - mondtam az utcán a férjemnek - a zsák, meg a foltja, látszik rajtuk is, hogy bárhogy is van, nincsenek egyedül.
Az öreg és a tűzifa...
Még egy kis idő van a tél jöveteléig, mégis már beszélgetünk róla. Nekem is eszembe jutott egy téli történet, amit még tavaly hallottam a kocsmában. Többen üldögéltek együtt és valami okból régi öregek történeteiről beszélgettek.
Az öregember egy kis téliesített faházban éldegélt. A felesége jó néhány éve itt hagyta. Mindenütt látszott az asszony hiánya. A kertben nem volt már egyetlen ágyás sem, egy szál virág sem. Tavasszal nem zöldellt a borsó, az újhagyma, nyáron nem piroslott a paradicsom, ősszel nem virítottak az őszirózsák. A ház már kissé viseltes volt, nem festegette minden évben sem az ablakkereteket, sem a kerítést, ahogy a felesége szerette. Néha néha főzőcskézett magának, ha kedve tartotta. Időnként meglátogatta a régi barátokat, elpoharazgattak, olykor meg is kínálták egy kis ennivalóval. Máskor meg a kocsmába tért be, üldögélt a sarokban egy fröccs mellett és hallgatta a többieket.
Nem volt csak egy kicsike nyugdíja, ketten az asszonnyal, az övével együtt még csak valahogy megvoltak. Egyedül sokkal nehezebb volt. Főleg a telet nem szerette, nem volt könnyű úgy beosztani azt a kis pénzt, hogy tüzelőre és másra is jusson. Főleg az utolsó tél volt nehéz neki. Kialakult egy szokása a hosszú egyedüllétben, néha megbeszélte magával a dolgokat.
-
Na öreg ezt jól elszúrtad? Most mi a fenét fogsz csinálni? - zsörtölődött magával
-
Hová tetted azt a kevés eszed, Te vén szamár? Nem jól számítottál. Kevés lesz a tüzelő. A nyugdíj még több mint két hét. Öreg, öreg, nem vagy már a régi! - morgolódott magában.
Szerencsére a tél még nem tombolt igazán, de azért hideg volt. Eleinte azzal próbálkozott, hogy jó későn kelt fel, olvasgatott az ágyban, hogy későn kelljen befűteni. Este meg hamar lefeküdt. Többször betért a kocsmába is, közelebb húzódott a cserépkályhához, hogy jól átmelegedjen. Lassan teltek a napok, aztán végleg elfogyott a tüzelő, az utolsó faforgácsig. Gondolkodott tépelődött, mit csináljon, szólni szégyellt bárkinek. A falu szélén lakott, nem igen volt szomszédja sem. Pár telekkel arrébb a boltos nagy mennyiségű tüzelőt tárolt. Az öreg egyre többször sóvárogva nézte a fakupacokat és azon tépelődött, milyen jó lenne egy kis fát szerezni. Azon tépelődött, bűnnek számít-e és mekkora bűnnek, ha egy kosárral átmegy és csak néhány hasábot elhoz, csak hogy néha begyújthasson és átmelegedjen egy kicsit.
-
Talán megsegít az isten, nem akkora nagy bűn ez – tépelődött magában
-
Majd szólok én a gazdának, ha megjön a nyugdíj és akkor tudok fizetni, meg úgyis hozatok egy kisebb adagot újra.
Addig addig tépelődött, amíg csak rászánta magát és egyik nap alkonyatkor elindult a fáskosárral.
Bántotta a lelkiismeret, mardosta a lelkét a szégyen érzet. A hideg verejték kiverte, amíg megtette azt a pár métert.
-
Látod vén bolond, hová jutottál, hogy jár, aki már nem tudja jól használni azt a kevés eszét – így korholta magát.
Két napra beosztotta a kosár fát és sikerült egy kis langyos meleget varázsolni esténként a szobájába. Harmadnapra leeset a hó.
- Na, most aztán mit csinálok, elárulják a huncutságot a lábnyomaim – így tépelődött – pedig csak még egy kosárka kéne
Szerencséje volt a kis öregnek, még aznap nagy kocsival két ember jött fáért, jól összejárkálták az egész környéket. Így aztán még az este beállta előtt szív dobogva Ő is megtöltötte még a fáskosarát.
Pár nap múlva betért a kocsmába és nagyon megörült, hogy ott találta a boltost is. Odament hozzá és jó hangosan, hogy bárki hallhatta így szólt hozzá:
- Nagy bűnöm van énnékem édes fiam, de a jó isten is meg tán Te is megbocsájtasz – kezdte
-
Ugyan mi lehet az a nagy bűn Pista bátyám, mondja bátran – így a boltos
-
Édes fiam én abba a hidegbe kétszer megtőtöttem a kosaramat a fádból, mer rosszul számítottam, aztán már nagyon fáztam. Mondd az árát fiam, meg azt hozzá egy adagot estére a kis kocsival, mer megjött a nyugdíj.
-
Jaj, drága Pista bátyám, ennél nagyobb bűne sose legyen, vigyen bátran bármikor, ha elfogy, majd elrendezzük.
Az öreg annyira hálás volt, hogy még a szeme csücskét is megtörölgette az inge ujjával.
- - -
- De hisz adtam volna én neki ingyen is, bármikor, ezért aztán nem kellett volna neki szégyenkezni. Rendes kis emberke volt szegény, isten nyugosztalja, de nagyon rosszul bírta az egyedüllétet. Az asszony halála után nem volt már Ő a régi. - tett pontot a történetre a boltos.
