Kultúra politika nélkül...
2011. május 27. 19:05
A kultúráról méltóképpen írni nagyon nehéz. Bevallom, sokáig keresgéltem, hogy valami kedvemre való mondást, idézetet találjak, hogy a gondolataimat bevezessem.
"A világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is."
Umberto Eco
Csak a magam véleményét írom, azért mondom, hogy csak a magam nevében írok, mert sokan sokfélék vagyunk és nem kell feltétlenül egyet értenünk.
Számomra a kultúra mindenek felett áll és mint fogalom nagyon sok mindent takar. Egy ország kultúrájában benne van a múltja, a jelene, a népének a tudása, a műveltsége, több korszak művészetének, hagyományainak gyűjteménye.
Hiába fejlődik a tudomány, a technika szélsebes ütemben, ha nem áll mögötte, mint segítő, támogató, gyámolító erő, a kultúra.
Főleg napjainkban, de ez alatt nem csak a mát, a közelmúltat is értem mindent átitat, átsző, megkeserít a politika. Sokan bizonyára azt mondják, lehetetlen, hogy a politika, a hatalom ne szóljon bele a kulturális életbe, a ne korlátozza, ne próbálja irányítani a művészvilág meglátásait.
Én azt mondom, lehetne a művészetek világa az a világ, ahol nincs jelen a politika. Miért ne lehetne egy hely, egy mentsvár, ahol a szépség, a gyönyörködtetés, a másféle szemlélet uralkodik, mint a hétköznapokban?
Egy jó könyv, egy tartalmas film, egy kellemes koncert, egy zenei vagy színházi élmény, a katarzis arra hivatott, hogy pihentessen, gondolatokat ébresszen, hogy egy rövid időre kicsit átlényegülve az alkotó és a saját fantáziánk segítségével másképp is nézhessük a világot.
A művészetben a változatok, az ízlések, a különbözőségek tárháza végtelen, választhat mindenki a saját belső világának megfelelően, de bekukkanthat kedvére oda is, amit még idegennek érez.
Miért is kéne ezt korlátozni? Minek ide a politika? Miért kell a kultúra területére is az a szemlélet, hogy az én művészem, a Te művészed, a Mi művészünk, a Ti művészetek, hiszen választék van bőven, mindenki azt választ, hallgat, néz és látogat, ami kedvére való.
A művész ember nem hétköznapi ember, másképp gondolkodik, másképp él , másképp látja a világot, mint a hétköznapi ember és csak szeretne átadni nekünk a saját meglátásából valamit.
A művészeti alkotás nem attól kiváló, vagy jó, vagy szép, mert a politikusok megmondják, hogy most ez trend, vagy az a trend, most ki a jó művész, az alkotás önmagáért beszél.
Ez ennyire egyszerű.
"Aki mindent törvénnyel akar szabályozni, inkább előidézi a hibát, mintsem megjavítja. Amit nem lehet megszabályozni, azt okvetlenül meg kell engedni, még ha gyakran kár is származik belőle."
Benedictus Spinoza
Levelem megkaptam...
2011. május 22. 17:59
Nincs itt kérem kivétel, annak rendje és módja szerint hozzám is eljutott az engem illető levél, nevezetesen a Szociális Konzultáció 2011 címet viselő, Az emberek mellett állunk! jelszóval ellátott, Hallgassuk meg egymást! felszólítást tartalmazó orbáni leirat.
Nem akarok a tartalmába belemenni, belekötni, már szinte felesleges, sokan megtették.
Más dolgokra lettem figyelmes. Először is ott van a kedves vezér őszinte hangú levele.
A hallgassuk meg egymást felszólítást, nyilván úgy értette különösen az én esetemben, hogy Ő is egy mást, meg én is egy mást. Nyilván való, mert hallgatni is és egyúttal konzultálni is, a kettőt együtt személyesen lehet.
A kommunikációról én azt tanultam, hogy elsődlegesen kell hozzá egy adó és egy vevő és egy időben kölcsönösen történik. No, ha mindez még konzultáció is, akkor nem csak sima válaszok, hanem ahhoz megbeszélés, kérdések és válaszok sorozata kell. Szociális konzultáció, ez a kifejezés már már valami kompromisszumos beleérző megoldásra is utalhatna.
O.V. kedvesen és nyitottan mellékelt egy fényképet, bár a képen még nem a mai homlokát folyton szigorúan ráncoló O.V. látható. A kép mindenesetre arra mindenképp nagyszerű, hogy a kézcsókos nénik, nagyik beletehessék az imakönyvbe.
A kérdések mellé tett kép sokkal figyelemre méltóbb. Több üzenete is lehet, na persze azok számára, akik figyelnek.
Jövőkép, monumentális emberalakokkal és a háttérben kidolgozatlan részletekkel.
Az összképet - bár nem középre állítva - uralja a minta család, mosolygós, elégedett apa és anya, öntudatos arckifejezéssel, három szép és pufók, életerős, egészséges gyermekkel. (kettő kevés, mert annyi még csak a szülőket reprodukálja)
Középen, enyhén jobbra tolódva mintegy a munka és az ország újjászülésének jelképeként ott áll szilárdan, az arckifejezését tekintve még középkorú, a védő sisakjából kitűnik, hogy még aktív kétkezi munkás ember, aki azért jelképesen a biztonság kedvéért (mert ugye a nyugdíját megvédték) már egy mankóra támaszkodik.
A kép szélén ott áll óvón, védőn és határozottan, "megfogyva bár, de törve nem" a nagyi. A kezében tartott csokor talán a megállapodást és a nyugalmat jelzi, de lehet, hogy csak a papához megy a temetőbe, aki belerokkant a túl sok változásba.
A háttérben ott áll a bástya, a kis házuk, jelzésértékűen a kis tehénke is, mutatván, találékony a magyar, megteremti otthon, a háztájiban magának, amit az állam a másik oldalon elvesz.
Ha jól megnézem a képet, az erőteljes és monumentális emberalakokat eszembe jut, hogy hol láthatok ilyet, hasonlót még ma is, ha akarok. El kell menni a budapesti Kőbányára (de biztos még vannak máshol is mutatóba ilyenek) és jól meg kell nézni a ránk maradt erős, robusztus, hatalmat és erőt sugárzó szocreál épületeket és emberalakokat.
Akkor végezetül gondolkozzunk egy kicsit. Mire hajaz ez a stílus? Mire is emlékeztet, akit emlékeztet? Csak nehogy egyszer csak hirtelen felébredjünk és bilibe lógjon a kezünk.
Azért figyelmesek, jobb illusztrációt nem is találhattak volna a Szociális Konzultációhoz.
Kettő az egyben...(az agyban)
2011. május 12. 12:58
Idilli a kép. Melengetően süt a nap, csupa zöld minden, már alig látni az utcára a növényzettől. Orgonaillat teríti be a kertet, hozzám egészen közel ugrálnak, dalolnak a rigók és hangosan ciripel egy tücsök.
Kora délután van, úgy döntöttem a kertben, a napfényben fürdőzve - mert a napfény ingyen van és még mindenkinek jár - olvasom ki az újságot. Elég volt a nagyon hosszú téli szobafogságból. Nem mondom, hogy nem lennék szívesen egy nekem való munkahelyen, de most egyszerűen örülök a jó időnek.
Szemembe süt a nap nem esik jól az olvasás, el is bágyadtam kicsit, inkább behunyom néha a szemem, meg szemlélődöm békésen, csak úgy lazán élvezkedem egy kicsit.
Tekintetem végigsimogatja a házat, a még újnak látszó tetőt, a tornácot, az egy szem virágzó muskátlimat, milyen szép, milyen jól esik nézni, suhan át agyamon a gondolat. Aztán jön egy másik, szinte beleborzongok, de jó, hogy még mindent rendbe tudtunk tenni, amikor még dolgoztunk, aztán egy következő kép, ott virítanak a sárga csekkek a tévé tején, melyiket fizessem be ebben a hónapban és melyiket tegyem át a következőre?- a fenébe, hess innen unalmas gondolat, élvezni akarom a délutánt.
Mit főzzek holnapra? Darált húst vegyek, vagy csirkeszárnyat, - ááá majd meglátom, lehet hogy találok valami akciósat. Nagymama alakja villan elő emlékeimből, ide oda tipeg topog, igazgatja az asztalterítőt, elrendezi a tányérokat, szalvétát tesz, az asztal közepére állítja a tálban gőzölgő levest, benne már a merőkanál is. Tálal. Mi már a levest kortyolgatjuk anya még frissen süti a tenyérnyi rántott szeleteket, karajból, a kis asztalon már ott van a friss saláta a tálban, és a petrezselymes krumpli. Apa száján sárga gyöngyként csurog le egy pici leves, egy pillanatra leteszi az újságot, letörli, egy gyors pillantással ellenőrzi eszünk-e, majd újra olvasni kezd. Ilyenek voltak a vasárnapok.
Mellettem a szárítókötélen lengedeznek a frissen mosott ruhák, néha odapillantok és elgondolkozom, a szoknyámnak meg kéne igazítani a felhajtását, mintha lógna egy helyen, a blúzomon jó lesz megerősíteni a gombokat, nem találok ugyanolyat, ha elvesztek egyet is, végig kell néznem a zoknikat, hátha akad újra stoppolni való...ráérek, bármikor elpiszmoghatok rajtuk...és egy újabb emlékkép, nagy kamaszként apával Pesten az Abbázia ruhaházban nézelődünk, azaz Ő nézelődik, én percek óta dekkolok egy rozsdaszínű, prémes téli kosztüm mellett, - na próbáld fel - szólal meg apa - majd később - húha, ez nagyon jól áll - megvesszük!, bár, amit anyád adott kevés rá, de nem érdekes. Még a nagyobbik fiam születése után is viseltem, ha "meg akartam jelenni".
Újra kezembe veszem az újságot, fókuszban a rendvédelmisek tüntetése, miért, meddig, lesz-e értelme, történik-e valami? Mi jut eszembe róla? Gyerekkori barátaink apja rendőrtiszt volt. Izgalmas napunk van, négyen gyerekek, felnőtt nélkül ebédelünk a tiszti klubban. Különleges teríték, extra választék, szuper kiszolgálás, direkt nekünk, előre megbeszélve, nagyon élvezzük, felnőttnek érezzük magunkat, a körülöttünk ülők kedvesen mosolyognak.
Elröppen az emlék, lapozok. Könyvajánló, csodás történelmi sorozat, rengeteg képpel, szép kötésben, elképesztő áron, tetszik, nagyon, de maradnak a régi könyvek... Apa könyvtára, ember nem volt, aki ellent tudott állni a könyvek sokaságának, annak a változatos kínálatnak. Könyvnapi barangolások, a zsákmány felett érzett öröm, antikváriumok izgalmas zugai, régi ritkaságok, soha vissza nem térő hangulat...
A nosztalgiázásból hangos kutyaugatás ránt vissza a valóságba, a kutya szinte széttépi a kerítést, nem véletlen az ős ellenség, az ismerős postás dobott valamit a postaládába. Köszöntjük is egymás, csak úgy integetve. Kikászálódom a nyugágyból, megnézem a láda tartalmát, mi érkezett már megint. Szerencsére nem számlák, csak két számlakivonat. A tornác peremére dobom a borítékokat és visszaülök a napra. Nem bontom ki. Minek? Csak a múlt havi segélyről tudósít.
Ja, amúgy csak arról is akartam írni, milyen szép a élet, mert ránk fogják, hogy csak siránkozni tudunk. Tévedés, de a száraz tények azért léteznek, de a szép dolgok is.
Május 9.
2011. május 9. 9:48
A tévedések és az e miatt keletkező hozzászólások elkerülése végett szeretném felhívni a kedves olvasók figyelmét, hogy ez az írás nem politika!
Május 9. a győzelem napja
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Európában ezen a napon ért véget a második világháború!
1945. április 25-én az amerikai és a szovjet csapatok találkoztak az Elbánál.
Április 30-án a Berlint ostromló szovjet erők elfoglalták a Reichstagot, Hitler öngyilkos lett.
Május 8-án a III. Birodalom kapitulált, a német haderő feltétel nélkül letette a fegyvert.
Május 9-én a szovjet hadsereg elérte Prágát, ezzel az európai hadszíntéren a II. Világháború - ami milliókat tett földönfutóvá, országokat és városokat rombolt le és közel 60 millió embert pusztított el - véget ért.
Május 9-én így a fasizmus felett aratott győzelemről emlékeznek meg világszerte és ez a nap Európában egyben a béke napja is lett. (idegen szöveg, csak átfogalmazva, a dátumok pontosságának kérdése nem rajtam múlik)
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
(1944 január)
Radnóti Miklós Nem tudhatom című versében csodálatosan és egyszerűen leírta, mit is jelent a háború sújtotta haza a benne élőknek és a háborúnak. Ezt a remekművet még itthon írta majd május 20-án bevonult munkaszolgálatosként Vácra, ahonnan lágerba hurcolták. Néhány hónappal a felszabadulás előtt, hazafelé Abdánál halt meg, lelőtték több halálra gyengült társával együtt a németek.
Meg kéne tanulni végre, hogy különbséget kell tenni az ok és okozat között. Nem szabad „meghamisítani” még gondolatban sem a történelmet és bizony ünnepelni kell ezt a napot, a győzelem napját és április 4-ét is, hazánk felszabadulásának a napját is.
Igen felszabadulás és győzelem.
Az ok, hogy ünnepeljük, amíg élünk, a győzelmet és a felszabadulást, az a háború vége és a fasizmus rémségeinek megszűnése oly hosszú gyötrelmes évek után.
Az okozat, amiért sokan úgy érzik nem ünnep már ez a két nap és a felszabadulás nem felszabadulás, az a háború utáni évek hidegháborús hangulata, politikája, e miatt van a téves megítélés, de ettől az ünnep még ünnep.
Azért ünnepelünk, hogy soha többé ne feledjük el a háborút és a fasizmust, hogy vigyázzunk arra, hogy soha többé ne történhessen az a sok borzalom, ami akkor megtörtént.
Felszabadulás a háború rémségei és igája alól és győzelem a XX. század legszörnyűbb rémálma, azaz véres valósága, a fasizmus eszméje és rémtettei felett.
Van mire emlékezni és mit ünnepelni!
A továbbiakban szóljon a költő, aki híven tudósít, aki nem tért vissza a borzalmakból és aki egy kis kockás noteszban, a bori noteszban hagyta ránk, örök mementóként a szenvedés közepette írt gyönyörű verseit.
részletek Radnóti Miklós lágerban, menetelések szüneteiben, a halál torkából írt verseiből:
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
és
1944. november 9-én Radnóti már halott volt.
Emlékezni kell!! Ünnepelni kell a fasizmus felett aratott győzelmet és a II. világháború befejezésének napját!
Az írás megjelent az Ellenszék internetes újságban.
2011. május 30., hétfő
A Munkanélküliségről blogból...
munka nélkül nincs jövedelem, jövedelem nélkül nincs élhető élet
Előre néző...
2011. május 28. 13:14
Úgy gondolom, hogy a múlt heti kis „irodalmias szösszenetnek” meg kell írnom az ellenpontozását, a valóságból merítve, mert a téma hatalmas és szerteágazó.
Meg kell értetnem az összes kis micivel és hogy a férfiak is benne legyenek kiss janival, (a sok kisbetűs kisemberrel, a sok nemecsek ernővel, a munkanélküliekkel) hogy ez a szemlélet , a helyzet elfogadása nem normális, azaz fogalmazhatok úgy is, hogy csak a valóságnak, vagy az éremnek az egyik oldala. Nem kell elfogadnunk a kiss miciséget és a kiss janiságot, mert nem vagyunk azok!
Melyik oldala is? Hát az övék, a hatalomé, az okosoké, a kiváltságosoké, azoké, akik még ott vannak, ahol jut is, de sokaknak nem marad, a húsosfazék mellett. Ne gondoljunk, most a politikával, nézzük csak úgy nagyon hétköznapiasan.
Vannak, akik még jól élnek, mindenük megvan, van jó munkájuk és jó jövedelmük, élik a megszokott igényeik szerinti életüket és álmukban nem gondolnak arra, hogy vannak kiss micik és kiss janik, akik egészen pontosan ugyanolyan emberek, mint Ők.
Ilyen olyan gazdasági és politikai okokból nincs annyi munka, amennyi embernek dolgozni kéne, pedig mindenki pontosan ugyanúgy szeretné ezután is eltartani a szeretteit és élni a mindennapjait, ahogyan tette eddig is és teszik most is a még a szerencsések.
Ezért aztán, hogy a felesleges munkaerőt valahová helyezzék, elméletben is és gyakorlatban is létrehozták a kiss micik és kiss janik sokaságát. Ezek az emberek elvesztették a munkájukat, először még csak meglepődtek és megijedtek, aztán meg hagyták maguknak megmagyarázni, csúnya szóval megideologizálni a helyzetüket. Kezdték elhinni, hogy Ők, ha már így esett, úgysem jók semmire, mert nem tudnak lépést tartani, nem versenyképesek, nem haladnak a korral, nehezen vezethetők vissza a munka világába, stb. Szépen lassan, ravaszul, ügyesen elindult a tömeges kiss mici és kis jani képzés. A demagóg, butító szöveg képes elhitetni az amúgy elkeseredett emberekkel, hogy valóban fokozatosan kevesebbek lesznek, hiszen érzik a hétköznapi apróságokon.
Akkor melyik is az ellenpont, melyik is a valóság másik oldala? Hát mi vagyunk a másik oldal! Mi magunk, amit magunkban érzünk, a saját valóságunk, csak nem hangoztatjuk, mert senkit nem érdekel! Valamennyi kiss mici és kiss jani, figyelem, hát nem vagyunk azok, csak azzá próbálnak tenni minket!
Nem mi változtunk meg, ugyanazok az emberek vagyunk a szívünk, a lelkünk mélyén, a gondolatainkban és a tetteinkben, a tudásunkkal és a tapasztalatainkkal felvértezve, akik voltunk még csupa nagy betűvel. Azok vagyunk most is, akik voltunk akkor, mikor még tehettük azt, amit kellett, amikor még elismertek és megismertek minket. Nem mi változtunk!
Minden kiss mici és kiss jani pontosan annyira Mária és János, mint a többiek, csak nem meri elhinni, nem bízik magában, mert a legfontosabbakat próbálják elvenni tőlük, a hitelességet, az önbizalmat, az emberi értékeket, csalárdsággal, okoskodással, kivételezéssel, diszkriminációval, azaz elvtelen eszközökkel.
Senki ne higgye azt, egyetlen munkanélküli sem, hogy Őt azért bocsájtották el, mert aki most ott dolgozik helyette okosabb, ügyesebb, jobb bármiben. Ez tévedés! Óriási tévedés! Egyáltalán nem erről van szó. Mindnyájan tudjuk, hogy ennél sokkal egyszerűbb.
Fel a fejjel hát kedves Máriák és Jánosok! Nem fogadjuk el az ítéletet, nem vagyunk kisbetűsek! Nem vagyunk képzetlenek, nem kopik a tudásunk és az eszünk, fel tudjuk venni a versenyt. Fel bizony és el fog még jönni a mi időnk, mert nem hagyjuk magunkat, nem fogadjuk el a kiss miciséget és a kiss janiságot!
Az eredeti írás:
Hátramenetben...
1.
A történet főszereplője, ha úgy tetszik hősnője, Kiss Mici. Hogy miért éppen Kiss Mici? Hirtelen jutott eszembe a név, ami mostanában sok száz, ezer, több ezer asszonyra, lányra ráillik. Miért Kiss, mert szándékosan tucat nevet választottam és miért két ss, hát azért, mert talán az mégis kicsit több, mint a szimpla egy s. (aztán, ha lesz még lejjebb is, el lehet venni még azt a második s-t is)
Miért Mici, mert a Mária, a Mici komoly változata nem illik a hősnőre. Mici aktív, gyors észjárású, néha kissé szeleburdi hölgy (azaz csak volt) Nem tud nyugodni, azaz belenyugodni egyes dolgokba, olyan itt is lennék, ott is lennék, szólnék ehhez is ahhoz is, ha érdekelne bárkit is. Mici nyughatatlan, folyton jönne-menne, a szó szoros értelmében oda kell szögeznie magát a székhez, hogy lehetőségeinek megfelelően egy helyben tudjon maradni. Szóval, összességében olyan micis.
Mici elképzelt ablakán kitekintve, az Ő észjárásán keresztül, megpróbáljuk kicsit túlélősre, és kissé néha humorosra igazítva szemlélni itt a világot. Mici nem éppen egysíkú, mint mondottam már kissé szeleburdi, hol jókedvű, hol romantikus, hol szomorú, hol elégedetlen, hol dühös, mérges, fel tudná forgatni a világot...
Mici mást akar, többet akar, másképp szeretne élni! Szeret élni és szereti élvezni az élet naposabbik oldalát is. Igaz erre ugyan már nagyon régen nem igen adódik alkalma. Mici nem megalkuvásból, inkább egészséges túlélő ösztönétől vezetve megpróbál úgy élni, ahogy tud.
Mici feleség, anya, amúgy meg senki. Nem midig volt Ő Kiss Mici, csak kiss micivé tette a világ, kiss micivé, csupa kisbetűvel..
2.
Kiss Micinek nem csak jelene van, volt múltja is, nem mindig volt Ő Kiss Mici. Volt tisztességes, becsületes, jó hangzású neve. (nem mintha a Kiss Mici nem lenne jó név) Azt a régi nevét büszkén, becsülettel viselte. Ma már úgy mondjuk, van születési nevünk is, tehát Kiss Micinek is volt.
Azon a néven volt gyerek, rakoncátlan kamasz, lázadó ifjú, fiatal anyuka. És mi is volt még? Ahogy korábban volt szokás mondani és ma már frázisként hangzik, hasznos tagja a társadalomnak. Dolgozott.
Méltó volt, ahhoz a nevéhez, megteremtette magának és gyermekeinek a megélhetésre valót. Nevével vállalta tetteit, gondolatait, nevével "fémjelezte", azaz aláírta a munkájában hozott döntéseket. Akkor még figyeltek Rá. Érdekelte másokat a véleménye, a munkája, számított még abban a közösségben, ahol élt. Azon a néven sokan ismerték, voltak barátai, talán szerették is.
Azon a néven emlegették, ha valami Róla szólt, Tőle származott, Ő mondta, Ő ígérte, Ő vállalta valamiért a felelősséget.
Kiss Mici „elődje” nem volt gazdag, nem élt fényesen, de ha megkérdezték, elégedett volt az életével. Élte az életét. Nem morfondírozott sokat a dolgokon, cselekedett, tette mindig azt, amit éppen kell, anyaként, feleségként, barátként, dolgozó nőként. Nem volt soha elégedetlen a munkájával, nem firtatta, sok vagy kevés-e a fizetése, hogy másnak több van-e, nem érdekelte, mert kijött a sajátjából. Élte az életét és EMBERNEK érezte magát.
Aztán múlt az idő, múlt az élet, változtak az idők, egyre nagyobb és durvább hangsúlyt kapott a politika, egyre nehezebb lett a hétköznapi emberek élete.
Az elégedett és békés egyensúlybanldegélő egykori asszony elvesztette a régi életét, a régi énjét, képletesen már nem az az ember, aki „azt” a büszke nevet viselte. Észre sem vette, hogy egyszer csak Kiss Mici lett belőle.
Már sehol nem kell a munkája, senkit nem érdekel a véleménye, semmit nem halad előre, nem elégedett az életével. Egy kiss mici lett belőle, csupa kisbetűvel, mint nemecsek ernő a Pál utcai fiúkban. Az élet kiss mici-je, sok-sok sorstársával együtt.
3.
Kiss mici múltbéli alteregója - nevezzük mondjuk Grétának – rugalmas és talpraesett nő volt. Mint mondottam is már, szerette az életet és nem csinált különösebb problémát az élet hétköznapi dolgaiból.
Vidáman telt a fiatalsága. Kicsi, egyszerű, de takaros lakótelepi lakásban lakott a kislányával. A munkahelye közel volt, szeretett dolgozni, szerette a munkáját, a munkatársait és az embereket, akikkel ügyfélként foglakozott. Mindig kapható volt bármilyen hirtelen feladatra, de egy kis mókára is. Mondhatnánk talán úgy is, hogy népszerű volt a kollégák körében.
A barátai között is voltak apró sikerei. A lépcsőházban közvetlen alatta lakott legjobb barátnője Kata, szintén a kislányával. A két asszony nagyon rövid idő alatt szoros barátságot kötött. Gyakran töltötték együtt a szabadidejüket és a gyerekek is együtt játszottak. Vidáman könnyedén zajlott az életük. Gréta úgy érezte bármit megtehet.
Történt egy délután, hogy Gréta felvillanyozva csöngetett be barátnőjéhez.
- Megvettem az olajsütőt, (akkor még nem volt annyira népszerű, külföldről hozták Grétának) gyertek át, sült krumpli partit csapunk!
A gyerekek tapsikoltak, ugráltak jókedvükben, egyértelmű volt a nap további programja.
- Ti csak játsszatok addig, amíg mi elkészítjük az első adagot - tüsténkedett Gréta.
A fiatalasszonyok a konyhában krumpli pucolás közben beszélgettek, nevetgéltek. A szobába csak a kuncogásuk és fojtott félmondatok jutottak, de ez megnyugvással töltötte el a gyerekeket. A kis szobában a kanapén ültek, Tom és Jerryt néztek csak a nyerítésük hallatszott néha. Kettejük közé tették a kis asztalt, terítő került rá az olajos kezek ellen, tányért, szalvétát kaptak, középre került a friss forró krumplival teli tál, mustár, kecsöp is került mellé és máris élvezettel falatoztak. Kezük, szájuk széle fénylett az olajtól és teli szájjal nevetgéltek. Határozottan élvezték, az addig ismeretlen lakomát. Addig ettek, amíg jól nem laktak, az újdonság varázsa hatott rájuk, pedig egyik sem volt igazán jó evő.
Jól telt az este. Sok este telt ilyen jól vagy hasonlóképpen. Telt múlt az idő, a gyerekek megnőttek, mást játszottak, más ételt szerettek, észrevétlenül változott az élet körülöttük.
Igen, észrevétlenül teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Munkával, elégedettséggel, gyerekneveléssel, barátnővel és biztonságban. Erkölcsi, emberi és egzisztenciális biztonságban.
Aztán észrevétlenül egyszer csak egyre rosszabb lett minden…Grétából, észrevétlenül kiss mici lett, csupa kisbetűvel, mint nemecsek ernő a Pál utcai fiúkban.
Az írás az Ellenszék című internetes újságban jelent meg.
Kiöntötték a fürdővízzel a csecsemőt...
2011. május 10. 16:39
Eleget foglalkoztam a munkanélküliséggel, mint témával és mint személyes üggyel is az eltelt legalább 6 évben.
Sok-sok tapasztalatot és információt gyűjtöttem. Egészen idáig azért hittem abban, hogy fogok még dolgozni. Ezt a hitet feladtam, lélekben mindenképpen, gyakorlatban még nem, de értelmi szinten is felfogtam, hogy nincs munka, számomra nincs, túl régen vagyok munkanélküli, az életkorom sem megfelelő és még ki tudja miért.
Számtalan ostoba sztereotípia is elterjedt a munkanélküliekkel kapcsolatban, többek között, hogy sokan szinte élvezik ezt az állapotot, segélyből élni jó dolog, mindannyian lumpen elemek, képzetlenek, haszonlesők, a jóléti társadalom haszonélvezői, a hatalmas összegű segélyek miatt nem érdemes dolgozni és hasonló badarságok.
Aki ilyeneket elhisz az vagy buta, vagy soha nem volt még munkanélküli, vagy képtelen felismerni a valóságot és persze nélkülöz minden mások helyzetébe történő beleérző képességet.
Természetesen nem valamilyen politikai szempontból irányított aggyal, nem közgazdász szakmai szemmel nézve, hanem egyszerű hétköznapi logikával az ember úgy gondolja, hogy az állam, a kormány intézkedéseivel enyhíteni próbál a lehetetlen helyzeteken, de nálunk ez pont fordítva történik.
Még ezt is valahogy el lehet nagy nehezen fogadni, hogy próbálkozik, csak nem sikerül, de azt, amikor hülyének néznek, már képtelenség.
Minden intézkedés a munkanélküliség felszámolása ellen szól.
Dolgozzanak akár 15 éves kortól a gyerekek, nem muszáj tanulni. Hol dolgozzanak?
A rokkantnyugdíjasok munkaképességét felülvizsgálva visszavezetik egy részüket a munka világába. Hová, konkrétan milyen munkahelyeken, hol fognak dolgozni?
A korán korkedvezményes nyugdíjba mehetett egyes ágazatok dolgozóit munkaképesség szempontjából szintén felülvizsgálnák és egy részüket visszaküldenék dolgozni. Hová, hol várják őket a munkahelyek?
Ez már 3 példa a várományosokról a nem létező „rengeteg” munkahelyre és akkor még szó sem esett az aktív korú egészséges munkanélküli felnőtt rétegről, aki folyamatosan munkát keres.
A fiatalok ne tanuljanak, dolgozzanak, de nincs hol, szüljenek minél több gyereket, mert fogy a népesség, de nem mernek, mert az új alkotmányban is deklarálva kötelesek eltartani munka vagy nyugdíj nélküli szüleiket, tehát matematikai alapon az ő gyermekeik az eltartandó szüleik, és az sem tisztázott, hogy miből ha ők se mind dolgoznak.
Tőlem számtalanszor megkérdezték már, hogy miféle perverzió nálam, hogy minden áron dolgozni akarok. Szó sincs semmilyen perverzióról, egyszerűen pénz kérdése, meg kell élni valamiből. Hát így szoktam meg, dolgoztam egész életemben.
Egyértelmű, hogy Magyarország lakosságának keresőképes részéből, függetlenül az életkortól és a képzettségtől legalább 2millió munkavállaló feleslegben van, ennyit nem képes az ország gazdasága munka által eltartani. Mi legyen a 2millió emberrel? Jó kérdés!
Ma már nem jön a fekete autó, nincs börtön és koncentrációs tábor, nincsenek koncepciós perek (bár alakul). Hogyan lehet hát tönkretenni, eltüntetni a majd két milliót, a felesleget?
Kénytelen vagyok ezt mondani, hogy felesleg, mert senkit nem érdekel, a rendeleteket hozók közül, hogy aki elveszti a munkáját, ha három hónap alatt nem talál, mert nincs, miből él tovább, mert az élet bizonyos dolgok nélkül nem megy.
Vannak eszközök, másfajta eszközök, nincs munkád, anyagilag ellehetetlenülsz, nem tudsz kenyeret adni a családod szájába, eltűnnek a tartalékaid, eladósodsz, odaveszik mindened, belebetegszel, majd csak elpatkolsz valahogy. A gyerek még nem bírja jól a munkát, az öreg már nem bírja jól a munkát, a rokkantnyugdíjas hogyan is bírná, szóval lassan majd fogy az erő, kevesebb lesz a 2millió.
Ha szabályokat hozok, annak hátteret kell biztosítani és magyarázatot kell találni. Három hónapra csökkent a munkanélküli segély időtartama, akkor munkahelyeket kéne teremteni, hogy 3 hónap alatt találhasson valaki munkát, segíteni kell a munkakeresésben és találásban. Erre nincsenek példák.
Ha a három hó segély után jön az ellátatlanság akkor e mellé a helyzet mellé kapaszkodókat kell állítani. Kirúgtam, nincs munkája, nincs jövedelme, nincs segély… eddig látnak el? És? Hogyan tovább? Ki a fenét érdekel! Azért ez nem így van. Akkor tessék kérem elmagyarázni a további utat, mert megoldásnak lenni kell. Az emberi szervezet étel nélkül nem marad életben, fűtés nélkül télen megfagy, betegség esetén orvosság nélkül súlyosbodik az állapota…stb. Ne akarja már elhitetni velem valaki, hogy az intézkedést hozók ennyire embertelenek. Ha igen akkor még súlyosabb a helyzet!
Tudom a cáfolók, most elkezdenek hátrafelé mutogatni, ki az oka. Ettől a helyzet nem változik. El kell jönni a pillanatnak, amikor elkezdünk a jelenben élni. Most! Ezt a helyzetet kell megoldani, függetlenül attól, hogy ki rontotta el. A ma emberének nem azért kell meghalni, mert a nagyanyáink idejében még nem ismerték azt a gyógyszert amit már ő bevehetne, de nem teszi vagy nem teheti.
Tönkretették, széthordták, elosztották, eladták a gyárainkat, ahol a 2millió egy része dolgozott és most utódaik dolgoznának.
Tudom, kedves cáfolók, azért mert nem tudtak versenyképes, piacképes árukat termelni…
Az innovációs szakembereknek ki kellett volna fejleszteni a megfelelő termékeket…időben...bár sosem késő újra kezdeni...
A munkahelyteremtéshez befektetők és tőke kéne. Tudom kedves cáfolók. Akkor pl. az általam ismert nagy nevek akik itthon is nagy befektetők lehetnének miért külföldön keresnek új utakat? (Csányi Romániában vesz új bankot, Demján nyugatabbra kacsingat) Miért nem itt segítenek? Tudnak valamit?
Országunkat egykor Európa éléskamrájának tartották, mi lett a magyar mezőgazdasággal, ja nem ügyvédre kellett volna bízni…?
Kérem szépen, akik most olyan okosok, osztják az észt, hozzák a rendeleteket és tévedhetetlennek hiszik magukat, azoknak a jó része ott volt a rendszerváltás után, ott asszisztált a mai nyomor bölcsőjénél, csak éppen a fürdővízzel kiöntötték a jobb sorsra érdemes csecsemőt, a szabadságot, a demokráciát, nem volt ideje felnőni.
Külföldre mennek legjobbjaink, az ifjú szakemberek, egész ágazatok vándorolnak nyugatabbra, érthető, ha ők ott jobb pénzt és jobb életre utaló lehetőségeket kapnak. Ezért az itthon maradókat kell büntetni?
Hogyan értse az olyan, fennkölt fogalmakat, hogy haza, hazaszeretet az a felnövekvő gyermek, az a már nyitott szemmel és füllel járó kamasz, aki azt látja a hazájában maga körül, hogy a szüleinek, a szomszédnak nincs munkája, rendbontáskor a rendőr a hibás, egyes településeken jogosulatlan fegyveresek fenyegetik a civil lakosságot, a vezetőpárt párt fontos embere azt hozza példának, hogy az a jó parti akinek külföldön gyűlik a bankbetétje, az ország miniszterelnöke szembe megy egész Európával, a gazdasági miniszter kipaterolja az IMF-et, stb. Mit rak össze ebből egy kamasz...el innen, minél messzebbre!
A szegénységről...panasz, József Attila szavaival...
2011. április 11. 17:15
Naponta hallom a híradásokat, olvasom az újságban a cikkeket, a vörös iszap és az árvizek, belvizek károsultjairól, a földcsuszamlás miatt megrogyott, bontásra ítél házak lakóiról, arról, hogy lassan vége a kilakoltatási moratóriumnak és sokaknak nemsokára nem lesz otthona, a devizahitelek vagy a munkanélküliség miatt, kikapcsolják az áramot egy fotóművész lakásában, mert nem kapta meg a pályázati pénzt, amire számított, gyerekek alultápláltak, mert a szülők jövedelem híján nem tudják rendesen etetni őket, sőt előfordul, hogy már az iskola sem tud segíteni, emberek azért dobják el maguktól a legdrágábbat, az életet, mert nem látják a kiutat.
Meddig lesz ez még így? Mikor kerül le a fátyol azoknak a szeméről, akik még mindig nem látják, hogy nem lehet így élni. Hogyan nem látja, mindenki aki még normálisan él, hogy létezik ilyen, hogy ez mekkora szégyen valamennyiünkre nézve? Hogyan tud nyugodtan aludni az a 2/3-nyi szavazóbázist jelentő becsületes, hétköznapi ember, akik ezt tették velünk és magukkal? Mentségükre legyen mondva, hogy nem biztos, hogy tudták, hogy semmi sem fog változni, hogy a választásokon hangoztatott ígérethalmaz, mind csak pusztába kiáltott szó volt. Új Magyarországot ígértek Nekik! Hát megkaptuk!
Olvasom a sok sok véleménykülönbséget, ezzel nincs is baj, nem gondolkozhatunk egyformán. Csak egyet nem értek és minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy lehet az az egészen egyszerű dolog, hogy annak ellenére, hogy mindannyian látjuk, hogy mennyi rossz dolog történik körülöttünk, ha nem is éppen velünk, akkor másokkal, mégis vannak olyan emberek, akik úgy érzik, hogy mindaz ami történik most az országban, az helyes?
Nem tudom ki hogy van vele, de nekem nem okoz megelégedettséget, hogy másnak rossz. Ha én jól élek, akkor is zavar, ha a szomszéd vagy a másik ember éppen nem úgy érzi, hogy nála minden rendben van. Ha az én vetésem kipusztul, vagy satnya lesz, nem kívánom, hogy a szomszédé is az legyen, attól nem lesz nekem jobb. Ha az én tyúkom nem tojik tojást, nem kívánom, hogy a szomszédé se tojjon.
Nem kívánom én azt, hogy annyi fizetésem legyen, mint X.Y. kormányhivatalnoknak, nem akarok Audival járni, elégedett vagyok a kicsi házammal, öreg autómmal. Csak azt szeretném, hogy én is dolgozhassak és nekem is legyen egy kicsi fizetésem.
Hogy lehet jónak, remeknek, jól működőnek értékelni mindent, éljenezni és nyugodt lélekkel bólogatni a kormány politikájára, amikor egyiknek van, másiknak nincs? Ja, akiknek nincs, Ők nem érdekesek?
Az alábbi levelet 78 éve írta József Attila Babits Mihálynak, hogy legyen segítségére.
78 év telt el azóta, voltak rossz és jobb idők, de most bárki megírhatná ezt a levelet egy munkaadónak, egy újság szerkesztőségébe, egy alapítványhoz, vagy egy karitatív szervezethez, csak néhány kifejezésen, értéken kéne változtatni a kornak megfelelően.
Kevés olyan levél született a magyar irodalomban, mint amilyet József Attila írt 1933. január 28-án Babits Mihálynak.
„Igen tisztelt Uram!
Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát - szinte a költői szemérem maradványa nélkül - a következőképpen vélem előadhatónak.
Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-jével ez megszűnt. Feleségem házimunkák fejében rokonoknál ebédelt. Ez már kínossá vált.
"Jövedelmem" ez évben 15. tizenöt pengőt tett ki. Ezt az összeget - mint a kávét - az I. G. É.-től kaptam.
Majdnem minden holmink - beleértve az ágyneműt is! - zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Ma kaptam négy havi áramfogyasztásról szóló p. 19,35-t kitevő egyesített számlát, amelyet hétfőig - ma szombat van - ki kellene fizetnem, különben nem kapok világítást.
Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.
Nem takart seb kell, hanem festett vérzés - mondhatnám, hogy száraz kenyérhéjon rágódunk. Az igazság az, hogy pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.
Megszoktam. Hogy miért ezt a pillanatot választom ki, hogy a kissé keserű pohár után nyúljak? Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. - És így tovább.
Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is.
Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.
József Attila”
Hogyan telt el, szállt el az a 78 év, hogy újra ott vagyunk, hogy bármikor helytálló lehetne ez a levél?
Hogyan és meddig lehet tűrni azt, hogy a XXI. század Európájában a több millió koldus országa lehessen Magyarország?
Aki nem érti, elmondom, az írás nem arról szól, hogy ki a hibás, miért voltak és miben voltak rosszak az előzmények. Nem arról szól, hogy kik és mikor rontották el. Arról szól, hogy ez most a jelen, ez most így néz ki, észre kell venni, ki kell mondani, hogy nem jó és el kell határozni, hogy változás kell.
Ott a parlamentben a törvényhozóknak, alkotmányozóknak nem fáj az ami itt lent az emberek, a nép között történik, mert konkrétan nem tudják, nem látják, nem érzik a saját bőrükön. A szemüket, fülüket pedig becsukják, mert nem akarják látni és hallani.
Csak lent, a nép között, összefogással indulhat el valami, mert csak az emberek, akiknek a rossz adatott érzik azt, hogy az mennyire rossz és meddig lehet még elviselni.
Előre néző...
2011. május 28. 13:14
Úgy gondolom, hogy a múlt heti kis „irodalmias szösszenetnek” meg kell írnom az ellenpontozását, a valóságból merítve, mert a téma hatalmas és szerteágazó.
Meg kell értetnem az összes kis micivel és hogy a férfiak is benne legyenek kiss janival, (a sok kisbetűs kisemberrel, a sok nemecsek ernővel, a munkanélküliekkel) hogy ez a szemlélet , a helyzet elfogadása nem normális, azaz fogalmazhatok úgy is, hogy csak a valóságnak, vagy az éremnek az egyik oldala. Nem kell elfogadnunk a kiss miciséget és a kiss janiságot, mert nem vagyunk azok!
Melyik oldala is? Hát az övék, a hatalomé, az okosoké, a kiváltságosoké, azoké, akik még ott vannak, ahol jut is, de sokaknak nem marad, a húsosfazék mellett. Ne gondoljunk, most a politikával, nézzük csak úgy nagyon hétköznapiasan.
Vannak, akik még jól élnek, mindenük megvan, van jó munkájuk és jó jövedelmük, élik a megszokott igényeik szerinti életüket és álmukban nem gondolnak arra, hogy vannak kiss micik és kiss janik, akik egészen pontosan ugyanolyan emberek, mint Ők.
Ilyen olyan gazdasági és politikai okokból nincs annyi munka, amennyi embernek dolgozni kéne, pedig mindenki pontosan ugyanúgy szeretné ezután is eltartani a szeretteit és élni a mindennapjait, ahogyan tette eddig is és teszik most is a még a szerencsések.
Ezért aztán, hogy a felesleges munkaerőt valahová helyezzék, elméletben is és gyakorlatban is létrehozták a kiss micik és kiss janik sokaságát. Ezek az emberek elvesztették a munkájukat, először még csak meglepődtek és megijedtek, aztán meg hagyták maguknak megmagyarázni, csúnya szóval megideologizálni a helyzetüket. Kezdték elhinni, hogy Ők, ha már így esett, úgysem jók semmire, mert nem tudnak lépést tartani, nem versenyképesek, nem haladnak a korral, nehezen vezethetők vissza a munka világába, stb. Szépen lassan, ravaszul, ügyesen elindult a tömeges kiss mici és kis jani képzés. A demagóg, butító szöveg képes elhitetni az amúgy elkeseredett emberekkel, hogy valóban fokozatosan kevesebbek lesznek, hiszen érzik a hétköznapi apróságokon.
Akkor melyik is az ellenpont, melyik is a valóság másik oldala? Hát mi vagyunk a másik oldal! Mi magunk, amit magunkban érzünk, a saját valóságunk, csak nem hangoztatjuk, mert senkit nem érdekel! Valamennyi kiss mici és kiss jani, figyelem, hát nem vagyunk azok, csak azzá próbálnak tenni minket!
Nem mi változtunk meg, ugyanazok az emberek vagyunk a szívünk, a lelkünk mélyén, a gondolatainkban és a tetteinkben, a tudásunkkal és a tapasztalatainkkal felvértezve, akik voltunk még csupa nagy betűvel. Azok vagyunk most is, akik voltunk akkor, mikor még tehettük azt, amit kellett, amikor még elismertek és megismertek minket. Nem mi változtunk!
Minden kiss mici és kiss jani pontosan annyira Mária és János, mint a többiek, csak nem meri elhinni, nem bízik magában, mert a legfontosabbakat próbálják elvenni tőlük, a hitelességet, az önbizalmat, az emberi értékeket, csalárdsággal, okoskodással, kivételezéssel, diszkriminációval, azaz elvtelen eszközökkel.
Senki ne higgye azt, egyetlen munkanélküli sem, hogy Őt azért bocsájtották el, mert aki most ott dolgozik helyette okosabb, ügyesebb, jobb bármiben. Ez tévedés! Óriási tévedés! Egyáltalán nem erről van szó. Mindnyájan tudjuk, hogy ennél sokkal egyszerűbb.
Fel a fejjel hát kedves Máriák és Jánosok! Nem fogadjuk el az ítéletet, nem vagyunk kisbetűsek! Nem vagyunk képzetlenek, nem kopik a tudásunk és az eszünk, fel tudjuk venni a versenyt. Fel bizony és el fog még jönni a mi időnk, mert nem hagyjuk magunkat, nem fogadjuk el a kiss miciséget és a kiss janiságot!
Az eredeti írás:
Hátramenetben...
1.
A történet főszereplője, ha úgy tetszik hősnője, Kiss Mici. Hogy miért éppen Kiss Mici? Hirtelen jutott eszembe a név, ami mostanában sok száz, ezer, több ezer asszonyra, lányra ráillik. Miért Kiss, mert szándékosan tucat nevet választottam és miért két ss, hát azért, mert talán az mégis kicsit több, mint a szimpla egy s. (aztán, ha lesz még lejjebb is, el lehet venni még azt a második s-t is)
Miért Mici, mert a Mária, a Mici komoly változata nem illik a hősnőre. Mici aktív, gyors észjárású, néha kissé szeleburdi hölgy (azaz csak volt) Nem tud nyugodni, azaz belenyugodni egyes dolgokba, olyan itt is lennék, ott is lennék, szólnék ehhez is ahhoz is, ha érdekelne bárkit is. Mici nyughatatlan, folyton jönne-menne, a szó szoros értelmében oda kell szögeznie magát a székhez, hogy lehetőségeinek megfelelően egy helyben tudjon maradni. Szóval, összességében olyan micis.
Mici elképzelt ablakán kitekintve, az Ő észjárásán keresztül, megpróbáljuk kicsit túlélősre, és kissé néha humorosra igazítva szemlélni itt a világot. Mici nem éppen egysíkú, mint mondottam már kissé szeleburdi, hol jókedvű, hol romantikus, hol szomorú, hol elégedetlen, hol dühös, mérges, fel tudná forgatni a világot...
Mici mást akar, többet akar, másképp szeretne élni! Szeret élni és szereti élvezni az élet naposabbik oldalát is. Igaz erre ugyan már nagyon régen nem igen adódik alkalma. Mici nem megalkuvásból, inkább egészséges túlélő ösztönétől vezetve megpróbál úgy élni, ahogy tud.
Mici feleség, anya, amúgy meg senki. Nem midig volt Ő Kiss Mici, csak kiss micivé tette a világ, kiss micivé, csupa kisbetűvel..
2.
Kiss Micinek nem csak jelene van, volt múltja is, nem mindig volt Ő Kiss Mici. Volt tisztességes, becsületes, jó hangzású neve. (nem mintha a Kiss Mici nem lenne jó név) Azt a régi nevét büszkén, becsülettel viselte. Ma már úgy mondjuk, van születési nevünk is, tehát Kiss Micinek is volt.
Azon a néven volt gyerek, rakoncátlan kamasz, lázadó ifjú, fiatal anyuka. És mi is volt még? Ahogy korábban volt szokás mondani és ma már frázisként hangzik, hasznos tagja a társadalomnak. Dolgozott.
Méltó volt, ahhoz a nevéhez, megteremtette magának és gyermekeinek a megélhetésre valót. Nevével vállalta tetteit, gondolatait, nevével "fémjelezte", azaz aláírta a munkájában hozott döntéseket. Akkor még figyeltek Rá. Érdekelte másokat a véleménye, a munkája, számított még abban a közösségben, ahol élt. Azon a néven sokan ismerték, voltak barátai, talán szerették is.
Azon a néven emlegették, ha valami Róla szólt, Tőle származott, Ő mondta, Ő ígérte, Ő vállalta valamiért a felelősséget.
Kiss Mici „elődje” nem volt gazdag, nem élt fényesen, de ha megkérdezték, elégedett volt az életével. Élte az életét. Nem morfondírozott sokat a dolgokon, cselekedett, tette mindig azt, amit éppen kell, anyaként, feleségként, barátként, dolgozó nőként. Nem volt soha elégedetlen a munkájával, nem firtatta, sok vagy kevés-e a fizetése, hogy másnak több van-e, nem érdekelte, mert kijött a sajátjából. Élte az életét és EMBERNEK érezte magát.
Aztán múlt az idő, múlt az élet, változtak az idők, egyre nagyobb és durvább hangsúlyt kapott a politika, egyre nehezebb lett a hétköznapi emberek élete.
Az elégedett és békés egyensúlybanldegélő egykori asszony elvesztette a régi életét, a régi énjét, képletesen már nem az az ember, aki „azt” a büszke nevet viselte. Észre sem vette, hogy egyszer csak Kiss Mici lett belőle.
Már sehol nem kell a munkája, senkit nem érdekel a véleménye, semmit nem halad előre, nem elégedett az életével. Egy kiss mici lett belőle, csupa kisbetűvel, mint nemecsek ernő a Pál utcai fiúkban. Az élet kiss mici-je, sok-sok sorstársával együtt.
3.
Kiss mici múltbéli alteregója - nevezzük mondjuk Grétának – rugalmas és talpraesett nő volt. Mint mondottam is már, szerette az életet és nem csinált különösebb problémát az élet hétköznapi dolgaiból.
Vidáman telt a fiatalsága. Kicsi, egyszerű, de takaros lakótelepi lakásban lakott a kislányával. A munkahelye közel volt, szeretett dolgozni, szerette a munkáját, a munkatársait és az embereket, akikkel ügyfélként foglakozott. Mindig kapható volt bármilyen hirtelen feladatra, de egy kis mókára is. Mondhatnánk talán úgy is, hogy népszerű volt a kollégák körében.
A barátai között is voltak apró sikerei. A lépcsőházban közvetlen alatta lakott legjobb barátnője Kata, szintén a kislányával. A két asszony nagyon rövid idő alatt szoros barátságot kötött. Gyakran töltötték együtt a szabadidejüket és a gyerekek is együtt játszottak. Vidáman könnyedén zajlott az életük. Gréta úgy érezte bármit megtehet.
Történt egy délután, hogy Gréta felvillanyozva csöngetett be barátnőjéhez.
- Megvettem az olajsütőt, (akkor még nem volt annyira népszerű, külföldről hozták Grétának) gyertek át, sült krumpli partit csapunk!
A gyerekek tapsikoltak, ugráltak jókedvükben, egyértelmű volt a nap további programja.
- Ti csak játsszatok addig, amíg mi elkészítjük az első adagot - tüsténkedett Gréta.
A fiatalasszonyok a konyhában krumpli pucolás közben beszélgettek, nevetgéltek. A szobába csak a kuncogásuk és fojtott félmondatok jutottak, de ez megnyugvással töltötte el a gyerekeket. A kis szobában a kanapén ültek, Tom és Jerryt néztek csak a nyerítésük hallatszott néha. Kettejük közé tették a kis asztalt, terítő került rá az olajos kezek ellen, tányért, szalvétát kaptak, középre került a friss forró krumplival teli tál, mustár, kecsöp is került mellé és máris élvezettel falatoztak. Kezük, szájuk széle fénylett az olajtól és teli szájjal nevetgéltek. Határozottan élvezték, az addig ismeretlen lakomát. Addig ettek, amíg jól nem laktak, az újdonság varázsa hatott rájuk, pedig egyik sem volt igazán jó evő.
Jól telt az este. Sok este telt ilyen jól vagy hasonlóképpen. Telt múlt az idő, a gyerekek megnőttek, mást játszottak, más ételt szerettek, észrevétlenül változott az élet körülöttük.
Igen, észrevétlenül teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Munkával, elégedettséggel, gyerekneveléssel, barátnővel és biztonságban. Erkölcsi, emberi és egzisztenciális biztonságban.
Aztán észrevétlenül egyszer csak egyre rosszabb lett minden…Grétából, észrevétlenül kiss mici lett, csupa kisbetűvel, mint nemecsek ernő a Pál utcai fiúkban.
Az írás az Ellenszék című internetes újságban jelent meg.
Kiöntötték a fürdővízzel a csecsemőt...
2011. május 10. 16:39
Eleget foglalkoztam a munkanélküliséggel, mint témával és mint személyes üggyel is az eltelt legalább 6 évben.
Sok-sok tapasztalatot és információt gyűjtöttem. Egészen idáig azért hittem abban, hogy fogok még dolgozni. Ezt a hitet feladtam, lélekben mindenképpen, gyakorlatban még nem, de értelmi szinten is felfogtam, hogy nincs munka, számomra nincs, túl régen vagyok munkanélküli, az életkorom sem megfelelő és még ki tudja miért.
Számtalan ostoba sztereotípia is elterjedt a munkanélküliekkel kapcsolatban, többek között, hogy sokan szinte élvezik ezt az állapotot, segélyből élni jó dolog, mindannyian lumpen elemek, képzetlenek, haszonlesők, a jóléti társadalom haszonélvezői, a hatalmas összegű segélyek miatt nem érdemes dolgozni és hasonló badarságok.
Aki ilyeneket elhisz az vagy buta, vagy soha nem volt még munkanélküli, vagy képtelen felismerni a valóságot és persze nélkülöz minden mások helyzetébe történő beleérző képességet.
Természetesen nem valamilyen politikai szempontból irányított aggyal, nem közgazdász szakmai szemmel nézve, hanem egyszerű hétköznapi logikával az ember úgy gondolja, hogy az állam, a kormány intézkedéseivel enyhíteni próbál a lehetetlen helyzeteken, de nálunk ez pont fordítva történik.
Még ezt is valahogy el lehet nagy nehezen fogadni, hogy próbálkozik, csak nem sikerül, de azt, amikor hülyének néznek, már képtelenség.
Minden intézkedés a munkanélküliség felszámolása ellen szól.
Dolgozzanak akár 15 éves kortól a gyerekek, nem muszáj tanulni. Hol dolgozzanak?
A rokkantnyugdíjasok munkaképességét felülvizsgálva visszavezetik egy részüket a munka világába. Hová, konkrétan milyen munkahelyeken, hol fognak dolgozni?
A korán korkedvezményes nyugdíjba mehetett egyes ágazatok dolgozóit munkaképesség szempontjából szintén felülvizsgálnák és egy részüket visszaküldenék dolgozni. Hová, hol várják őket a munkahelyek?
Ez már 3 példa a várományosokról a nem létező „rengeteg” munkahelyre és akkor még szó sem esett az aktív korú egészséges munkanélküli felnőtt rétegről, aki folyamatosan munkát keres.
A fiatalok ne tanuljanak, dolgozzanak, de nincs hol, szüljenek minél több gyereket, mert fogy a népesség, de nem mernek, mert az új alkotmányban is deklarálva kötelesek eltartani munka vagy nyugdíj nélküli szüleiket, tehát matematikai alapon az ő gyermekeik az eltartandó szüleik, és az sem tisztázott, hogy miből ha ők se mind dolgoznak.
Tőlem számtalanszor megkérdezték már, hogy miféle perverzió nálam, hogy minden áron dolgozni akarok. Szó sincs semmilyen perverzióról, egyszerűen pénz kérdése, meg kell élni valamiből. Hát így szoktam meg, dolgoztam egész életemben.
Egyértelmű, hogy Magyarország lakosságának keresőképes részéből, függetlenül az életkortól és a képzettségtől legalább 2millió munkavállaló feleslegben van, ennyit nem képes az ország gazdasága munka által eltartani. Mi legyen a 2millió emberrel? Jó kérdés!
Ma már nem jön a fekete autó, nincs börtön és koncentrációs tábor, nincsenek koncepciós perek (bár alakul). Hogyan lehet hát tönkretenni, eltüntetni a majd két milliót, a felesleget?
Kénytelen vagyok ezt mondani, hogy felesleg, mert senkit nem érdekel, a rendeleteket hozók közül, hogy aki elveszti a munkáját, ha három hónap alatt nem talál, mert nincs, miből él tovább, mert az élet bizonyos dolgok nélkül nem megy.
Vannak eszközök, másfajta eszközök, nincs munkád, anyagilag ellehetetlenülsz, nem tudsz kenyeret adni a családod szájába, eltűnnek a tartalékaid, eladósodsz, odaveszik mindened, belebetegszel, majd csak elpatkolsz valahogy. A gyerek még nem bírja jól a munkát, az öreg már nem bírja jól a munkát, a rokkantnyugdíjas hogyan is bírná, szóval lassan majd fogy az erő, kevesebb lesz a 2millió.
Ha szabályokat hozok, annak hátteret kell biztosítani és magyarázatot kell találni. Három hónapra csökkent a munkanélküli segély időtartama, akkor munkahelyeket kéne teremteni, hogy 3 hónap alatt találhasson valaki munkát, segíteni kell a munkakeresésben és találásban. Erre nincsenek példák.
Ha a három hó segély után jön az ellátatlanság akkor e mellé a helyzet mellé kapaszkodókat kell állítani. Kirúgtam, nincs munkája, nincs jövedelme, nincs segély… eddig látnak el? És? Hogyan tovább? Ki a fenét érdekel! Azért ez nem így van. Akkor tessék kérem elmagyarázni a további utat, mert megoldásnak lenni kell. Az emberi szervezet étel nélkül nem marad életben, fűtés nélkül télen megfagy, betegség esetén orvosság nélkül súlyosbodik az állapota…stb. Ne akarja már elhitetni velem valaki, hogy az intézkedést hozók ennyire embertelenek. Ha igen akkor még súlyosabb a helyzet!
Tudom a cáfolók, most elkezdenek hátrafelé mutogatni, ki az oka. Ettől a helyzet nem változik. El kell jönni a pillanatnak, amikor elkezdünk a jelenben élni. Most! Ezt a helyzetet kell megoldani, függetlenül attól, hogy ki rontotta el. A ma emberének nem azért kell meghalni, mert a nagyanyáink idejében még nem ismerték azt a gyógyszert amit már ő bevehetne, de nem teszi vagy nem teheti.
Tönkretették, széthordták, elosztották, eladták a gyárainkat, ahol a 2millió egy része dolgozott és most utódaik dolgoznának.
Tudom, kedves cáfolók, azért mert nem tudtak versenyképes, piacképes árukat termelni…
Az innovációs szakembereknek ki kellett volna fejleszteni a megfelelő termékeket…időben...bár sosem késő újra kezdeni...
A munkahelyteremtéshez befektetők és tőke kéne. Tudom kedves cáfolók. Akkor pl. az általam ismert nagy nevek akik itthon is nagy befektetők lehetnének miért külföldön keresnek új utakat? (Csányi Romániában vesz új bankot, Demján nyugatabbra kacsingat) Miért nem itt segítenek? Tudnak valamit?
Országunkat egykor Európa éléskamrájának tartották, mi lett a magyar mezőgazdasággal, ja nem ügyvédre kellett volna bízni…?
Kérem szépen, akik most olyan okosok, osztják az észt, hozzák a rendeleteket és tévedhetetlennek hiszik magukat, azoknak a jó része ott volt a rendszerváltás után, ott asszisztált a mai nyomor bölcsőjénél, csak éppen a fürdővízzel kiöntötték a jobb sorsra érdemes csecsemőt, a szabadságot, a demokráciát, nem volt ideje felnőni.
Külföldre mennek legjobbjaink, az ifjú szakemberek, egész ágazatok vándorolnak nyugatabbra, érthető, ha ők ott jobb pénzt és jobb életre utaló lehetőségeket kapnak. Ezért az itthon maradókat kell büntetni?
Hogyan értse az olyan, fennkölt fogalmakat, hogy haza, hazaszeretet az a felnövekvő gyermek, az a már nyitott szemmel és füllel járó kamasz, aki azt látja a hazájában maga körül, hogy a szüleinek, a szomszédnak nincs munkája, rendbontáskor a rendőr a hibás, egyes településeken jogosulatlan fegyveresek fenyegetik a civil lakosságot, a vezetőpárt párt fontos embere azt hozza példának, hogy az a jó parti akinek külföldön gyűlik a bankbetétje, az ország miniszterelnöke szembe megy egész Európával, a gazdasági miniszter kipaterolja az IMF-et, stb. Mit rak össze ebből egy kamasz...el innen, minél messzebbre!
A szegénységről...panasz, József Attila szavaival...
2011. április 11. 17:15
Naponta hallom a híradásokat, olvasom az újságban a cikkeket, a vörös iszap és az árvizek, belvizek károsultjairól, a földcsuszamlás miatt megrogyott, bontásra ítél házak lakóiról, arról, hogy lassan vége a kilakoltatási moratóriumnak és sokaknak nemsokára nem lesz otthona, a devizahitelek vagy a munkanélküliség miatt, kikapcsolják az áramot egy fotóművész lakásában, mert nem kapta meg a pályázati pénzt, amire számított, gyerekek alultápláltak, mert a szülők jövedelem híján nem tudják rendesen etetni őket, sőt előfordul, hogy már az iskola sem tud segíteni, emberek azért dobják el maguktól a legdrágábbat, az életet, mert nem látják a kiutat.
Meddig lesz ez még így? Mikor kerül le a fátyol azoknak a szeméről, akik még mindig nem látják, hogy nem lehet így élni. Hogyan nem látja, mindenki aki még normálisan él, hogy létezik ilyen, hogy ez mekkora szégyen valamennyiünkre nézve? Hogyan tud nyugodtan aludni az a 2/3-nyi szavazóbázist jelentő becsületes, hétköznapi ember, akik ezt tették velünk és magukkal? Mentségükre legyen mondva, hogy nem biztos, hogy tudták, hogy semmi sem fog változni, hogy a választásokon hangoztatott ígérethalmaz, mind csak pusztába kiáltott szó volt. Új Magyarországot ígértek Nekik! Hát megkaptuk!
Olvasom a sok sok véleménykülönbséget, ezzel nincs is baj, nem gondolkozhatunk egyformán. Csak egyet nem értek és minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy lehet az az egészen egyszerű dolog, hogy annak ellenére, hogy mindannyian látjuk, hogy mennyi rossz dolog történik körülöttünk, ha nem is éppen velünk, akkor másokkal, mégis vannak olyan emberek, akik úgy érzik, hogy mindaz ami történik most az országban, az helyes?
Nem tudom ki hogy van vele, de nekem nem okoz megelégedettséget, hogy másnak rossz. Ha én jól élek, akkor is zavar, ha a szomszéd vagy a másik ember éppen nem úgy érzi, hogy nála minden rendben van. Ha az én vetésem kipusztul, vagy satnya lesz, nem kívánom, hogy a szomszédé is az legyen, attól nem lesz nekem jobb. Ha az én tyúkom nem tojik tojást, nem kívánom, hogy a szomszédé se tojjon.
Nem kívánom én azt, hogy annyi fizetésem legyen, mint X.Y. kormányhivatalnoknak, nem akarok Audival járni, elégedett vagyok a kicsi házammal, öreg autómmal. Csak azt szeretném, hogy én is dolgozhassak és nekem is legyen egy kicsi fizetésem.
Hogy lehet jónak, remeknek, jól működőnek értékelni mindent, éljenezni és nyugodt lélekkel bólogatni a kormány politikájára, amikor egyiknek van, másiknak nincs? Ja, akiknek nincs, Ők nem érdekesek?
Az alábbi levelet 78 éve írta József Attila Babits Mihálynak, hogy legyen segítségére.
78 év telt el azóta, voltak rossz és jobb idők, de most bárki megírhatná ezt a levelet egy munkaadónak, egy újság szerkesztőségébe, egy alapítványhoz, vagy egy karitatív szervezethez, csak néhány kifejezésen, értéken kéne változtatni a kornak megfelelően.
Kevés olyan levél született a magyar irodalomban, mint amilyet József Attila írt 1933. január 28-án Babits Mihálynak.
„Igen tisztelt Uram!
Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát - szinte a költői szemérem maradványa nélkül - a következőképpen vélem előadhatónak.
Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-jével ez megszűnt. Feleségem házimunkák fejében rokonoknál ebédelt. Ez már kínossá vált.
"Jövedelmem" ez évben 15. tizenöt pengőt tett ki. Ezt az összeget - mint a kávét - az I. G. É.-től kaptam.
Majdnem minden holmink - beleértve az ágyneműt is! - zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Ma kaptam négy havi áramfogyasztásról szóló p. 19,35-t kitevő egyesített számlát, amelyet hétfőig - ma szombat van - ki kellene fizetnem, különben nem kapok világítást.
Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.
Nem takart seb kell, hanem festett vérzés - mondhatnám, hogy száraz kenyérhéjon rágódunk. Az igazság az, hogy pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.
Megszoktam. Hogy miért ezt a pillanatot választom ki, hogy a kissé keserű pohár után nyúljak? Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. - És így tovább.
Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is.
Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.
József Attila”
Hogyan telt el, szállt el az a 78 év, hogy újra ott vagyunk, hogy bármikor helytálló lehetne ez a levél?
Hogyan és meddig lehet tűrni azt, hogy a XXI. század Európájában a több millió koldus országa lehessen Magyarország?
Aki nem érti, elmondom, az írás nem arról szól, hogy ki a hibás, miért voltak és miben voltak rosszak az előzmények. Nem arról szól, hogy kik és mikor rontották el. Arról szól, hogy ez most a jelen, ez most így néz ki, észre kell venni, ki kell mondani, hogy nem jó és el kell határozni, hogy változás kell.
Ott a parlamentben a törvényhozóknak, alkotmányozóknak nem fáj az ami itt lent az emberek, a nép között történik, mert konkrétan nem tudják, nem látják, nem érzik a saját bőrükön. A szemüket, fülüket pedig becsukják, mert nem akarják látni és hallani.
Csak lent, a nép között, összefogással indulhat el valami, mert csak az emberek, akiknek a rossz adatott érzik azt, hogy az mennyire rossz és meddig lehet még elviselni.
2011. május 24., kedd
Apámról... :)
Lehet, hogy talán ez a legnehezebb. Anyáról azért volt nehéz írni, mert sokszor szerettem volna bizonyos dolgokban olyan lenni, mint Ő volt. Apámról azért nehéz írni, mert sokan azt mondják rólunk, hogy "olyanok vagyunk, mint két tojás", nem csak az arcvonásait örököltem, de főleg a természetét. Na, ezt én igazán nem tudom megítélni, csak érzem, hogy van benne valami. Furcsa lenne azt mondani, hogy most "kicsit magamról írok" a miatt a lelki - gondolati hasonlóság miatt, ami köztünk lehet, mert azért ez nem így van és nem ilyen egyszerű.
A hasonlóságot azért nem lehet mondjuk felismerni, mert mivel lánynak születtem azok az azonosságok, amikre anyám mindig csak azt mondta, "olyan vagy, mint apád" és nem dicséretnek szánta, az én életemben nem jelenhettek meg és nem bontakozhattak ki igazán, nem tudtam sosem teljes valójában megélni a hozzá hasonlító lényemet, mert nem voltam hozzá elég bátor.
Meg aztán, ami apának elképesztőn jól állt, ami a fő vonzerejét képezte, az nyilván nem egy leendő szolid nőnek és anyának megfelelő arculat - főleg anya szerint. Ezért lettem én aztán jó előre alaposan visszafogva.
Az biztos, hogy mindig különös kapcsolat volt közöttünk, olyan, amit csak érezni lehetett, nem kellett beszélni róla, nem kellett elmondani egymásnak, az csak volt.
Nem arról szól, hogy ha kellett, apa nem volt szigorú hozzám, de volt, sokszor és fájt is, főleg felnőtt koromban, de ennek sosem volt köze az összetartozáshoz.
Mindent Tőle tanultam és Tőle lestem el, amiket csak lehetett, de ezek természetesen nem hétköznapi dolgok, sőt talán le sem írható dolgok voltak.
Anya nem tanított olyan dolgokra, amiket a lányok az anyáktól tanulnak, így hát az apától tudható dolgok felé fordultam. Lehet aztán, hogy az "ellesett tudásnak" nincs semmi hétköznapi haszna.
Írtam már róla, mint tanárról és mint családfőről.
Apa utánozhatatlanul könnyed volt, laza, szellemes és nagyon kedves. (az, hogy elképesztően tájékozott és művelt volt, külön kategória, ez az írás nem arról szól)
Olyan "huncutságokat" - és ezek csak nála huncutságok - követett el, amiért nem lehetett rá haragudni, mert egyszerűen neki jól állt, tőle nem volt hiba vagy vétség, csak valami derűs lazaság, ami apró kis kuncogásokat hozott az életünkbe.
Vasárnaponként hazajött a délelőtti sétából, egy szék karfájára dobta a zakóját, kezet mosott és az újsággal a megterített asztal mellé telepedett. Sokszor hozott anyának - főleg tavasszal virágot.
- Apa, már megint nem öltöztél át! - aggodalmaskodott anya, mert tudta mi fog következni.
- Tudtam, úgy tudtam, hogy ez lesz, már megint belelóg a nyakkendőd a levesbe!
Erre apa levette a nyakkendőt, egy másik szék karfájára dobta, egy elképesztően huncut mosollyal kezet csókolt anyának és evett tovább. Ezt lehet, hogy nem érti senki, aki nem látta, de még anya sem haragudott rá.
Reggel, ha sietett, furcsa volt nála a sorrend. Először villámgyorsan mosakodott és felöltözött, aztán később csak rájött, hogy borotválkozni kell és úgy is tett, teljes díszben. Mielőtt indult nagymama fejét csóválva, nagyokat sóhajtva átnézte a fiát és letörölte egy törülközővel vagy az ing nyakán vagy a fülén maradt pici habot.
Télen, mikor naponta neki kellett felhozni a pincéből a nagy kosár fát, szintén felöltözött, reggelizett, aztán az utolsó pillanatban rájött - úristen a fa - lerohant a pincébe a fáért és mivel magas volt a zakója vállain mindig felhozott egy kis pókhálót, de nagymama résen volt.
Esőben mindig elfelejtett kint lábat törölni, szerencsére volt bent is lábtörlő, behozta a csöpögő esernyőt és a vizes táskáját letette az egyik székre. Minden egyes alkalommal megkapta a replikát, mindig megfogadta, hogy nagyon is igyekezni fog és rendes lesz legközelebb, de sosem sikerült.
Ne pirítsatok rám még magatokban sem, nem tehetek róla, apa lazaságai nagyon vonzóak voltak számomra és titokban irigykedtem, mert én nagyon jó kislány voltam.
Apát ismerte szinte az egész kerület, hiszen majdnem 40 éven át sokakat tanított, vagy a valakijüket. A tanítványai pontosan úgy imádták, mint én. Nem volt szigorú, a kedvességével vette le a lábukról a diákjait is. A lányok bálványozták, (anya szerint a nők is) húúú a ... tanár úr - áhitattal súgtak össze a háta mögött.
Mindig meg megálltunk az utcán, mert beszélgetett, türelme és különös érzéke volt az emberekhez és bizonyára hatással volt rájuk a természetes kedvessége.
A kedvessége leírhatatlan, nem olyan, amit a szó maga jelent, amit elképzelünk, ha ezt a szót kimondjuk, kedvesség. Valami egész más volt, az egyénisége, az egyedisége volt benne, a szája szélén bujkáló, mindig némi kis huncutságra kész mosoly, a hangja nevetett és simogatott. Magas volt én meg kicsi, felnőttként is kicsi, bárhol, bármikor találkoztunk, gyerekkoromban ha hazajött, felnőttként ha meglátogatott apa mindig átölelt. Jól bele lehetett bújni az ölelésébe, ami mindig hosszú, meleg ölelés volt, azonnal biztonságot adott és feltöltött.
Volt valami átütő hangulatteremtő képessége. Nálunk nem csak úgy karácsony volt, vagy húsvét, vagy akár születésnap, ááá nem, apa "megrendezte" az ünnepeket. Nagyon szerettem ezeket az ünnepeket. Szeretett meglepetést okozni és nagyon jó érzékkel mindenkinek olyan meglepetés ajándékot választott, ami meglepte és garantáltan boldoggá tette.
Apa szerette a társaságot és szeretett mulatni, erre viszonylag kevés alkalom volt, de akkor mindent beleadott. Általában a társaság középpontja volt, mesélt, nevettetett, szórakoztatott mindenkit. Ha kellett énekelt, nótázott is.
Apa utat engedett az érzelmeinek, azt tartotta, nem férfiatlan és nem a férfiasságról szól, ha egy férfi megmutatja az érzéseit.Többször láttam meghatódni és sírni is, ha úgy érezte valaminek ki kell jönnie, nem szégyellte.
Azt mondta, az érzelmeink is hozzánk tartoznak, azokkal együtt vagyunk egészek, "ha nevetni kell, nevess, ha röhögni kell, röhögj, ha sírni kell, sírj, ha zokogni kell, zokogj, ha kiabálni kell, kiabálj, ha ordítani kell ordíts, mert nem lesz könnyebb és jobb, ha mindig mindent visszatartasz".
Nagyon nagyon sok mindent lehetne még apáról írni, de egyáltalán nem véletlen, hogy nem kézzel fogható dolgokat írtam róla, hanem az érzelmeiről, a kedvességéről írtam, próbáltam írni és ezek csak töredékek.
Tíz éves lehettem, amikor egy kedves prózai szöveg kíséretében ezt az idézetet írta az akkor kislányoknak divatos emlékkönyvembe:
"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk." - mert ismerte önmagát és érezte, hogy
hasonlítunk.
Anyámról...anyasors
Ha már sorozat, akkor Neki, anyámnak is itt kell lennie. Ez a legnehezebb emlék, vagyis anyámról írni nem könnyű. Le kell küzdenem mindazt, ami lehet, hogy a valóságban nem is úgy volt, ahogy az én szívemben, az én érzésvilágomban jelentkezett.
Anyám sosem állt olyan közel hozzám, mint apám és a nagyanyám, ezt sajnos le kell szögeznem. Talán a sors különös szeszélye folytán nem engedett magához olyan közel, ahogy én szerettem volna, talán más feladata volt, más személyiséggel kellett megküzdenie, ami már nem hagyott neki erőt.
Én egy babusgatós, odabújós, dédelgetős, barátnős anyukára vágytam. Anyám ennél zárkózottabb volt, biztos édesanyakánt nagyon szeretett, de kénytelen vagyok önzően utólag kimondani, nem úgy ahogy "engem kell szeretni". Meggyőződésem, hogy mivel minden ember egyedi és megismételhetetlen, minden emberhez meg kell találni az utat, minden ember számára létezik egy mód, ahogy őt szeretni kell, amitől jól érzi magát és boldog. Mi ezt az egymáshoz vezető utat nem igazán találtuk, vagy csak pillanatokra találtuk meg egymáshoz és ez nem tőlünk, a körülményektől függött.
Volt életünknek egy közös pontja, egy helyzet, amiben mindenképpen egyeztünk, amiben jól éreztük magunkat együtt is, ez volt az én első anyaságom, ami egyben anyám első és imádott unokájának, a nagy fiamnak a gyerekkora volt. Csodálatos nagymama volt, a fiamat tudta úgy szeretni, amilyen szeretetre én vágytam. Ebben kicsit kárpótolt mindenért. Ne szaladjak előre.
Anya nagyon csinos nő volt. Különösen szép haja volt, sűrű, fekete, erős szálú, úgy fésülte, ahogy akarta, a nagy széles karimájú kalapok biztosan ültek a hajkoronáján. Egy darabig, amíg az volt a szokás és volt varrónője csináltatott ruhákban járt. Szerette a különleges fazonokat. Megtehette, mert neki nem kellett vigyáznia a súlyára és az alakjára. Fekete hajához érdekes kékes, zöldes, szürkés szeme volt, ha kék felső volt rajta, kék volt a szeme, ha zöld színt viselt magán, akkor zöld volt a szeme. Anya kisugárzásából, varázsából "sokat levont", hogy nem volt mosolygós, nem volt vidám a természete, ritkán nevetett, nem mosolygott.
Megbízhatóság és erő sugárzott belőle. Anya mindent tud, anya mindent megold, anya mindent megcsinál, ezt éreztük és így is volt. A gyerekek amúgy is azt érzik a szülő mindenható, hát anya az volt.
Anya ügyes volt, pontos, sőt szinte feszes és mindent olyan megmagyarázhatatlanul, számomra felfoghatatlanul tökéletesen tudott csinálni. Mindig sietett, de nem kapkodott, soha nem volt fejvesztett, a gyors munkában is ügyesen, tökéletesen teljesített.
Három és fél év van köztem és az öcsém között így nincs kisgyerekkori emlékem anyával, olyan, hogy csak én voltam. A kiskori fényképeimen mindig apa tart a karján, apa tól a babakocsiban, apa ölében ülök, apa játszik velem persze erre sem emlékszem, csak a képek.
Apa esti iskolán szerezte a második diplomáját. Tél volt, 5 éves lehettem. A konyhában a kályha melletti karosszékben ültünk és vártuk, hogy hazaérjen az egyetemről. Azaz anya ült a karosszékben és az öcsém ült az ölében. Ringatta és simogatta, közben énekelt. Nagyon szép hangja volt és szívesen hallgattuk, akkor nyugton maradtunk. Én anya lábánál ültem egy kis széken. Nagyon élénken él bennem az emlék, az érzés, ahogy vártam, hogy lenyúljon a kezével és engem is megsimogasson. Aztán megjött apa és minden rendbe jött, egész este a közelében sündörögtem.
Két műszakban jártunk iskolába és anya is úgy dolgozott. Ha délutánosok voltunk, nekünk 1-kor kellett indulni, Ő utánunk fél 2-kor indult. Ott volt a kettős feladat, fél 1-ig ebéd és az öcsém leckeírása. Nagy konyhánk volt, elég nagy asztallal. Anyám az asztal egyik sarkán a gyúródeszkával, vele szemben az öcsém a füzetekkel. Az öcsém képtelen volt elkezdeni a leckét, játszott, mértani pontossággal elrendezte, de többször, a füzeteket, a tolltartót, a ceruzát, a tollat, a radírt, ha elmozdultak igazított rajtuk. Anya a másik oldalon gyúrt, gyúrt, összeszorította a száját, nem szólt, türelmes volt. Aztán végre elkezdődött. Az öcsém olvasta a kérdést és várt, várt, mert tudta, anya úgyis megmondja. Anya félig nyitott szájjal, segíteni igyekező arckifejezéssel, némán formálta a megoldás szavait, majdnem kimondta, majd végül csak kimondta, hozzá téve,- Tudod te is fiam, az isten áldjon már meg. Közben mintha nem csak két keze lett volna, nyújtott, vágott, lisztezett, feltette a vizet, készítette a szűrőt és mintha ezer szeme is lett volna, figyelte a vizet, az órát a falon, az öcsém füzetét, mélázó tekintetét és szinte lehetett látni a fejében cikkázó gondolatokat. Leckét befejezni, berámolni az öcsém táskáját, tálalni, evés közben uzsonnát csomagolni, felöltöztetni és időben indítani a gyereket. Ez így ment minden nap.
Anya szeretete apa felé éppen olyan rejtélyes és zárkózott volt, mint felém. Nagyon szerette az biztos, de apát sem tudta "jól szeretni". Nem volt képes elviselni és viszonozni a játékosságát, könnyedségét, nem tudott vele tartani, nem tudta magát elengedni. Emlékszem az apró kis ütközésekre. Anya vasalt, szombat délután, apa ott üldögélt a közelében, újságot olvasott. Aztán hirtelen felpattant, kihúzta a vasaló zsinórt a konnektorból, odalépett anyához, kivette a kezéből a vasalót, átölelte és nevetve kérte - Hagyd ezt a fenébe, megcsinálod később vagy befejezi a mama, na, gyere már, öltözz gyorsan, olyan szép idő van, menjünk el a szigetre vagy a várba sétálni! Anya megrökönyödve nézett apára, szinte megállt benne az ütő (ahogy mondani szoktuk) kibontakozott a karjából, nem szólt semmit, visszadugta a zsinórt és vasalt tovább. Apa visszaült a székre az újságjához, csalódás volt az arcán (jól ismerem azt az érzést) és egész délután nem szóltak egymáshoz.
Amikor kamaszkorú lettem folyton az öltözködéssel és a hajviselettel volt a gond. A barátnőim mind modernül öltözködtek, mini szoknyát hordtak, anya nem engedte. A barátnőmmel felvarrtuk a szoknyámat, anya leengedte és ez ment folyamatosan, beszélni nem lehetett róla, csak anya mondta a magáét, nem illik, különben is vastag a combod, nem áll jól a hosszú haj, kerek az arcod. Mindenki hosszú hajat vagy Kleopátra frizurát hordott, az én hajamat anya rövidre vágatta, hiába szerettem volna növeszteni.
Sajnos előfordult, hogy miattam apa és anya kicsit összeszólalkoztak, mert apa engedékenyebb lett volna.
Egyszer szombat délután szintén a konyhában üldögéltünk. Anya manikűrözött és beszélgettek. Én is ott ültem az asztalnál és anya mályva színű, nagyon szép körömlakkját nézegettem. 16 éves voltam. Kipróbáltam egy körmömön a lakkot. Anya odadobott egy lemosóval átitatott vattadarabot - Azonnal mosd le! Apa rám nézett, a tenyerébe vette a kezemet, eltartotta kicsit magától és így szólt anyához - Ugyan már, kedvesem - pont ilyen szép kezekre találták ki a körömlakkot, majd lemossa hétfőn mielőtt iskolába megy! Anya először nem szólt, csak odatólta a lakkot, majd jóval később ennyit mondott - tényleg jól néz ki rajtad.
Anya nagyon jól főzött, szerette is apám a jó kajákat, nem lehetett nálunk spórolósan főzni. Nagyon szerettem volna, ha nem csak csendben figyelhetem, de megtanít főzni. Sosem tanított, azt mondta ügyetlen vagyok, pedig meg sem próbálta - Ne lábatlankodj itt, menj apáddal könyvezni - ezt mondta többnyire. Nagyon szépen hímzett, azt mondta ne gyötörjem magam, vaksi vagyok és nincs kézügyességem. Nem gyakorolta velem a németet, mert azt tartotta, rossz a kiejtésem pedig csak másképp tanultam, mint Ő, azaz osztrák születésű és kiejtésű nagyanyámmal gyakoroltam.
Anyám ilyen volt, így szerettem így fogadtam el. Persze a szívem mélyén egész életemben arra törekedtem, hogy elfogadtassam magam vele, valamibe kivívjam az elégedettségét, kiérdemeljem a dicséretét, szerettem volna olyan tökéletes lenni, mint Ő. Ha valahol anyukákról beszéltek, mint általában a gyerekek dicsekedtem vele, az én anyukám így, az én anyukám úgy...
Egyszer csak, mikor már nem is vártam, eljött a nagy pillanat. Amikor a nagyobb fiam született fél évig még a szüleimnél laktunk, a nagyi egykori szobájában. Egyszer szoptatás után üldögéltünk anyámmal a szobában és beszélgettünk. Akkor hallottam életem legnagyobb dicséretét. Anyám becézve használta a nevemet, így kezdte - "Tudod, Gertikém sosem fogom elfelejteni, amikor meglátogattunk a kórházban és a látogatás idejére először voltak kint a babák. Beléptünk a kórterembe, ott ültél az ágyon, a karodban tartottad a kisfiadat és nézted, amikor megláttál minket, felnéztél, de még nem változott meg a tekinteted és akkor megláttam a szemedben az anyát. Akkor azt éreztem, hogy egyformák vagyunk, anya lett a lányom is"
Akkor megfogadtam, hogy egész életemben a gyerekeimnek, de mindenkinek, akit szeretek, nagyon is ki fogom mutatni az érzéseimet. A mai napig is megölelgetem, amikor csak tehetem a 32 évest és főleg a 17 éves fiamat, és nagyon sokszor a férjemet.
Ezeket a szavakat sosem tudtam elfelejteni, később aztán visszaidézve sokszor nem tudtam eldönteni, hogy, nekem szóltak-e, személy szerint, vagy nekem, az anyának, vagy az unokának.
Anya csodálatos nagymama volt. Mindent megtett az unokájának, mindenre hajlandó volt az unokája kedvéért. Ez nem is volt olyan könnyű, mert meg kellet küzdenie egy komoly ellenállással, de képes volt rá. Akkor 22 éves öcsém olyan féltékeny volt a kis jövevényre, mintha csak egy kistestvére született volna és még maga is gyermek lenne. A kicsinek a hangja, a sírása, a mozdulatai, a puszta léte szemmel láthatóan zavarta. Később pedig az összes kényeztetés is, hogy anyám játszott az unokájával, énekelt neki, rajzolt neki, finomságot főzött neki, bármit kért azt teljesítette.
Anyám is megváltozott a kisfiam "megtanította" mosolyogni, nevetni. Ketten úgy tudtak együtt nevetni, hogy mindig komoly anyám a hasát fogta a nevetéstől, potyogtak a könnyei és nem tudott megszólalni. Akkoriban rengeteget dolgoztam, sokat túlóráztam, de nem volt gond, mert anyám elhozta időben az óvodából, tudtam, hogy nagyon jó kezekben van, élvezi a kertet stb. Munka után mentem érte és úgy mentünk haza. Általában hatra haza is értünk a saját otthonomba és akkor aztán vacsoráig ketten játszottunk tovább.
Anyámnak apám halála után az idősebb évei már nagyon nehezek voltak. Mindig szerettem volna rajta segíteni, de nem lehetett, nem akarta. Teljesen vele együtt élő, nehéz, agresszív természetű öcsém befolyása alá került.
Egyszer megkérdeztem Tőle még, hogy miért volt az egész életünkben, hogy mindig az öcsémet pártolta, neki akart segíteni, miért lett egyedül csak az övé a telek, a hétvégi ház, az összes ingóságok? Érdekes dolgot válaszolt anya. "Azért, mert egy anyának kötelessége a gyengébbet támogatni, Te mindig erős voltál, jó állásod van, lakásod van, gyerekeid vannak. Neked nincs szükséged támogatásra!" Talán előbb kellett volna megkérdeznem? Akkor sem esett volna jól, csak legalább tudtam volna, hogy látja a világot.
Aztán már nem létezett számára semmi más, csak az öcsém körül forgott a világ, az Ő beszűkült világa. Annyira, hogy ha valamiért két nap egymás után meglátogattam, nem emlékezett rám, hogy előző nap is ott voltam, pedig tiszta volt teljesen. Gyönyörűen hímezett és kedvtelésből még tökéletesítve korábbi tudását, franciául tanult, franciául olvasott.
Anyasors. Sosem fogom még csak sejteni sem, hogy boldog volt-e? Mert-e az életéből csak egyetlen percet is magára, magának áldozni. Talán akkor boldog volt, akkor boldognak láttam, amikor a gyerekemmel együtt nevettek. Ez a folytonosság, ez közöttünk a kapocs.
Nagymama...azaz nagyi
Apám anyjáról van szó, aki velünk élt.
Nagymamáról nehéz írni...homályban van, a szeretet jótékony homályában, már nincs velem, nagyon régen, de mégis mintha mindig velem lenne, mint egy láthatatlan őrangyal.
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy nagyon szerettem mégis alig emlékszem rá, vagyis nem úgy, ahogy emlékezni szoktunk. Nagymama volt, olyan természetesen, mint a levegő, nagyon szeretett engem, de nem babusgatósan, (biztos úgy is) hanem olyan jelenlevősen, mindig figyelve, mindent számon tartva, ami velem kapcsolatos.
Mindig ott volt a jó meleg szobája, a cserépkályhával, téli délutánokon a hátamat a kályhának vetettem, még nem gyújtottunk villanyt és beszélgettünk a félhomályban. Én beszéltem, Ő hallgatott vagy néha szólt. Külön főzött magának, de számomra mindig volt valami, amit szeretek. Este mire én bementem lefeküdni, szinte már kialudta magát, mégis nagy csendben volt, csak néha sóhajtott egyet egyet, hogy én el tudjak aludni. Hajnalban már felébredt, de nem kelt fel, nehogy korábban, mint kell felébredjek bármi neszre.
Én kicsi vagyok, Ő derék, magas asszony volt, de nem kövér, arányos testalkatú, öregen is. Haját kicsi kerek kontyocskába fogta a tarkóján, szürkéskék mélyen ülő szemei voltak, az egyik kezében mindig egy összegyűrögetett fehér zsebkendőt szorongatott, mert néha könnyezett a szeme, főleg ha olvasott. A házi ruháit slafroknak hívta, elől gombos ruhák voltak, a nyáriak rövid ujjúak és könnyű, mintás vászon anyagból, a téliek hosszú ujjúak és flanel anyagból készültek. Trottőr sarkú fekete félcipőt viselt, otthon is, nem járt papucsban.
Ha jó kedvében volt mesélt, a háborúról, a nagyapáról, arról, amikor apám kicsi volt, a testvéreiről és a gyerekkoráról, erdész volt az apja és nagyon romantikus környezetben, erdő szélen laktak. Elárvult őzikéket nevelgettek és szabadon játszottak az erdőben.
Minden évben én kísértem el többször is a temetőbe, mert messze kellett menni a nagypapához, Lőrincről a Kerepesi Temetőbe, a Fiumei útra. Valóságos kirándulás volt.
Beszélgetett a sírnál a nagypapával, megsimogatta a keresztet és azt mondta, "Itt vagyok apukám, elhoztam Neked a kis unokánkat." Aztán miután megcsináltuk szépen a sírt, elbúcsúzott, megsimogatta a keresztet, "Szervusz apukám, majd jövünk." Ezt olyan elképesztően természetesen tette, hogy nem gondolkoztam rajta. Aztán sétálva mentünk hazafelé, mindig megmutatta Jókai, Ady, Kossuth, Batthyány sírjait, azaz kriptáit. Az 1848-as parcellában, az aradi hősök közelében pedig ott volt a dédapa, már örök sírja.
Piacra is mindig elkísértem a nagyit, így hívtam, nagyi. Izgalmas volt, mert Ő még tudott alkudni. Mennyi? Két Ft. Adja 1,50-ért? Neem? És továbbment, végül utána vitték 1,50-ért. Azt látni kellett volna, ahogy olyankor továbbment.
A nagyi egyáltalán nem volt olyan fejkendősen, öregasszonyosan nagymamás, Ő a NAGYI volt, az én nagymamám. Büszke asszony volt, ha akart kemény tudott lenni, (sosem velem) tartása volt. Voltak neki "mesteremberei", akik ha hívta őket, jöttek és megcsináltak a házon ezt, azt a nagyi utasításai szerint. A ház az övé volt, 82 éves koráig nem íratta a fiára még a kedvezőbb adó miatt sem. Mindig azt mondta, a férje rábízta a házat, azt meg kell tartani mindenáron. Úgy irányította a "mesterembereit", mint egy művezető, mindent észrevett.
Egy dolgon volt képes ellágyulni, elérzékenyülni, az Ő Gertikéjén. Mindig volt egy naptára, már a halála után megtaláltam az összegyűjtött, eldugott naptárakat és minden bennük volt rólam. Gertike 3 napot hiányzott az iskolából, köhögött. Gertike holnap dolgozatot ír. (figyelmeztetett, hogy készültem-e) Gertike egy hétig nyaral. (a másik nagyszülőnél) Gertike vizsgázik. Később ilyen is, Gertike randevúra ment. A fiút Sanyinak hívják. Hát ez volt a nagyi.
Össze vissza csapongva írtam Róla, mert Ő nem csupán egy emlék, nem történet, Róla nem lehet másképp írni, Ő a NAGYI, az én nagyim volt.
Biztos ezer apróság jutna még eszembe, pedig sokszor elgondolkoztam már azon, hogy alig emlékszem rá és nem is tudom, mit tudnék írni Róla, pont azért, mert olyan természetes volt mindig, mint a levegő, volt és kész. Lehet, hogy néha kamaszként türelmetlen, esetleg pimasz is voltam, de nem számított, Neki nem. Ő mindig ott volt a szobájában és csendben figyelte az eseményeket.
Nagyapa régi képe...a fehér zakó
Nagyanyám szobájában - ami kettőnk közös szobája is volt, mert én vele aludtam - néha vándoroltak kicsit a bútorok, máshová került egy karosszék, vagy egy kis szekrényke, esetleg egy lámpa, de egy valami mindig maradt, az ágya és fölötte a fejénél nagyapám mosolygó arcképe. Az arckép mellett pedig az esküvőjükön készült kép. Szép pár voltak. Nagyanyám nem hófehérben, hanem halványlila polgári ruhában, nagy karimás kalapban volt, nagyapám meg valami ünnepi öltönyben.
Nagymama abban az időben ahonnan a fényképnézegetős emlékeim származnak már legalább 25 éve özvegy volt, nagyapa még a háború előtt halt meg, sajnos nem ismerhettem.
Most igazán egy másik kép jutott eszembe, sokszor volt a kezemben, pontosan le tudom írni, de sajnos már ez a kép is csak az emlékeim közt él. Fél levelezőlapnyi méretű, csipkés szélű, fekete fehér régi kép volt.
Nyáron készült, egy régi régi nyáron, a kertben a nagy diófa alatt, ami egyébként még most is él. Az asztalnál ült a család, talán ebéd után voltak. Nagyapám, nagyanyám, apám három nővére és kiskamaszként apám - aki éppen Fickó kutyának nyújtott le valamit - voltak a képen. A hölgyek mind kényelmes fehér vagy világos nyári ruhát viseltek, apám rövidnadrágot.
Nagyapám olyan volt azon a képen, hogy minden amit meséltek róla, amit tudok róla benne volt a tartásában, a mozdulatában ahogy kissé félre fordul, hogy szemből fényképezhessék, a mosolyában, barátságos, de huncut tekintetében. Könnyű fehér vászonzakó volt rajta hajtókájára kihajtott inggel, fehér vászonnadrág, lábait keresztbe téve kényelmesen ült a székén. Erős szálú majdnem teljesen fehér haja rendezetten keretezte derűs, ránctalan arcát, bajsza alatt a képen is, mint mindig mosoly bujkált. Az egyik kezében poharat tartott talán éppen kortyolni akart volna a borából, amikor a kép készült, másik kezében a pipáját fogta. Annyira kellemes és idilli volt a kép hangulata. Érdekessége, hogy 20 év múlva még ülhettem abban a kertben, ugyanannál az asztalnál, az alatt a diófa alatt, sőt egészen 2008-ig.
Mint már írtam, sajnos nem ismertem Őt, de a róla mesélt apró történetekből ítélve nagyon közel állt volna a szívemhez.
Jóvágású, délceg, magas, derék ember volt a maga 185 centijével. Választékosan öltözködött, csak öltönyös, felöltős képet láttam róla, legtöbb képén a fehér zakóra emlékszem, mert nyáron mindig azt viselt. Mint már a másik képről is írtam, nyílt tekintetű, barátságos arc, őszülő halánték, ápolt bajusz, valamint határozottságot és némi rejtett pajkosságot sugárzó szemek néztek rám a családi fotókról.
Meglett ember volt, 55 éves, amikor nagyanyámat megismerte. Az első felesége, egy törékeny olasz nő elhunyt a spanyol náthában, akkor már három szép felnőtt lánya volt, néhány évvel fiatalabbak csak, mint nagyanyám.
Érdekes módon ismerkedtek meg. Nagyapám bankár volt, de vezető állását feladva, akkor már csak időtöltésből járt be a banka heti pár napot dolgozni. Hazafelé kényelmesen sétálgatott, nézelődött. Egy iroda nyitott ajtaján benézve felfigyelt az ott ülő és dolgozó nagyanyámra. Megtetszett neki, az akkor 35 éves, szolid, nem feltűnően szép, de észre vehető és visszafogott polgárlány. Nemrég költözött fel Pestre és kezdett dolgozni, hogy talán férjet találjon. Idősebb nővérei és sógorai istápolták a fővárosban.
Nagyapám egyre többet és többet tért be az irodába és beszélgetett nagyanyámmal. Nagyanyám olykor kissé ideges volt és unszolásra elárulta, hogy akkortájt van mindig zárás és neki még hatalmas számoszlopokat kell összeadni, amit utál.
Attól kezdve nagyapám minden nap bejárt a kis irodába és összeadta nagyanyám számoszlopait, majd hazakísérte. Közben pedig egy kis kötetnyi szerelmes verset írt hozzá, amit akkor ki is adatott. Aztán egyszer csak megkérte a kezét, ahogy illik, leutaztak vidékre nagyanyám édesanyjához. Összeházasodtak, nagyapa nemsokára a budai lakását a lányaira hagyta és vett egy házat az új családjának Budapest egyik kertvárosában.
Itt éldegéltek szép csendben, vidámságban, apámnak csodálatos gyerekkora volt, a nagypapa korú apa sokat játszott vele, tanítgatta mindenre, vitte magával mindenhová és útközben minden házról, sarokról, épületről mesélt valamit. (Pontosan így ismertem én meg - nem szokványosan - Budapestet kicsi lányként apám által.)
Vasárnap délelőttönként szépen kényelmesen felöltözött, megfogta apám kezét, mosolyogva kezet csókolt nagyanyámnak, -"Kedvesem, érezd jól magad, pihenj csak nyugodtan, mi már itt sem vagyunk!" és már kint is jártak az utcán. Voltak titkos szövetséges útjaik, amiről pontos, precíz, a két "férfi" felett erős gyeplőt tartó nagyanyámnak nem volt szabad tudnia. Többek között a lovi, persze nem nagy tétekben, de még fogadtak is. A hétköznapi csavargások alkalmával meg a könyvvásárlásokat kellett eltitkolni. Mikor hazaérkeztek nagyapa a virágoskertbe vagy az orgonabokorba dugta el a könyveket, aztán később bevitte.
Nagyapámról anekdoták keringtek az egész családban.
Volt egy farkaskutyája, a Fickó, aki meglehetősen szabadságszerető kutyus volt és ha úgy volt kedve láncostul ugrotta át a kerítést. Nagyapa nagyon szerette a kutyát és csak mulatott a csínytevésein. Közel volt a hozzánk a piac, ha piacnapon nagyapa észrevette, hogy elszökött a kutya, felöltözött, utánament, mintha csak sétálgatna. Fickó nem egyszer észrevétlenül kicsente a szafaládét a vásárló asszonyok kosarából. Akkor nagyapám odament, elegánsan meghajolt, "Kezét csókolom nagyságos asszonyom, hát már megint mit művelt ez a haszontalan és pont Önnel...! Fickó, Fickó, te pernahajder!"- közben pedig elővette a tárcáját és kifizette az elcsent árut. Utána meg nevetve simogatta a kutyát.
Vendégségben sem volt hétköznapi eset. Sátoros ünnepeken olykor úgy alakult, hogy a lányok készítettek mindenféle finomságot és megvendégelték nagyapámékat. Nagyanyám, aki régimódi és fegyelmezett volt, indulás előtt még egyszer utoljára elmondta az intelmeit, "Aztán Imre, ne egyél túl sokat, azt nem illik, csak csipegetni, kóstolgatni kell! Majd én figyelmeztetlek!" Tudni kell, hogy nagy ínyenc volt az öreg, szerette a finom ételeket és nagy élvezettel evett.
A vendégségben jókedvűen, nevetgélve, beszélgetősen, hosszasan folyt az étkezés. Nagyapám semmivel sem törődve falatozott és dicsérte a lányai főzőtudományát. Nagyanyám pedig egy idő után úgy érezte akcióba kell lépnie. Diszkréten rugdosni kezdte a nagyapa bokáját az asztal alatt, közben meg jelentőségteljesen nézett rá. Egy darabig nem volt semmi hatás, aztán megszólalt nagyapám, "Édes Minikém!(nagyanyám beceneve volt) Miért rugdosod Te az én bokámat? Ismersz már egy jó pár éve és jól tudod, hogy minden hiába, ha ízlik úgyis eszem, családban meg pláne!" Persze mindezt vidáman, mosolyogva mondta és nyomatékul még meg is csókolta a feleségét.
Több hasonló történetből és a fényképekből állt össze bennem nagyapámról a kép és az érzés, hogy én ezt a kissé bohém nagyapát még ha nem is ismertem, akkor is nagyon szeretem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)