A legszebb évek...

A legszebb évek...
2011. május 31. 15:53

Mindig egy film jut eszembe, a Kamaszkorom legszebb nyara.

Csendes, beszélgetős esték kedvelt témája nálunk az emlékezés, úgy látszik az ember ahogy öregszik és bölcsebb lesz, szívesen emlékszik az egyre régebbi dolgokra, az ifjúságra, a kamaszkorra, a bennünket akkor foglalkoztató érzésekre, kérdésekre, érzelmekre...

Sokszor jókat nevetünk, csodálkozunk és élvezettel elemezzük egykori önmagunkat. Ez afféle játék. Amennyire más közegből jöttünk, más neveltetésben részesültünk, másféle módon és más érzésekkel éltük meg a kamaszkor fura éveit, annyira pontosan illeszkedünk most egymáshoz, mint valami mérnöki pontossággal összepasszított finom műszer, a kidolgozó, a nagy mérnök pedig maga az élet. Ő sokat szelídült, finomabbá csiszolta a sorsa, én "vagányabbá", lazábbá váltam az évek során. Vannak dolgok, amikben meg nagyon is egyezünk, így aztán hajszálpontosan összepasszolunk.

A férjem nagyon korán szabadjára engedett fiúgyerek volt. Angyalföldi srác, számára valóságos kis bandában teltek a kölyökévek. Édesanyját korán elvesztette, (ezért aztán felnőttként különösen tiszteli az anyákat és a nőket) és attól fogva automatikusan felnőttnek érezte magát. A kamasz fiúknak, ahogy ez természetes is többnyire egy bizonyos témakör körül forgott a világ, a lányok és a lányok legérdekesebb, legizgalmasabb testrészei körül. Ment a nagyotmondás, időnként a dicsekvő mellébeszélés és a folyton folyvást arra való törekvés, hogy azok a bizonyos izgalmas női testrészek minél gyakrabban testközelbe kerülhessenek. Írom, ahogy a férjem mondani szokta, "imádtam a lányok bugyijába nyúlkálni", ma ezt úgy hívja, "tinizés".

Időnként mindenáron azt akarja rám beszélni, hogy bizony én is pont ilyen lehettem, minek titkolom már úgy, pont őelőtte.

- Naa valld már be...cicukám!...nem szégyen az.... nekem elmondhatod...!? - így szokott évődni és olyankor egészen kamaszossá válik a mosolya.

Pedig nem úgy volt, bármennyire is szeretné úgy hinni, nagyon mások voltunk, mi lőrinci barátnők, mi hárman, négyen, akik folyton együtt lógtunk. Nálunk nem volt banda, meg csavargás. Kertes házban laktunk, átjöhettek a szomszéd gyerekek és a barátnők, barátok. Nem mondom, hogy nem engedtek el sétálni, meg moziba, volt szabadságunk, de szabályok, és betartani való esti határidők voltak.

"Úrilánynak" neveltek, kioktattak, ugyan nem nagyon érdekelt, hogy mit hogyan illik, de így volt. Nagyanyám még akkor is igyekezett minden másodpercben ott sertepertélni körülöttünk, amikor átjöttek az osztálytársaim, lányok fiúk vegyesen, mert népszerű voltam az osztályban. Kicsit hallgatózott, figyelt, hogy miről folyhat a szó, rendben mennek-e a dolgok. Ennek ellenére mégis jöttek, mert nem mindenkihez lehetett átmenni, mikor a szülők dolgoztak.

Milyen kamasz voltam? Nem is tudom. Ha így visszagondolok, de talán csak mai szemmel, kicsit "fiúbolondító", de úgy, hogy nem is tudtam róla. Jól kijöttem a fiúkkal, de nem azért, mert fiús alkatú vagy természetű, fáramászós, harcias lány voltam. Egyáltalán nem, mégis szerettek, bevettek a titkos bulik tervezésébe. Aztán meg járkáltak is utánam, de én még nem értettem, nem úgy értettem, csak pajtáskodtam. Kicsi termetű voltam, olyan kis helyeske, ide oda röpködő, hipp, hopp, itt is vagyok, ott is vagyok, olyan nevetős, vidám setre Kata. Mindig nyüzsögtem és nyüzsögtek körülöttem. Mindez, mármint a körülöttem nyüzsgés némi óvatossággal vegyes érdeklődéssel történt, mert a fiú osztálytársaimnak és a nagyobb fiúknak meg pláne azért a "tanár úr lánya" voltam. Velem szemben nem volt se durvaság, se csúnya beszéd.

Jó tanuló voltam, de nem az önző eminens, hanem a tanárok szempontjából inkább a csibész fajta. Súgtam, beszélgettem, másolták a leckéimet. Reggel már az ajtóban szétszedtek a fiúk, naaa, nekem a matekot, nekeeem a nyelvtant, de cserébe megcsinálták politechnikán a kiskocsit, meg a pléhkockát helyettem. A diákcsínyeket pont úgy élveztem, mint a többiek. Csibész osztályba jártam. Engem is kiküldött néhányszor az egyik tanárunk büntetésből a folyosóra. A mi osztályunk előtt kellett a tanári felé elfordulni és jött apám. No, most mi lesz, de nem lett semmi, cinkos mosollyal a szája szögletében csak intett egyet én meg megrántottam a vállamat, ennyi volt.

Még hetedikben volt egy „kalandom”. No, nem kell megijedni, csak annyiban volt kaland, hogy hónapokon át minden nap hazafelé követett egy fiú. Két villamosmegállónyit kellett gyalogolni, csak reggel szálltunk villamosra. Most már nevetek rajta, de féltem ettől a fiútól. Egyrészt azért, mert szótlanul, kitartóan követett, inkább szólt volna, hogy várj meg, vagy igyekezett volna mellém érni. Nem, csak összeszorított szájjal, szúrós szemekkel nézve szótlanul követett egészen az utcánk sarkáig, aztán addig állt ott, amíg bementem a kapun. Másrészt a híre miatt tartottam Tőle. Ő volt az iskola rossz fiúja a 8. Á-ból. Mindig volt vele valami zűr, állandóan kiállították sorakozókor, folyton intőt kapott, berúgta labdával a folyosóablakot, fityiszt mutatott a pedellusnak és rossz tanuló volt, szóval róla sugdolóztak a többiek. Már nem emlékszem, hogy lett vége, azt hiszem egy darabig a fiú osztálytársaim kezdtek, egyszerre többen hazakísérgetni.


A szerelmesesdi a hetedikes év végi osztálykiránduláson kezdődött, nagyon aranyos képek vannak róla. Két fiú is szemezgetett velem, érdeklődött utánam, egy a saját osztályomból egy a párhuzamosból. Jó dolgom volt, cipelték a cuccomat, mindenütt foglalták a helyet, csónakáztattak a Hámori tavon, (a Szalajka völgyében voltunk 3 napos kiránduláson) virágot szedtek nekem. Akkor nem volt ám még csak kézfogás sem, még csók sem, csak olyan szerelmetes, ábrándozós nézés, olyan sejtelmes összemosolygások.

Nyolcadikban volt egy fiú a másik osztályból, ahol apám tanította a magyart, ez már picivel komolyabb "ügy" volt. Még felnőtt korában is emlékezett rá, mekkora pofont kapott egy kis órai pusmogásért, pedig csak miattam volt, mert nem tetszett az apámnak, nem a fiú, csak az együtt járkálás. Igazi diákszerelem volt. Moziban simulás, rövidke suta csókok, kézszorongatás és a nézés, a nem tudom milyen csábító?, vágyakozó?, szerelmetes nézés. Szép barna szemei voltak a fiúnak, Sándornak hívták és kedves, búgó mély hangja. Ha visszagondolok talán sokkal érzékibb és mindenképpen izgalmasabb, szebb volt az a tétova vágyakozással teli, ábrándos kapcsolat, mint a későbbi felnőttkori udvarlások, csak azt akkor még nem is tudtuk.. (Vele felnőtt korban is találkoztunk és igazi nagy, szenvedélyes, beteljesülő szerelem lett belőle)

Az első igazi csók? Milyen volt? Hát a helyszín nem romantikus regénybe illő. Akkor épült a környékünkön egy lakótelep. Az állványok között bujkálva próbáltunk kettesben létet találni. (modern romantika?, no meg kettőnk kisebb testvérei, öcséink folyton a nyomunkban voltak) Szóval ne nevessetek ki, én nyálasnak éreztem azt az első csókot és úgy emlékszem a világért nem akarta elengedni a számat, szóval még hosszú is volt. Nem adta fel, aztán később belejöttünk.

Hát ilyen szelíden, szolidan játékosan ment ez a szerelmesesdi az én kamaszlány koromban. Végig az érettségiig így váltotta egymást néhány fiúka. Semmi "bugyiba nyúlkálás", néha- néha egy kis bátortalan "kebeltapi", de semmi több. Na, aztán részemről meg, tényleg semmi, csak simulás. Nagyon szerettem a parkban, alkonyatkor a padon ülve, a fiú vállára hajtani a fejem és úgy beszélgetni, az irtó romantikus volt.

Nem tudom, milyen, hát ilyen volt az én kamasz koromban, nálam a diákszerelem, a kamaszszerelem. Mai szemmel nézve kedves, bohó és szép is.

A nyolcadik utáni nyár volt az utolsó nyár, amit a nagyszüleimnél töltöttem vidéken. El kellett hát búcsúzni a legszebb nyárban attól a fiútól, akivel az egész tavaszt az ébredező szerelem izgalmában töltöttük. Váltottunk néhány levélkét, de nem láttuk többé egymást egészen kereken, 16 éven át…

Azon a nyáron a nagypapa csodálatos kertjében szerettem egyedül lenni. A málnás melletti bársonyosan puha fűben fekve, kezemet fejem alá téve bámultam a felhőket, hallgattam a kis patak csobogását és a fiúra gondoltam, ábrándoztam.

Aztán jött a gimnázium. Nagy társasági élet zajlott. Fiúk lányok együtt, bulizás, vetélkedők, versenyek, kirándulások, szép élet volt. Általában mindig mindenkinek volt egy megszokott párja, többnyire egy felsőbb osztályból, vagy párhuzamos osztályból. Csoportosan jártunk, több pár mindenhová. Jó volt, mindig nagyobb volt így a társaság és jól szórakoztunk. A szülők sem féltettek annyira, mert többen voltunk.

Akkor már voltak olyan másféle lányok is, olyan igazi fiúzósak. Mi a barátnőimmel kicsit titokzatosnak tartottuk őket és fogalmunk sem volt, hogy mi az a több, amiért titokzatosak, de gyanakodva néztünk rájuk. Őket jóval idősebb, idegen fiúk várták mindig a suli előtt.

Harmadik gimiben nagy izgalom volt a szex körül, mert azért akkoriban az még tabu volt, nem volt mindennapi beszédtéma. Csak sejtelmesen, és mindig csak annyi hangzott el egy párosról, hogy képzeljétek, ők már csinálják, tudjátok, azt. Hát ennyi volt, irigykedtünk kicsit, bár nem is tudtuk, de kíváncsiak is voltunk, hogy milyen is az, amire irigykedünk. Ők érettségi után össze is házasodtak.



Azt hiszem az érettségivel, a gimnáziumi évek végével valóban vége volt, a szép, ábrándos, izgalmas kamaszkornak. Várt ránk az élet.

Variációk egy témára...

Játék a szavakkal, Áprily Lajos rímeivel! Csak mert jó kedvem van és gyönyörű a tavasz.
Napról napra, nagy élvezettel figyelemmel kísérem és fényképezem a természet tavaszi megújulását. Ma fényképezés közben az alábbi két verset mondogattam, mit  mondogattam, daloltak bennem a játszi rímek.

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve s egy ős evoét a fénybe kiált. Régi, kiszáradt tó vize árad, néma kutakban a víz kibuzog. Zeng a picinyke szénfejű cinke víg dithyrambusa: dactilusok. Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som. Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havason. Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Tavaszodik

Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb.
s mintha a róna
kedve dalolna
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzen a zsenge határ:
"Szíved a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide már"!

Korábbi írásaim... II. 2008. aug. 15. - 2009.júni. 6.

A nem hittem volna blogról

Egy kis jutalom...

2009. Jún. 6, szombat

Most végre megvalósítjuk a tavasszal félretett meghívást és utólag akár "nászútként " elmegyünk egy hétre a férjem unokatestvéréhez Luxemburgba. Ez egy érdekes történet. Kamaszkorukban látták egymást utoljára és most az interneten összejött a család. Én munkanélküliként vagyok itthon az unokahúg meg nyugdíjas, így mi napi levelezgetésbe és jó barátságba kerültünk egymással. Most végre utazunk, hétfőn hajnalban. Már előre - persze meglepetésként - jó kis programokat terveztek nekünk és mulatni is fogunk...

Az alábbiakban elfilozofálgattam a lakásfelújítás nehézségeiről és az ennek kapcsán elkövetett balfácánságaimat is elmeséltem, de ez elszállt. Nem írom meg újra. Lehet, hogy majd egyszer a legvégén. A lényeg, kicsit zűrös minden...

Most szépen elmegyünk, itt hagyunk mindent, mint Szt. Pál az oláhokat, vagy csapot papot, mint Csokonai és mire visszajövünk új tető lesz a házon.

Az tuti, hogy egy másodpercig sem fogok arra gondolni, mi van otthon. A gyerek és a kutya a nagyfiamnál lesz.

Ágyőőő.... (azért Rátok gondolok)

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 6 hozzászólás

Nem hiszem el... !

2009. Máj. 28, csütörtök

Hallatlan, borzasztó, hallatlan, borzasztó... - ezt egy ősrégi kabarétréfában mondogatta visszatérően egy öreg komikus. A tréfát félretéve a következő eset elég borzasztó.

Az ELMÜ legújabb "tréfája". Épp a napokban mondogattam a páromnak, hogy nem furcsa, havonta jelentem az óra állást és január óta nem kaptunk számlát, ennek nagy  bőjtje lesz. Jóstehetség vagyok. Ma jött egy aránytalanul nagy számla, azaz ha öszeadom a négy hónapot nagyjából, csak nagyjából megfelelő. Tehát valami fegyelmezetlenség, lazaság folytán szépen - mintha ez természetes lennen - a négy havit számlázták egyszerre. Ami még elég érdekes mindez úgy néz ki egyetlen sorban, hogy április 1-től ápr. 22-ig, mintha egy havi számla lenne. Nekem megvan, hogy mit jelentettem, ha összeszámolom akkor is tévednek 55-öt, de egy hónapnak tekintve meg egyenesen valótlan és hülyeség. Eztután esetleg majd még megérkezik a többi, mert mi van az első három hónappal? (szerintem benne van, de a számlán úgy írták, mintha egy hónap lenne) Ki érti ezt az ELMÜ-n kívül, vagy még ők sem?

Ez a hétköznapi, bérből és fizetésből élő embernek a mesterségesen, azaz szándékosan kellemetlen helyzetbe döntése, ellehetetlenítése. Az összeg 4 részre osztva (mert 4 havi) valahogy azért kifizethető, így egyben nem. Több, mint a férjem egy havi fizetése. (sok áram fogy nálunk , mert sajnos boyler van és mindenféle célú melegvíz onnan megy)  Oké, ott az örökség természetesen ki fogjuk fizetni, de ha nem lenne!?

Kezdem azt hinni, hogy ha létezik BAR lista, akkor ezen az alapon létezik egy KIBASZÁS lista is. Olyan emberek vannak rajta, akikkel valamilyen hivatalnak valamilyen módon ki kell szúrni és ezt a listát a hivatalok kézről kézre adják egymásnak. Ha belegondolok abba, hogy mit csináltam volna ezzel a számlával két évvel ezelőtt, akkor csak csupa rossz megoldás jut eszembe.

Azon is elképedtem a mellékletek tanulmányozása közben, hogy újabban az ELMÜ-nek bizonyos furcsa nevű szolgáltatásokért is fizetünk, ami nem kis része a számlának, ehhez pedig jön még az egésznek az ÁFA értéke. A végkövetkeztetésem az, hogy az egyéb költségek plusz ÁFA összeadva majdnem kiteszi a számla felét, valamivel kevesebb, mint az áram valóságos díja.

Nagyon unom az ilyen és ehhez hasonló, minek is nevezzem, kellemetlenségeket, figyelmetlenségeket. Mit mondana az az ügyintéző, aki végre négy hónap után számlázott? Talán annyit, hogy bocs kimaradt valahogy? Neki munka, darab darab, mint számla a nagy paksamétából, ami előtte áll, amivel végeznie kell, de nekem már más...

Az iratok, számlák, határozatok, végzések beadványok mögött emberek, sorsok vannak, ez senkinek nem jut eszébe.

Sok sok apró történet, kisebb nagyobb családi dráma, valóságos életregény van egy egy kifizetetlen számla mögött. Ezt csak akkor látja az ember, mikor valaki a szociális osztályon bead egy kérelmet vagy egy fellebbezést, leül az ügyfélszékre és néhány perc alatt elmeséli az egész nehéz életét.

 Küldte: Euridike Üzenetküldés | 15 hozzászólás

Nomád - konyha...

2009. Máj. 27, szerda

Most érkeztünk odáig a felújításban, hogy egyszerre verik szét a konyha egy részét és a fürdőszobát, a konyhából azt a falat, ami a vizes blokkot jelenti.

Így hát kiköltözött a konyha és a speiz egy része a garázsba.

Úgy érzem magam, mint amikor a Balatonnál nyaraltunk a barátnőmmel, a garázsból alakítottak ki egy kis nyári lakrészt, vagy a valamikori úttörőtáborok tábori konyháján, vagy mikor egy csapat kiránduló ideiglenesen pár napra letáboroz valahol. Különbség még így is van, mert az említett helyeken azért volt némi rendszer. Itt most még az nincs. Egy darabig egyedül pakoltam, de aztán besegítettek mások is. (a két srác, akik dolgoznak nálunk) Így aztán fogalmam sincs, hogy a kiköltözött holmi nagy része hol van, melyik dobozban. A fiúk ugyebár nem szelektáltak, mindent összevissza dobáltak, pl. liszt, fedő, üvegpohár, fűszeres doboz egy helyre, ahogy érték kb. ilyen stílusban. Ott van még továbbá az a körülmény, hogy a hűtők és a mosogatógép még bent vannak, a víz viszont az udvari csapból vehető. A főzés úgy zajlik, hogy mire mindent összeszedek jó néhány kört és több felesleges kört teszek. Az áramot a párom hosszabbítók szövevényével megoldotta, minden masinám üzemel és ilyenkor derül ki milyen hasznos a palackos gáz. Szóval azért elég érdekesen, gyalog kakukk módjára készül az ebéd és asztal, konyhapult helyett épp pont az szolgál, amit érek. Azt mondja a párom "meglátod, imádni fogod, majd vissza se akarsz költözni". Végül is ki lehet bírni, néha még jót nevetek is saját magamon.

Hirtelen eszembe jutott, hogy korábbi életem folyamán ismertem pár asszonyt, akit az ilyen a hétköznapi élet rendjéből történő kimozdulás súlyosan megviselt. Ilyen volt anyám és nagyanyám is. Anyám elképesztő űzöttséggel és felturbózott hisztivel volt csak képes elviselni, ilyenkor mindig agyonhajszoltnak és ziláltnak látszott és repkedett az "ezt nem lehet kibírni, ez őrület, sose lesz vége, borzasztó állapot, nagyanyám száját pedig sűrün hagyta el az "oh mein Gott, schreclich, és hasonló kifejezések és közben kezeit tördelve topogott. Ha pl. most látnák a nappalinak azt a részét, ahol a fürdőszobát szétverő mester járkál, pedig letakargattam vastagon újságpapírral...

A barátnőim is nem győznek sajnálni levélben, hogy mi mindent kell kibírnom, micsoda felfordulás, mennyi por, mennyi kosz, stb.

Lehet, hogy hétköznapi szemmel nézve nem vagyok normális, mert ez az egész abszolut nem izgat, amit meg kell csinálni, azt megcsinálom, de ennél jobban nem érint. Az egész felújítástól csak azt várom, hogy kész legyen, szép legyen, a többi részétől pusztán annyit, hogy a lehetőségek szerint minden rendben legyen, senkinek ne történjen baja és a kisebb bakik folytán ne legyen számottevő kár. Még azt is mondhatnám, hogy néha élvezem, egy "kalandnak" tekintem az egészet, amiben az eredmény kedvéért minden kicsit a megszokottól eltérően működik. Néha egy egy visszás helyzet kapcsán ellenállhatatlan nevetés tör rám, ilyenkor a párom sem tehet mást, mint hogy velem nevet még akkor sem ha különben amúgy bosszús lenne.

Ma már túl vagyok a fejtett bableves, füstölt oldalassal és mellé túrógombóc tábori módon menü elkészítésén.

Ha belegondolok, hogy most hogyan csináltam az ebédet, akkor pusztán arra kell ráébrednem, hogy mekkora haladáson mentünk keresztül a gyerekkorom óta. A vidéki nagymamánál természetes volt, hogy a vizet a vödörből mertük, (kútból húzták) a lisztért a kiskamrába, a krumpliért a pincébe kellett menni, zöldséget a kertből hoztunk, a főzés pedig sparhelton folyt, a mosogatás pedig mosogatódézsában...

Ha minden kész lesz, akkor viszont csinosak leszünk és nem csak jó de működőképes lesz végre minden és sajnos a pénztárcánk eléggé lesoványodik.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

Horgászat...

2009. Máj. 25, hétfő

Tegnap délelőtt hosszas vívódás és készülődés után végre elmentünk horgászni a tóhoz. Aki nem tudná, a horgászathoz való előkészület nem kis dolog, csali, etetőanyag, a botok felszerelése, horog, nehezék, úszó stb. mindenféle mütyűrből tartalék a horgásztarisznyába , (kimustrált szimatszatyor) vödör a fogásnak, hogy élő maradjon, merítőháló, a botok földbe szúrható tartói, horgászszékek, remélem nem hagytam ki semmit...

Minden holmi bekerült az autó csomagtartójába és elindultunk a helyszin felé, ami igen közel van, de ugye autós férfiember sehová nem megy gyalog. ("csak nem fogom ezt a sok szmötyit gyalog cipelni") A horgászat megkezdésének rendje van, a parkolás az első, aztán le kell adni az igazolványt, be kell írni a nevet és az érkezés időpontját a horgásznaplóba és gyalog lehet megközelíteni a kiszemelt horgászhelyet. A páromnak régen volt egy saját kezüleg épített stége, de ez a "saját" már rég átment a közös tulajdonba, mert egyre több az idegen, azaz vendég horgász is, fizet így hát oda mehet, ahová akar. Letáboroztunk és végre megkezdődhetett a "horgászat". Az egész abból állt, hogy a férjem folyamatosan mondta, "hát én nem így szoktam ám horgászni, beakad, becsomósodik, vacak ez a bot, nem süllyed le az úszó eléggé, nincs elég súly rajta, nincs megfelelő ólom, ezt most ki kell cserélni, most meg sok a súly, most lehúzza, nem jó ez így, sokkal jobb fenekezővel horgászni..."  Kérdeztem a férjemtől: "Te, hol van ebben a szórakozás, az élvezet?"  Aztán egy idő után, miután jó párszor debobálta és kihúzgálta mindkét botot valahogy megnyugodott és leült végre.

Mondanom sem kell, hogy üres vödörrel mentünk haza, én viszont elgyönyörködtem a tóparti élővilágban. Gyönyörűek voltak a lombok a bokrokon és a fákon és az egész lombsátor tükröződött a tóban. A velünk szemben lévő partoldal végig piros pipacsköntösben pompázott. A tó felett a napfényben párosával kergetőztek és csicseregtek a parti fecskék. Egy magányos kárókatona (halfarkas, kormorán) hosszasan kőrözött a tó felett, hol magasabban, hol alacsonyabban szállva, biztos a megfelelő zsákmányra, halra lesett. Azt is sikerült megfigyelnem, hogy hogyan "landol" a vízen és hogyan száll fel. Amikor felszáll először úgy látszik, mintha egyre gyorsítva futna a vízen, aztán emelkedik. Amikor leszáll, akkor meg úgy néz ki, a vízen fékez. Egy vadkacsapár is békésen úszkált és őket is sikerült megfigyelni, ahogy vízre szállnak, olyan egyformán érkeznek, mintha koreografálnák.

A közelünkben is körölnéztem, főleg mert nagy csobbanást hallottam. Egy zöld béka érkezett a partra és a még sekély vízbe sikerült az ugrása. Kimászott a szárazra és hosszú időre szinte megmerevedett, gondolom álcázásképpen. Végig nem sikerült elmozdítanom, hiába piszkáltam körülötte a kavicsokat és az apró száraz ágakat. A sekély vízben felfedeztem egy szerintem még fiatal vízisiklót, a legvastagabb részénél sem volt vastagabb a kisujjamnál. Észrevétlenül siklott a víz alatt, aztán egyszer egy kis gallyra kiemelte a fejét, egy darabig úgy maradt, majd visszabújt a víz alá és spirál szerű alakzatba rendezte magát. Néhány perc mozdulatlanság után visszaúszott a mélyebb víz felé. Egy másik, valamivel nagyobb sikló egészen kijött a vízből, valami volt a szájában (sajnos túl messze volt) és eltűnt az aljnövényzetben. Idáig azt hittem, hogy sokkal nagyobbak a siklók, mert az állatkertben csak nagyot láttam, nem gondolnám, hogy ezek a picik olyan nagyra nőhetnek, biztos más fajták. Még a megérkezésünkkor egy gyík napozott az úttest közepén, megálltunk, kiszálltam  és közel mentem hozzá, hogy elszaladjon, nehogy elgázoljuk, nagyon szép volt a színe, a teste fűzöld, a feje türkizkék, ragyogott a napfényben. Nem szeretem a hüllőket, de látványnak szép volt. Szóval egész jól elszórakoztam én a horgászaton kívül is.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 11 hozzászólás

Mi lesz ebből...?

2009. Máj. 20, szerda  

Olvastam és hallottam az iskolarendszer megváltoztatásáról szóló tervezetet. Mint hozzá nem értő és mint egy kiskorú szülője tudok hozzászólni. Ijesztő a kép, amit fest a tervezet a jövőről. Az iskolarendszer szerkezetének a megváltoztatása szinte lényegtelen a többihez képest, hogy hány elemi és hány középiskola lesz az részletkérdés. A tanítás és a nevelés jövőbeni elképzelése viszont "ijesztő" számomra. A gyerek a jövőben is gyerek marad, támogatásra, irányításra van szüksége. Az általános iskola változásai aggasztanak engem, az a néhány év az alapok lefektetésére hivatott, de ez rendszer és fegyelmezés, szabályok nélkül nem megy. A gyereknek igenis szüksége van a határokra, a korlátokra, a megmérettetésre, a teljesítményének mérésére, a versenyre, az egymás közötti összehasonlításokra. A tervezet szerint hetedik osztályig nem lesz még jegy sem, csak készségfejlesztés. Ha ez tényleg így lesz, akkor a gyerekek valóban csak az időtöltés és a megőrzés miatt fognak az iskolába járni? A tudományos kutatások pedig pont azt mutatják, hogy a gyerekek kicsi korban nagyon tanulékonyak és jó teljesítményre képesek, frissek a tanuláshoz és befogadóak.

Volt szerencsém néhányszor szülőként megfordulni az általános iskolában, ahová a fiam járt és mondhatom elképedtem, megrökönyödtem, attól, amit láttam és tapasztaltam. A korai akceleráció miatt a mai gyerekek nagyon fejlettek, de a szellemi és az erkölcsi fejlődésük nem mindig igazodik a testi fejlettségükhöz. Az iskolában már most valóságos anarchia uralkodik, a gyerekek hihetetlenül fegyelmezetlenek, gátlástalanok, közönségesek és brutálisak, ezt tapasztaltam abban az iskolában. A pedagógusok a fegyelmezéssel szinte meg sem próbálkoznak, tanítani meg így szintén nagyon nehéz.

Kérdezem én mi lesz az általános iskolából, ha még az érdemjegyeket is eltörlik, semmilyen fegyelmezési, megkülönböztetési, ösztönzési lehetőség nem lesz? A gyerekek készségfejlesztés címén "szórakozni" fognak járni az iskolába? Lezserkedni, az időt elütni? Kíváncsi lennék, hogy Magyar Bálint mikor töltött el csak néhány percet is egy hétköznapi általános iskolában. Így hogyan történik majd meg az alapok lefektetése, amire a középiskolához, hogy ott komolyan tanulni lehessen nagy szükség van.

Szerencsére a középiskola, ahová a fiam most jár, nagyon jól működik. Megvalósul a tanulás és a nevelés is. A tanárok kemények, fegyelmeznek is, tanítanak is de ha kell "barátok" is, megvan az egyensúly. A szülői értekezleten már most is elhangzik, hogy gyenge az alap, az általános iskola talán nem volt elég erős.

Nos, akkor mit lehet majd elvárni az új rendszerű általános iskolától, ahol még jegyek sem lesznek, így a tanulásnak nem lesz becsülete, "értelme". Hogyan születnek meg ott az alapok a későbbi oktatáshoz, majd a nagybetűs élethez.

Remélem azért ehhez a tervezethez még lesz másnak is hozzászólása, gyakorló szülőknek, tanároknak. Ha nem akkor mi lesz a jövő nemzedékével?

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

Még mindig a munkanélküliségről…

2009. ápr. 2.

Amit az egész kérdéskörben eddig leírtam, amin elgondolkoztam és amin felháborodtam az részemről nem elvárás a rendszerrel, az állammal és a világgal szemben, hanem természetes dolognak kéne lennie és működni kéne normálisan az egész élet részeként. Én nem várok, a sorstársaim sem az államtól sem segélyt, sem segítséget. Munkát akarok, a munkával megkeresni az érte járó bért és abból a bérből teljesíteni az állammal szembeni kötelességeimet. Én természetesnek tartom, hogy a szolgáltatásokért fizetség jár, hogy a béremből adózni kell, semmi alól kibújni nem akarok. Nem segélyből akarok élni, hanem a munkám eredményéből szeretném biztosítani a családom, a gyerekem számára a megélhetést. Bármilyen elcsépelt frázis és bármilyen természetellenesen hangzik is a nulla forintból, az ellátatlanságból nem tudok fizetni, de azt sem tudom megtenni, hogy nem eszünk, nem világítok, télen nem fűtök, bár minden tevékenységen szűkíteni tudok, spórolni tudok, de mégsem élhetem a továbbiakban úgy az életemet, mint tették azt az emberek, mondjuk az ősközösségben. Természetesen vannak, gyerekeim, férjem és rokonaim, de nem az a gyakorlat, hogy a családom tartson el és a barátaim. Tisztességes munkáért, tisztességes bért akarok, milyen régi mondás ez, talán emlékeznek mások is, egy kis történelem.

Én az államnak tisztességes polgáraként szeretném a rám rótt kötelességeimet teljesíteni, de azért szeretnék a jogaimmal is élni. Az egyik alapvető jog, a munkához való jog. Minden mellébeszélés, számolgatás, gazdasági és politikai okfejtések helyett munkahelyeket kéne teremteni. Egyszerűen lehetetlen, hogy a XXI. században egy túltengő állam úgy tartsa fenn magát, hogy a polgárait fossza meg a munkától és minden alapvető jogtól, juttatástól. Az államnak is vannak kötelességei a polgáraival szemben, a normális élet biztosítása. Én végigjártam a munkanélküliség szamárlétráját, először munkanélküli segély, aztán rendszeres szociális segély, idáig még valamennyire működött a "segítség", mert a szoc. segély mellé azért még járt a TB. ellátás, és különböző gyermeknevelési támogatások igénybevétele, az ellátatlanság megjelenésével a semmi mellé még "jár"az összes támogatás megvonása, hiszen az megszűnt, ami alapján járt. Tehát az állami logika szerint a  nulla jövedelemből még fizessek magamnak TB-t, ha akarok normális nyugdíjat, akkor SZJA-t, a gyerekemnek pedig kerüljön többe az iskolai ebéd és a tankönyv, mint a szoc. segély mellett. BOCSI, ISMÉTELTEN HANGSÚLYOZOM, NEM A SEGÉLY KELL, NEM VÁROM EL, DOLGOZNI AKAROK, MUNKÁT AKAROK ÉS A MUNKÁÉRT BÉRT. Csak nem értem, hogy a nulla jövedelemből, hogy várnak el tőlem az eddiginél többet.

Egy kis közgazdaságtan, nagyon primitív módon. Az állam, mint tudjuk az a szervezet, ami felelős az ország működéséért. Megszervezi és kivitelezteti mindazt, amitől egy ország ország és normálisan működik. Működteti az infrastruktúrát, a szolgáltatásokat felügyeli, a közlekedést a repülést, MÁV-ot, az áramszolgáltatást, a gázszolgáltatást, a vízszolgáltatást, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget, a tűzoltóságot, a mentőszolgálatot és még sorolhatnám...  Az országgyűlés a törvényhozó testület, a kormány a végrehajtásért felelős. Ha mindez normálisan, a rendeltetésének megfelelően működik, akkor van  munka, van élet, van gazdaság, van fejlődés.

Ha az állam túlteng, ha sokkal méretesebb a kelleténél, akkor már kezdődik a baj és ha az állam felelős tisztviselői, akár országgyűlési képviselők, akár kormánytagok, akár bármilyen vezetők folyamatosan csak azon munkálkodnak, hogy nekik személy szerint jó legyen, sok legyen és elég legyen, akkor bizony az egész összeomlik. Ha ez még tovább gyűrűzik és még azon munkálkodnak, hogy egymásnak hogyan segítsenek a még többhöz és a még jobbhoz hozzájutni, ami ugye hivatalos meghatározás szerint a korrupció és ez beszövi sűrűn az egész országot, akkor aztán végképp kialakul a káosz, az ellehetetlenülés, a csődhöz vezető, szánalmas állapot.

Tudjuk, nem egyszerű dolog ez az egész, mert hiszen csak a saját életem időtartamát végigtekintve is, ami nem is túl hosszú idő, még nem sikerült eltalálni az igazán jót. Minden korszakban akadnak jó dolgok, aztán elkopnak vagy nem jönnek be, vagy tönkreteszik őket. Én emlékszem még a rendszerváltás idejére, életkoromnál fogva is lelkes fiatalként éltem át, mindenütt csak azt hallottuk milyen jó lesz, mekkora változás lesz, valami klassz új élet. Elnézést kérek mindenkitől, aki másképp érzi, de személy szerint én, az egyén szemszögéből nézve, minden politikát nélkülözve, sajnos nem vettem észre, hogy az elmúlt 19 évben nekem jobb lett. (természetesen itt most sokan tudnának olyan példákat sorolni, ami jobb volt, de sajnos számuk elenyésző és nem jelentős, mert akkor mitől tartunk itt) Sőt eljutottam a 0-ra.

Sokat vagyok egyedül, a házimunka és a napi apró teendőim elvégzése mellett ez a helyzet nem hagy egy másodpercig sem nyugodni. Én annyira szeretnék valamit tenni. Bármire hajlandó lennék, írnék, fogalmaznék, akár beszélnék csak lenne valami foganatja, értelme. 

Aki nem él ebben a helyzetben, aki nem érzi a saját bőrén, hogy nincs munkahelye, nincs keresete, nincs létjogosultsága semmihez, "szinte még élni is szégyell" az nem tudja milyen érzés és nyilván nem érti, hogy a magamfajta mit gyötrődik, háborog, kapálódzik tehetetlenségében.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

A nagybetűs "ÉLET"...

2009. Máj. 5, kedd

Játszottam egy közös játékot, fel kellett sorolni 100 dolgot, ami széppé teheti az életet.

Erről a "játékról" eszembe jutott valami. Nem is annyira eszembe jutott inkább felsejlett a lelkem mélyén egy kérdés, egy gondolat: hogyan érdemes élni? Tudni kell úgy élni, ahogy a legjobb, nem csak másoknak, nekünk is, hiszen a saját életünkről van szó!  Van- e elég bátorságunk, van-e elég szívünk, leleményünk, képességünk, hogy mindazt, amit kínál az élet megragadjuk és akkor amikor kínálja?

Ültünk apámmal a nagy diófa alatt, nyáron, alkonyat után, sötétben, amikor már csak a csillagok és a cigaretta felparázsló fénye világítanak, apám egyszer csak megszólalt, "vigyázz lányom nehogy úgy járj, hogy életed alkonyán egy ilyen szép nyári estén, csendesen üldögélve megkérdezd magadtól: én mit csináltam, amíg csak úgy hirtelen elszaladt mellettem az élet, én közben elfelejtettem élni?" 

Ezért is jó ez a 100 szép dolog, amitől szép az élet, mert majdnem olyan, mint egy mérlegkészítés.

Biztos mindenkinek az életében létezik egy fordulat, amikor eldönti, vagy inkább ráeszmél, hogy nem csak a megfelelés, nem csak a teljesítmény, nem csak a siker, a kitűzött célok elérése, az általánosan elfogadott elvárások és normák teljesítése a lényeg, hanem valami más is, valami másképpen fontos, valami nagyon lényeges dolog, amit nehéz megfogalmazni. Az én kiteljesedése, az egyéniség milyensége, vagyis, amit csinálok, érzek és megélek, annak milyen a "minősége",  ne csak a kívül állók oldaláról, hanem a magam szemszögéből nézve is megfelelő legyen. Hiába vagyok valamiben jó, akár kiváló, ha saját magam nem vagyok boldog, ha magamnak nem felelek meg, "ha nem vagyok kicsit önző". Az egészséges önzés tudományát kitanulni igen nehéz és egyensúlyban tartani meg különösen nehéz. A legkönnyebb elvárásoknak megfelelni, teljesíteni, de a puszta sikerélménynél az egészséges személyiségnek sokkal több kell. Ezek a gondolatok akkor kezdtek foglalkoztatni, amikor előtérbe lépett a pozitív gondolkodás fogalma. Fogadd el és szeresd önmagad, keresd a szépet és a jót, tanulj meg mindennek örülni... ilyen jelszavak mentén javasolták a hozzáértők az új életformát, életérzést. Egyensúlyt teremteni a külvilág és az én között, nem könnyű feladat.  Nagyon érdekelt ez a nézőpont és szinte mindent elolvastam, meghallgattam róla, amit csak találtam. Magamévá is tettem elég könnyedén és átértékeltem szinte az egész életemet és sokkal boldogabb ember lettem az élet minden területén. Apám mondatára visszagondolva, találtam magamnak egy útmutató jelmondatot: Úgy próbálok élni és cselekedni, hogy este tiszta szívvel és nyugodt lélekkel tudjak tükörbe nézni és amit látok és közben érzek, az nem csak megfelelés volt, hanem tetszik is nekem, örömmel tölt el.

Bevallom őszintén, hogy erre az egyensúlyra, a szellemnek és a lelkiismeretnek erre a szabadságára én kissé későn, de azért ahhoz nem túl későn jöttem rá, hogy mindezt használva, fejlesztve magamban, még sokáig boldog ember legyek.

Azt szeretném, hogy a fiatalok minél előbb, minden túlzás és sallang nélkül megtalálják ezt az egyensúlyt és minél kevesebb csapda és potenciális kudarcélmény kerüljön az útjukba.

Ennek szellemében próbáltam és próbálom "nevelni". a fiaimat is. Azt tudom, hogy a legfontosabb a nyitottság. Azt is tudom, tapasztalatból, hogy nekünk az idősebb korosztálynak (kénytelen vagyok magamról ezt írni) ugyanolyan nyitottnak kell lenni feléjük, mint nekik felénk.

(Ha a kamasz fiam akar valamit, az ösztönös tiltás vagy negatív kritika előtt veszek egy nagy levegőt és legelőször visszagondolok arra, milyen is volt, mikor én ennyi voltam, hogy esett nekem, ha a szüleim...)

Kicsit messzire mentem, de a saját listámat olvasva, szinte minden szép dolog, ami olyan emlék, amiért érdemes volt élni az említett fordulat, ráeszmélés után történt velem.

Keresni kell a szépet, észre kell venni, kell idő az élvezésére, merni kell boldognak lenni, még akkor is, ha van benne némi kockázat, pont ez benne a szép!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 14 hozzászólás

A második 50,… 100 szép dolog, amiért érdemes élni…

2009. Ápr. 30.

 Folytatom, direkt eddig nem olvastam másét, hogy ne zavarjon.

 51. Utazás, az álomutazás a szerelmemmel, amire még vágyom

 52. Régi korok emlékei, történelem, régészet

 53. Művészet, festészet, különösen az impresszionizmus

 54. Színház, a nagy élmény után egy könnyű vacsora valahol

 55. Sörözgerés baráti körben, nagy röhögések

 56. Pletykálkodás a legjobb barátnővel, egész este, éjszakába nyúlóan

 57. Ugyanez a Balatonnál, amikor ránk virrad a tornácon a hajnal

 58. Éjszakai úszás, lubickolás teliholdnál a Balatonban

 59. Nyári zápor szivárvánnyal

 60. Esti szalonnasütés, sörözés, hosszú beszélgetés a tűz fényénél

 61. Éjszakai séta, amikor csillagos az ég, ahány csillag, annyi csók

 62. Duna-ünnep, esti koncert

 63. Csinosan felöltözni, igazán nőiesnek érezni magam

 64. Simogatás, érintés, masszírozás, ölelés, összebújás,

 65. Az a négy különleges nap egyszer augusztusban

 66. A legszebb szavak, amiket soha nem felejtek el

 67. Ezt hallani. "hogy csillog a szemed...!"

 68. Együtt látni a férjemet és a fiaimat beszélgetni, nevetni

 69. Stílusosan, "micsoda éjszaka volt", ebből a kategóriából is vannak legjobbak

 70. Vannak jó és hasznos hétköznapok, örömek, harcok

 71. A tévedések és a kudarcok, amitől szintén jobbak leszünk, a tapasztalatok

 72. Szociális érzékenység, tolerancia, segítés, empátia, bizalom

 73. Sikerélmény az élet minden területén, elégedettség a jól végzett munka után, érezni, hogy segítettem a munkámmal másokon

 74. Jól elfáradni bármilyen munkában és megpihenni a kedves oldalán

 75. Büszkének lenni a gyerekeim eredményeire, sikereire

 76. Nézegetni a nagyfiam fantasztikus fotóit

 77. Sustorogni este a kicsivel, amikor a párom már lefeküdt, már csaj ügyek is akadnak

 78. Számítógép, mobiltelefon, internet, blogozás, már nem tudom elképzelni nélkülük

 79. Öltözködés, finom diszkrét parfüm és smink

 80. Ékszerek, de csak nagyon szolidak, ez ugyan nincs, de szeretem megnézni őket

 81. Szinek, élénk vidámító szinek, szinharmónia

 82. Némi kis gurmanság, extra finom egzotikus ételek, inyencfogások, módjával

 83. Francia pezsgő eperrel, ezt még egyszer azért megkóstolnám

 84. Egyszer talán ringatni egy unokát, talán kislányt

 85. Nagyon sokáig élni ilyen boldogan, de egészségesen

 86. Elkövetni még jó pár huncutságot, kedves hülyeséget, bolondságot

 87. Mosoly, nevetés, kacagás a könnyekig, a humor az élet sója

 88. Örömkönnyek...

 89. Törődni azokkal akiket szeretek, kényeztetni a férjemet és a gyerekeimet

 90. Levelezni a barátnőimmel, igazán figyelni rájuk, hogy számítsanak rám

 91. Várni valamire, amit nagyon szeretnék és örülni, ha teljesül

 92. Megörökíteni életem legszebb perceit

 94. Csak úgy egyszerűen lenni, élvezni a létezés puszta örömét

 95. Minden szépre felfigyelni, minden jóra ráérezni és élvezni ezeket

 96. Szeretni a szeretet minden formájában, e nélkül nem érdemes élni

 97. Hinni és bízni, mert különben megállna az élet

 98. Megérezni mások örömét, boldogságát és együtt örülni

 99. Olyannak maradni, amilyennek most szeretnek (nem szeretnék zsémbes öreg lenni)

100. Mit is írjak a 100. legszebb dolognak, a legszebb ezernyi színével, változatosságával, eseményével, örömével, bánatával maga a nagybetűs ÉLET! És élni jó!

 Az eleje könnyebb volt, azok talán az emlékek és a jelen, a vége kicsit mintha "kívánságlistásra" sikerült volna. Még az is lehet, hogy akadnak nagyon egyformán hangzók, csak másképpen fogalmazva, és lehet, hogy találok majd valamit még, ha a másét olvasom, amit én kihagytam.

 Küldte: Euridike Üzenetküldés | 14 hozzászólás

Játék...?

2009. Ápr. 30, csütörtök

Ismét találtam egyik blogtársunknál egy játékot, azaz nem is csak találtam, fel is kért rá, hogy csatlakozzam. Gondolkoztam, no, nem azon, hogy csatlakozzam-e, hanem azon, hogy mennyire nem is csak játék ez. Soroljunk fel 100 dolgot, ami szép, amiért érdemes élni, ami széppé teszi az élete. Igen, kedves blogtársak és bárki, aki olvassa, bármennyire sokat is morgolódtam az utóbbi időben, bármennyire is sok gondunk és bajunk van mindnyájunknak, mindenkinek a magáé, alapvetően csak azt tudom hangsúlyozni, az élet nagyon szép és nagyon jó élni. Amikor bosszúsak vagyunk valami miatt - apróság vagy akár jogos sérelem miatt - nem jut eszünkbe, hogy azért mindenütt mennyi szépség vesz körül bennünket, és ha jól körülnézünk, még borongós hangulatban is könnyen akad, ami felvidít.

A 100 legjobb dolog az éltben.

 1.  Szerelem, szerelmeskedés, szex, vágy

 2.  Boldogság, öröm, vidámság

 3.  A fiaim, család, családi boldogság

 4.  Mosoly, a kedvesem, a gyerekeim mosolya

 5.  Csók, szerelmes csók, gyerekpuszi

 6.  Mámor, lebegés, varázslat, csoda, mindez mint a lélek rezdülései

 7.  Összetartozás, bizalom, tervek, remény

 8.  A munka öröme, siker,

 9.  Béke, nyugalom, harmónia (feküdni csendben a kedves karjában)

10. Természetesen világbéke is, mint utópia

11. A természet szépségei és varázslatai

12. Napfény, virágos rét, erdő, csörgedező patak, vízesés, lombok, virágzás, 

13. Méhdöngés, madárfütty, doromboló cica, farkát csóváló kutya

14. Ház, kert, meleg otthon,

15. Ünnepek, családi ünnepek

16. Egy csokor virág

17. Egy szál vörös rózsa egy csókkal

18. Ibolyamező napsütéssel

19. Romantika, álmodozás, emlékek

20. Régmúlt szerelmek lábnyoma

21. Egy örökre megmaradt pillanat  

22. Holdfény, gyertyafény, félhomály,

23. Suttogás...

24. Hosszú beszélgetések csendes alkonyatban

25. Anya, gyere, mesélek valamit... tinititkok

26. Úszás, evezés holdfényben, Balaton

27. Szerelem titokban a természetben

28. Zene, zenehallgatás, kedves dallamok

29. Tánc, rock and roll

30. Bál, buli, mulatság

31. Alkotás, az alkotás öröme, írás

32. A jól végzett munka öröme

33. Ajándékozás, ajándék készítés

34. Más örömének örülni, adni

35. Ajándékot kapni, minél apróbb, annál kedvesebb

36. Ajándékot keresni, választani, készíteni

37. Lesni a hatást a karácsonyfa alatt, vagy a "nyuszifészek előtt"

38. Meglepetés, imádom, ha kapom, ha szerzem...

39. Gyertyafényes vacsora

40. A tavaszi első reggeli a szabadban

41. Kirándulás, kalandozás, apró felfedezések

42. Nyaralás, "lógatom a lábam", pihenek...

43. Ágyba hozott kávé vasárnap reggel

44. Néhány meglepetés nap, amikor nem én főztem

45. Mindenből van egy legemlékezetesebb, egy legfinomabb: kávé, pezsgő, reggeli, vacsora, kirándulás, séta, autózás, mozi, szilveszter, bevásárlás, hétköznap és ünnepnap,

46. Udvarlás, bókok, félszeg bókok

47. A mindenkori első csók, a mindenkori első ölelés, az első szeretlek

48. A barátok, a barátok barátai, a jó társaság,

49. A jó viccek, jó történetek, jó huncutságok, a régi sztorik

50. Olvasás, jó könyvek, kedves versek,

Most kell egy kis szünetet tartanom, van egy kis dolgom. Ahogy átolvastam rájöttem, hogy ez egy érdekes játék, nincs semmi sorrend, de az egyes sorok között összefüggések vannak, asszociációs folyamat az egész, érdemes lenne leírni az egyes sorok közötti összefüggéseket, mert van, nem gondolkozom, egyikről jut eszembe a másik. Egész regény lenne belőle, életrajzi regény. A rejtve maradó átvezetések történet

Euridike Üzenetküldés 5 hozzászólás  

Újabb információ cseppek...

2009. Ápr. 9, csütörtök

Most jöttem az önkormányzatból végigjártam az én kis magán kanosszajárásom újabb állomását. Szóval, odaadtam jegyző asszonynak a MK igazolását, hogy az ott mondottak alapján erre, majd kapok TB támogatást. Most következtek újabb apró cseppek az információ áradatból.

Ahhoz, hogy valaki TB támogatást kapjon a következő feltételeknek kell megfelelni: az egy főre eső jövedelemnek nem szabad meghaladnia a minimálnyugdíj 120%-át. Ezt tudtam, az előző látogatásom után első döbbenetemet legyőzve azonnal telefonon megkérdeztem. Az információ viszont nem volt teljes értékű. A jogosultsághoz még az is hozzátartozik, hogy személy szerint milyen értékű vagyonnal, vagyontárggyal vagy vagyoni joggal rendelkezel.

A vagyon kérdése támogatásonként változik. A szociális segélynél a lakás, amiben életvitelszerűen élsz még nem vagyon és a család gépkocsija sem vagyon.

A TB támogatásnál a gépkocsi vagyon. Világos, mert így hiába felelünk meg a jogosultsági összeghatárnak, az autó miatt nincs támogatás. Tehát megvonták a segélyemet (utálom ezt a szót) és a kevesebből, azaz személy szerint a semmiből magam fizessem a TB-t, ha akarok olyan áron orvosságokat venni, mint eddig.

Az autó értéke ráadásul úgy számít, hogy családi vagyonként, mindig annál a személynél számít, egy összegben, aki kéri a támogatást. (az érték nem oszlik ketté, mert ugye ketten vagyunk, sőt ott van még a gyerek. az már három)

Nem tudom érthető voltam-e? Csak azt szeretném, hogy más ember ennek ismeretében járjon kanosszát.

Hogy mennyi lesz majd az összeg, amit majd fizetek, mint TB-t magam után?

Azt állítólag majd a korábbi fizetésem alapján fogják s

zámolni. No ez megint nem az igazság hangja. De várok a következő lépésre.

Jegyző asszony még megígérte, hogy megkérdezi egy kolléganőjét, hogy mivel a férjem alkalmazott, nem jár-e nekem utána TB.

Ez jövő hét szerdáig derül ki. Hurrá. Égek a kíváncsiságtól.

 Küldte: Euridike Üzenetküldés | 17 hozzászólás

Tavasz, virágzás, nyuszi...

2009. Ápr. 9, csütörtök

Mielőtt még késő lenne és elfelejteném, minden kedves blogtársnak nagyon kellemes húsvéti ünnepeket kívánok és az asszony és leánytársaknak, ahol ez szokás, sok sok locsolót!!!

Végre ezerrel itt a tavasz. Lassan szinte menyasszonyfátyolba öltöznek a gyümölcsfák, minden nap újabb és újabb borul virágba. Ez olyan szép és kedves látvány. A rétek és árokpartok tele vannak tavaszi vadvirágokkal, fehér, kék és sárga foltok élinkítik a fű zöldjét. Nem tudok betelni ezzel a kedves látvánnyal, de én már csak ilyen vagyok, mindig azt az évszakot csodálom, minden széségével együtt, amiben éppen vagyunk.

Az ajándékba kapott húsvéti nyuszik kuporoghatnak az aranyaső bokor alján készült kis fészekben. Gyerekkoromban nálunk ez volt a szokás. Mindig az aranyeső bokor alatt kerestük a húsvéti meglepetést.

A gyermekkor rég elszállt, az emlék megmaradt és mindig megédesít pár percet a minden évben ismétlődő látvány szépsége mellett.

Ide kéne egy aranyos kis puszi - nyuszi.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

TÁJÉKOZTATÁS ÓÓÓ...!!!!

2009. Ápr. 7, kedd  

Megint pontosítanom kell!!! Berohantam a Munkaügyi Központba, hátha kisül belőle valami jó!!!

Hát nem sült ki túl sok jó, de talán valami töredék.

Tehát... :

ELLÁTÁS TOVÁBBRA SINCS!!!!

Kaptam egy igazolást, hogy végig együttműködő voltam a munkanélküliségem ideje alatt és ezzel az önkormányzat, - ha szerencsém van - fizeti a TB-met vagy a felét. A semminél több.

Úgyhogy csütörtökön, (állítólag akkor jön újra a jegyzőnő) irány újra az önkormányzat és talán lesz egy fél TB-m. (34 évi munka után)

Ezek után őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit fogok még ide újat írni?!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás

Nem találok szavakat 2.

2009. Ápr. 6, hétfő

Újabb információ! Hogyan? Kerülő úton! Miért? Mert valamikor a szakmában dolgoztam és én nem hagyom magam, napokig izgatnak a bennem felmerülő kérdések és a végére járok. Mi történik azokkal az emberekkel, akik megelégszenek a hiányos, vagy minimális vagy semmilyen információkkal, akik nem is gondolják, hogy lehet, kell még továbblépni.

Napokon át hívtam az illetékes Munkaügyi Központot, elég nehéz volt megkapni a hivatalt. Kértem azt az ügyintézőt, akihez mindig is járok. Elmondtam röviden, hogy mi történt velem, megvonta az önkormányzat a segélyemet. A jegyző csak annyit mondott, azért bemehetnék a munkaügyi központba, kérdésemre, hogy miért nem tudott válaszolni. Az MK ügyintézője rögtön mondta, hogy feltétlenül menjek be, minél gyorsabban, mert az egész rendszer egy átsoroláson esik át, Ők igazolják, hogy én hosszú évek óta együttmüködő vagyok és ennek az igazolásnak az alapján az önkormányzat más jogcímen és jóval kevesebbet, de ad valami segítséget.

Most itt következik egy csavaros káromkodás!!!

Utána sok sok sor értetlenség!!!!

Hogy merészeli megtenni az önkormányzat tisztviselője, aki egyébként tudja, mi a következő lépés, hiszen újra visszakerülök hozzá, hogy nem tájékoztat arról, hogy mi a teendőm??? Ez a tisztviselő egyébként jegyző és jogvégzett ember!!!! (azt már csak zárojelben gondolom hozzá, milyen pofával fogja elviselni, amikor újra ott leszek nála és szembesítem a hiányosságával... természetesen fapofával...)

SZÉGYEN ÉS GYALÁZAT! VÉRLÁZÍTÓ! UNDORÍTÓ! ELKÉPESZTŐ! GUSZTUSTALAN!

Hogyan történhet ez meg!? Nem magam miatt háborgok!!! Vannak emberek, akik teljesen gyanútlanok, nem ismernek semmilyen törvényt. Nem érdeklődnek tovább. Nem járnak a dolgok végére. Ki világosítja fel Őket, ha nem az arra hivatott hivatalok és szervezetek.

Az én igazságérzetem és nem teljesen mellékesen a jogi érzékem nem hiába találta furcsának, hogy egy ember teljesen jövedelem nélkül és minden szociális juttatásból (pl. TB) kizárva lógjon a levegőben.

TEHÁT -  1. ÖNKORMÁNYZAT - a segély megszünése - 2. MUNKAÜGYI KÖZPONT - a folyamatos együttműködés igazolása - 3. ISMÉT ÖNKORMÁNYZAT - más jogcímen valami minimális juttatás - 4. ha végképp semmi sem megy a társ "magas fizetése"  miatt, TB igénylése szociális alapon -

CSAK, HOGY MÁSOK IS TUDJÁK ÉS NE CSAK ÉN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

Nem találok szavakat...1.

2009. Ápr. 1, szerda

Nem április elsejei tréfa, amiről írni fogok és nem is a kész átverés show kulisszatitkaiba kukkantok be.

Már egy napja tudom az életemben történt változást, mégis minél többet gondolkozom, érvelek magamban pro és kontra annál kevésbé tudom felfogni és megérteni.

Tegnap voltam felülvizsgálaton az önkormányzatban. A segélyemet orvosolták.

MEGVONTÁK TŐLEM A SEGÉLYT!, a szociális törvény legújabb módosítása szerint NEM JÁR.

A magyar állam és az új törvény szerint egy háromtagú család megélhetését nem veszélyezti az a körülmény, hogy havi 69.255,- forintból kell megélniük. Azaz a törvényhozók szerint ez az a határ, ahonnan nem jár semmi segítség. Ez egy főre lebontva 23.085,-Ft, hát a logikát hiába keresem, mert nyomokban sincs benne egy szikrája sem. Ez az összeg ugyanis bőven alatta van mindenféle megállapított minimumnak. Most az öregségi nyugdíjminimum, ami egyébként minden szociális juttatás számításának alapja 28.500,-Ft

A másik vezérgondolatom az, hogy a 2009. évet tapossuk a XXI. században, lehetséges, hogy a mai Magyarországon minden jövedelem nélküli úgynevezett ellátatlan személy legyen valaki? Nem dolgozhat, nem kaphat munkanélküli segélyt és nem kaphat semmilyen szociális juttatást sem és mindezt azért, mert a vele egy háztartásban élő társa három havi átlagot tekintve, havi netto 66.000,-Ft-ot visz haza és még nevelnek egy kiskorú gyermeket, aki után egyenlőre még családi pótlék jár. A 66.000,- forint ugye egyébként alatta van a minimálbérnek, (71.000,-Ft) de azért ebből el kell tartania két családtagját. Ez az én olvasatomban megint csak ellentmondás, mert a minimál szó, nálam a mindennél kisebbbet jelenti, nos, nem folytatom a mondatot...

Az is rendkívüli módon érdekes számomra, hogy családegységek vagyunk nem emberek, azaz mi nem hárman vagyunk, hanem 2,7-nyien. Jó, értem ez azért kell, hogy a végösszeg, a kiszámolt határ, minél kisebb legyen.

Ellátatlan! (ez vagyok én most, valószínűleg több százezer sorstársammal együtt) Kóstolgatom a szót, azaz sehonnan semmilyen jövedelmi forrással, pénzösszeggel nem rendelkező ember. Ezt az átkosban úgy nevezték KMK és büntették, az ilyen ember ezt általában szándékosan csinálta, azaz munkakerülő volt és bujkált a hivatalos szervek elől.

Most veszem észre, hogy mélységes felháborodásom ellenére írásom lassan humorossá, vagy inkább szatirikussá válik. Fordítok hát a szón.

Az én segélyem havi 32.300,-Ft volt. Ez az összeg akármilyen furcsán hangzik is meglehetősen hiányzik a mi kis hétköznapi, minden luxust nélkülöző háztartásunkból. Mire is volt elég nálunk ez az összeg?

Nagyjából háromnegyed rezsi, de ez nem is mindig stimmel, mert ha a fűtést is számolom, már nem állja meg a helyét.

Más oldalról szűkösen 3 heti kosztpénz, ezt onnan tudom, hogy amikor ennyiből éltünk a negyedik héten már a speizot és a mélyhűtöt söpörtem ki az utolsó kiskanál lisztig.

Újabb oldalról pedig a gyerek taníttatásával kapcsolatban felmerülő mindenféle költség, ami persze mindig változó. (lehet ez kajakiegészító, ruházkodás (16 éves kamaszfiú), osztálypénz, sport, különóra, színház (iskolai kötelező) kirándulás (szintén iskolai)és akkor még csak azt írtam ide, ami eszembe jutott.

Nem ragozom tovább, mert a szűk megélhetésen kívül pl. még azt sem említettem, hogy nekünk felnőtteknek is kell néha új zokni, harisnya, alsónemű (ezek a fogyóeszközök) fodrász, stb.

A szociális segély eddig úgy volt értelmezhető, hogy azért kapom, mert önhibámon kívül (én folyamatosan próbálkozom és mindent megteszek a siker érdekében) nincs munkám és aktív korú, foglalkoztatható, egészséges személy vagyok. A segély volt a "jövedelmem".

Megkérdeztem a jegyzőnőt, hogy Ő, mint a tényekbe jobban belelátó és az új törvényeket jobban ismerő hivatalos személy, nekem nem hivatalosan mit tud mondani, van-e egyáltalán remény arra, hogy valaha is dolgozzak. Azt válaszolta, hogy teljesen őszintén úgy gondolja, hogy kizárt dolog, tökéletesen reménytelen. Erre én azt mondtam, hogy magamtól is tudom, de mástól, idegentől akartam hallani. (Kettesben voltunk. Itt ez a szokás, Kispesten a szociális irodákban mindig két ügyintéző dolgozott egy szobában, pontosan az olyan esetek ellen, ami velem is történt még 2007-ben a segély megállapításakor.)

Még egy elég fontos kérdés, ha teljesen ellátatlan vagyok, akkor hogyan lesz TB? Ezt hogyan kell megoldani. Az ellátatlan embert ugyanazzal a laza mozdulattal sikerül kib...ni az egészségügyi ellátásból is?

NEM HISZEM, HGY EZT NORMÁLIS ÉSSZEL FEL LEHET ÉRNI, EZT EMBEREKKEL MEG LEHET CSINÁLNI, HOGYAN LEHET A KISEMBERRŐL ÉS MÉG HÁNY BŐRT LEHÚZNI?

Hová jutott ez az ország?

Az én családomból soha senki még semmilyen párt tagja nem volt sem a rendszerváltás előtt sem utána. Én sem vagyok semmilyen párti és soha nem politizáltam, de van véleményem és gondolkozom.

A rendszerváltáskor azt mondták nekünk, hogy ezután jobb lesz, sokkal jobb lesz. Az elmúlt 19 év alatt nemhogy nem lett jobb, fokozatosan egyre rosszabb lett. Aki ezt nem így érzi, az kivétel, aki erősíti a szabályt vagy ahhoz a kis réteghez tartozik aki nem érzi a bőrén a gondokat. 19 év alatt visszakanyarodtunk a jóval régebbi időkhöz, ott tartunk, hogy a körülmények összejátszása okán szinte megkérdőjelezhető, hogy léteznek-e még az embernek bizonyos jogai vagy nem csorbulnak-e nap mint nap.

Meddig lehet ezt még tűrni? Az új miniszterelnök jelölt által elhangzott szavakat naponta százszor ismétli számtalan rádió és Tv adó: fájni fog és érinteni fog minden embert.

Köszönjük, mi fog még ennél is jobban fájni? Költői kérdés, hallottunk néhány ötletet...

Nem értem a magyar népet, a nem feltétlenül politizáló hétköznapi embereket. Mennyit vagyunk képesek még eltűrni. Én is tudom és más is tudja, hogy nem csak rólam van szó, hanem sokakról.

A lehetetlen intézkedések ellen nincs semmilyen érdekvédelmünk és nincs összefogás, közös gondolkodás.

Az egyetlen igazán erős szakszervezet elnöke elmondta, hogy a feltételezhető új kormány egyetlen tervével nem tud egyetérteni. Ez kevés! Többen, sokkal többen kellenének, akik feltennék kérdéseiket és magyarázatot követelnének a miértekre.

Ünnepélyesen kijelentem, hogy én itt és most a magam viszonylagos "intelligens" módján lázítok! Arra bíztatok mindenkit, hogy legalább először magának tegye fel a kérdést, hogy miért jó ez így?

Az az igazság, hogy nálunk az igazságtalanságok ellen nem lehet tömegesen felszólalni, kérdezni, mert egy békésnek induló, bármire is irányuló tüntetésből a csőcseléknek, a bunkóknak, a rendbontóknak, a futball huligánoknak, a lumpen elemeknek, a szélsőségeseknek, stb. a megjelenésével tömeghisztéria, vandál pusztítás és szatírába fulladó szomorújáték lesz.

Akkor a nagy kérdés, hogy mit lehetne így tenni? Ezt csak azért kérdezem, mert a nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőkre gondolok, azokra akiknél nincs féltett tartalék, nincs semmi  vesztenivaló. Áztassák a szegények a kötelet? Meghalni sem szabad, mert egy temetéssel adósságba taszíthatja bárki az utána maradókat.

Lehet gondolkozni! Bátran! Legalább mindenkinek magában!

Nagyon sokat tudnék még írni, lenne még néhány kérdésem, sőt ötletem is, hogy szerény ismereteim alapján hová nyúljanak, de akkor maratoni, olvasásra még kevésbé ingerlő írás születne.

 Küldte: Euridike Üzenetküldés | 14 hozzászólás

A beszéd

2009. Márc. 27.

Már régóta gondolkozom ezen az íráson és valami azt súgja, hogy nem fog tetszeni senkinek, mert amiről írni karok, az mintha kiment volna a divatról vagy csak senki nem figyel rá.

A témámnak magának semmi köze sem apolitikákoz, sem a gazdasághoz, sem az ország jelenlegi helyzetéhez, de mégis ezekhez kapcsolódik.

SZERINTEM a politikai párbeszédnek, a különböző felszólalásoknak  - akár az országgyűlésben, akár máshol - a politikusok, szóvivők és politikával foglalkozó szakemberek nyilatkozatainak, interjúinak - újságban, TV-ben vagy bárhol - kellene, hogy legyen egy etikája, kötelezőnek elfogadott beszédstílus, ami egy bizonyos elfogadható keretek közé szorítkozik, igazodik bizonyos illemszabályokhoz és nélkülöz minden sértő megnyilvánulást.

Elég sok híradót, elemző, beszélgető háttérműsort, olykor egyenes közvetítést nézünk, hallgatunk hazánk jelentős eseményeiről. Mindig megüti a fülemet, hogy milyen hangnemben beszélnek egymással vagy egymásról a politikai, gazdasági élet szereplői.

A laikus azt feltételezi, hogy a választók által a különböző állami tisztségekbe,  országgyűlési képviselőknek, polgármestereknek megválasztott emberek nem hat elemit végzett, iskolázatlan bunkók, hanem azért valamennyien iskolázott emberek és az emberek közötti egymás mellett élés minimális szabályaival tisztában vannak. Mégis sokszor úgy tűnik, hogy pusztán azért, mert a másik fél a másik politikai csoportosulás padsorában ül, azért már nem ugyanolyan ember, hanem csak pusztán ellenség. Hihetetlen mértékben folyik a nagy nyilvánosság előtt a közönséges mocskolódás, csúfolódás, gúnyolódás, egymás torkának ugrás. Sokszor sajnálom az országgyűlésben Szili Katalint, amikor teljesen hiába kéri a kedves képviselőtársaktól a nyugalmat és a tisztességes párbeszédet.

A titulus: hivatalos helyen, nyilvánosság előtt - akár a médiában, akár felszólalásban beszédben - nem illik a neves személyiségeket így megnevezni: Gyurcsány, Orbán, Sólyom, mindegyikőjüknek van teljes neve és hivatalos titulusa. pl. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vagy ha úgy tetszik miniszterelnök úr azt mondta..., de ha a titulus nem is, a keresztnév kötelező.

A nyilvános beszéd: vannak szavak, megfogalmazások, amik személyes sértésnek számítanak, akár büntetendők is lehetnének, pl. nem lehet egy az egyben hazugnak, pojácának, tehetségtelennek, alkalmatlannak nevezni valakit, így ilyen nyersen. Lehet talán valami olyasmit mondani, nem értek egyet X.Y véleményével, mert... nem tartom jogosnak az általa elmondottakat, mert..., nem váltotta be az igéreteit, mert ... Már nincs olyan csúnya éle az egésznek és mégis ugyanazt fejezi ki. Régen - akár az ókorba is visszamehetünk - a szónoklásnak komoly szabályai voltak, az államférfiak, szóvivők hosszú ideig tanulták, gyakorolták, ma ezt mint kommunikáció tantárgyat tanítják, de úgy látszik hiába.

 Az újságírás, riporterkedés: a jó, a hiteles újságíró tényeket közöl, pártatlan, nem teszi hozzá  - még burkoltan sem - a témához a saját magánvéleményét. Az interjút készítő riporter a kérdésében nem adja már meg előre a választ, nem szól közbe, közbeszólásával a lényeget bent rekesztve a riportalanyban, kérdéseivel csak a megszólalásra, véleménynyilvánításra késztet és ő maga szintén nem jelzi - még csak nyomokban sem -  a magánvéleményét. A riporter és riportalany viszonyban a főszereplő a riportalany.

A politikai elemzőknek szintén pártatlanoknak kéne lenniük, mert az ő feladatuk az, hogy szakszerű, de mégis a hétköznapi emberek számára is érthető magyarázataikkal segítsék a történtek megértését, megvilágítsák a lényeget, megpróbáljanak támpontokat adni a politikai élet útvesztőiben.

Az ellenzék és az ellenség szó értelmének összekeverése is egy nagyon súlyos, talán a legsúlyosabb hibája a magyar politikai életnek. Valószínűleg mindegyik csoportosulás az ország javát akarná, csak a maga módján, más megoldások mentén, más ideológia mentén, másképp, mint a másik. Az ellenzéknek természetesen az a dolga, hogy bíráljon és ezzel felülvizsgálatra, más álláspont elfoglalására, újabb megfontolásra késztessen. Ez lenne az úgynevezett konstruktív ellenzék. Nálunk ez sem megy, hozzáteszem teljesen mindegy, hogy éppen tulipán, szegfű vagy narancs van kormányon.

 "Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett." - ezt a közigazgatási vizsga tankönyvemből másoltam ki. A köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét, tehát pártatlan. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy nálunk még az államfő sem pártatlan. Hát így nehéz.

Csak néhány apró, de szerintem fontos dolog és ezeknek a betartása nélkül nehéz lesz valaha is rendet csinálni, békés fejlődést, gyarapodást elindítani ebben az országban.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 4 hozzászólás

Eboltás...

2009. Márc. 27, péntek

Ma kötelező eboltáson voltunk Tücsökkel az önkormányzatnál.

Tücsök a mi kutyánk (az én kutyám volt, a kisebbik gyerekemnek vettem, Budapastről jött velünk) nem egy német juhász, vagy bernáthegyi, vagy harci kutya, nem egy vérszomjas vadállat, hanem egy szobakutya, egy kis fekete uszkár. Érdekes állat, a kutyakönyv szerint jelzőkutya, az ősei pedig angol vadászkutyák voltak, a vadászatokon a kis madarakat (gondolom fogoly, fenyőrigó stb.) szedték össze a gazda számára. Ezeket a kutyákat tenyésztették tovább a mai kutyafajtára.

A mi kutyánk 6 éves, 7 kiló, nagyon játékos, nagyon kedves, de szófogadó és kötelességtudó. A feladatát kiválóan teljesíti az ablakban a párnáján trónolva akkor is bőszen ordít, ha csak egy hangya megy át előttünk az utcán. A kertben a sündisznót megfogja és odahozza a küszöbre. (állítólag ilyet keményebb kutyák sem igen tesznek) Ha valaki becsenget, látszólag fenygetően ugat egészen addig, míg rá nem jön, hogy akivel békésen beszélgetünk az ismerős lehet és nem veszélyes. Nehezen barátkozik, de akit megszeret, azt folyamatosan nyaggatja a simogatásért.

Ha kikerül az utcára akkor már más a helyzet, egy másodpercre sem téveszt szem elől minket és a nálánál kisebb kutya elől is a lábunk közé bújik, viszont a biciklistákat le akarja szedni a kerékpárról és órási sebességgel fut az autók és motorkerékpárok után. Ismerve ezt a tulajdonságát, ha valami jön inkább felvesszük. Egyébként póráz nélkül sétál és első szóra odajön lábhoz, akárhol is van.

Mindezeket csak azért írtam le, mert ebből látszik, hogy milyen komikus, hogy ez a kedves kis vakarcs megcsinálta az oltásnál a kis műsorát, amivel sikerült elérnie, hogy én a lehető legbénább színben tűnjek fel.

Mikor odaértünk és több kutyát is látott maga körül, valamint a fehérköpenyes állatorvost már kezdett gyanús lenni számára a dolog. Akkor a pórázt már igyekeztem rövidre fogni. A kutya igyekezett volna kifelé az udvarból a kapu felé. Rángatta a pórázt én meg próbáltam elővenni a táskámból az oltáskönyvet és a pénztárcámat, ezen művelet közben elengedtem a gombot, amitől a póráz ugye hosszabbra csúszott, a táska lesett a vállamról, a kutya pedig még pórázon, de a kapuig jutott, aztán rántott még egyet mikor is kiesett a kezemből az idétlen fogású nagyjából kerek, füles izé, tudjátok az a tekercselős póráztartó, visszacsapódott a kutya lábáig, az megijedt és kiszaladt az utcára. természetesen csak a járdára és az "azonnal gyere ide" kiáltásomra megtorpant. Ekkor aztán odamentem, megfogtam, visszavittem és mire én is és a kutya is felocsúdtam az orvos már be is nyomta az oltást, amit a kutya szinte észre sem vett. Én próbáltam szabadkozni, hogy most nálunk vendég kutya van és az már önmagában is taruma a kutyusnak. Az állatorvos csak mosolygott és azt mondta, oltott már be kutyákat sokkal viszontagságosabban is.

Visszafelé úgy igyekezett, úgy szaporázta az eb, hogy mire erőltetett menetben hazaértünk vizes volt a hátamon a trikó a hideg szél ellenére.

Hát ez a mai eboltás története.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 5 hozzászólás

Az akciós zuhanykabin...

2009. Márc. 23, hétfő

Megszívlelendő jó tanács, sose vásárolj akciós dolgokat! Nehezen tudjuk megállni, mert csábító, de én most végleg megfogadtam.

Még az ősszel, november végén a Bricostorban építőanyagot, nevezetesen cserepet, valamint a kandallóhoz tartozékokat, csövet, előkét, térelválasztót a túlzott meleg ellen, stb. vásároltunk. Már az utolsó pillanatban felfigyeltünk rá, hogy akciós zuhanykabint kezdtek kirakni. 70.000 feletti ár helyett, 52.000 forintért. Összenéztünk, nem mindegy, hogy mikor vesszük meg, ha már itt vagyunk, vegyük meg. Megvettük!

Úgy volt, hogy karácsonyra szeretnénk felállítani így biztonságba helyeztük a garázsban.

Eljött az idő, karácsony előtti hét, elkezdte a mester összerakni az új fürdőszobában. Hát keserves dolga volt. A világ összes kincséért nem akartak egymáshoz illeszkedni az egyes darabok. Annyit sikerült tennie, hogy a tálcát lerakta és megállapította, hogy a vízszerelés szempontjából működne. Úgy állapodtunk meg, hogy az ünnep után jön, addigra kitalálja, hogyan hozza össze az egymáshoz nem illeszkedő elemeket. Az ünnep után a mester egy hétig beteg volt. Ez bagatell. No, mikor újra jött, rövid, de velős kínlódás után összeállította a vázat, hogy már csak az üvegeket kell beilleszteni.

Behozta szépen az összes üveget és odatámasztotta sorban azokat az üres előszoba falához. Nagy lélegzetet véve fogta az első táblácskát és hopp,  - mint egy felrobbantott kémény - az első mozdulatra szétrobbant a kezében. Káromkodás, szitkozódás, először a mester, aztán este a párom. Honnan szerezzünk üveget, hol vágnak pont ekkorát, kihez kell fordulni, hol van a környéken üveges? Minden ismerős nekünk érdeklődött. Az idő csak múlt. Oké, a következő céldátum, az esküvőre legyen zuhanykabin. Sikerült végre megrendelni egy leányfalui üvegesnél. Iszonyú lassan készült, mindig az volt a szöveg érdeklődésünkre, jövő héten kész lesz. Közben megvolt az esküvő zuhanykabin nélkül.

Végre elkészült az üveg. A férjem direkt itthon maradt, hogy Ő már bizony megnézi és addig nem nyugszik, amíg készen nem lesz, inkább segít is. Az új üveg következett a beállításnál, a mester bent volt a fürdőszobában és a párom adta volna oda a kezébe az üvegtáblát. Na mi történt? Ahogy a párom a kezében tartotta óvatosan az üveget, még egy lépést sem tett és az új üveg az Ő kezében robbant szét ugyanúgy, mint a másik a mesterében.

Miután kidühöngte magát, mondtam is neki, de jó, hogy most ez a Te kezedben omlott össze, mert dühödben még megsértetted volna a pasit, aki egyébként jó ismerős. Igazat adott a párom, úgy gondolta a szemében tényleg az isten sem mosta volna le a mesterről, hogy balfácán.

Hát lemondtunk az újabb üvegtábláról, eldöntöttük, hogy még ha csúf lesz is így felemásan, akkor is plexit veszünk. Utánajártunk, hol lehet plexit szerezni.  Budapesten, az Auchan környékén. Újabb nap szabadság, odaautóztunk, megrendeltük, természetesen csak sokkal nagyobb méretet lehetett rendelni. Gondoltuk az nem baj, mert még van egy szétrobbanni való üvegtábla, akkor majd tudjuk azt is pótolni, kitelik belőle.

Most kaptam a telefont, megjött az üzletbe a plexink. Az építési vállalkozónk fogja elhozni az Ő nagy  dobozos autójával.

üvegtábla utánrendelés: 10.000,- Ft

plexi rendelés: 13.600,-Ft

kétszeri benzin költség (egyszer mi, egyszer a vállalkozó)

mindenféle csavar, kacat, hogy ösze lehessen hozni a nem illeszkedő elemeket

Ezen kívül pedig rengeteg bosszúság.

LESZ-E VALAHA MŰKÖDŐ ZUHANYKABINUNK?

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 19 hozzászólás

Csúfolódó manók tánca...

2009. Márc. 16, hétfő

Ha valami nem akar működni rendesen, akkor nincs az a szerencse, hogy az ügy problémamentesen alakuljon. Az "ügy" alatt az életem folyását értem, se vége se hossza nem lenne a beírásnak, ha elmesélném csak néhány ostoba, ám felettébb felesleges bukfencemet. Azt kell hinnem, hogy nekem a szüleim már az indulásnál kijelölték az időnként problémás utat, azaz már a keresztnevem megválasztásával biztosították a kis apró buktatókat. Hogy lehet egy kedves, aranyos, gőgicsélő csecsemő leánykát GERTRUD névre keresztelni?  Nem venne rá a lélek, hogy így hívjam a lányomat. (csak fiaim vannak) Anyai nagyapám rosszallását kifejezvén Melindának nevezett, de ugyebár ez iskolai, azon belül irodalmi jártasságra utal. Néha ügy érzem, hogy az élet különböző területén tevékenykedő (gimnáziumi végzettséghez kötött munkakörökben) tisztviselők mintha híján lennének az ismereteknek. Szóval ezzel a keresztnévvel ver a sors. Már ott kezdődik, hogy nem illik hozzám, jelentése dárdaerő, ami egy germán hőseposz amazonjára bizonyára igen, de rám nem illik. Néhány ízelítőt elmesélek azért.

Közhivatalban dolgoztam amikor az alábbi változatokkal volt szerencsém találkozni:

telefonon: Jó napot kívánok, X.Gertrudot keresem.

                Tessék, én vagyok.

                Elnézést, azt hittem férfi...

 levélen: címzett, X. Gertrudné asszony

             vettem már feleségül saját magamat

 postán, ajánlott levél átvételnél:

   a személyit benyújtom, pillantás rám, szöveg: Ön a megbízott vagy a  kedvezményezett? 

- (pirulva) én lennék személyesen

 Szintén postán, vidéki kis postán, nagyobb összegű pénz felvétnél:

a személyim a hölgy kezében, rám néz, hajtogatja a fejét, az ablakot becsukja, egy másik hölggyel visszatér:

- Ez a személyi hamis!

- Tessééék,-  nem látják a képet és engem, hasonlít is véletlenül.

- Ja, a képet könnyű kicserélni, a GERTRUD FÉRFINÉV...

A hivatalvezető is odajön, előveszem a pléhpofát és az irodalmat, kérem, Katona József: Bánk bán, II. Endre magyar király felesége, Gertrud(is) királyné, merániai hercegnő, általános iskolai tananyag és érettségi tétel is.

 - Hümm, hümm - tényleg és még csak bocsánatot sem kértek.

A legújabb kissé bosszantó történet. A házasság után mindkettőnk neve változott, kölcsönösen felvettük egymás vezetéknevét kötőjellel, így okmányokat kellett cserélni. Egy nap szabi a páromnak. Mivel volt a baj? Nem a két egyenként is kacifántos vezetéknévvel, hanem a Gertrud-dal.

Ma reggel meghozta, elég gyorsan a postás az okmányainkat. Nagyon megörültem és végre ebéd után ki is bontottam. Sikerült a keresztnevemet a személyi igazolványon és a lakcím kártyán is GERTUD-nak írni, de érdekes módon mindegyiknél csak az egyik oldalon. Ennyire nem lehet figyelni, akkor pl. hogyan várja el az ember a nagy angol drámaíró nevének helyes leírását, vagy az 1848-as miniszterelnökét és akad pl. néhány az aradi vértanúk között is, aki nem egyszerű eset, leírva?

Ennek azért volt apró előzménye is, az anyakönyvvezető is GERTUD-ot írt a házassági anyakönyvi kivonatba, de a párom szemfüles lánya észrevette és azonnal javíttatta is.

Miért nem kaphattam a sorstól egy szép egyszerű magyar nevet, mint pl. egyik nagymamám, Anna vagy valami kedves virágnevet, Viola, vagy egy vidám Zsuzsannát, mint a nagynéném, vagy egy makrancos, határozott Katalint, vagy a győzedelmes Viktóriát?

Azt hiszem a névadáskor nem csak a divatra vagy valami egyedire kell törekedni, hanem arra is gondolni kell, hogy a gyermek a nevet egész életében viselni fogja.

 Küldte: Euridike Üzenetküldés | 21 hozzászólás

Tanultam valamit...

2009. Márc. 14, szombat

Valakinek a bejegyzését olvasva  - de azt hiszem több mindenkiét is - elgondolkoztam azon, hogy nagyjából egy év alatt, amióta intenzíven itt vagyok a blogon mennyi mindent, de főleg egy, számomra óriási dolgot tanultam Tőletek. Szép lassan megtanultam elviselni, tudomásul venni a munkanélküliséget. (no, ez nem azt jelenti, hogy nem mazsolázok továbbra is az állásajánló portálokon és nem figyelek mindenütt arra, hogy nem találok-e valamit és nem küldözgetem szorgalmasan a megfelelőnek látszó helyekre az önéletrajzaimat, csak egyszerűen kicsit lenyugodtam) Nem lázadok, nem őrjöngök már annyira és nem rágom rojtosra a saját lelkemet és nem tépem folyton az idegeimet. (annyira... azért néha még rámjön...)

Megtanultam elfogadni, hogy azt is lehet feladatnak tekinteni, amit most csinálok és ez is fontos, bár a megélhetés szempontjából nincs anyagi haszna. Rájöttem, hogy az sem utolsó dolog, hogy a kisebbik fiam kamaszkora (a legveszélyesebb kor) úgy telik, hogy ha itthon van, akkor vagyok jelen, amikor csak akarja, akkor beszélgetünk, lelkizünk, játszunk, bohóckodunk, vagy éppen komolyan beszélünk, amikor akarja és szüksége van rám. A páromnak is létezik az a nyugodt háttér, amit a folyamatos rohanásban hiányolni szoktunk. Meleg szoba, finom kaja, rendes ruha, mindig ami kell pikk pakk megvan. Nem vagyok fáradt akkor sem, ha éjfélkor akarnak rántott húst enni, vagy késő este derül ki, hogy holnapra fehér ing kell... Mindig minden el van intézve, hivatalokban, postán, orvosi igazolásért ráérek sorban állni, az aktuális kötelezettségek nem maradnak el (kutyaoltás, horgászgyűlés, polgárőr értekezlet, csekkbefizetési határidők, könyvelő, adóbevallás stb.) A párom már viccesen mindenkinek csak azt mondja, nekem feleségem és titkárnőm van egy személyben, mert így praktikus. Ez valahogy így van, humorosan is meg komolyan is.

DE...! Azért ha őszinte vagyok, valami hiányzik. Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. 34 évig dolgoztam, folyamatosan, kivéve a szabikat és a kevés betegséget, ami volt és nem tudtam semmit félgőzzel csinálni. Ilyen típus vagyok.  Bármilyen feladat, munkafolyamat vagy bármi adódott az élet bármely területén, akkor én hatalmas lendülettel álltam neki, lángoltam, égtem, lobogtam az éppen aktuális feladatban, a legkisebb dologban is. Nagy levegő, húúúú, akkor gyerünk, csináljuk, ilyen voltam, élveztem és ettől voltak apró sikerélményeim. Pusztán attól, hogy semmit nem csak feladatként és munkaként éltem meg, hanem valami belső tűz űzött, hajtott a végkifejlet felé.

Ez nagyon hiányzik!

Néha valami, a régihez képest "szánalmas" kis lelkesedést, azért még meg tudok élni, de ez kevés. Mondjuk pl. egy karácsonyi ebéd a családnak. No, olyankor nem annyira az ebéden, hanem a többin van a hangsúly, abból tudok valamit kihozni magamnak. (otthon található fenyőből, gyertyából, díszekből ajtódíszt, asztaldíszt csinálok, szépen becsomagolom az ajándékokat, különlegesen  terítek, a színeket, a tárgyakat harmóniába, hangulatba egyesítem, kicsi apró meglepetéseket, semmiből pici, szinte észrevétlen csodákat, örömet próbálok csinálni és lesem a hatást, ennyi az összes "adrenalinom".) Szerencsére a párom jó alany, élvezi a kis játékaimat, veszi az adást és értékeli. Ezért tanultam meg talán a türelmet és a helyzet elfogadását, de mindenképpen a blogírás segítségével, mert vagy kiírom az elégedetlenségemet vagy erőt merítek mások írásaiból.

Nos, azért nagyon hiányzik a külvilág, akár egy munkahely másfajta kihívása. (én akkor is meg tudtam teremteni az otthon zökkenőmentességét is, amikor dolgoztam, sosem lázadtam un. két műszak és hasonlók ellen, mindig volt energiám és még lenne)

Erről akartam írni, ezt tanultam egy év alatt tőletek, türelmet, saját magammal, a helyzetemmel szemben. (jó némi kis lappangó belső lázadással, de azért működik)

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 17 hozzászólás

Ferge Zsuzsa

2009. Márc. 10, kedd

Ferge Zsuzsa szociológust régóta tisztelem és becsülöm. Néhány könyvét olvastam és a sajtóban megjelenő írásait is mindig elolvasom, ennek ellenére nem tudom igazán méltatni, mert egész munkásságát és életútját nem ismerem eléggé.

Azt bizton állíthatom róla, hogy ahol csak megjelenik, kerekasztal beszélgetéseken, interjúkon ott az Ő szájából félreérthetetlenül elhangzik az igazság. Sosem bújik a tények kimondása elől a "sokat beszélek, de semmi lényegeset nem mondok" álarc mögé.

A hétvégén olvastam egy írását az újságban, "Kire vigyázzanak a válságkezelők" címmel, ami az egész világot sújtó globális piaci válság következményeiről szól. Végre Ő egészen pontosan és a tényekre szorítkozva kimondta azt, ami sosem hangzik el a politikusok beszédeiben.   Természetesen a jelenlegi válságnak a magyar társadalomra gyakorolt hatását és ennek a vélt megoldásait taglalja.

"A szegények különös védelmére égetően nagy szükség lenne. Megint azok vannak a legnagyobb veszélyben, akik 20 éve folyamatosan vesztesek, és mára lét alatti létben élnek, illetve akik a piacon a leggyengébbek. Ennek ellenére a válságkezelő javaslatok között nincs kiemelt szerepe sem a szegények, sem az újonnan zuhanók védelmének. És nincs kiemelt figyelem a gyerekekre, a gyerekes családokra sem, annak ellenére hogy él a 25 évre szóló "Legyen jobb a gyermekeknek" nemzeti stratégia." (idézet a cikkből) Ezután pedig részletekbe menően kifejti, hogy minden látszat ellenére a költségvetési átcsoportosítások, a szociális juttatások megváltoztatása - a szándék ellenére - pontosan azoknak ártanak, akiknek segíteni kéne. Én csak azt nem értem, ennek megállapításához, kiszámításához miért kell Ferge Zsuzsa, miért nem számolnak pont így a változtatók, vagy ha már nem képesek, miért nem hallják meg Ferge Zsuzsa és a hozzá hasonlók vészjelzéseit.

Szép nyugodtan azt is elbeszéli, hogy az államok az egész világon próbálják a válság kárait mérsékelni. De hogy? Obamától Sarkozyig minden vezető a gyengék további sebezhetőségét igyekszik valahogy megoldani. A kormányok igyekeznek speciális védelmet nyújtani a lakásvesztések és a további végzetes jövedelmi ellehetetlenülés ellen és tenni valamit a szegény családok gyerekeinek jövőjéért.

Azt is megtudtam, hogy a szociális kiadások abszolut szintjét tekintve, azt egy főre lebontva, a magyar szint az EU25 felét sem éri el, tehát sereghajtók vagyunk. Számomra érthetetlen módon az állam, a Szociális Minisztérium mégis úgy gondolja, hogy mindenáron a segélyek összegét és a szociális juttatásokat kell kurtítani. Az átalakítók nem veszik figyelembe a rövid távú társadalmi hatásokat és a társadalom kiszámíthatatlan tűrőképességét. Tűrőképesség? Nem is értem, miért kell horribilis összegű prémiumokat, jól álcázott jubileumi jutalomként osztani a magas funkcióban dolgozó, amúgy is átlagon felül kereső tisztségviselőknek? Azt hiszem nem egyetlen vagyok, akinek megfordul a fejében, miért ennyi. Nem irigylem én, csak válság esetén aránytalanul sok. Ha meg mellé veszem az arcátlan, szemrebbenés nélküli nyilatkozatot, az már tényleg sok. (Kissé demagóg és ilyen messziről ki tudja megvalósul-e, de érdekes az ukránok esete.) Aki gondolkozik ilyen dolgokon, annak óhatatlanul megfordul a fejében, meddig képes még tűrni, mindent elviselni az átlag magyar ember, akit rengeteg minden sújt? Nem tudom a választ a kérdésre és azt sem tudom én mit csinálnék, ha most nem lenne, óriási szerencsémre az a kicsi, nagyon féltett tartalékom. (Szinte minden nap kiszámolom, hogy a párom fizetése és az én segélyem nem lenne elég semmire, vagyis arra, hogy most pontosan fizetem a rezsit, rendes ételeket eszünk és a gyerek minden lehetőséget megkap, hogy az iskolában lépést tartson a többiekkel. Pontosan vezetek minden fillért, semmi luxus és ijesztő.) Külföldön élő barátaim néha megkérdezik, hogy lehet, hogy Ti magyarok otthon mindent kibírtok és meddig még? Kicsit messzire kerültem Ferge Zsuzsától, de önkéntelenül is lefordítottam az írottakat a saját helyzetemre.

Az a szomorú tény még idekívánkozik, hogy a szegények védelme helyett az új törvényekben helyet kap az egyre több fegyelmezés, ellenőrzés, szankció, a sok bürokratikus eljárás... stb. és hogy ezek aztán milyen következményekkel járnak, táptalajt nyújtanak rosszindulatú, szélsőséges közbeszédnek és hecckampányoknak. (a segélyből élők ingyenélők, csalók, az állam pazarolja rájuk a pénzt, stb.)

(a bürokráciára egy példa, (szintén saját, tudom ez sokakat irritál, de nem érdekel)gondoltam meghosszabítom a gyerek 50%-os étkezési kedvezményét, ami az én segélyem mellett járt eddig. Kaptam egy olyan nyomtatványt, ami azt firtatja, hogy van-e házunk és autónk, mennyi azoknak a becsült jelenlegi értéke és abból egy főre mennyi jut a családban. Véleményem szerint, azért aki elveszti a munkáját még lakik valahol és lehet, hogy a korábbi körülmények miatt még van a családnak autója, de ettől még a segély a munka elvesztése miatt van. (Szóval az egész vagyonnyilatkozatnak számomra az a nevetséges értelme, "ha hajléktalan vagyok és kukázom, talán kapok kedvezményt") Mindez történik kb. 4.ooo Ft miatt, egyébként a havi jövedelmünket tekintve, az összeghatárba beleférnénk, de a párom azt mondja, ezt nem, ez megalázó. Egyébként pedig én sem tudom kapásból a kért értékeket megbecsülni és kiszámolni, hogyan tudja akkor egy nálam kevésbé képzett vagy másban jártas ember ezt a nyomtatványt kitölteni. Beszéltem a volt önkormányzati szociális irodás kolléganőkkel és azt mondják, vért izzadnak az ügyfelekkel együtt.)

Ne gondolja senki, hogy azért írtam Ferge Zsuzsáról, az Ő véleményéről, a cikkéről és a szegénységről, mert olyan okos akarok lenni. Nem. Csak úgy éreztem érdemes felhívni a szociológusnőre olyanok figyelmét is, aki nem ismerik.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 12 hozzászólás

Tavasz...

2009. Márc. 9, hétfő

                         

"Ó élet, élet, élet, március" - Áprily szavaival élve én is köszönteném a tavaszt.

Azért attól, mert teljes családi fronton támadott az influenza még észrevettem ám a tavasz első hirnökeit, de nem volt erőm írni róla.

Végigsétáltam szép lassan a faluba vezető úton egyik napfényes délelőttön és a természet hangjait és jeleit figyeltem. A cinkék nagyon vidáman és változatosan énekelnek, a verebek csapatostul járnak, csivitelésük már már "csatazaj", a rigók már párosával kergetőznek, fütyörésznek a bokrok között, a harkályok egyre nagyobb erővel kopogtatják a fák ágait és a vadgalambok is igen csak búgnak.

A növények is egyre zöldülnek, üzengetnek a tavasznak, kitartóan dacolnak a még hűvös széllel. A kertemben van egy kis bokornyi hóvirág, minden évben szaparodik pár szállal. Még az előző lakótól örököltem. Már az utolsó nagy havazás előtt kinyílt és kivárta a hó alatt az enyhülést, pedig olyan törékeny, szinte hihetetlen. A tornác előtt, közvetlen a kis járda szélén, ahol ha nem vigyázunk, rá is léphetünk (de nem tesszük) minden évben előbújik és kivirágzik néhány szál piros tulipán. Tegnap vettem észre, hogy már több kis dárdácska kukucskál a maradék lombok alól. Jelentkeznek a tulipánok. Direkt nem szedem ki őket és nem teszem máshova, így kedvesek háborítatlanul.

A kapu előtt elterülő füves járda az őszi épitkezés miatt kicsit megkopott, de a természet ereje rendíthetetlen, bújnak az új fűszálak, "magabiztosan," az életet akarva.

Az út mentén mindig is megtalálható turbolya és tyúkhúr szőnyeg egyre élénkebb. zöldebb. Egész évben dúsan tenyészik. Egy pici csodával is találkoztam, egy védettebb helyen, egy bokor tövében egyetlen tő, egy szál százszorszép didereg a szélben. Néhány kicsi levélke között kuporog, pici rövid száron, olyan megható így egyedül.

A legnagyobb örömöm, hogy a kedvenc kis domboldalamon felfedeztem nyolc szál még bimbózó tavaszi gólyahírt. (megszámoltam) A vadvirágok közül ők a korai kedvenceim. Tavaly is írtam róluk. Ha a többi is szaporán kinyílik, akkor a napsütésben aranysárgán virul az egész terület. Csodaszép, már messziről!

A mogyoróbokrok mindenütt tele vannak barkával és a fűzfa is messziről sárgállik.

Később aztán nehéz lesz ilyen pontosan követni az "eseményeket", mert a továbbiakban igen hevesen fog kivirulni a természet, elhalmozva bennünket minden gyönyörűséggel.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

A rasszizmusról...

2009. Feb. 16, hétfő

Nem vagyok ezzel a témával foglalkozó szociológus, nem végeztem kutatásokat, nem állítgattam vagy nézegettem statisztikákat, de valahogy muszáj írnom a témáról, ami kizárólag a SAJÁT VÉLEMÉNYEM. Sőt még azt is leírom, hogy teljesen független a közelmúlt eseményeitől. Nem néztem meg előzetesen az értelmező szótárt sem.

Már máskor is írtam más témák kapcsán, hogy gondom van az olyan szavakkal kifejezésekkel, amiket túlságosan "elhasználunk, elcsépelünk", vesztenek eredeti jelentésükből, értelmükből. Számomra ilyen kifejezés a rasszista is. Túl könnyen rásütik bárkire, minden alaposabb megggondolás nélkül is ezt a bélyeget. Arra még senki nem gondolt, hogy vajon olykor a rasszista jelző rásütése valakire nem jelent-e elhamarkodottan negatív diszkriminációt.

Most maradok a cigány vagy roma témánál. Nem tartom magam rasszistának, de vannak nagyon rossz tapasztalataim. Kisgyermek koromban az osztályunkban volt két cigány kisgyerek, bizony majdnem az egész osztály félt tőlük, mert mindenkit megvertek és amit megkaparintottak tönkretették a cuccainkat. Ez egy rossz benyomás, egy emlék, nem általánosítok belőle úgy, hogy minden cigánygyerek ilyen, de kerülöm a velük való konfliktust és óvatosabb vagyok velük szemben. Amikor még Budapesten éltem és METRON, villamoson vagy buszon utaztam, ha ott volt egy hangoskodó, lökdösődő harsány társaság bizony átszálltam egy másik kocsiba, vagy vártam egy következőt. De azt is elmondhatom, hogy volt a kisebbik fiamnak egy cigány kisfiú osztálytársa, sokgyermekes családból, barátkoztak és járt hozzánk a fiúcska. Azt is elmondhatom, hogy fiatal koromban laktam albérletben egy zenész cigány családnál, nagyon rendes és tisztességes emberek voltak. A szociális irodán dolgoztam a munkám során eléggé sokat velük, mint ügyfelekkel, vannak nagyon rendesek és vannak nagyon agresszívak és bizony nagyon ijesztő az agresszívitásuk és nagyon más, mint más embereké. Egyébként én azért használom a cigány kifejezést bátran, mert nekem egy cigány férfi magyarázta el, hogy ők utálják a roma megnevezést, az mesterkélt, finomkodó, ők maguk is cigánynak hívják magukat, évszázadok óta, a történelemben és az irodalomban is így szerepelnek (Jókai, Gárdonyi, Petőfi, Vörösmarty) A rendes és normális viselkedésű cigány emberekkel semmi bajom, a tanultak tudását elismerem, a művészetüket is, bár nem szeretem... Mégis azért nincs cigány barátnőm, nem biztos, hogy örülnék, ha szomszédomban egy népes, harsány   cigány család lakna, nem tudnám elképzelni, hogy pl. cigány férfi udvarolna nekem. (de ugyanúgy benne van ebben a témában a többi faj is) Ettől viszont én még nem érzem rasszistának magam, nem ítélem el őket, nem bántom őket sem szavakkal, sem gondolatokkal, nem akarom, hogy eltűnjenek stb. de kifejezetten nem keresem és nem élvezem a társaságukat. Én egyszerűen, megmagyarázhatatlanul ilyen vagyok, minden rosszindulat nélkül. Mégis a saját kisebbik gyermekem, akinek elég jól kéne ismernie, az iskola, a tágabb környezete és a sok könnyen ítélkező és megbélyegző, az ilyesmit alaposan nem meggondoló ember hatására azt mondta rasszista vagyok. Azért ez nem ilyen egyszerű. El kellett neki magyaráznom az alláspontjaimat.

Szerintem rajtam kívül nagyon sok más ember van úgy ezzel a témával, hogy az őket ért folyamatos rossz  benyomások miatt nincsenek túl jó véleménnyel, vagy óvatosságból elkerülik ezt a népcsoportot, de ezek az emberek nem mind rasszisták, az egy sokkal súlyosabb kifejezés.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

A "nyájszellem"

2009. Feb. 14, szombat

A reggeli órákban valamelyik tévécsatornán hallgattunk egy érdekes előadást az Opus Dei történetéről és működéséről a Da Vinci Code című nagy sikerű könyv történéseivel szemben állva, azoknak magyarázatául.

Nem bocsátkozom bővebb leírásba, mert az én fejtegetéseimnek nem lényege az Opus Dei, csak ennek kapcsán kezdtem el gondolkozni egy elég érdekes kérdésen. Pontosabban az egyén és a közösség viszonyán, azon, hogy az egyes személyek egyéniségüktől függően hogyan illeszkednek, alkalmazkodnak bizonyos közösségekhez.

A tudomány, pl. a genetika, a pszichológia megállapítja, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen, azaz egy individuum. Nincs még egy másik ember, akinek pontosan olyan lenne a géntérképe, a DNS-e, mint a sajátunk. Bizonyított tény, hogy a rokonoké hasonlóságot mutathat több helyen. A legjobban hasonlítunk genetikailag az édes testvérünkhöz, ami érthető is, mert közös szülőktől kaptuk a génjeinket. A viselkedéstudomány vizsgálatai szerint a tulajdonságainktól vagyunk egyediek, azaz egyéniségek. Vannak ugyan öröklött tulajdonságaink, hajlamaink, de a tanulással és a környezet befolyása által, azzal az ismeretanyaggal, amit hasznosítunk magunknak, formálódunk egyéniségekké és különböző helyzetekben az egyéniségünknek megfelelően és a tanult formák segítségével viselkedünk.

Alig kerülünk ki a piciny gyermekkor közvetlen anyai védőhálója alól máris a társadalom öntőformájában számtalan befolyásnak, gyűjtő, összeszedő, közösségekbe terelgető erő vonzásának, csábításának és kötelezésének vagyunk kitéve egészen az óvodától, halálunkig.

Különböző egyesületek, csapatok próbálják a tanuláson kívül is összefogni  már az iskoláskorú gyerekeket. (úttörő, cserkész, KISZ, különböző ifjúsági tagozatok) Aztán később felnőtt korban jönnek a különböző pártok vagy akár civil szervezetek, klubbok, egyesületek. Mindenütt szabályok, kritériumok vannak, szokások és korlátok közé szorítják a tagokat, olyan tevékenységekkel, amiket egyszerre, együtt és egyformán szokás csinálni. Azt értem, hogy minden közösségben kellenek bizonyos összeszervező, összetartó pillérek, de a túl sok kötelező és rituális dolog az erős akaratú, erős egyéniségű embereket taszítja. Magamról tudom, hogy bár szabálytisztelő, úgynevezett tisztességes, hétköznapi állampolgár vagyok, mégis a túlzott kötöttségben, sok szabály szorításában, a feleslegesnek és általam szűklátókörűnek érzett elvek között azonnal gondolkozni kezdek a miérteken és lázadok. Szorít a szabály, lazítási lehetőséget, kibúvót, újíthatóságot keresek. Biztos, hogy kell a közösség, a társas élet, a közös gondolkodás, a közös cselekvés és felelősség, de mindennek a túlzó mértékét valószínüleg sokan elutasítják. Vannak emberek persze, akik direkt élvezik a közösség beolvasztó erejét, "védelmét", az elbújhatok a tömegbe érzést, vannak akik szeretik, sőt szinte igénylik a mindenkori és mindenben történő irányítást. Mások pedig szeretnek irányítani, egy egész közösséget szervezni, kormányozni, vezetni.

Tévedés ne essék, nincs bajom a különböző közösségekkel, néha jó valahová tartozni, de számomra csak a laza és önkéntes odatartozás elképzelhető az egyéniség szabad megőrzésével.

Visszatérve egy kicsit az Opus Dei-hez félelmetes, ma is létező szabályokat említettek és nincs vagy, vagy lehet, csak muszáj. Ez nem menne nekem. Számtalan olyan hely létezik, ahol szinte fanatikus agymosást végeznek, az illető szinte a családját is képes ellenségnek tekinteni. (itt nem csak a vallásra gondolok, a volt férjem egy "kereskedelmi közösség, un. multi level marketing üzletág" tagja volt, egy idő után szinte idegenné váltam a számára, mert szerinte, én mindent rosszul csináltam és tudtam, mert nem nyaltam be mindent, amit ott hallott, hozzá is járult az a hely nagyban a válásunkhoz)

A vallásokkal és egyházakkal is az az én bajom, hogy minden kötelező, templomba vagy gyülekezetbe vagy imaházba járás, a rituálék betartása, (gyónás, áldozás, stb. hol mi a szokás) , állandó megjelenés, együttlét, csak akkor elfogadott tag valaki, ha mindent helyesen tesz, ugyanúgy mint a többi, nincs benne szabadság, nincs alternatíva, mert ha másképp cselekszel megszólnak, megítélnek. Lehet, hogy én is vallásos ember lennék, ha úgy gyakorolhatnám a vallásomat, ahogy nekem tetszik, amikor jól esik. 

Lehet, hogy ez nagyon makacs és földhözragadt gondolkodás, de ez a műsor nagyon erős ellenérzéseket váltott ki belőlem és muszáj is volt leírni.

Én úgy érzem, hogy pont az egyéniségem, a saját képességem és az azokkal megtalált lehetőségeim, a saját erőm, akaratom, a saját lelkiismeretem vezethetnek engem a számomra legmegfelelőbb útra, ahol jól érzem magam, ami nekem megfelel.

Az is igaz, hogy erre neveltek. Légy erős, igyekezz valamiben jó lenni, légy más, tűnj ki - természetesen érdemeid alapján - valamivel a többi közül, kerüld a nyájszellemet.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

A barátságról

2009. Feb. 5, csütötök

Először magáról a kifejezésről: barátság. Mit is jelent ez a szó? Számomra egy nagyon fontos és mély érzés kifejezése. Egy komoly érzés kifejezése. Sajnos úgy érzem a jelenben ugyan úgy, mint sok más szavunk kicsit értelmezését, mindennapos használatát tekintve "elkorcsosult" maga a szó.

Azt hiszem mindenki tudja milyen kölcsönös érzésekre gondolok, amikor az Arany és Petőfi közötti barátságot hozom fel példának. Közöttük egy mély erkölcsi, eszmei, gondolati, emberi összekötöttség létezett. Egy erős láthatatlan kapocs, ami akkor is működik, ha olykor távol vannak egymástól a barátok.

Számomra is ezt jelenti  barátság.

A barátság mindig kölcsönös és feltétel nélküli legyen. Egy igazi jó barát sem akkor, amikor segít a barátjának, sem akkor, amikor éppen örömet okoz neki nem gondol arra, hogy a mérték akkora lehet, vagy legyen, amit ő már kapott. A barát mindig meghallgat és bármennyire is furcsán hangzik a mai rohanó világban ráér, időt szakít barátjára. A barát nem méri az időt sem, működhet egy barátság úgy is, hogy sokáig nem látjuk egymást és mégis egy adott időpontban olyan, mintha tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést. A jó barát fél szavakból ért, ismeri a rezdüléseimet, hangsúlyaimat, arckifejezéseimet, kacsintásaimat, a vidám és a szomorú arcomat egyaránt. A barát olvas a gondolataimban és megérzi, hogy történt velem valami, akár a telefonhangomból is tudja, hogy jelentőset akarok mondani, nem azért hívtam fel, hogy megkérdezzem, mi újság. Nemcsak meghallgat, tanácsot is mer adni és kritizálni is mer, mert tudja, hogy elfogadom és adott esetben én is megteszem. A barát nem "szégyell" előttem semmit. (nem kezd lázasan rendet rakni és átöltözni, ha közlöm hirtelen, hogy éppen arra járok, mert tudja, hogy ismerem és elfogadom olyannak, amilyen)

Az igazi régi barátnak - akihez hasonló dolgok kötnek, amiket leírtam és még számtalan más, amit esetleg kihagytam - olyan dolgokat és főleg úgy tudok elmondani, mint senki másnak. Azt hiszem rólam a legjobb barátnőm sokkal többet tud és másképpen, mint bármelyik családtagom, 25 éve barátnők vagyunk. Ő tényleg a valaki, akit éjjel is hívhatok és fordítva és meg is tettük már sokszor. Ez a klasszikus mély, nagy barátság. Aztán van még többféle barátság, amik szintén tartalmazzák az összes felsorolt ismérveket csak talán nem olyan régen és nem olyan mélyen, de ugyanolyan fontosak. (munkahelyi barátságok, ismétlődő nyaralásban, szórakozás alkalmával szerzett barátságok, hosszabb tanulás, tanfolyam alatt szerzett barátságok.. stb)

Most jön aztán az a kategória, ahol elcsépeltük valahol a barátság jelentőségét. Vannak ismerősök, akiket szeretünk, jól ismerünk, jó viszonyban vagyunk velük, de sosem érnek fel a barátság mértékéig. Mégis sokszor könnyedén mondjuk, találkoztam egy barátommal, de közben érezzük nem pontos a szóhasználat.

Aztán itt van a "szerelmet", azaz férfi nő partnerkapcsolatot kifejező barátnőm, barátom szóhasználat. Ettől kiráz a hideg. Miért nem mondjuk valakinek, a kedvesem, a párom, a társam, vagy akár a szerelmem. Ezek a szavak kifejeznek mindent és a barátság mást jelent.

A mai modern világban, a számítógépes kapcsolatok, az internet világában vannak virtuális barátságok, ez sem jelent idegenséget, hiszen akár fényképet tudunk cserélni, akár kamera mellett beszélgethetünk. Egy virtuális barát is lehet nagyon jó barát, mert a gondolati, eszmei, azonos értékrenden alapuló felfogásbeli azonosság gyorsan kiderül. A személyesen nem ismert virtuális baráttal is kialakulhat egy olyan kapcsolat, egy olyan érzés, hogy alig várom a hozzám szólását, az  írását, a véleményét, mert a barátomnak érzem és fontosnak tartom.

A barátság ugyanúgy, mint más fontos emberi érzések is, a bizalmon alapul. A bizalom az egyik legértékesebb és legfontosabb emberi érzés. Bizalom nélkül nem érdemes élni.

Majdnem elfelejtettem a legnagyobb dolgot, az igazi barátban nem lehet csalódni! (ha valakivel ez előfordult már, akkor az nem volt igazi barátság)

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 9 hozzászólás

Férfiak és nők...

2009. Jan. 28, szerda  

Ünnepélyesen kijelentem, hogy ellentmondok minden úgynevezett modern nőnek, szinglinek és feministának, akik arra büszkék, hogy gond nélkül és szívesen csinálnak mindenféle férfimunkát. (no nem mintha eddig más lett volna a véleményem)Félreértés ne essék, nem akarok bántani és megbántani senkit, de maradok a hagyományos felállás mellett.

Vannak nők és férfiak, női és férfi dolgok, női munkák és férfimunkák, persze vannak átmenetek és átjárhatóság..., de azért mégis...

Nem véletlen van különbség a férfi és a női szervezet teherbírása között.

A keményfa behordása és a víz kihordása, amúgy sem tökéletes derekamnak kész katasztrófa. Már alig tudok hajolni és a karjaimban, vállaimban is olyan izomláz van, hogy az már inkább fájdalom. Próbálkoztam azzal, hogy egyszerre kisebb mennyiségben  utazom, de akkor se vége se hossza...

A fűtéstechnikám sem az igazi. Mivel hirtelen történt a baj, nem maradt elég aprófa...

A baltánkat fel sem tudom emelni, nemhogy még lendíteni és vágni, közben még fogni a fadarabot... eleget láttam apámat ezt csinálni... nem vállaltam. Három napos tevékenységem alatt ipari mennyiségű, egy csak papírral foglalkozó méhtelepnyi újságpapírt használtam el. (szerencse, hogy gyűjtöttem az éghetőbb fajtát) A rekordot ma döntöttem meg, reggel nyolctól fél tizenkettőre sikerült folyamatosan égő tüzet csinálnom. Aztán este kicsit elcsesztem, a főzésre figyeltem és nyolckor elaludt, háromnegyed tízre sikerült újra normálisan, most egy jó darabig még fűtök, hogy éjjel ne nagyon hűljön ki a lakás és valószínű, hogy holnap délelőtt be is gyújtok majd mire megérkeznek... Most éppen a hullámpapír technikával újjítottam és már öntöttem be olajat is...

Jobban szeretem, ha a párom gyújt be reggel, mielőtt elmegy és én már csak ápolom a jól égő tüzet. Viszont neki sosem kell főzni és takarítani. Nagyjából ennyi, a többi férfi női dolgot közösen, együtt vagy megosztva csináljuk...

Ezek csak töredékek és csak a legnagyobb nehézségek voltak számomra, de én maradok annál a - tudom régimódi - ténynél, hogy a férfi az legyen csak férfi, a nő pedig legyen csak nő, mégpedig mindkettő a javából és segítsék kölcsönösen egymást a munkában és az élet minden területén.

Volt idő, amikor kíváncsiságból egy feminista fórumon próbáltam "beszélgetni, azaz először észre sem vettem, hogy feministák, csak nem értettem a túlzó véleményeket és a néha szinte kézzel fogható "férfigyűlöletet". A véleményemért (pl. a fenti is)szexistának neveztek, továbbá nyálasnak és cukormázasnak...

Nos nevezhet engem bárki bárminek, de az élet normális egyensúlyához bizony kell egy nő és egy férfi, most eltekintve attól, hogy milyen státuszban. (élettárs, házastárs, barát és barátnő)

Remélem közöttetek is a legtöbben így gondoljátok.

Euridike Üzenetküldés 4 hozzászólás

A rántott hús...balfácán módra

2009. Jan. 18, vasárnap

 

Sokat gondolkoztam azon, hogy vannak olyan egykedvű vagy akár jámbor emberek, akik sosem lázadnak a sorsuk ellen, vagy lázadnak csak nem mutatják. (az anyám pl. sosem ejtette ki a száján, hogy utál és un főzni vagy háztartási munkát végezni. Az anyák nagy többsége sosem meri kimondani, hogy vannak az életében olyan pillanatok, amikor elegük van a gyerekből és pillanatnyilag látni se bírják, persze ettől még imádják. Valószínűleg ragaszkodunk az elvárt sztereotípiákhoz.)

Szóval én gyakran lázadok, persze magamban, kinek is mikor egyedül vagyok itthon. Most leírom milyen következményekkel jár egy ilyen lázadás.

Szóval rántott húst ígértem a gyereknek sült krumplival. Délelőtt gyorsan porszívóztam, aztán interneteztem, leveleztem, írogattam, vagyis az én kedvenc tevékenységeimmel lébecoltam. Aztán elkezdtem mondani magamnak, ideje lenne elkezdeni főzni, húúú de nincs kedvem hozzá.

Csak elkezdtem valahogy, de hogy.

Mi kell egy rántott húshoz?: a hús kiklopfolása, besózása, panírozása, liszt, tojás, prézli...aztán a sütés a legvégén.

Először elő kell készíteni a hozzávalókat, a hús puhításánál szétesett a húspuhító a kezemben, leesett a feje, aztán megcsúszott rajta az ujjam és félig kiborult a kezemben a sótartó, össze kellett szednem a kiborult sót, ácsi – mondtam magamnak, talán iszom egy kávét, de...a kávés doboz szélének nekiütöttem a kávéval teli kiskanalat (ismerős?) és egy kiskanálnyi kávépor szerteszét szóródott, oké kávé fent van, de mire összetörölgettem vizes szivaccsal a kávétport, addig a nedű kifolyt, de elfelejtettem meginni, elővettem (volna) a polcról a prézlit, de mellőle leborult egy odatámasztott spagettis zacskó, természetesen nyitott, le a kőre több mint fél zacskónyi spagetti. Tudjátok milyen azt felszedni? Nem? Akkor figyeljetek. Olyan az egész, mint egy rafinált módon szétterített makaó pálcika csomag. Bárhonnan mozdítod, próbálod felszedni csak pattog tovább. Végül páros lábbal ugráltam a spagettin, hogy összetörjön és összesöpörhessem. Jaj, a kávé, kihűlt, a mikróba vele, mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt az egész csészényi a mikró tányérján landolt, azaz túlmelegedett és kifutott...tányér a mosogatóba be...no ekkor már csak azért nem vágtam be magam mögött a konyha ajtaját, mert nincs neki és ugye a családnak meg enni kell..., prézli végre az asztalon, sőt szerencsésen a liszt és a tojás is a panírozó tányérokkal...a tojáshoz egy kis tej is kell...a tejes dobozt - ha csak nem kupakos - elég nehéz gond nélkül kinyitni, az első kortyok mindig valahogy nem a megfelelő helyre ömlenek, természetesen így történt, már vártam és le is öntöttem a kezemet és egy kicsit az abroszt is, sebaj, folyt azért tej a tojáshoz is...ez az egész akciósorozat eltartott három negyed óráig..., innen valami csoda folytán vagy beletörődtem? … szépen leültem az asztalhoz és kb. öt egész perc alatt bepaníroztam a hat szelet karajt.

Tanulság, ha valamit nem szívesen, nem kedvvel csinálsz éppen, akkor kár a gőzért, de nem tudod mindig megtenni, hogy abbahagyd.

Túléltem, még nevettem is magamon, elmeséltem a páromnak, Ő is nevetett.

Nevessetek ti is rajta.

(azért ne gondolja még csak véletlenül se senki, bár ez után nem csodálkoznék, hogy én egy kétbalkezes balfácán vagyok a konyhában... ááááá neeem, sőt nagyon jól főzök...)

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 7 hozzászólás

Séta a hóban

2009. Jan. 9, péntek

Fantasztikus élményben volt részem tegnap este. A fájós lába miatt már ki tudja mióta, most először megszólalt a párom, " öltözz fel jól és menjünk sétálni". Este fél tízkor, jól beöltözve elindultunk a kutyával sétálni. A hőmérő -11 fokot mutatott, a levegő félelmetesen erős és tiszta volt, az égen ragyogtak a csillagok és a lábunk alatt úgy ropogott a hó, mint gyermekkoromban. A behavazott táj nálunk nagyon szép, mert télen is alig látni kopasz fát, sok a fenyő, a tuja és a többi egyéb örökzöld. A magas fenyőfákra, a különböző formájú bokrokra és az elszórtan megbújó háztetőkre telepedett hó olyan, mintha egy gyönyörű, könnyű, fehér bunda borítaná a tájat. Nem volt senki az utcán, csak mi. A kutya boldogan szaladgált, bohóckodott a hóban, nagyon élvezte a késői sétát. Tettünk egy kört, ahogy nyáron is szoktuk. A lámpák fénykörébe érve a szűz hó, a sok ezer apró kristály úgy csillogott, mintha gyémántszőnyegen lépkedtünk volna. Beszélgetésünk folyamán a lélegzetünk óriási felhőkként gomolygott ki a szánkon. Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekkori nagy szánkózásokat emlegettük és belekiáltottunk a csendbe, mint a gyerekek. Talán húsz percnyi séta után kipirosodott arccal és orral tértünk haza a meleg szobába.

Miért is volt akkora élmény ez a séta?

Talán azért, mert a mellett, hogy élveztük a táj szépségét, a friss levegőt, a havat, abban a néhány percben a hókristályok tükrében a múlt rejtekéből ránk ragyogott a gyermekkor emléke, naivsága, szépsége.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 16 hozzászólás

Számvetés? Nem is tudom...

2009. Jan. 5, hétfő

Nem szoktam az év végén számvetést végezni, sem az új év elején fogadalmat tenni, ahogy ezt sokan teszik.

Mégis ideje, hogy írjak valamit, de nem egy évről, hanem az elmúlt négy évről. Számvetés? Nem.

Összegzés? Nem.

Nem tudom, minek nevezzem, mert amiről írni szeretnék, nem történésekről szól, inkább az elmúlt évek lelki, gondolati, eszmei hozadéka.

Ha változás előtt állsz, a tanácsadók azt mondják készíts valami mérlegfélét, legyen egy tiszta lapon egy pozitív és egy negatív oldal és a kettőt összevetve vonj le valamilyen következtetést és annak szellemében dönts. Ez nem ilyen egyszerű, mert nem tényekről van szó.

Nem nyújtom hosszúra az előzményeket, nem volt egyszerű, nem volt küzdelemmentes az életem, de valahogy működött. A 2004. esztendő a nagy elhatározás és a változtatás éve volt. Tudatosan, módszeresen terveztem a változást, még nem tudtam mi lesz belőle, de tudtam változás kell. Ha változás kell, akkor pedig csak nagyot érdemes változtatni. A karrierálomról végleg lemondtam, ezért úgy döntöttem, akkor a magánéletre kell a hangsúlyt fektetni. Az én életemben nagyon fontosak az érzelmek, így a szerelem is. Valamilyen szintű társ nélkül nem tudok élni és persze természetesen az élet teljességét keresem. A válás után volt barátom, de nem volt az igazi, nagyon szerettem én, de éreztem valahol, hogy tévedek, nem voltam vele boldog és tudtam, hogy nem az életem párja, nem hosszú távú a kapcsolat. Nehéz volt, de szakítottam vele.

Elkezdtem az interneten társat keresni. Ez egy külön téma, de már sokan megírták előttem. Nagyon sok furcsa emberrel találkoztam, mire utolsóként rátaláltunk a párommal egymásra. Az egyénisége és az intelligenciája, no meg a sajátos humora fogott meg, de a végső döntést nagyban segítette az érzelmek mellett, hogy elfogadta azt a másoknak elrettentőnek tűnő tényt, hogy 51 évesen van egy későn született, tehát 11 éves kiskorú fiam. Egy másodpercig nem gondolkoztam, amikor a párom felvetette az összeköltözést és azt, hogy ez vidéken, Budapesten kívül lehetséges. Ez nem volt számomra tényező, alig vártam, hogy kiléphessek a régi életemből.

A mérleg:

negatív oldal: Sokáig a negatív oldalát nem is éreztem, mert először pihenésnek tűnt az új élet, az egyetlen, azaz inkább fő negatívum két év után jelentkezett, a munkanélküliség miatti gyötrődés és a jövő iránti aggodalom.

Elvesztettem néhány barátnak hitt barátot, de azok nem is voltak igaziak, mert akkor megmaradtak volna

A családom még a korábbiaknál jobban elkülönült tőlem, nem a személy, azaz a párom miatt, hanem, mint ahogy az a köztudatban él a vidékre költözést lejjebb csúszásnak tekintették és nem értettek vele egyet.

pozitív oldal: első a szerelem, megújít, fiatalít, lendületet ad, más színben látjuk a világot, stb., megtaláltam azt a férfit, aki olyan mint az a partner, akiről mint férfiről és partnerről egy elképzelés élt bennem,

aztán ott van a tény, hogy az életkorhoz (majd a végén) jöhet legalább 5 év plusz a jó levegő, a természetközeliség és a nyugodt, stresszmentes élet miatt,

szép a környezet, a táj, élvezem a növény- és állatvilág megfigyelését,

kertes házunk van, amire mindig vágytam,

megtanultam nyugodtan élni, nincs kapkodás, rohanás, nincs áskálódás az életemben,

az egészet összefoglalva hihetetlenül, leírhatatlanul jó érzés, hogy egyszerűen kiléptem a múltamból és a kilépéssel azon szerencsések közé tartozom, hogy minden rossz mögöttem is maradt. Ez nem mindenkinek sikerül. Itt én az vagyok, aki most vagyok és olyannak ismertek és ismernek meg, amilyen most vagyok, aki el akar fogadni az elfogad, akinek nem kellek nem érdekel. Jó a jelenben élni, a mának élni. Itt nem cipelem a hátamon a régi életem nehézségeivel teli hátizsákot, senkit nem érdekel, ki volt apám, anyám, milyenek voltak, van-e testvérem, hányféle végzettségem van és hányféle munkát végeztem már, hány ősz hajszál van a hajamban, milyen rövid a szoknyám és hány grammot híztam a szabadság alatt...stb. Ez az érzés, hogy nem érdeklek senkit - legalábbis én úgy érzem, hogy a megszokott irigység és rosszindulat formájában nem - egy óriási szabadságérzést és biztonságérzetet ad. Jó, lehetséges, hogy helyi szinten itt is pletykálhatnak, találgathatnak rólunk, mert a párom itt régi bútordarab, de ez meg nagyon nem érdekel. Túl vagyok a mindenkinek kényszerű megfelelés korszakán.

Kérdés egyáltalán, hogy merre billen a mérleg? Időnként rám tör és elementáris erővel bosszant, hogy a világ úgy fordult, hogy talán végleg elvesztettem a munkát, ami legalább olyan fontos volt nekem és még mindig fontos, mint a család és a szerelem. (A párom, mindig gyorsan megvigasztal.)

Valamit valamiért, cserébe mi mindent kaptam, egy szóval ÉLETET. Igazi családot, szerelmet, szenvedélyt, biztonságot, boldogságot, nyugalmat, valahová és valakihez való tatozást, amit egész életemben kerestem. Elvi síkon, érzelmileg, gondolatilag, eszmeileg megtaláltam a teljességet.

Lehet, hogy egy nagyon szerény, szegényes, kicsike nyugdíjjal nyakon vágott, haszontalan, kisnyugdíjas lehetek csak majd, mint a társadalom tagja, de mint magánember nem cserélnék senkivel, boldog és elégedett vagyok. (a munkát kivéve, de az külön kategória)

Ez nem a 2008. esztendő, hanem négy esztendő mérlege és nem az elvégzett és el nem végzett feladatokról szól, csak az érzéseimről és az én lényemről, az én átalakulásomról.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 5 hozzászólás

Az én karácsonyom...

2009. Jan. 2, péntek

Ez most valóban csak napló, szinte csak magamnak írom, hogy emlékezzek mindig, pontosan, mert fontos.

Utoljára kicsi gyerekkoromban volt ilyen jó karácsonyom. Mondjuk, ide sorolnám még a házasságaim első éveit, amikor a gyerekeim egész kicsik voltak.

Elég nehéz megfogalmazni, hogy miért volt nagyon jó. Nem a hagyományos értelemben véve volt nagy karácsony, hanem talán éppen azért, mert hangulatában és az értelmét tekintve egész más volt, mint az összes többi. Nem kifejezetten karácsonyi vágy, de nagy és régi vágy teljesült és nem kifejezetten a karácsonyi hangulat érvényesült benne, hanem egészen más.

Minden könnyed, laza és természetes volt, nem volt semmi hagyományos, patetikus, megszokott...

Éppen befejeztük nagyjából a felújítást, nem görcsöltünk a fejvesztettségig a nagytakarításban, de tisztaságot és rendet tettünk a körülményekhez képest. Nem főztem holtfáradtra magam, nem volt hagyományos karácsonyi menü, hanem a véletlen adta a kajaötleteket. A halat megoldottuk a falukarácsonyon, elmentünk hármasban 23-án a közös estére, halászlét kóstoltunk és rántott halat, finom volt és beszélgettünk kicsit a barátokkal.

Másnap érkezett a nagyfiam, ő mindig itt tölti az egész karácsonyt. Az Ő kedvéért a kocsonya fontos volt, nagyon jól sikerült, úgy elfogyott, hogy másnap már még egy fazék készült. (kocsonyakarácsony, mondták viccesen a fiúk) Szenteste napjára egy speciális "töltött káposzta" készült, ebből mindenki akkor evett, amikor megéhezett.

A fiúk díszítették a fát, én csak asszisztáltam, jó hangulatban telt az idő, addig a párom kicsit pihent. Nyolc körül volt négyesben a gyertyagyújtás, csillagszórózás, az ajándékok már csak jelképes apróságok voltak, csak a kis meglepik kerültek a fa alá, mert már több hiányzó dolgot vettünk ebben az évben a kis pénzecskénk segítségével.  Utána még sokáig beszélgettünk, zenét hallgattunk.

Karácsony napján szép kényelmesen ébredtünk, (a fiúk csak dél körül) élveztük a pihenést, ejtőzést, a jó meleg szobát, beszélgettünk és közben kényelmesen készült a kacsasült, párolt káposztával, a zsírjában lepirított krumplival, uborka salátával és satj mártással. A desszert gesztenyepüré, nekem ennyire futja. A pecsenyekacsa úgy eltűnt egyszuszra, mint a kámfor. Estére a még maradó kocsonyákból lehetett választani és némi hidegből a hűtőszekrényből. Délután beszélgetés, internetezés, (honfoglalózni szoktunk) tévézgetés, együtt voltam a fiaimmal és jó sokáig fent is maradtunk, hiszen a másnapi főzésre nem kellett gondolnom.

Karácsony másnapján jött el az igazi ünneplés, az első nagy közös karácsony. Azt "ajándékoztuk" a gyerekeinknek, hogy együtt valamennyien egy nagy családi ebédet elköltünk a helyi kellemes kis étteremben. Csak nekünk terítettek egy külön nagy asztalnál, nem béreltük ki, de senki nem volt rajtunk kívül. Mindenki azt választott, amihez kedve volt és annyit evett, amennyit kívánt.

Találkoztak már a gyerekeink, de vagy futólag, vagy néhány udvariassági mondat erejéig, de így még nem. Kíváncsi voltam és nagyon kellemesen csalódtam. Mint már írtam nem volt kifejezetten karácsonyi, ünnepélyes a hangulat és ez pont így volt jó. Egy nagyon hangulatos, jókedvű, viccelődős, nevetős, felszabadult, kényelmes hosszú ebéd volt. A párom szemmel láthatóan örömmel feszített az asztalfőn és élvezte a családot. Nekem pedig az a régi vágyam teljesült, hogy nagy család és igazi család vegyen körül. Már az elejétől arra vágytam, hogy a kettőnk gyerekeivel, családként legyünk együtt. Teljesült. Hát erre értettem az elején, hogy nem volt hagyományos karácsony és nem igazán a karácsonyi hangulaton volt a hangsúly. A fiúk lányok együtt beszélgettek nevetgéltek, a párom veje és a nagyfiam együtt mentek cigarettázni az udvarra...stb. Otthon még tovább folyt az újabb kis ajándékátadás, beszélgetés, zenehallgatás egész estig, aztán a lányok hazamentek Budapestre, mi meg szép csendesen örültünk. Az ünnepi asztalnál megtörtént az egybekelésünk bejelentése is. Nagyon kedvező volt a fogadtatás a lányok részéről is, így a párom minden izgalma elülhetett. (kicsit tartott tőle, hogy mit szólnak a lányok az újabb házasságához, mert ők nagyon modernek, a papír nélküli kapcsolat elkötelezett hívei)

Másnap elautóztunk Budapestre, elvittük mindkét fiút, Ők az apjukhoz, mindegyik a magáéhoz voltak hivatalosak ebédre. Mi meg meglátogattuk egy kis karácsonyi csomaggal a párom nevelőanyját az otthonban. Itt aztán eloszlott az utolsó csepp kételyem is, azaz az a kósza gondolat, hogy a lányok csak az apjuk kedvéért "viselkedtek", bár már nagyon halvány volt a gondolat is. Mesélte a mama, hogy a kisebbik lány (Ő volt az elején a nagy kritikus) azt mondta, komolyan és őszintén belátta, hogy nálunk igazi harmónia van, szeretjük egymást, sosincs feszültség, (mint régen a családban) és mindig jókedvűek és nyugodtak vagyunk, Ő örül, hogy így van és megtaláltuk egymást. A kedves mama, azzal, hogy ezt elmondta, tudtán kívül még kicsit megfejelte számomra a karácsonyt.

HÁT ILYEN VOLT AZ ÉN KARÁCSONYOM!!!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 5 hozzászólás

A "boldog új év"...

2008. Dec. 30, kedd

Most vettem ki a postaládából és olvastam el a Munkaügyi Központ által részemre elküldött

      ügyfél tájékoztatót AZ "ÚT A MUNKÁHOZ" PROGRAM jogszabályváltozásairól.

Megpróbálom visszafogni magam.

Felháborító és vérlázító!!! Jobb, ha többet nem írok róla!

Egyetlen kérdés, akkor most menjek egyenesen a temetőbe és ássam meg a fagyos földben a síromat?

Az egészről még csak annyit, hogy úgy a sajtóban, mint a TV-ben, rádióban a különböző nyilatkozatokban nagyon rosszul kommunikálják az egészet, olyan sértően, általánosítóan, dehonesztálóan. Olyan alaposan elhintik a rosszul hangzó penzumokat, kijelentéseket, hogy itthon a saját gyerekem - aki egyébként látta és végigélte velünk az eddig (eddig?) három év nyomort - is azt mondja, "könnyű neked anyu, csak itthon ülsz és nem csinálsz semmit ".

Engedtessék meg csak annyi, hogy ÉN NEM adok magamnak munkát, ÉN NEM akarok  dolgozni, ÉN ZÁROM KI magam a munka világából, ÉN ÉPÍTETTEM LE magam már kétszer is az életkor és a magas szabadság, fizetés miatt????Ki tud ere választ adni? Senki és nem is akar!

Azt ajánlom mindenkinek, aki hasonló szituációban él, mint én (munkaügyi szempontból) az hagyja a fenébe ezt a levelet, csak újév után bontsa fel és töltse még vidáman a szilvesztert és újév napját!!!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

Füstölgés...

2008. Dec. 15, hétfő

Ruhák, puloverek, polok, fehérneműk és a cimkék.

Én értem, hogy jelezni kell egy árunál, hogy miből készült, hogyan mosható és mit bír ki...stb. Azt már kevésbé értem, hogy miért nem lehet valami jobb módszert kitalálni a brutálisan bevarrt címkék helyett.

Én minden új holminál először kiveszem a címkét, mert nem bírom elviselni, irritálja a nyakamat és minden egyéb testrészemet amivel érintkezik. Nem értem, miért kell egy finom anyagú blúzba egy hozzá képest durva, sprőd anyagból készült címkét szintén durva vastag cérnával fulerősen bevarrni.

Ma is így jártam, boldogan tértem haza új zsákmányommal, egy piros - fehér csíkos V kivágású pulóverrel. Gondoltam, mielőtt kimosom kiszedem a címkét, lazán nekiálltam. Na, de jött ám a feketeleves, kemény fél órámba került kettő darab cimke. Még örülhetek, hogy a bosszankodás mellett nem vágtam ki a pulcsi nyakát, könnyen megtörténhetett volna. Miért nem lehet valahogy rátűzni, vagy egy átbújtatott cérnával odahurkolni stb., könnyen leszedhetően?

Következik még az edénynemű: a  maradvány nélkül levakarhatatlan ragasztott márkajelzések a lábos, pohár, tányér belsején vagy kívül. Legfeljebb ráéghet.

A CORA-ban láttam egy paraktikus megoldást, egy keményebb papírból készült szalaggal volt átfogva az edény és azon volt minden feltüntetve.

Tudom, ez kis dolog, de bosszantó tud lenni. Na, ezt jól leírtam!!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 4 hozzászólás

Kaptam vagy találtam...

2008. Nov. 25, kedd

Kaptam egy feladatot, tovább adni konkrétan nem fogom a feladatot, azt, hogy írjak 7 különös dolgot, ami megtörtént velem, vagy jellemző rám, ha jól értelmezem így emlékezetből.

Azért nem adom tovább, mert nagyjából ugyanazok lennének a jelöltjeim, akik már vagy megcsinálták, vagy már mások is felkérték Őket.

1. Kicsi korom óta nem szeretem az édeset csak a sósat. A nagynénéim a névnapomra, születésnapomra gyulai kolbászt és téliszalámit hoztak ajándékul csoki helyett.
2. Ha a szokásos különös módon eltűnik valami a családban képes vagyok addig agyalni, visszamenni a történésekben, amíg meg nem találom.
3. Vannak barátaim, akik “ellenségből” fejlődtek baráttá.
4. Olyan szerencsés vagyok, hogy legalább két napot jelölhetnék meg az életemből második születésnapnak.
5. Fordítva élem az életem sokkal jobban érzem magam a bőrömben, sokkal vidámabb, felszabadultabb, bevállalósabb vagyok, mint fiatal koromban. (és persze boldogabb)
6. Számtalanszor egyenes derékkal, pozitívra fordulva másztam ki igen nehéz és kacifántos, akár rosszul is elsülhető ügyekből.
7. Két egészséges és nagyszerű gyereket szültem és neveltem fel annak ellenére, hogy az első nőgyógyászom azt állította nem lehet gyerekem.

A következőt találtam.

Mit szeretnék még megtenni életemben, mire vágyom?

1. Szeretnék írni egy könyvet. (ötleteim és jegyzeteim már vannak, csak bátorságom nincs hozzá)
2. Szeretnék még legalább egyszer visszamenni Párizsba, végigutazni a Loire völgyén, meglátni a tengert vagy az óceánt (valamelyiket) és eljutni Erdélybe, az őseim lakhelyére.
3. Szeretnék repülőn utazni, de nem csak utasszállítón, hanem olyan kisgépen, mint a filmeken, csak úgy kirándulásképpen
4. Nagyon szeretnék lovagolni, egy szép lóval jó barátságban lenni.
5. Szeretném, ha a párom feleségül venne, nem tudom miért, de ez fontos nekem. (nem szoktunk beszélni róla, de néha azt mondja, nem lehetetlen és biztos eljön az ideje)
6. Talán előbb vagy utóbb szeretnék egy unokát ringatni, bár még elég jól megvagyok nélküle.
7. Szeretnék még csak egy icipicit úgy igazán jól élni, gondtalanul, felhőtlenül…azt csinálni, amihez éppen kedvem van, akár extrém, szokatlan dolgokat is.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 11 hozzászólás

A trükkös asszony...

2008. Okt. 30, csütörtök

Vannak napjaim, amikor nem nagyon van kedvem ahhoz, hogy háziasszony legyek. Ez általában olyankor van, amikor van maradék és nem kell főzni sem. Ilyenkor egész nap nem csinálok semmit csak, amihez kedvem van. Írogatok, internetezgetek, levelezek, olvasok, sétálok, „barátnőhöz” megyek, rendezgetem a saját dolgaimat, esetleg kozmetikázok, stb. Nagyon el tud szaladni az idő. A párom mindig telefonál, mikor indul, vásárlás, egyéb miatt. Innen nagyjából van fél órától egy óráig terjedő idő a megérkezéséig. Ekkor felébredek a kis külön világomból és villám rendrakást és helyreállítást csinálok, a lakást s a lelkiismeretemet illetően is.

Nem nagy kunszt, a lényeg, hogy látványos legyen. Konyha. Minden be a mosogatógépbe, tűzhelyet és mikrót néhány pillanat alatt áttörölni. Friss kávét felkészíteni. Egy nyalintás a vizes felmosóval. (kicsi a terület) Nappali. Egy gyors menet a szőnyegseprűvel, ahol a papok táncolnak, TV képernyőjéről letörölni a minden nap rászálló kilónyi port, egyenesre állítani a fogas alatt a cipőket, összerázni a kis asztalon az újságokat, szemüveg, toll és távirányító kézügyben legyen, (neki) a fotelokon megigazítani a huzatokat. A speizban és a fürdőszobában ne égjen véletlenül a villany, ja és szintén véletlenül a csap a kádnál ne zuhanyos üzemmódban maradjon. Ezután még ki kell nyitni a nagykaput. Röpke fél óra sincs az egész. Végül egy kis felfrissülés, és egy csepp olcsó Avon parfüm a vállgödörbe. Jöhet a drága ember, csak „ártatlan képpel” kell ülni a számítógép előtt és Ő mikor a nappaliba lép mindent rendben talál. És persze úgy is van!

Most aztán adtam némi támadási felületet, de nem baj.

Vannak persze olyan napok, amikor teljesen normális és szokványos htb. tudok lenni. Bevásárolok már reggel, akár háromszor megy a mosógép egymás után, kétfélét főzök és porszívózok egyszerre, a pókhálók sem menekülnek és a portörlés sem marad el. Sőt képes vagyok még az udvaron is söpörni.

Szerencsére a párom nagyon bölcs ember és már az elején rögtön rájött, hogy periódikusan csinálom a dolgokat, így hat rám a munkanélküliség. Sosem szól semmiért, mindig kivárja, amíg a saját tempóm szerint megcsinálom az adódó feladatokat. Azt mondja, nem azért vagyok itthon, hogy átképezzem magam rend és tisztaságmániás, lassan besavanyodó otthonülővé.

Nekem van a státuszomra egy saját szavam, kényszerháztartásbeli. (a kényszervállalkozó után szabadon)

Ha valakinek kicsit bántja a szemét, hogy milyen kis haszontalan vagyok, ez egy kis karcolat, de igazságtartalommal.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 9 hozzászólás

A szülő...

2008. Okt. 27, hétfő

Hallottam valahol, hogy a földön a legkülönösebb, leggyámoltalanabb, legvédtelenebb, legkényesebb stb. - találnék még leg-eket ha keresnék - állatfaj az ember, ezen belül aztán még külön kategória a szülő. Miért is mondom ezt?

Gimnazista gyermekem remekül kihasználva a benne rejlő lehetőségeket, most kétlaki. Ahhoz viszonyítva, hogy mi éppen az előnyösebb számára, hol az apjánál alszik, hol itthon, ez nagyjából fele fele arány. Közben piszkosul jól szervezi a dolgait.

A szülő meg, különösen az anya, azaz én, akaratomon kívül is "kényeztetem", most meg pláne szünet van és itthon van.

Reggelire, ami nagyjából fél 12, tejszínhabos kapucsinó, pár napja éppen vajas zsemle pácolt olajos hering, ebédre, amihez kedve van, amit szeret, vacsora, hamburger hármasával, négyesével, de házi, mindenféle finomsággal, extrával, vagy ha megfelel a déli maradék, közben többször az elmaradhatatlan csoki, délelőtt tőlem, délután meg a párom hoz neki, na és persze light cola és ice tea (fuj) plusz még ásványvíz. Ez az étkezés.

Van más is! Erőt veszek magamon és minden belső tiltakozásom ellenére együtt nézünk a számítógépre letöltött olyan filmeket, napi 2, vagy 3, amik igazán nem az én stílusomat képviselik, és a tévé-ben is az általa kedvelt csatornák, műsorok mennek, azért, hogy együtt legyünk, pluszban a bohóckodásait is rászólás nélkül elviselem és még nevetek is rajta.

A párommal együtt egyáltalán nem értünk egyet ezzel a módszerrel, a kényeztetős neveléssel és nem is így neveltük eddig a gyermekeinket. Talán nálam abból fakad az egész, hogy nem volt  a "kicsi" még ennyire önállóan és rendszeresen távol tőlem. Most jöttem rá, pedig eddig is tudtam, hogy nagyon felnőtt már és nagyon önálló. Még sok mindenre meg kell tanítanom a helyes utat illetően, még nem erőltetve, de terelni akarom.

Szerencsére mostanság többször tapasztaltam, hogy azért ragadt valami és nem teljesen hiába beszéltem (néha ezt érzi a szülő) egész eddigi életében.

Valószínűleg neki is tudat alatt hiányzik az anyu, mert ha itthon van sokkal kedvesebb és tisztelettudóbb, mint eddig. Na, nem kell félteni, az apjánál sincs rossz dolga, Ő is a kedvében jár és ott is azokban a napokban a "luxus"-t kapja. Nagy játékos - szokta erre mondani viccesen a párom.

Szülőnek, főleg jó szülőnek lenni nem kis feladat. Azt mondja a párom, hogy ha a gyerekeimről van szó akkor "oroszlános" is tudok lenni, védem Őket és ez neki nagyon tetszik, mert jó anyának tart. Ez egy szép és sokat jelentő bók.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 10 hozzászólás

Optimizmus...? Meddig...?

2008. Okt. 17, péntek

 A címben feltett kérdés csak azért nem helytálló, mert a bőrömből nem tudok és nem is akarok kibújni. Ha kudarc is ér, másnap már újra otimista vagyok.

Kudarc! vagy Kudarc? Lehet méregetni, vizsgálgatni a szavak súlyát. Minden nézőpont kérdése, ez bölcs látásmód.

Először is az interneten nem jelezték, hogy ez félállás, 4 óra. Másodszor nem megfelelő a végzettségem, akkor miért hívtak be, annak ellenére, hogy állítólag sokan jelentkeztek? Ha fel is vennének, 55 évesen iskolába kéne még járni. Mondjuk ez nem gond, de egy négyórás munkáért? És ott van az utiköltség, kb. 15.000-Ft a bérlet, közalkalmazottak esetén csak adható a kedvezmény. Nem hiszem, hogy ennyi fizetés mellé ennyi utazási költséget vállalnának. Ja, a fizetés? BRUTTÓ 45.000-Ft. Félelmetes, hogy ebből mennyi lesz a nettó. (a segélyem talán még több is) Én valószínüleg tévedésben élek, azt hittem, hogy a minimálbér bármilyen munkáért kijár. Hülye vagyok. Nem hittem volna, hogy lehet embereket bármennyi munkadőben is havi kb. 30.000-Ft-ért dolgoztatni. Ha ugyanazt a munkát, amit ott elvárnak magánúton csinálnám valami gazdag embernek, az a többszöröse lenne. Szolgálati idő? Így lassan gyűlik. (A 6 órás már normálnak számít, vagyis egy nap az egy nap)

Jövő hét elején értesítenek ... miről? Nyugodtan szólhattak volna most is, hiszen egyértelműen nem felelek meg. 

Szóval a mérleg negatív oldala kész.

Mi a pozitívum?

A nagyon lassan növekvő szolgálati idő? Talán az, hogy nem itthon múlatom az időt és emberek között vagyok? Az élvégzett iskolát máshol is tudnám hasznosítani, de biztos vissza kell fizetni felmondás esetén. Elfogyott!

Most telefonált a párom, csak "tévé nyelven" sípolva tudnám leírni, hogy mit mondott. ("Maradsz itthon ennyi pénzért és főtt kajánk, tiszta ruhánk, nyugodt hátterünk kényelmesen van")

Most rengeteg rossz hangzású és értelmű, haragos kérdést tudnék feltenni, de csak egyet kérdezek.

HÁT MILYEN ORSZÁGBAN ÉLÜNK????

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 17 hozzászólás

Húúúúúúúúúúú, de izgulok!

2008. Okt. 15, szerda

Kéretik midenki, aki látogat és akit látogatok, akik szeretnek és akik csak úgy el vannak velem vagy nálam, hogy erősen drukkoljon nekem.

Az a ritka esemény következett be, hogy egyik álláspályázatomra válasz, azaz meghallgatási igény érkezett. Hú, de hivatalos lettem.

Szóval, pénteken reggel 9-re jelenésem van.

Ez lesz az első alkalom, hogy új ruhában mehetek és nem fogom úgy érezni magam, hogy kopott vagyok és messziről lerí a munkanélküliség rólam, mert még külsőre is ódivatú vagyok. (végre vettem egy "kosztümöt", nem igazi kosztüm, csak egy sötét szoknya és egy vagány "zakó", vagyis felső, még a fiam, a kicsi is megdicsérte)

Erre a munkára igazán vágyom, vagyis ahogy valakinél olvastam, akarom, meg fogom szerezni...!!! Ez nem olyan munka, amit csak a pénzért, a muszájért vállalnék el, hanem szociális munka, a végzettségemnek megfelelő, amit szívesen csinálnék és közel!!!! van. Túl jó, túl kecsegtető, túl kívánatos számomra.

Itt jön az, ami a természetemben jó, de nem biztos, hogy jó. Már úgy örülök és repkedek, olyan optimista vagyok, hogy az túlzás. Úgy reménykedem, pedig ez még csak 50 vagy már 50%. Pont ugyanannyi az esélye annak, hogy sikerül, mint annak, hogy nem sikerül. Ennek ellenére reménykedni muszáj!!!

Bár tudnám, hogy mit kéne tennem a siker érdekében! Biztos nem jó, ha érzik, hogy annyira fontos nekem...

Van egy volt kolléganőm, aki dolgozott ott. Beszélgettem vele és jó véleménye van a helyről, azt mondja, ha bejutnék, nyugdíjas állás lenne.

Ja, nem is mondtam, hogy miről van szó. Szentendrén van egy Gondozási Központ és "szociális gondozót" keresnek. Nem idősek otthona, vagy szociális otthon, hanem olyan, mint egy napközi, vagy óvoda, csak időseknek. Tehát bejárókról van szó és nem nagyon öreg és nagyon beteg emberekről. Van otthonuk, családjuk, csak nappali felügyelet és elfoglaltság kell.

Ha ezt megcsípem, abból "pezsgőzés" lesz!

Gondoljatok csak bele, az elmúlt nyáron még hárman éltünk 40.000,-Ft-ból és a gyerekek segítségéből és csak nőtt az adósság halom. Azóta  1. a párom talált állást, 2. elkezdett csepegni, bár bonyolult módon, harc és rengeteg idegeskedés árán az örökségem, (ezért lassan el merjük kezdeni a felújítást és a gyerek sem "szégyenkezik a suliban a kínai cuccokban", a tinik ilyenek) és a 3. lenne az állásom. Ugye három a magyar igazság!!?? 

Tényleg igaz lenne, ha egyszer elindul a dolog. Akkor 60 éves koromig még öt évet dolgozhatnék és összejönne a kötelező 38 év szolgálati idő.

Drukkoljunk együtt!  Köszönöm!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 13 hozzászólás

Gondolatok, cím nélkül

2008. Szept. 16, kedd

Talán egy hete tépelődöm már azon, hogy írhatok-e még az én nagy gondomról, ami nem hagy nyugodni. Szabad-e még erről írnom, elbírja e még az engem olvasó néhány ember türelme a gondolataimat. Próbálok menekülni, úgy csinálni mintha nem létezne ez a gond, de követ mindenhová, mint egy árnyék, bármennyire is igyekszem megpróbálok nem túl sokat törődni vele, de nem megy. Azt hiszem már mindenki sejti, nem, tudja, hogy a munkanélküliségről van szó.

Vannak nyugodtabb periódusok, amikor egész jól viselem és optimista vagyok. Aztán jön a rossz időszak. Mint a reménytelen szerelmes, mint az öngyilkosjelölt, úgy érzem nem tudok munka nélkül élni.

A legelején hallgatva a páromra még élveztem a megváltozott környezetet, az évszakok és a táj szépségét, az új embereket, a megérdemelt pihenést, hogy azt teszem, ami jól esik és természetesen hittem benne, hogy találok munkát.

(Négy év alatt kétszer volt munkám, egyszer három hónapig félállásban, egyszer hat hónapig normálisan. De, mint tudjuk minden cégre előbb utóbb rájön az átszervezés, leépítés és akkor ki megy, a legújabban jött és az öreg)

Tudom, hogy az is egy feladat, hogy itthon rendben legyen minden és amikor a távollevők hazajönnek akkor minden a kedvükre, a kezük ügyébe, eléjük kerüljön és tiszta legyen a ruha, finom legyen az étel …és mindezt egy kedves, aranyos, jókedvű, mosolygós, türelmes anyuka és élettárs tegye. A főnök hülyeségén szörnyűködjek, az osztálytársak bunkóságán és a favicceken nevessek….Ez rendben is van, mert szeretem őket, de ezt én megteszem akkor is, ha közben én is dolgozom és nem érzem magam haszontalannak.

Szégyellem kimondani!, kimondhatom?, unatkozom. Akkor is unatkozom, ha csinálok valamit. Hülye paradoxon és eléggé érthetetlen, de így van. Én azért értem, azért érzek így, mert nem elégít ki, hogy évek óta semmi más nem vagyok, mint házi tündér. Nem beszélve arról, hogy milyen nehézkesen, úgy értem mekkora lelki erőfeszítéssel csinálom, mert már utálom. (Eleinte élveztem a főzést, mert bár sosem szerettem főzni, sok újdonságot kipróbáltam és a párom nagyon dicséri és igazi élvezettel eszi a főztömet.) A lakást

sem tudom már annyiszor átalakítgatni, szépítgetni, kifogytam az ötletekből.

Szeretetteljes környezetben élek, imád a párom, de egész nap magányos vagyok. Tudom, hogy estére fáradt meg is értem, hogy napi problémájának elmondásán kívül már másra nincs ereje se, kedve se. Sajnos én erősen társas lény vagyok és élénk, beszédes típus. (anyám pl. annyira magának való volt, hogy alig várta, hogy a család szétszéledjen és ő nyugodtan háziasszonykodhasson.) Egy munkahely a munka mellett társadalmi érintkezés és “társasági élet” színtere is. Mindezek mellett a legrosszabb az, hogy ha csak egy zoknit, egy harisnyát, vagy egy fehérneműt veszek magamnak, csak amit muszáj, akkor is azt érzem, hogy nem én dolgoztam meg a rávalóért. Nem tudom elviselni, hogy én nem teszek hozzá munkáért kapott keresettel a családi költségvetéshez. (sokszor hallom elemzők szájából, hogy generációk nőnek már úgy fel, hogy nem látják a szüleiket dolgozni menni)Én még mindennapi becsületes munkára szocializálódtam, így nőttem fel és így éltem, így vagyok összerakva. Nem mindig végeztem olyam munkát, amit szerettem is, de tényleg sosem volt olyan, hogy nem szívesen jártam be, vagy inkább otthon maradtam volna. Egyszerűen természetes volt, ritmus volt benne.

Aztán van ám még valami. A rokonok, az ismerősök még a barátok is. Nem szoktam panaszkodni (akkor már inkább itt névtelenül) tehát ők is úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket, de a hangjukban, az arcukon ott van a néma sajnálkozás. Ez dühít. Van egy másik hozzáállás is, a nem létezik, hogy nincs munka csak keresni kell álláspont. Az a hitetlenkedő, aki azt érezteti veled, hogy élhetetlen, lusta, ügyetlen vagy, mindenki talál, csak Te nem. A harmadik fajta pedig azt gondolja a hátad mögött, hogy játszod az eszed és nem is akarsz dolgozni. (jaj de megijedtem, kopog a harkály a tetőn)

Van még valami, de ezt már csak megsúgom. A 15 éves fiam, aki mentségére szólva még éretlen és hála az örökségnek, most mindent megkap, valószínűleg szégyell. Jó gimnáziumba került és sok budai, belvárosi tehetős szülőkkel bíró osztálytársa van. Így mondta, “aztán a szülőin ne villogjál ezzel a munkanélküliséggel”. (a papírjaim alapján ugye kértem az ingyen étkezést és az ingyen tankönyvet, ami jár az jár.)

Az én vegyes érzéseim alapvető mozgatórugója pedig a félelem. A jövőtől való félelem. Az attól való félelem, hogy amikor már tényleg beteg és öreg leszek, akkor nem tudok majd magamon segíteni, mert az utolsó évek hiányosságai miatt nem kapom meg a ledolgozott éveim után engem megillető emberléptékű nyugdíjat. Megéltünk itt elég sok csúfságot az utóbbi időben, de nagyon félek az időskori nélkülözéstől, az igazi szegénységtől.

(Megszakad a szívem, amikor látom a vacak kabátot fázósan magukon összehúzó öregeket, az egyik kezük kesztyű híján a zsebben, a másikkal a szánalmasan üres szatyrot markolva, megadóan bandukolnak a boltba, amikor reszkető kézzel kotornak a agyonnyűtt pénztárca alján az apró után kutatva a pénztárnál, a mindennapi betevőt kifizetve és közben azt magyarázzák a másiknak, hogy csak dél felé fűtenek be és korán fekszenek, mert az ágyban nem fáznak. Hát ezt nem akarom.)

Ha már belejöttem, akkor folytatom más témával. Tényleg reménytelen munkát találni 50 éves kor felett. Most már gyűjtöm a visszautasító leveleket és e-maileket, a telefonbeszélgetéseket meg nem is tudom dokumentálni. Van tapasztalatom, úgy érzem, hogy nem véletlen, hogy nem sikerül soha, hogy minden, ami történik szándékos, direkt nem akarnak felvenni az én korosztályomból senkit sehová, a végén mindig van kifogás. Előfordul, hogy azt hiszed sínen vagy, fel tudsz mutatni mindent, ami szükséges és buzgón bólogatnak, egy darabig, aztán jön a hideg zuhany, ugyan nem volt benne az álláshirdetésben, de kéne még OKJ-s fedettpályás kalaplengetésből bizonyítvány, mert az ami önnek van tulajdonképpen jó lenne, de mégse és Y kategóriás repülőgép vezetői jogosítvány, ha pedig véletlenül ez is van akkor X kategóriás és nem kalap, hanem sapkalengetés. Ilyenkor szoktam rájönni, hogy az egész meghallgatás már csak pro forma arról szól, hogy miért ne vegyenek fel. Az ember egy idő után pontosan érzi, hogy mikor fordul át a beszélgetés teljes érdektelenségbe. Majd felhívjuk, majd értesítjük…Aztán a levél úgy kezdődik, hogy az összes körülményt figyelembe véve…A párom találóan mondta, hogy két körülmény erősen hátrányos helyzetűvé tesz, súlyosbító körülmény, 55 éves vagyok és a lakhelyem. (köztisztviselőnek és közalkalmazottnak kötelező utazási költséget fizetni, de nem akarnak) Ezzel szemben van egy elég vaskos ellentmondás, számtalanszor elhangzik, hogy sajnálatos módon sokan idő előtt elmennek nyugdíjba, ezt nem kéne engedni, sőt emelni kéne a nyugdíjkorhatárt. HÉ nagyokosok, én itt vagyok és nem nyugdíjba menni akarok, dolgozni akarok, egészséges vagyok és bírnám még, sőt szeretném. Ez minden vágyam, anyagi és minden más egyéni okból is.

Extrakifogás még a túlképzettség is és nem utolsó a sorban az, hogy annyi fizetést és szabadságot, ami jár nem tudunk adni. 22-es csapdája, mókuskerék. (Tudom, hogy aki olvas, annak a fejében záporoznak most az ötletek, de sokat kipróbáltam és van rá válaszom.)

Van még valami. Irigy is vagyok ráadásul. A nyugdíjasokra! Tévedés, nincs velük semmi bajom!

Csak az, aki csak két évvel is fiatalabb nálam, ugyanazzal a végzettséggel és munkakörrel normális nyugdíjjal tud most elmenni, olyannal amiről én nem is álmodhatok. Sőt, aki már nyugdíjas, ha kedve vagy szüksége úgy kívánja talál munkát, előnnyel alkalmazzák velem szemben, mert másak a feltételek. Erről persze mi nem tehetünk, sem a szerencsés nyugdíjas sem én. Ne vessetek rám követ, de hogy ne érezzem igazságtalannak, hogy a nyugdíja mellett valaki még azon a helyen ahol egy munkanélküli dolgozhatna még egyszer annyit megkeres, a nyugdíj mellé. A páromnak egy munkatársa a 100.000,-Ft nyugdíja mellett annyit kap, mint a párom, mert otthon unatkozna és ha valamit csinálni kell, akkor meg röhög, hogy ő ugyan nem strapálja magát, mert ugyan már, ha őt esetleg kirúgják, ott a nyugdíj. És a munkáltató ezt simán tűri, mert plusz egy személy és olcsóbb, mint a másik. Pedig egy here. Mások meg örülnének, ha dolgozhatnának és megbecsülnék magukat. Piszok egy helyzet, undorító az egész rendszer, ami a munkavállalás körül kialakult. (az igazság kedvéért leírom, hogy van sok szerencsétlen kisnyugdíjas, aki bizony megszorításokkal él, de nem ők azok, akik plusz munkához jutnak.)

Sajnálom én nagyon a fiatal munkanélkülieket is! Nekik viszont velünk szemben van még idő az életükben bőven, hogy változtassanak, kialakítsanak valamit maguknak. Meg addig amíg eljár felettük is az idő, változik a rendszer, más lesz a nyugdíj helyébe is…De mi mit tehetünk már, mi ebbe a helyzetbe születtünk, nekünk most kéne valahogy megváltani a továbbiakra az elmúlt éveink munkáját.

Van még a tarsolyomban olyasmi is, amit már alig merek leírni. Úgy érzem szeretnék még egy kicsit élni. Biztos tudjátok, hogy mire gondolok. Szeretnék még szórakozni, utazni, mozgolódni egy kicsit. Nem vagyok még öreg, még annyira sem, amennyit az éveim száma sejtet. Még viszket a talpam, még bizsereg bennem az újdonság utáni vágy, még élvezem, ha csinosan felöltözhetek, néha jól esik egy szolid smink, egy friss frizura, még tudom élvezni az elismerő tekinteteket, még (már nem sokáig) fel tudnak nézni, ha belépek egy terembe, még észrevesznek…ez hiányzik. “De, aki nem dolgozik, ne is egyék” Ki a fenét érdekel mindez már úgy 65, 70 felé, de most még igen. Azért ne mondjátok el senkinek.

Tudom, azért lógatom már napok óta az orromat, mert a gyerek nem mindig alszik itthon az új suli miatt, mert most azt érzem, hogy hirtelen csak a szegény kis munkanélküli, öregecske anyuka lettem, akit kicsit titkolni kell. Pedig egész nyáron olyan jó volt. Sokat voltunk együtt, rengeteget dumáltunk, sokat nevettünk, nagyon közel voltunk egymástól. Most hirtelen kisgyerekből a fiam a “nagymenő” gimnazista lett. Nagyon jóképű fiú és okos is, de Ő ezt nem tudja. Félt az új iskolától, az idegenségtől, a beilleszkedéstől. (Sokat kínlódott a régi osztálytársakkal is, mert a jó tanulósága miatt állandóan stréberséggel vádolták, piszkálták. Ezért aztán túl sok csibészséget is vállalt, ami meg a tanároknál volt érthetetlen.) Váratlanul jól sikerült a beilleszkedés. Csüngenek rajta a lányok. Ez neki szokatlan, de hízelgő. (néhány nap után mesélte, hogy a csajok szerint trendi az öltözködése, szépek a szemei és jó segge van, és elnevezték Rómeónak, áááá…) Remélem, hogy a hirtelen “menő” gimnazista vagyok érzés csak átmeneti, nem fog a tanulás rovására menni és tőlem sem fog eltávolodni és főleg őszinte marad. Elég sok most a kihívás és az ő természetével elég nehéz csak a pozitívokat kiválasztani.

( A párom, bár nem az édesapja, de valósággal büszkén és férfiszemmel kajánul mosolyog a bajsza alatt, vele utazik többször és Ő látja a helyzetet.)

Jó hosszan írtam, ez inkább naplószerű, csak a jelenlegi gondolataim és érzéseim. Pont ezek miatt nem írtam most már régóta másféle bejegyzést

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 17 hozzászólás

Ne legyen túl kerek a világ...

2008. Szept. 1, hétfő

Ha egyszer gondol egyet és váratlanul befészkeli magát az életünkbe a kisördög és megindulnak a történések a maguk útján...Na, akkor aztán jaj.
Kicsit sűrű lett a hétvégénk.
Elsőnek péntek este felmondta a szolgálatot a villany boyler. Elfogyott a meleg víz. A párom megbeszélte a kollégákkal, hogy szabadnapot vesz ki és az üzletből ők, ha végeztek kihoznak egy boylert. (szerencsére úgyis ott vettünk volna, csak egy hónappal később a felújításkor) Az egyik szomszéd vízvezeték szerelő, a párom meg megoldja az elektromos részét a szerelésnek.
Ha már itthon maradt a szombat délelőttöt pedig azzal töltöttük volna, hogy kocsival együtt elmegyünk bevásárolni még egy két hiányzó dolgot a gyereknek a sulihoz és bejelentkeztünk Szentendrére az optikushoz, hogy a szemüveg is legyen végre. Felkerekedtünk és elmentünk a szemközti faluba bevásárolni. Leparkoltunk, mi a gyerekkel be az üzletbe, a párom olvasott a kocsiban. Közben az útba eső húsboltba is betértem. Cipővel, nadrággal, füzetbekötővel és több kiló nyershússal felpakolva, fellélegezve beültünk a kocsiba és nem indult az "új" autó. Jó dolog a mobiltelefon. Szerviz, adatok felvétele, ígéret, hogy egy óra múlva ott a szerelő. Várunk. Szinte majdnem az óra elteltével a párom csak úgy rápróbált és a nyavalyás beindult. Újabb telefon, köszi a szerelőt, megy az autó, majd hétfőn úgyis betér a szervizbe. "Pofátlanul" még kétszer meg mertünk állni, de baj nélkül hazaértünk. Nem állt be az autóval a helyére a párom, mert ugye jöttek a kollégák a boylerrel. Időközben boyler szerencsésen beszerelve, melegszik a víz.
Délután ki kellett menni valakiért a révhez kocsival. Na, mi történt? Megint nem indult a kis huncut. Közben azért már mindentudó szomszédok és haverok fejüket összedugva kiderítették, hogy nincs az autónak semmi komoly baja csak az inmobilaizer (lehet, hogy nem így írják) zavarodott meg és az blokkolja az indítást. Nosza újra telefon a szerviznek, kijött egy szerelő "sárga angyal" és a végső konklúzió az lett, hogy hétfő reggel 8-ra jön a tréler és irány a szerviz.  Semmi gond, garanciális, nem kerül semmibe, csak a kis izgalom. Az autóval együtt a párom is beér időben a tréler kocsival a munkahelyére, mert ott van a közelben.
Így az autó a vasárnapot a kapu előtt töltötte. (persze gondolom a párom kicsit "szégyellte" a kíváncsiskodók előtt, hogy máris baj van a végre megszerzett autóval, meg aztán egy kis faluban esemény,ha a főutcán végighajt egy tréler XY új autójával a hátán)
A vasárnap viszonylag békésen telt, időnként beült a drágám az autóba, hogy hátha bolondot csinál újra belőlünk, de nem.
Azért estére még sikerült egy kicsi hab a tortára vagy pontocska az í-re. Zuhanyozás után gyanútlanul jöttem ki a fürdőszobából és puff, leszakadt a nappaliban egy polc. Egy olyan polc, ami az odavalókon kívül is tele volt még minden vacakkal, mert odatettünk időnként ideiglenesen mindent, hogy "jó majd elteszem". Szóval a mindenféle vacak és nem vacak szerteszét gurult a nappaliban. Én ott álltam egy szál törülközőben és jó időbe telt mire mindent összeszedtem. A párom bölcsen leszólt az emeletről, "gyorsan gyere fel, feküdjünk mindketten az ágyba, mert most már nem igen kéne még történni valaminek."
Ma reggel az autó elment, a polcon lévő holmikat átmenetileg másfelé szortíroztam, kiporszívóztam és várom, hogy estére rendeződjenek a sorok.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 15 hozzászólás

 

Az erkölcsről, az illemről szabadon

2008. Aug. 15, péntek

Ez az írás szintén felkérésre születik, egy barátom kíváncsi a gondolataimra. Nehéz erkölcsről, illemről írni, mert nem teljesen pontosan megfogható fogalmak, érezni kell a lényeget és természetesen nem érezzük egyformán. Azért is nehéz, mert nem érzem magam igazán erre hivatottnak, már csak azért sem, mert eléggé szabadon gondolkodom és az erkölcs, illem kérdését is úgy értelmezem, hogy a saját magam által elfogadott normák szerint élek, a határaimat magam szabom.
Úgy döntöttem, hogy a hivatalos megállapítások felől közelítek az én véleményemhez.
Megnéztem a Larousse-ban a pontos meghatározásokat.
„Az erkölcs a társadalmi tudat egyik formája, mely a közvélemény ereje által alátámasztott, általánosan elismert magatartási formákban, követelményekben fejeződik ki. Személytelen eredetű parancsolatok formájában megalapozza az emberi élet és cselekvés mikéntjét.
Az illem a társadalmi érintkezés, jó modor, az udvariasság szabályainak összessége.
Az etikett a társadalmi érintkezési formák megmerevedett rendszere, viselkedési szabályok összessége, általában előkelő társaságra vonatkozóan. (pl. az angol királyi udvar szabályai, az már etikett és kötelező)
A hivatalos meghatározásokat tekintve is feltűnik a fokozatosság, a pontosodás, a szigorodás.”
Azt hiszem az illem és erkölcs szó puszta megemlítése a fiatalokból azért váltja ki a régimódi kifejezést, mert túlságosan merevnek és szigorúnak tűnik, nincs lefordítva a hétköznapi nyelvre, a mindennapi élet nyelvére. Ha úgy mondom szokás vagy hagyomány már nem is hangzik olyan merevnek. Minden ember a magánéletéből, a gyermekkorából hoz magával egy önkéntelenül elsajátított szokásrendszert, aztán ahogy tágul a világa egyre több új szokást, új elvárást tanul mellé. (pl. a kisgyerek természetesnek tartja, hogy ha a nagypapa beszél Ő nem szól bele, megszokta, nem érzi illemszabálynak, pedig az idősebb iránti tiszteletet fejezi ki, ugyanez a kisgyerek a suliban már megtanulja, hogy mondjuk a tanító néninek még csókolom-ot köszön, de az igazgató úrnak a Jó napit kívánok! köszöntés jár, mert ez a szokás abban a suliban. Később pedig felnőttként elsajátítja, hogy a hozzá milyen közel álló emberekkel hogyan kell viselkedni és mi a szokás a baráti vagy a hivatalos társaságban)
Az apám számomra nagyon világosan és érthetően elmagyarázta egy ügyes mondattal, hogy hogyan nem történhet nagy baj az illem terén. "élj úgy, hogy este minden nap a saját erkölcsi normáid szerint nyugodt lelkiismerettel tudj a tükörbe nézni és úgy érezd, hogy nem léptél ki önmagadból."
A régimódiság érzésének másik oka az erkölcsök változása, az idő haladtával a szigorú vagy inkább régi szabályok fellazulása. Van aki, egyéni stílusát tekintve is nyitottabb és könnyen  követi a változásokat, van aki pedig ragaszkodik a merevebb szabályokhoz. Ennek ellenére tulajdonképpen nagyjából ugyanolyan normák szerint élünk valamennyien egy kicsit egyénített változatra, személyesre alakítva.
A fellazuláshoz még hozzátartoznak az életmód, a stílus változásai, a társadalom követelményeinek változásai, a folyamatos fejlődés és a felgyorsuló idő.
(Egy saját példa: amikor még nagyon fiatal voltam, nem illett az utcán csókolózni, anyukám mindig mondta, ha ilyet látott, aztán én sem tettem sokáig, aztán eljött az az idő, amikor úgy gondoltam, ha az a csók nem túl kihívó, nem túl feltűnő, akkor miért ne és ez a mai napig megvan bennem, ha kedves szolid szerelmesek csókot váltanak az nem zavar, de ha majd felfalják és fogdossák egymást az már zavaró, ezzel az egyszerű példával csak a saját tűréshatár automatikus kifejlődését próbálom példázni, és így van ez mindenféle területén az életnek)
A fiamra is rá szoktam néha bizonyítani, hogy a régimódinak nevezett magatartási szabály szerint cselekedett automatikusan, mert így érezte helyesnek. Ha elmegy valahová csak ennyit szoktam mondani, úgy viselkedj, hogy ne kelljen szégyellnem magam miattad és ne keveredj bajba. Lehet vagánykodni, bohóckodni, vidáman szórakozni, de létezik határ. Oké, Mutter tudom,mi a pálya! - ennyit szokott mondani. Vagány kis krapek, de sokszor megkérdezi, hogy szerintem hogy viselkedjen, mit csináljon. Sosem prédikáltam neki. Viszont én is meg szoktam kérdezni, milyen legyek, ha idejönnek az osztálytársai, hogy ne legyek ciki neki. Így összeegyeztetjük szépen a szokásost, a hagyományost a fiatalos trendivel.
Ennyit tudtam én az illemről és az erkölcsről összehozni. Valamennyiünkben van egy hozott érzék, egy tanult elsajátított, másolt szint, nem kell vele túl sokat foglalkozni, de nem is lehet nagy baj.
(persze külön téma a hiányosan és rosszul szocializálódott, a családi példa nélkül hánykolódó emberek helyzete, viszonya az illemhez)

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 5 hozzászólás 

Örömünnep...

2008. Aug. 15, péntek 

Nem szeretnék dicsekedni, csak újságolni.
Aki még nem látott meglett férfiembert gyermekként örülni, annak látnia kéne a páromat, az Ő határtalan örömét.
2008. augusztus 13. nagy nap az életünkben, újra autótulajdonosok lettünk, ami részemről így nem is egészen igaz, mert én sosem voltam az. Átvettük a párom által oly régen áhított autót. Ragaszkodott hozzá. hogy együtt menjünk, ezért én a megfelelő időpontban odautaztam hozzá, Ő meg elkéredzkedett előbb. (A munkahelye szomszédságában van az autószalon) Ahogy, mint hozzáértő mondja, alsó középkategóriás autó, Chevrolet Lacetti névre hallgat és metálszürke, de valami speciális neve van a színének. Másfél éves és csak 37.000 km van benne és mindenféle extrával rendelkezik. Tényleg nagyon szép, hibátlan, szinte új az autó, nagyon kényelmes és szép csendesen megy, én mint autó és jogosítvány nélküli nő ennyit tudok mondani. A párom legalább százszor elmondta már, hogy ugye milyen szép az autónk, mennyi mindent tud, milyen jól megy, megcsodálta a motort, minden fedve van nem lehet csak úgy hozzányúlkálni, megdícsérte az ülések mozgathatóságát, szakszerű magyarázatot kaptam az autó minden alkatrészének mindenféle használhatóságáról. Tényleg úgy csinált, mint egy gyerek az új és már nagyon vágyott játékával.
Tegnapra, kivett egy nap szabadságot, elmentünk vásárolni és egy kicsit autózni. Szentendrén vásároltunk és Visegrádra mentünk "autóskirándulni". Felmentünk a fellegvárba a szerpentinen. A borzasztó melegben a légkondi tényleg egy nagy kényelmi csoda. Csendesen megy az autó, egész halkan lehet beszélgetni benne. Felvittük a sebességet egy kis szakaszon (hazafelé már a szigeten egy alig forgalmú bekötőúton) 150-re, teljesen zökkenésmentes és csendes volt így is.
No, nem is azért írom én ezt, hogy az autó szépségét, mindenféle használhatóságát ecseteljem, hanem azért, mert nekem is némi meglepetés volt, hogy egy javakorabeli férfi  ilyen hatalmasan tudjon örülni. Tudtam, de hogy ennyire! (jó, egész életében volt autója, összesen 29 db, sosem nélkülözött, mindig mindent meg tudott adni a családjának, neki ezerszer nehezebb volt az elmúlt majdnem háromév, mint nekem. Én mindig takarékosan és kiszámítva éltem. Szenvedtem, de nem úgy mint Ő és még titkolta is.) Biztos nekem is nagyobb csoda lenne, ha annyira hozzám nőtt volna az autósélet. Én akkor ültem autóban, ha vittek, ha felajánlották. Persze az is igaz, hogy az udvarlóimnak általában volt autójuk. Nem azt mondom, hogy a párom státuszszimbólumként kezeli, de kétségtelen, hogy könnyebb vele az élet és ma már eléggé természetes, hogy sok embernek van kocsija. Nálunk nagy mértékben megszünteti az elszigeteltséget, a röghözkötöttséget, az eléggé rossz menetrendhez igazodást.
Mikor hazaértünk a kis kirándulásból, mondtam is viccesen a kutyának, "na most már ketten vagytok előttem."