Ebben a bejegyzésben két legkorábbi emlékemet írtam meg. Fura módon 3 éves koromból eléggé tragikus emlék sejlik fel, de nagyon világosan. Azt hiszem ebből a korból már lehetnek saját valós emlékeink a tudomány szerint is.
Az én 56-om...
Nem sokkal a rendszerváltás után Göncz Árpád köztársasági elnök egy 56-ra emlékező beszédében valami ilyesmit mondott, pontosan idézni nem tudom, csak megragadt bennem - Mindenkinek meg van a maga 56-ja - és ez valahol mélyen igaz, mert nem vagyunk egyformák. Nem csak az adott politikai helyzet volt, hanem mindenkinek a maga történése is, amit a saját sorsa hozott, amibe akarva vagy olykor akaratlanul belesodródott. Volt, aki csak kenyérért ment és odaveszett egy kóbor lövedéktől, volt aki disszidált, volt aki otthon csendesen átvészelte...Nagy zűrzavar volt.
semmiség, de bennem él, élesen a mai napig...
Én 3 és fél éves voltam és van emlékem. Lőrincen laktunk a gyerekkoromban Vöröshadsereg útjának (ma Üllői út) nevezett főútvonal egyik rövidke mellékutcájában. A felnőttek elbeszélései szerint ott elég komoly harcok dúltak. Az orosz tankok föl alá járkáltak a Vöröshadsereg útján és sokszor nem csak az ellenállás miatt, de csak úgy is belőttek a házak közé. Az utcánkbeli fiatal szülők összefogtak és - mert akkor éppen sok kisgyerek is volt a környéken - egy tervezett ellenálló géppuskafészket átkönyörögtek egy másik utcához, pontosabban a piros iskolához. A lövéseket hallani lehetett, közel volt, ott mindenki odaveszett.
Valamennyien egy szobába zsúfolódtunk össze. Még az udvarban lakó, betelepített néni is - akit egyébként a szüleim nem szíveltek - ott kuporgott a bedeszkázott ablakú szobánkban. Öcsém 4 hónapos volt.
Nagyanyámnak nagy dunnákkal, vastag, puha párnákkal feltornyozott ágya volt. Amikor folyamatosan dörögtek a lövések velem azt játszotta, hogy a durranásokkor hangos nevetéssel, zsupsz kiáltással belökött a dunnák, párnák közé. Ezt csak mesélték, bár annyiszor, hogy szinte látom magam előtt.
Az igazi emlék onnan van, amikor már ki lehetett menni a harcok után élelmiszert vásárolni az utcára, boltba, piacra.
Ahol laktunk a túloldalon több üzlet sorakozott, élelmiszerbolt, gyógyszertár, borbély és egy Patyolat, kék fehér portállal egy fehér hattyú jelzéssel a felirat mellett. Sok volt a törmelék, a rom, szinte minden ház, üzlet belövést kapott. Így természetesen a Patyolat is. A leeresztett redőnye kék volt. A kék redőnyön középtájt tátongott egy nagy rés, körben horpadással. Olyan élesen él az emlékezetemben a belövés, a rés, a horpadás alakja, hogy bármikor lerajzolom. Ez egészen biztosan a saját vizuális emlékem. Nagyanyámmal a piac felé igyekeztünk, éppen a Patyolattal szemben, egyik kezében kosár volt, a másikkal szorosan fogta az én kezemet. Lassan mentünk, mert Ő is nézelődött én pedig nem tudtam levenni a kék redőnyön tátongó jókora résről a szemem. Ennyi az én emlékem.Valahányszor 56. szóba kerül előjön bennem ez az emlék.
A Tejbolt...
5- 6 éves lehettem, amikor már voltak állandó feladataim, pl. a vásárlás. Minden második nap a nagyanyám számára tejet és kenyeret hoztam a Tejboltból. Mindig csak ezt a kétfélét, hogy ne legyen túl bonyolult. Nem kellett úttesten átmenni és egyébként is ügyes, megbízható kislány voltam, ezért küldtek már ilyen kicsiként vásárolni. Az egyik kezemben hozhattam a világoskék zománcos tejeskannát, a másikban a szatyrot, benne a fél kiló kenyérrel és a már üres pénztárcával, ez nem volt túl bonyolult. A szatyor az a fajta volt - biztos ismeritek - ami úgy nézett ki mintha spárgából csomózták volna és ugyanabból az anyagból volt a füle is. A pénz meg pontosan ki volt számolva.
Szerettem vásárolni és szerettem a tejboltot. Útközben azért bámészkodtam egy kicsit, aztán mikor közel értem a tejbolthoz, döntő kérdés volt számomra, hogy ne legyen a boltban sorban állók között ismerős, főleg két személy ne, akiket igyekeztem elkerülni. Az egyik egy idősebb, amúgy kedves utcabeli bácsi volt egy kellemetlen szokással, ami miatt kerültem, ugyanis mindig megcsipkedte az arcomat, valahogy a két behajlított ujja közé csippentette a húsomat és kicsit megcsavarta, szóval utáltam. A másik szintén egy idősebb ember volt, egy néni, vastag szódásüveg szemüveget viselt, mindig kócos volt és mert rosszul látott túl közel hajolt és hát kellemetlen szagú, magyarul büdös volt a szája. Szóval, ha ez a két ember nem volt a közelben, akkor szabad volt a vásárlás. Ha bent voltak a boltban, kicsit még bámészkodtam.
A tejboltot azért szerettem, mert minden kék, fehér volt és tiszta, ez akkor nekem nagyon tetszett. A portál ablakait kék keret övezte, a kiírás kék alapon fehér betűk, a polcok kékre festettek és a sajtokat, juhtúrót, túrót tartalmazó dobozok hófehér gézzel voltak letakarva. A zsömlék, kiflik, pacsnik, pogácsák, mákos puffancsok, perecek pedig gusztusos kosárkákban várták az eladást. A kenyerek sorban oldalukon álltak egy hosszabb polcon. Az illat pedig, ami a kis üzletet jellemezte már az utcáról érződött, a friss kenyér és friss péksütemény utánozhatatlan finom illata volt, olyat azóta sem éreztem.
Még egy jellegzetessége volt a üzletnek az ablak előtt két - akkoriban szabványos – asztal állt, ahol állva lehetett reggelizni. Nehéz talpon, talán alumínium csővázon szögletes lap, a borítás szintén kék, ilyen volt az asztal, magasabb kicsit a körbeülhető asztaloknál. Mindig két három ember falatozott az asztaloknál, pöttyös bögréből friss tejet ittak és valamilyen péksüteményt ropogtattak hozzá. Szinte hallom a roppanásokat, ahogy falatoznak. Nem voltam sosem jól evő gyerek, de ezt mindig élvezettel nézegettem.
Amikor rám került a sor, a kiszolgáló tejesnéni mindig mosolyogva köszöntött és türelmesen várta, hogy kihámozzam a szatyorból a pénztárcát. Kivette a pénzt, kimérte a kannába a tejet, füles mérőkanalak voltak a nagy tejeskanna nyakára akasztva, levágta a kenyeret, üdvözölte a nagymamámat és figyelmeztetett, hogy vigyázzak hazafelé.
Néha kaptam egy friss, ropogós sóskiflit, csak úgy. Olyankor odaálltam az ablak mellé és mint a nagyok ott helyben megettem a kiflimet.
