Nagyanyám szobájában - ami kettőnk közös szobája is volt, mert én vele aludtam - néha vándoroltak kicsit a bútorok, máshová került egy karosszék, vagy egy kis szekrényke, esetleg egy lámpa, de egy valami mindig maradt, az ágya és fölötte a fejénél nagyapám mosolygó arcképe. Az arckép mellett pedig az esküvőjükön készült kép. Szép pár voltak. Nagyanyám nem hófehérben, hanem halványlila polgári ruhában, nagy karimás kalapban volt, nagyapám meg valami ünnepi öltönyben.
Nagymama abban az időben ahonnan a fényképnézegetős emlékeim származnak már legalább 25 éve özvegy volt, nagyapa még a háború előtt halt meg, sajnos nem ismerhettem.
Most igazán egy másik kép jutott eszembe, sokszor volt a kezemben, pontosan le tudom írni, de sajnos már ez a kép is csak az emlékeim közt él. Fél levelezőlapnyi méretű, csipkés szélű, fekete fehér régi kép volt.
Nyáron készült, egy régi régi nyáron, a kertben a nagy diófa alatt, ami egyébként még most is él. Az asztalnál ült a család, talán ebéd után voltak. Nagyapám, nagyanyám, apám három nővére és kiskamaszként apám - aki éppen Fickó kutyának nyújtott le valamit - voltak a képen. A hölgyek mind kényelmes fehér vagy világos nyári ruhát viseltek, apám rövidnadrágot.
Nagyapám olyan volt azon a képen, hogy minden amit meséltek róla, amit tudok róla benne volt a tartásában, a mozdulatában ahogy kissé félre fordul, hogy szemből fényképezhessék, a mosolyában, barátságos, de huncut tekintetében. Könnyű fehér vászonzakó volt rajta hajtókájára kihajtott inggel, fehér vászonnadrág, lábait keresztbe téve kényelmesen ült a székén. Erős szálú majdnem teljesen fehér haja rendezetten keretezte derűs, ránctalan arcát, bajsza alatt a képen is, mint mindig mosoly bujkált. Az egyik kezében poharat tartott talán éppen kortyolni akart volna a borából, amikor a kép készült, másik kezében a pipáját fogta. Annyira kellemes és idilli volt a kép hangulata. Érdekessége, hogy 20 év múlva még ülhettem abban a kertben, ugyanannál az asztalnál, az alatt a diófa alatt, sőt egészen 2008-ig.
Mint már írtam, sajnos nem ismertem Őt, de a róla mesélt apró történetekből ítélve nagyon közel állt volna a szívemhez.
Jóvágású, délceg, magas, derék ember volt a maga 185 centijével. Választékosan öltözködött, csak öltönyös, felöltős képet láttam róla, legtöbb képén a fehér zakóra emlékszem, mert nyáron mindig azt viselt. Mint már a másik képről is írtam, nyílt tekintetű, barátságos arc, őszülő halánték, ápolt bajusz, valamint határozottságot és némi rejtett pajkosságot sugárzó szemek néztek rám a családi fotókról.
Meglett ember volt, 55 éves, amikor nagyanyámat megismerte. Az első felesége, egy törékeny olasz nő elhunyt a spanyol náthában, akkor már három szép felnőtt lánya volt, néhány évvel fiatalabbak csak, mint nagyanyám.
Érdekes módon ismerkedtek meg. Nagyapám bankár volt, de vezető állását feladva, akkor már csak időtöltésből járt be a banka heti pár napot dolgozni. Hazafelé kényelmesen sétálgatott, nézelődött. Egy iroda nyitott ajtaján benézve felfigyelt az ott ülő és dolgozó nagyanyámra. Megtetszett neki, az akkor 35 éves, szolid, nem feltűnően szép, de észre vehető és visszafogott polgárlány. Nemrég költözött fel Pestre és kezdett dolgozni, hogy talán férjet találjon. Idősebb nővérei és sógorai istápolták a fővárosban.
Nagyapám egyre többet és többet tért be az irodába és beszélgetett nagyanyámmal. Nagyanyám olykor kissé ideges volt és unszolásra elárulta, hogy akkortájt van mindig zárás és neki még hatalmas számoszlopokat kell összeadni, amit utál.
Attól kezdve nagyapám minden nap bejárt a kis irodába és összeadta nagyanyám számoszlopait, majd hazakísérte. Közben pedig egy kis kötetnyi szerelmes verset írt hozzá, amit akkor ki is adatott. Aztán egyszer csak megkérte a kezét, ahogy illik, leutaztak vidékre nagyanyám édesanyjához. Összeházasodtak, nagyapa nemsokára a budai lakását a lányaira hagyta és vett egy házat az új családjának Budapest egyik kertvárosában.
Itt éldegéltek szép csendben, vidámságban, apámnak csodálatos gyerekkora volt, a nagypapa korú apa sokat játszott vele, tanítgatta mindenre, vitte magával mindenhová és útközben minden házról, sarokról, épületről mesélt valamit. (Pontosan így ismertem én meg - nem szokványosan - Budapestet kicsi lányként apám által.)
Vasárnap délelőttönként szépen kényelmesen felöltözött, megfogta apám kezét, mosolyogva kezet csókolt nagyanyámnak, -"Kedvesem, érezd jól magad, pihenj csak nyugodtan, mi már itt sem vagyunk!" és már kint is jártak az utcán. Voltak titkos szövetséges útjaik, amiről pontos, precíz, a két "férfi" felett erős gyeplőt tartó nagyanyámnak nem volt szabad tudnia. Többek között a lovi, persze nem nagy tétekben, de még fogadtak is. A hétköznapi csavargások alkalmával meg a könyvvásárlásokat kellett eltitkolni. Mikor hazaérkeztek nagyapa a virágoskertbe vagy az orgonabokorba dugta el a könyveket, aztán később bevitte.
Nagyapámról anekdoták keringtek az egész családban.
Volt egy farkaskutyája, a Fickó, aki meglehetősen szabadságszerető kutyus volt és ha úgy volt kedve láncostul ugrotta át a kerítést. Nagyapa nagyon szerette a kutyát és csak mulatott a csínytevésein. Közel volt a hozzánk a piac, ha piacnapon nagyapa észrevette, hogy elszökött a kutya, felöltözött, utánament, mintha csak sétálgatna. Fickó nem egyszer észrevétlenül kicsente a szafaládét a vásárló asszonyok kosarából. Akkor nagyapám odament, elegánsan meghajolt, "Kezét csókolom nagyságos asszonyom, hát már megint mit művelt ez a haszontalan és pont Önnel...! Fickó, Fickó, te pernahajder!"- közben pedig elővette a tárcáját és kifizette az elcsent árut. Utána meg nevetve simogatta a kutyát.
Vendégségben sem volt hétköznapi eset. Sátoros ünnepeken olykor úgy alakult, hogy a lányok készítettek mindenféle finomságot és megvendégelték nagyapámékat. Nagyanyám, aki régimódi és fegyelmezett volt, indulás előtt még egyszer utoljára elmondta az intelmeit, "Aztán Imre, ne egyél túl sokat, azt nem illik, csak csipegetni, kóstolgatni kell! Majd én figyelmeztetlek!" Tudni kell, hogy nagy ínyenc volt az öreg, szerette a finom ételeket és nagy élvezettel evett.
A vendégségben jókedvűen, nevetgélve, beszélgetősen, hosszasan folyt az étkezés. Nagyapám semmivel sem törődve falatozott és dicsérte a lányai főzőtudományát. Nagyanyám pedig egy idő után úgy érezte akcióba kell lépnie. Diszkréten rugdosni kezdte a nagyapa bokáját az asztal alatt, közben meg jelentőségteljesen nézett rá. Egy darabig nem volt semmi hatás, aztán megszólalt nagyapám, "Édes Minikém!(nagyanyám beceneve volt) Miért rugdosod Te az én bokámat? Ismersz már egy jó pár éve és jól tudod, hogy minden hiába, ha ízlik úgyis eszem, családban meg pláne!" Persze mindezt vidáman, mosolyogva mondta és nyomatékul még meg is csókolta a feleségét.
Több hasonló történetből és a fényképekből állt össze bennem nagyapámról a kép és az érzés, hogy én ezt a kissé bohém nagyapát még ha nem is ismertem, akkor is nagyon szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése