Akkor még számomra nem volt tervezés, előkészületek, sütés, főzés, vásárlás csak a gyermeki kíváncsiság és izgalom. Mi az öcsémmel már hetekkel karácsony előtt szenvedélyesen kutattunk az egész házban, hátha megtaláljuk az angyalok ajándékokat bújtató rejtekhelyét. Sosem jártunk sikerrel, így hát előbb utóbb belenyugodtunk, hogy minden marad a régiben, azaz meglepetés lesz, csak ki kell várni.
A várva várt napon már alig fértünk a bőrünkben. Valahogy eljött azért a délután, édesanyánk előre megterítette a nagyszobában az ünnepi asztalt, mindenki szépen felöltözött, (igen, otthonra felöltöztünk, ünneplőbe) és mi gyerekek átmentünk a nagymama szobájába, hogy az angyalok zavartalanul elkészülhessenek a fadíszítéssel és az ajándékok elrendezgetésével. A nagymamám mesével próbálta múlatni az időt. Legtöbbször arról mesélt, hogy náluk hogyan volt a karácsony, ezt a történetet minden évben szívesen hallgattam újra.
Sokan voltak testvérek. Már hónapokkal karácsony előtt a hosszú téli estéken nagymamájukkal és édesanyjukkal elkezdték saját maguk készíteni a karácsonyfára szánt díszeket. Rajzoltak, festettek, ragasztottak lelkesen. Diót, mogyorót mártottak ezüst festékbe, papírból készítették a girlandokat és papírból vágtak különböző színes figurákat, díszeket. Még a szaloncukor is házilag készült, egy nagy fazékban a sparhelton. A torkos gyerekek bizony sokszor megégették a kezüket a forró masszával. Amikor kihűlt, kiskanállal adagolva az egész évben gyűjtögetett sztaniol papírba csomagolták. Az ünnep napján az édesapjuk már kora délután behozott az erdőből egy szép nagy fenyőfát és felállította a sarokban. A gyerekek a nagy asztalra odarakosgatták a sok sok saját kezűleg készített díszt, a szaloncukrot, a gyertyákat és szép csendben várták a nagymamával a másik szobában, éppen úgy, mint mi, hogy az angyalok feldíszítsék a fát és a Jézuska odategye az ajándékokat. A csoda érkeztét, az izgalmak végét akkor is ugyanúgy a csengő hangja jelezte, mint a mai napig.
Apám csengetett a hagyományos kis karácsonyi csengővel. Azonnal átsiettünk az ünnep színhelyére nagyanyánkkal a nyomunkban. A szobát csak a gyertyák fénye világította meg. Nagyon szépnek láttuk a karácsonyfát és nagyon ünnepélyes érzés volt az egész. Halkan szólt a karácsonyi lemez, amit apám már előre odakészített, a lemezjátszó tűjét a megfelelő számhoz állította. Mikor vége volt a zenének anyám lábujjhegyen odament a fához és meggyújtotta sorban a csillagszórókat, közben a mennyből az angyalt énekeltük. A gyertyák és a csillagszórók csodálatos, szinte misztikus fénybe vonták a fát és fenyőillatot éreztünk. Mi gyerekek fújtuk el a gyertyákat. Ekkor még apám felolvasott a szintén előkészített valamilyen karácsonyi irodalomból vett regényrészletet vagy verset. Ez leírva túl prózai, de nagyon hangulatos volt, szerettem.
A „ceremónia” lámpafényes részénél mi gyerekek már az ajándékok felé kacsingattunk, azt figyeltük a fa alatt melyik csomag kinek rejt meglepetést. Apám a meglepetésekben is nagy volt. Mindig voltak megbeszélt, voltak titokban vágyott, de azért tudható ajándékok és ezen felül apámnak a külön meglepetései mindenki számára.
Az ajándékok megkeresése előtt még hátra volt a „boldog karácsonyt puszi és ölelés”, mindenki, mindenkivel, néhány könnycsepp nagyanyám és anyám szemében, aztán a bontogatás, a játék.
Amíg gyerekek voltunk a felnőttek persze kicsit rájátszottak a kitalálósdira, „nicsak, kire kacsingat az a helyes kis csomag, vagy húha, mi van abban a nagy dobozban, csak nem társasjáték, ááá, az a szép kendő, tán nem a nagyié...és hasonlók...”
Apám a világ legkedvesebb, legérzelmesebb, legszeretetreméltóbb embere volt, ahogy figyelte az ajándékok hatását az ő férfiszemében is mindig ott csillogtak a meghatódás könnyei.
Miután mindenki megtalálta az ajándékát és lelkesen örültünk, következett az ünnepi vacsora.
Ünnepi abrosz, féltett étkészlet, örökölt ezüst evőeszköz, ólomkristály poharak, damaszt szalvéták, mind a múlt emlékei...
Kétféle menüvariáció létezett vagy a hideg változat, vagy a meleg.
A meleg egyszerű, halászlé, rántott hal sült krumpli, tartármártás. Ez csak anyámnak volt macerásabb, mert frissen készítette, a halszeletek a serpenyőből forrón kerültek a tányérokra, akkor még nem volt fritőz.
A hideg változat előre odakészített tálakon várt minket. Ecetes, hagymás, szafaládékarikák, ecetes, hagymás krumplisaláta ez a nagyi hagyományos receptje, majonézes francia saláta, kaszinótojás, tormás sonkatekercsek, szardínia és ruszli. A felnőttek valami finom márkás bort ittak.
Ha valaki még tudott enni, aprósütemény, vaníliás karika, diós, azaz pozsonyi kifli (nagyitól) és beigli, diós, mákos. Én már akkor sem ettem süteményt.
A vacsora mindig nagyon kényelmesen, hosszan elhúzódóan zajlott. Apám közben meg- megállt az egyes újabb fogások megkóstolása között, nagy ínyenc volt, és mesélt, többnyire mókás régi történeteket.
Vacsora után mindig közösen játszottunk valamit, vagy kártyáztunk, vagy társasjátékoztunk. Ilyenkor együtt szórakoztunk, ünnepeltünk legalább éjfélig.
Lehet, hogy ez a kép túl idilli, de Apám olyan ügyesen csinálta, akkora hangulatteremtő mester volt, hogy ilyenkor pár napig tökéletes béke volt anyám és nagyanyám között is és köztünk testvérek között is.
Szerettem ezeket a karácsonyokat. Már mikor elköltöztem is mindig együtt karácsonyoztunk, és ilyen volt, amíg apám élt. Utána többé nem volt családi karácsony.
Házasként, kicsi gyerekkel én is próbáltam a saját családomban hasonló, hangulatos ünnepeket varázsolni, de ki tudja, - tán a gyerekkor varázsa - sosem volt olyan szép, mint a gyermekkoriak.
