A nem hittem volna blogról
Egy kis jutalom...
2009. Jún.
6, szombat
Most végre megvalósítjuk a tavasszal félretett meghívást és utólag akár
"nászútként " elmegyünk egy hétre a férjem unokatestvéréhez
Luxemburgba. Ez egy érdekes történet. Kamaszkorukban látták egymást utoljára és
most az interneten összejött a család. Én munkanélküliként vagyok itthon az
unokahúg meg nyugdíjas, így mi napi levelezgetésbe és jó barátságba kerültünk
egymással. Most végre utazunk, hétfőn hajnalban. Már előre - persze
meglepetésként - jó kis programokat terveztek nekünk és mulatni is fogunk...
Az alábbiakban elfilozofálgattam a lakásfelújítás nehézségeiről és az
ennek kapcsán elkövetett balfácánságaimat is elmeséltem, de ez elszállt. Nem
írom meg újra. Lehet, hogy majd egyszer a legvégén. A lényeg, kicsit zűrös
minden...
Most szépen elmegyünk, itt hagyunk mindent, mint Szt. Pál az oláhokat,
vagy csapot papot, mint Csokonai és mire visszajövünk új tető lesz a házon.
Az tuti, hogy egy másodpercig sem fogok arra gondolni, mi van otthon. A
gyerek és a kutya a nagyfiamnál lesz.
Ágyőőő.... (azért Rátok gondolok)
Nem hiszem el... !
2009. Máj.
28, csütörtök
Hallatlan, borzasztó, hallatlan, borzasztó... - ezt
egy ősrégi kabarétréfában mondogatta visszatérően egy öreg komikus. A tréfát
félretéve a következő eset elég borzasztó.
Az ELMÜ legújabb "tréfája". Épp a
napokban mondogattam a páromnak, hogy nem furcsa, havonta jelentem az óra
állást és január óta nem kaptunk számlát, ennek nagy bőjtje lesz.
Jóstehetség vagyok. Ma jött egy aránytalanul nagy számla, azaz ha öszeadom a
négy hónapot nagyjából, csak nagyjából megfelelő. Tehát valami
fegyelmezetlenség, lazaság folytán szépen - mintha ez természetes lennen -
a négy havit számlázták egyszerre. Ami még elég érdekes mindez úgy néz ki egyetlen
sorban, hogy április 1-től ápr. 22-ig, mintha egy havi számla lenne. Nekem
megvan, hogy mit jelentettem, ha összeszámolom akkor is tévednek 55-öt, de egy
hónapnak tekintve meg egyenesen valótlan és hülyeség. Eztután esetleg majd még
megérkezik a többi, mert mi van az első három hónappal? (szerintem benne van,
de a számlán úgy írták, mintha egy hónap lenne) Ki érti ezt az ELMÜ-n
kívül, vagy még ők sem?
Ez a hétköznapi, bérből és fizetésből élő
embernek a mesterségesen, azaz szándékosan kellemetlen helyzetbe döntése,
ellehetetlenítése. Az összeg 4 részre osztva (mert 4 havi) valahogy azért
kifizethető, így egyben nem. Több, mint a férjem egy havi fizetése. (sok áram
fogy nálunk , mert sajnos boyler van és mindenféle célú melegvíz onnan
megy) Oké, ott az örökség természetesen ki fogjuk fizetni, de ha nem
lenne!?
Kezdem azt hinni, hogy ha létezik BAR lista,
akkor ezen az alapon létezik egy KIBASZÁS lista is. Olyan emberek vannak rajta,
akikkel valamilyen hivatalnak valamilyen módon ki kell szúrni és ezt a listát a
hivatalok kézről kézre adják egymásnak. Ha belegondolok abba, hogy mit
csináltam volna ezzel a számlával két évvel ezelőtt, akkor csak csupa rossz
megoldás jut eszembe.
Azon is elképedtem a mellékletek tanulmányozása
közben, hogy újabban az ELMÜ-nek bizonyos furcsa nevű szolgáltatásokért is
fizetünk, ami nem kis része a számlának, ehhez pedig jön még az egésznek az ÁFA
értéke. A végkövetkeztetésem az, hogy az egyéb költségek plusz ÁFA
összeadva majdnem kiteszi a számla felét, valamivel kevesebb, mint az áram
valóságos díja.
Nagyon unom az ilyen és ehhez hasonló, minek is
nevezzem, kellemetlenségeket, figyelmetlenségeket. Mit mondana az az ügyintéző,
aki végre négy hónap után számlázott? Talán annyit, hogy bocs kimaradt
valahogy? Neki munka, darab darab, mint számla a nagy paksamétából, ami előtte
áll, amivel végeznie kell, de nekem már más...
Az iratok, számlák, határozatok, végzések
beadványok mögött emberek, sorsok vannak, ez senkinek nem jut eszébe.
Sok sok apró történet, kisebb nagyobb családi
dráma, valóságos életregény van egy egy kifizetetlen számla mögött. Ezt csak
akkor látja az ember, mikor valaki a szociális osztályon bead egy kérelmet vagy
egy fellebbezést, leül az ügyfélszékre és néhány perc alatt elmeséli az egész
nehéz életét.
Nomád - konyha...
2009. Máj.
27, szerda
Most érkeztünk odáig a felújításban, hogy egyszerre verik szét a konyha
egy részét és a fürdőszobát, a konyhából azt a falat, ami a vizes blokkot
jelenti.
Így hát kiköltözött a konyha és a speiz egy része a garázsba.
Úgy érzem magam, mint amikor a Balatonnál nyaraltunk a barátnőmmel, a
garázsból alakítottak ki egy kis nyári lakrészt, vagy a valamikori
úttörőtáborok tábori konyháján, vagy mikor egy csapat kiránduló ideiglenesen
pár napra letáboroz valahol. Különbség még így is van, mert az említett
helyeken azért volt némi rendszer. Itt most még az nincs. Egy darabig egyedül
pakoltam, de aztán besegítettek mások is. (a két srác, akik dolgoznak nálunk)
Így aztán fogalmam sincs, hogy a kiköltözött holmi nagy része hol van, melyik
dobozban. A fiúk ugyebár nem szelektáltak, mindent összevissza dobáltak, pl.
liszt, fedő, üvegpohár, fűszeres doboz egy helyre, ahogy érték kb. ilyen
stílusban. Ott van még továbbá az a körülmény, hogy a hűtők és a mosogatógép
még bent vannak, a víz viszont az udvari csapból vehető. A főzés úgy zajlik,
hogy mire mindent összeszedek jó néhány kört és több felesleges kört teszek. Az
áramot a párom hosszabbítók szövevényével megoldotta, minden masinám üzemel és
ilyenkor derül ki milyen hasznos a palackos gáz. Szóval azért elég érdekesen,
gyalog kakukk módjára készül az ebéd és asztal, konyhapult helyett épp pont az
szolgál, amit érek. Azt mondja a párom "meglátod, imádni fogod, majd
vissza se akarsz költözni". Végül is ki lehet bírni, néha még jót nevetek
is saját magamon.
Hirtelen eszembe jutott, hogy korábbi életem folyamán ismertem pár
asszonyt, akit az ilyen a hétköznapi élet rendjéből történő kimozdulás súlyosan
megviselt. Ilyen volt anyám és nagyanyám is. Anyám elképesztő űzöttséggel és
felturbózott hisztivel volt csak képes elviselni, ilyenkor mindig
agyonhajszoltnak és ziláltnak látszott és repkedett az "ezt nem lehet
kibírni, ez őrület, sose lesz vége, borzasztó állapot, nagyanyám száját pedig
sűrün hagyta el az "oh mein Gott, schreclich, és hasonló kifejezések és
közben kezeit tördelve topogott. Ha pl. most látnák a nappalinak azt a részét,
ahol a fürdőszobát szétverő mester járkál, pedig letakargattam vastagon
újságpapírral...
A barátnőim is nem győznek sajnálni levélben, hogy mi mindent kell
kibírnom, micsoda felfordulás, mennyi por, mennyi kosz, stb.
Lehet, hogy hétköznapi szemmel nézve nem vagyok normális, mert ez az
egész abszolut nem izgat, amit meg kell csinálni, azt megcsinálom, de ennél
jobban nem érint. Az egész felújítástól csak azt várom, hogy kész legyen, szép
legyen, a többi részétől pusztán annyit, hogy a lehetőségek szerint minden
rendben legyen, senkinek ne történjen baja és a kisebb bakik folytán ne legyen
számottevő kár. Még azt is mondhatnám, hogy néha élvezem, egy
"kalandnak" tekintem az egészet, amiben az eredmény kedvéért minden
kicsit a megszokottól eltérően működik. Néha egy egy visszás helyzet kapcsán
ellenállhatatlan nevetés tör rám, ilyenkor a párom sem tehet mást, mint hogy
velem nevet még akkor sem ha különben amúgy bosszús lenne.
Ma már túl vagyok a fejtett bableves, füstölt oldalassal és mellé
túrógombóc tábori módon menü elkészítésén.
Ha belegondolok, hogy most hogyan csináltam az ebédet, akkor pusztán arra
kell ráébrednem, hogy mekkora haladáson mentünk keresztül a gyerekkorom óta. A
vidéki nagymamánál természetes volt, hogy a vizet a vödörből mertük, (kútból
húzták) a lisztért a kiskamrába, a krumpliért a pincébe kellett menni,
zöldséget a kertből hoztunk, a főzés pedig sparhelton folyt, a mosogatás pedig
mosogatódézsában...
Ha minden kész lesz, akkor viszont csinosak leszünk és nem csak jó de
működőképes lesz végre minden és sajnos a pénztárcánk eléggé lesoványodik.
Horgászat...
2009. Máj.
25, hétfő
Tegnap délelőtt hosszas vívódás és készülődés után végre elmentünk
horgászni a tóhoz. Aki nem tudná, a horgászathoz való előkészület nem kis
dolog, csali, etetőanyag, a botok felszerelése, horog, nehezék, úszó stb.
mindenféle mütyűrből tartalék a horgásztarisznyába , (kimustrált szimatszatyor)
vödör a fogásnak, hogy élő maradjon, merítőháló, a botok földbe szúrható
tartói, horgászszékek, remélem nem hagytam ki semmit...
Minden holmi bekerült az autó csomagtartójába és elindultunk a helyszin
felé, ami igen közel van, de ugye autós férfiember sehová nem megy gyalog.
("csak nem fogom ezt a sok szmötyit gyalog cipelni") A horgászat
megkezdésének rendje van, a parkolás az első, aztán le kell adni az
igazolványt, be kell írni a nevet és az érkezés időpontját a horgásznaplóba és
gyalog lehet megközelíteni a kiszemelt horgászhelyet. A páromnak régen
volt egy saját kezüleg épített stége, de ez a "saját" már rég átment
a közös tulajdonba, mert egyre több az idegen, azaz vendég horgász is, fizet
így hát oda mehet, ahová akar. Letáboroztunk és végre megkezdődhetett a
"horgászat". Az egész abból állt, hogy a férjem folyamatosan mondta,
"hát én nem így szoktam ám horgászni, beakad, becsomósodik, vacak ez a
bot, nem süllyed le az úszó eléggé, nincs elég súly rajta, nincs megfelelő
ólom, ezt most ki kell cserélni, most meg sok a súly, most lehúzza, nem jó ez
így, sokkal jobb fenekezővel horgászni..." Kérdeztem a férjemtől:
"Te, hol van ebben a szórakozás, az élvezet?" Aztán egy idő
után, miután jó párszor debobálta és kihúzgálta mindkét botot valahogy
megnyugodott és leült végre.
Mondanom sem kell, hogy üres vödörrel mentünk haza, én viszont
elgyönyörködtem a tóparti élővilágban. Gyönyörűek voltak a lombok a bokrokon és
a fákon és az egész lombsátor tükröződött a tóban. A velünk szemben lévő
partoldal végig piros pipacsköntösben pompázott. A tó felett a napfényben
párosával kergetőztek és csicseregtek a parti fecskék. Egy magányos kárókatona
(halfarkas, kormorán) hosszasan kőrözött a tó felett, hol magasabban, hol
alacsonyabban szállva, biztos a megfelelő zsákmányra, halra lesett. Azt is
sikerült megfigyelnem, hogy hogyan "landol" a vízen és hogyan száll
fel. Amikor felszáll először úgy látszik, mintha egyre gyorsítva futna a vízen,
aztán emelkedik. Amikor leszáll, akkor meg úgy néz ki, a vízen fékez. Egy
vadkacsapár is békésen úszkált és őket is sikerült megfigyelni, ahogy vízre szállnak,
olyan egyformán érkeznek, mintha koreografálnák.
A közelünkben is körölnéztem, főleg mert nagy csobbanást hallottam. Egy
zöld béka érkezett a partra és a még sekély vízbe sikerült az ugrása. Kimászott
a szárazra és hosszú időre szinte megmerevedett, gondolom álcázásképpen. Végig
nem sikerült elmozdítanom, hiába piszkáltam körülötte a kavicsokat és az apró
száraz ágakat. A sekély vízben felfedeztem egy szerintem még fiatal vízisiklót,
a legvastagabb részénél sem volt vastagabb a kisujjamnál. Észrevétlenül siklott
a víz alatt, aztán egyszer egy kis gallyra kiemelte a fejét, egy darabig úgy
maradt, majd visszabújt a víz alá és spirál szerű alakzatba rendezte magát.
Néhány perc mozdulatlanság után visszaúszott a mélyebb víz felé. Egy másik,
valamivel nagyobb sikló egészen kijött a vízből, valami volt a szájában (sajnos
túl messze volt) és eltűnt az aljnövényzetben. Idáig azt hittem, hogy sokkal
nagyobbak a siklók, mert az állatkertben csak nagyot láttam, nem gondolnám,
hogy ezek a picik olyan nagyra nőhetnek, biztos más fajták. Még a
megérkezésünkkor egy gyík napozott az úttest közepén, megálltunk,
kiszálltam és közel mentem hozzá, hogy elszaladjon, nehogy
elgázoljuk, nagyon szép volt a színe, a teste fűzöld, a feje türkizkék,
ragyogott a napfényben. Nem szeretem a hüllőket, de látványnak szép volt. Szóval
egész jól elszórakoztam én a horgászaton kívül is.
Mi lesz ebből...?
2009. Máj.
20, szerda
Olvastam és hallottam az iskolarendszer megváltoztatásáról szóló tervezetet. Mint hozzá nem értő és mint egy kiskorú szülője tudok hozzászólni. Ijesztő a kép, amit fest a tervezet a jövőről. Az iskolarendszer szerkezetének a megváltoztatása szinte lényegtelen a többihez képest, hogy hány elemi és hány középiskola lesz az részletkérdés. A tanítás és a nevelés jövőbeni elképzelése viszont "ijesztő" számomra. A gyerek a jövőben is gyerek marad, támogatásra, irányításra van szüksége. Az általános iskola változásai aggasztanak engem, az a néhány év az alapok lefektetésére hivatott, de ez rendszer és fegyelmezés, szabályok nélkül nem megy. A gyereknek igenis szüksége van a határokra, a korlátokra, a megmérettetésre, a teljesítményének mérésére, a versenyre, az egymás közötti összehasonlításokra. A tervezet szerint hetedik osztályig nem lesz még jegy sem, csak készségfejlesztés. Ha ez tényleg így lesz, akkor a gyerekek valóban csak az időtöltés és a megőrzés miatt fognak az iskolába járni? A tudományos kutatások pedig pont azt mutatják, hogy a gyerekek kicsi korban nagyon tanulékonyak és jó teljesítményre képesek, frissek a tanuláshoz és befogadóak.
Volt szerencsém néhányszor szülőként megfordulni az általános iskolában,
ahová a fiam járt és mondhatom elképedtem, megrökönyödtem, attól, amit
láttam és tapasztaltam. A korai akceleráció miatt a mai gyerekek nagyon
fejlettek, de a szellemi és az erkölcsi fejlődésük nem mindig igazodik a testi
fejlettségükhöz. Az iskolában már most valóságos anarchia uralkodik, a gyerekek
hihetetlenül fegyelmezetlenek, gátlástalanok, közönségesek és brutálisak, ezt
tapasztaltam abban az iskolában. A pedagógusok a fegyelmezéssel szinte meg sem
próbálkoznak, tanítani meg így szintén nagyon nehéz.
Kérdezem én mi lesz az általános iskolából,
ha még az érdemjegyeket is eltörlik, semmilyen fegyelmezési, megkülönböztetési,
ösztönzési lehetőség nem lesz? A gyerekek készségfejlesztés címén
"szórakozni" fognak járni az iskolába? Lezserkedni, az időt elütni?
Kíváncsi lennék, hogy Magyar Bálint mikor töltött el csak néhány percet is egy
hétköznapi általános iskolában. Így hogyan történik majd meg az alapok
lefektetése, amire a középiskolához, hogy ott komolyan tanulni lehessen nagy
szükség van.
Szerencsére a középiskola, ahová a fiam most jár,
nagyon jól működik. Megvalósul a tanulás és a nevelés is. A tanárok kemények,
fegyelmeznek is, tanítanak is de ha kell "barátok" is, megvan az
egyensúly. A szülői értekezleten már most is elhangzik, hogy gyenge az alap, az
általános iskola talán nem volt elég erős.
Nos, akkor mit lehet majd elvárni az új rendszerű
általános iskolától, ahol még jegyek sem lesznek, így a tanulásnak nem lesz
becsülete, "értelme". Hogyan születnek meg ott az alapok a későbbi
oktatáshoz, majd a nagybetűs élethez.
Remélem azért ehhez a tervezethez még lesz másnak
is hozzászólása, gyakorló szülőknek, tanároknak. Ha nem akkor mi lesz a jövő
nemzedékével?
Még mindig a munkanélküliségről…
2009. ápr.
2.
Amit az egész kérdéskörben eddig leírtam, amin elgondolkoztam és amin
felháborodtam az részemről nem elvárás a rendszerrel, az állammal és a világgal
szemben, hanem természetes dolognak kéne lennie és működni kéne normálisan az
egész élet részeként. Én nem várok, a sorstársaim sem az államtól sem segélyt,
sem segítséget. Munkát akarok, a munkával megkeresni az érte járó bért és abból
a bérből teljesíteni az állammal szembeni kötelességeimet. Én természetesnek
tartom, hogy a szolgáltatásokért fizetség jár, hogy a béremből adózni kell,
semmi alól kibújni nem akarok. Nem segélyből akarok élni, hanem a munkám eredményéből
szeretném biztosítani a családom, a gyerekem számára a megélhetést. Bármilyen
elcsépelt frázis és bármilyen természetellenesen hangzik is a nulla forintból,
az ellátatlanságból nem tudok fizetni, de azt sem tudom megtenni, hogy nem
eszünk, nem világítok, télen nem fűtök, bár minden tevékenységen szűkíteni
tudok, spórolni tudok, de mégsem élhetem a továbbiakban úgy az életemet, mint
tették azt az emberek, mondjuk az ősközösségben. Természetesen vannak,
gyerekeim, férjem és rokonaim, de nem az a gyakorlat, hogy a családom tartson
el és a barátaim. Tisztességes munkáért, tisztességes bért akarok, milyen régi
mondás ez, talán emlékeznek mások is, egy kis történelem.
Én az államnak tisztességes polgáraként szeretném
a rám rótt kötelességeimet teljesíteni, de azért szeretnék a jogaimmal is élni.
Az egyik alapvető jog, a munkához való jog. Minden mellébeszélés, számolgatás,
gazdasági és politikai okfejtések helyett munkahelyeket kéne teremteni.
Egyszerűen lehetetlen, hogy a XXI. században egy túltengő állam úgy tartsa fenn
magát, hogy a polgárait fossza meg a munkától és minden alapvető jogtól,
juttatástól. Az államnak is vannak kötelességei a polgáraival szemben, a
normális élet biztosítása. Én végigjártam a munkanélküliség szamárlétráját,
először munkanélküli segély, aztán rendszeres szociális segély, idáig még
valamennyire működött a "segítség", mert a szoc. segély mellé azért
még járt a TB. ellátás, és különböző gyermeknevelési támogatások igénybevétele,
az ellátatlanság megjelenésével a semmi mellé még "jár"az összes
támogatás megvonása, hiszen az megszűnt, ami alapján járt. Tehát az állami
logika szerint a nulla jövedelemből még fizessek magamnak TB-t, ha akarok
normális nyugdíjat, akkor SZJA-t, a gyerekemnek pedig kerüljön többe az iskolai
ebéd és a tankönyv, mint a szoc. segély mellett. BOCSI, ISMÉTELTEN
HANGSÚLYOZOM, NEM A SEGÉLY KELL, NEM VÁROM EL, DOLGOZNI AKAROK, MUNKÁT AKAROK
ÉS A MUNKÁÉRT BÉRT. Csak nem értem, hogy a nulla jövedelemből, hogy várnak el
tőlem az eddiginél többet.
Egy kis közgazdaságtan, nagyon primitív módon. Az
állam, mint tudjuk az a szervezet, ami felelős az ország működéséért.
Megszervezi és kivitelezteti mindazt, amitől egy ország ország és normálisan
működik. Működteti az infrastruktúrát, a szolgáltatásokat felügyeli, a
közlekedést a repülést, MÁV-ot, az áramszolgáltatást, a gázszolgáltatást, a
vízszolgáltatást, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget, a tűzoltóságot, a
mentőszolgálatot és még sorolhatnám... Az országgyűlés a törvényhozó
testület, a kormány a végrehajtásért felelős. Ha mindez normálisan, a
rendeltetésének megfelelően működik, akkor van munka, van élet, van
gazdaság, van fejlődés.
Ha az állam túlteng, ha sokkal méretesebb a
kelleténél, akkor már kezdődik a baj és ha az állam felelős tisztviselői, akár
országgyűlési képviselők, akár kormánytagok, akár bármilyen vezetők
folyamatosan csak azon munkálkodnak, hogy nekik személy szerint jó legyen, sok
legyen és elég legyen, akkor bizony az egész összeomlik. Ha ez még tovább
gyűrűzik és még azon munkálkodnak, hogy egymásnak hogyan segítsenek a még
többhöz és a még jobbhoz hozzájutni, ami ugye hivatalos meghatározás szerint a
korrupció és ez beszövi sűrűn az egész országot, akkor aztán végképp kialakul a
káosz, az ellehetetlenülés, a csődhöz vezető, szánalmas állapot.
Tudjuk, nem egyszerű dolog ez az egész, mert
hiszen csak a saját életem időtartamát végigtekintve is, ami nem is túl hosszú
idő, még nem sikerült eltalálni az igazán jót. Minden korszakban akadnak jó
dolgok, aztán elkopnak vagy nem jönnek be, vagy tönkreteszik őket. Én emlékszem
még a rendszerváltás idejére, életkoromnál fogva is lelkes fiatalként éltem át,
mindenütt csak azt hallottuk milyen jó lesz, mekkora változás lesz, valami
klassz új élet. Elnézést kérek mindenkitől, aki másképp érzi, de személy
szerint én, az egyén szemszögéből nézve, minden politikát nélkülözve,
sajnos nem vettem észre, hogy az elmúlt 19 évben nekem jobb lett.
(természetesen itt most sokan tudnának olyan példákat sorolni, ami jobb volt,
de sajnos számuk elenyésző és nem jelentős, mert akkor mitől tartunk itt) Sőt
eljutottam a 0-ra.
Sokat vagyok egyedül, a házimunka és a napi apró teendőim elvégzése
mellett ez a helyzet nem hagy egy másodpercig sem nyugodni. Én annyira
szeretnék valamit tenni. Bármire hajlandó lennék, írnék, fogalmaznék, akár
beszélnék csak lenne valami foganatja, értelme.
Aki nem él ebben a helyzetben, aki nem érzi a
saját bőrén, hogy nincs munkahelye, nincs keresete, nincs létjogosultsága
semmihez, "szinte még élni is szégyell" az nem tudja milyen érzés és
nyilván nem érti, hogy a magamfajta mit gyötrődik, háborog, kapálódzik
tehetetlenségében.
A nagybetűs "ÉLET"...
2009. Máj.
5, kedd
Játszottam egy közös játékot, fel kellett sorolni 100 dolgot, ami széppé
teheti az életet.
Erről a "játékról" eszembe jutott valami. Nem is annyira
eszembe jutott inkább felsejlett a lelkem mélyén egy kérdés, egy gondolat:
hogyan érdemes élni? Tudni kell úgy élni, ahogy a legjobb, nem csak
másoknak, nekünk is, hiszen a saját életünkről van szó! Van- e elég
bátorságunk, van-e elég szívünk, leleményünk, képességünk, hogy mindazt, amit
kínál az élet megragadjuk és akkor amikor kínálja?
Ültünk apámmal a nagy diófa alatt, nyáron, alkonyat után, sötétben,
amikor már csak a csillagok és a cigaretta felparázsló fénye világítanak, apám
egyszer csak megszólalt, "vigyázz lányom nehogy úgy járj, hogy életed
alkonyán egy ilyen szép nyári estén, csendesen üldögélve megkérdezd
magadtól: én mit csináltam, amíg csak úgy hirtelen elszaladt mellettem az
élet, én közben elfelejtettem élni?"
Ezért is jó ez a 100 szép dolog, amitől szép az élet, mert majdnem olyan,
mint egy mérlegkészítés.
Biztos mindenkinek az életében létezik egy fordulat, amikor eldönti, vagy
inkább ráeszmél, hogy nem csak a megfelelés, nem csak a teljesítmény, nem
csak a siker, a kitűzött célok elérése, az általánosan elfogadott elvárások és
normák teljesítése a lényeg, hanem valami más is, valami másképpen fontos,
valami nagyon lényeges dolog, amit nehéz megfogalmazni. Az én kiteljesedése, az
egyéniség milyensége, vagyis, amit csinálok, érzek és megélek, annak milyen a
"minősége", ne csak a kívül állók oldaláról, hanem a magam
szemszögéből nézve is megfelelő legyen. Hiába vagyok valamiben jó, akár kiváló,
ha saját magam nem vagyok boldog, ha magamnak nem felelek meg, "ha nem
vagyok kicsit önző". Az egészséges önzés tudományát kitanulni igen nehéz
és egyensúlyban tartani meg különösen nehéz. A legkönnyebb elvárásoknak
megfelelni, teljesíteni, de a puszta sikerélménynél az egészséges
személyiségnek sokkal több kell. Ezek a gondolatok akkor kezdtek
foglalkoztatni, amikor előtérbe lépett a pozitív gondolkodás fogalma. Fogadd el
és szeresd önmagad, keresd a szépet és a jót, tanulj meg mindennek örülni...
ilyen jelszavak mentén javasolták a hozzáértők az új életformát, életérzést. Egyensúlyt
teremteni a külvilág és az én között, nem könnyű feladat. Nagyon érdekelt
ez a nézőpont és szinte mindent elolvastam, meghallgattam róla, amit csak
találtam. Magamévá is tettem elég könnyedén és átértékeltem szinte az egész
életemet és sokkal boldogabb ember lettem az élet minden területén. Apám
mondatára visszagondolva, találtam magamnak egy útmutató jelmondatot: Úgy
próbálok élni és cselekedni, hogy este tiszta szívvel és nyugodt lélekkel
tudjak tükörbe nézni és amit látok és közben érzek, az nem csak megfelelés
volt, hanem tetszik is nekem, örömmel tölt el.
Bevallom őszintén, hogy erre az egyensúlyra, a szellemnek és a
lelkiismeretnek erre a szabadságára én kissé későn, de azért ahhoz nem túl
későn jöttem rá, hogy mindezt használva, fejlesztve magamban, még sokáig boldog
ember legyek.
Azt szeretném, hogy a fiatalok minél előbb, minden túlzás és sallang
nélkül megtalálják ezt az egyensúlyt és minél kevesebb csapda és potenciális
kudarcélmény kerüljön az útjukba.
Ennek szellemében próbáltam és próbálom "nevelni". a fiaimat
is. Azt tudom, hogy a legfontosabb a nyitottság. Azt is tudom, tapasztalatból,
hogy nekünk az idősebb korosztálynak (kénytelen vagyok magamról ezt írni)
ugyanolyan nyitottnak kell lenni feléjük, mint nekik felénk.
(Ha a kamasz fiam akar valamit, az ösztönös tiltás vagy negatív
kritika előtt veszek egy nagy levegőt és legelőször visszagondolok arra, milyen
is volt, mikor én ennyi voltam, hogy esett nekem, ha a szüleim...)
Kicsit messzire mentem, de a saját listámat olvasva, szinte minden szép
dolog, ami olyan emlék, amiért érdemes volt élni az említett fordulat,
ráeszmélés után történt velem.
Keresni kell a szépet, észre kell venni, kell idő az élvezésére, merni
kell boldognak lenni, még akkor is, ha van benne némi kockázat, pont ez benne a
szép!
A második 50,… 100 szép dolog, amiért érdemes élni…
2009. Ápr. 30.
Folytatom,
direkt eddig nem olvastam másét, hogy ne zavarjon.
51. Utazás, az álomutazás a szerelmemmel,
amire még vágyom
52. Régi korok emlékei, történelem,
régészet
53. Művészet, festészet, különösen az
impresszionizmus
54. Színház, a nagy élmény után egy könnyű
vacsora valahol
55. Sörözgerés baráti körben, nagy
röhögések
56. Pletykálkodás a legjobb barátnővel,
egész este, éjszakába nyúlóan
57. Ugyanez a Balatonnál, amikor ránk virrad
a tornácon a hajnal
58. Éjszakai úszás, lubickolás teliholdnál
a Balatonban
59. Nyári zápor szivárvánnyal
60. Esti szalonnasütés, sörözés, hosszú
beszélgetés a tűz fényénél
61. Éjszakai séta, amikor csillagos az ég,
ahány csillag, annyi csók
62. Duna-ünnep, esti koncert
63. Csinosan felöltözni, igazán nőiesnek
érezni magam
64. Simogatás, érintés, masszírozás,
ölelés, összebújás,
65. Az a négy különleges nap egyszer
augusztusban
66. A legszebb szavak, amiket soha nem
felejtek el
67. Ezt hallani. "hogy csillog a
szemed...!"
68. Együtt látni a férjemet és a fiaimat
beszélgetni, nevetni
69. Stílusosan, "micsoda éjszaka
volt", ebből a kategóriából is vannak legjobbak
70. Vannak jó és hasznos hétköznapok,
örömek, harcok
71. A tévedések és a kudarcok, amitől
szintén jobbak leszünk, a tapasztalatok
72. Szociális érzékenység, tolerancia,
segítés, empátia, bizalom
73. Sikerélmény az élet minden területén,
elégedettség a jól végzett munka után, érezni, hogy segítettem a munkámmal másokon
74. Jól elfáradni bármilyen munkában és
megpihenni a kedves oldalán
75. Büszkének lenni a gyerekeim
eredményeire, sikereire
76. Nézegetni a nagyfiam fantasztikus
fotóit
77. Sustorogni este a kicsivel, amikor a
párom már lefeküdt, már csaj ügyek is akadnak
78. Számítógép, mobiltelefon, internet,
blogozás, már nem tudom elképzelni nélkülük
79. Öltözködés, finom diszkrét parfüm és
smink
80. Ékszerek, de csak nagyon szolidak, ez
ugyan nincs, de szeretem megnézni őket
81. Szinek, élénk vidámító szinek,
szinharmónia
82. Némi kis gurmanság, extra finom
egzotikus ételek, inyencfogások, módjával
83. Francia pezsgő eperrel, ezt még egyszer
azért megkóstolnám
84. Egyszer talán ringatni egy unokát,
talán kislányt
85. Nagyon sokáig élni ilyen boldogan, de
egészségesen
86. Elkövetni még jó pár huncutságot,
kedves hülyeséget, bolondságot
87. Mosoly, nevetés, kacagás a könnyekig, a
humor az élet sója
88. Örömkönnyek...
89. Törődni azokkal akiket szeretek,
kényeztetni a férjemet és a gyerekeimet
90. Levelezni a barátnőimmel, igazán
figyelni rájuk, hogy számítsanak rám
91. Várni valamire, amit nagyon szeretnék
és örülni, ha teljesül
92. Megörökíteni életem legszebb
perceit
94. Csak úgy egyszerűen lenni, élvezni a
létezés puszta örömét
95. Minden szépre felfigyelni, minden jóra
ráérezni és élvezni ezeket
96. Szeretni a szeretet minden formájában,
e nélkül nem érdemes élni
97. Hinni és bízni, mert különben megállna
az élet
98. Megérezni mások örömét, boldogságát és
együtt örülni
99. Olyannak maradni, amilyennek most
szeretnek (nem szeretnék zsémbes öreg lenni)
100. Mit is írjak a 100. legszebb dolognak, a
legszebb ezernyi színével, változatosságával, eseményével, örömével, bánatával
maga a nagybetűs ÉLET! És élni jó!
Az eleje könnyebb volt, azok talán az emlékek és a jelen, a vége
kicsit mintha "kívánságlistásra" sikerült volna. Még az is lehet,
hogy akadnak nagyon egyformán hangzók, csak másképpen fogalmazva, és lehet, hogy
találok majd valamit még, ha a másét olvasom, amit én kihagytam.
Játék...?
2009. Ápr. 30, csütörtök
Ismét találtam egyik blogtársunknál egy játékot,
azaz nem is csak találtam, fel is kért rá, hogy csatlakozzam. Gondolkoztam, no,
nem azon, hogy csatlakozzam-e, hanem azon, hogy mennyire nem is csak játék ez.
Soroljunk fel 100 dolgot, ami szép, amiért érdemes élni, ami széppé teszi az
élete. Igen, kedves blogtársak és bárki, aki olvassa, bármennyire sokat is
morgolódtam az utóbbi időben, bármennyire is sok gondunk és bajunk van
mindnyájunknak, mindenkinek a magáé, alapvetően csak azt tudom hangsúlyozni, az
élet nagyon szép és nagyon jó élni. Amikor bosszúsak vagyunk valami
miatt - apróság vagy akár jogos sérelem miatt - nem jut eszünkbe,
hogy azért mindenütt mennyi szépség vesz körül bennünket, és ha jól
körülnézünk, még borongós hangulatban is könnyen akad, ami felvidít.
A 100 legjobb dolog az éltben.
1. Szerelem, szerelmeskedés, szex, vágy
2. Boldogság, öröm, vidámság
3. A fiaim, család, családi boldogság
4. Mosoly, a kedvesem, a
gyerekeim mosolya
5. Csók, szerelmes csók, gyerekpuszi
6. Mámor, lebegés, varázslat,
csoda, mindez mint a lélek rezdülései
7. Összetartozás, bizalom, tervek,
remény
8. A munka öröme, siker,
9. Béke, nyugalom, harmónia (feküdni
csendben a kedves karjában)
10. Természetesen világbéke is, mint utópia
11. A természet szépségei és varázslatai
12. Napfény, virágos rét, erdő, csörgedező patak,
vízesés, lombok, virágzás,
13. Méhdöngés, madárfütty, doromboló cica, farkát
csóváló kutya
14. Ház, kert, meleg otthon,
15. Ünnepek, családi ünnepek
16. Egy csokor virág
17. Egy szál vörös rózsa egy csókkal
18. Ibolyamező napsütéssel
19. Romantika, álmodozás, emlékek
20. Régmúlt szerelmek lábnyoma
21. Egy örökre megmaradt pillanat
22. Holdfény, gyertyafény, félhomály,
23. Suttogás...
24. Hosszú beszélgetések csendes alkonyatban
25. Anya, gyere, mesélek valamit... tinititkok
26. Úszás, evezés holdfényben, Balaton
27. Szerelem titokban a természetben
28. Zene, zenehallgatás, kedves dallamok
29. Tánc, rock and roll
30. Bál, buli, mulatság
31. Alkotás, az alkotás öröme, írás
32. A jól végzett munka öröme
33. Ajándékozás, ajándék készítés
34. Más örömének örülni, adni
35. Ajándékot kapni, minél apróbb, annál
kedvesebb
36. Ajándékot keresni, választani, készíteni
37. Lesni a hatást a karácsonyfa alatt, vagy a
"nyuszifészek előtt"
38. Meglepetés, imádom, ha kapom, ha szerzem...
39. Gyertyafényes vacsora
40. A tavaszi első reggeli a szabadban
41. Kirándulás, kalandozás, apró felfedezések
42. Nyaralás, "lógatom a lábam",
pihenek...
43. Ágyba hozott kávé vasárnap reggel
44. Néhány meglepetés nap, amikor nem én főztem
45. Mindenből van egy legemlékezetesebb, egy
legfinomabb: kávé, pezsgő, reggeli, vacsora, kirándulás, séta, autózás, mozi,
szilveszter, bevásárlás, hétköznap és ünnepnap,
46. Udvarlás, bókok, félszeg bókok
47. A mindenkori első csók, a mindenkori első
ölelés, az első szeretlek
48. A barátok, a barátok barátai, a jó társaság,
49. A jó viccek, jó történetek, jó huncutságok, a
régi sztorik
50. Olvasás, jó könyvek, kedves versek,
Most kell egy kis szünetet tartanom, van egy kis
dolgom. Ahogy átolvastam rájöttem, hogy ez egy érdekes játék, nincs semmi
sorrend, de az egyes sorok között összefüggések vannak, asszociációs folyamat
az egész, érdemes lenne leírni az egyes sorok közötti összefüggéseket, mert
van, nem gondolkozom, egyikről jut eszembe a másik. Egész regény lenne belőle,
életrajzi regény. A rejtve maradó átvezetések történet
Euridike Üzenetküldés 5
hozzászólás
Újabb információ cseppek...
2009. Ápr. 9, csütörtök
Most jöttem az önkormányzatból végigjártam az én
kis magán kanosszajárásom újabb állomását. Szóval, odaadtam jegyző asszonynak a
MK igazolását, hogy az ott mondottak alapján erre, majd kapok TB támogatást.
Most következtek újabb apró cseppek az információ áradatból.
Ahhoz, hogy valaki TB támogatást kapjon a
következő feltételeknek kell megfelelni: az egy főre eső jövedelemnek nem
szabad meghaladnia a minimálnyugdíj 120%-át. Ezt tudtam, az előző látogatásom
után első döbbenetemet legyőzve azonnal telefonon megkérdeztem. Az információ
viszont nem volt teljes értékű. A jogosultsághoz még az is hozzátartozik, hogy
személy szerint milyen értékű vagyonnal, vagyontárggyal vagy vagyoni joggal
rendelkezel.
A vagyon kérdése támogatásonként változik. A
szociális segélynél a lakás, amiben életvitelszerűen élsz még nem vagyon és a
család gépkocsija sem vagyon.
A TB támogatásnál a gépkocsi vagyon. Világos,
mert így hiába felelünk meg a jogosultsági összeghatárnak, az autó miatt nincs
támogatás. Tehát megvonták a segélyemet (utálom ezt a szót) és a kevesebből,
azaz személy szerint a semmiből magam fizessem a TB-t, ha akarok olyan
áron orvosságokat venni, mint eddig.
Az autó értéke ráadásul úgy számít, hogy családi
vagyonként, mindig annál a személynél számít, egy összegben, aki kéri a
támogatást. (az érték nem oszlik ketté, mert ugye ketten vagyunk, sőt ott van
még a gyerek. az már három)
Nem tudom érthető voltam-e? Csak azt szeretném,
hogy más ember ennek ismeretében járjon kanosszát.
Hogy mennyi lesz majd az összeg, amit majd
fizetek, mint TB-t magam után?
Azt állítólag majd a korábbi fizetésem alapján
fogják s
zámolni. No ez megint nem az igazság hangja. De
várok a következő lépésre.
Jegyző asszony még megígérte, hogy megkérdezi egy
kolléganőjét, hogy mivel a férjem alkalmazott, nem jár-e nekem utána TB.
Ez jövő hét szerdáig derül ki. Hurrá. Égek a
kíváncsiságtól.
Tavasz, virágzás, nyuszi...
2009. Ápr. 9, csütörtök
Mielőtt még késő lenne és elfelejteném, minden kedves blogtársnak nagyon
kellemes húsvéti ünnepeket kívánok és az asszony és leánytársaknak, ahol ez
szokás, sok sok locsolót!!!
Végre ezerrel itt a tavasz. Lassan szinte menyasszonyfátyolba öltöznek a
gyümölcsfák, minden nap újabb és újabb borul virágba. Ez olyan szép és kedves
látvány. A rétek és árokpartok tele vannak tavaszi vadvirágokkal, fehér, kék és
sárga foltok élinkítik a fű zöldjét. Nem tudok betelni ezzel a kedves
látvánnyal, de én már csak ilyen vagyok, mindig azt az évszakot csodálom,
minden széségével együtt, amiben éppen vagyunk.
Az ajándékba kapott húsvéti nyuszik kuporoghatnak az aranyaső bokor alján
készült kis fészekben. Gyerekkoromban nálunk ez volt a szokás. Mindig az
aranyeső bokor alatt kerestük a húsvéti meglepetést.
A gyermekkor rég elszállt, az emlék megmaradt és mindig megédesít pár
percet a minden évben ismétlődő látvány szépsége mellett.
Ide kéne egy aranyos kis puszi - nyuszi.
TÁJÉKOZTATÁS ÓÓÓ...!!!!
2009. Ápr. 7, kedd
Megint pontosítanom kell!!! Berohantam a
Munkaügyi Központba, hátha kisül belőle valami jó!!!
Hát nem sült ki túl sok jó, de talán valami
töredék.
Tehát... :
ELLÁTÁS TOVÁBBRA SINCS!!!!
Kaptam egy igazolást, hogy végig együttműködő
voltam a munkanélküliségem ideje alatt és ezzel az önkormányzat, - ha
szerencsém van - fizeti a TB-met vagy a felét. A semminél több.
Úgyhogy csütörtökön, (állítólag akkor jön újra a
jegyzőnő) irány újra az önkormányzat és talán lesz egy fél TB-m. (34 évi munka
után)
Ezek után őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit
fogok még ide újat írni?!
Nem találok szavakat 2.
2009. Ápr. 6, hétfő
Újabb információ! Hogyan? Kerülő úton! Miért?
Mert valamikor a szakmában dolgoztam és én nem hagyom magam, napokig izgatnak a
bennem felmerülő kérdések és a végére járok. Mi történik azokkal az emberekkel,
akik megelégszenek a hiányos, vagy minimális vagy semmilyen információkkal,
akik nem is gondolják, hogy lehet, kell még továbblépni.
Napokon át hívtam az illetékes Munkaügyi
Központot, elég nehéz volt megkapni a hivatalt. Kértem azt az ügyintézőt,
akihez mindig is járok. Elmondtam röviden, hogy mi történt velem, megvonta az
önkormányzat a segélyemet. A jegyző csak annyit mondott, azért bemehetnék a
munkaügyi központba, kérdésemre, hogy miért nem tudott válaszolni. Az MK
ügyintézője rögtön mondta, hogy feltétlenül menjek be, minél gyorsabban, mert
az egész rendszer egy átsoroláson esik át, Ők igazolják, hogy én hosszú évek
óta együttmüködő vagyok és ennek az igazolásnak az alapján az önkormányzat más
jogcímen és jóval kevesebbet, de ad valami segítséget.
Most itt következik egy csavaros káromkodás!!!
Utána sok sok sor értetlenség!!!!
Hogy merészeli megtenni az önkormányzat
tisztviselője, aki egyébként tudja, mi a következő lépés, hiszen újra
visszakerülök hozzá, hogy nem tájékoztat arról, hogy mi a teendőm??? Ez a
tisztviselő egyébként jegyző és jogvégzett ember!!!! (azt már csak zárojelben
gondolom hozzá, milyen pofával fogja elviselni, amikor újra ott leszek nála és
szembesítem a hiányosságával... természetesen fapofával...)
SZÉGYEN ÉS GYALÁZAT! VÉRLÁZÍTÓ! UNDORÍTÓ! ELKÉPESZTŐ!
GUSZTUSTALAN!
Hogyan történhet ez meg!? Nem magam miatt
háborgok!!! Vannak emberek, akik teljesen gyanútlanok, nem ismernek semmilyen
törvényt. Nem érdeklődnek tovább. Nem járnak a dolgok végére. Ki világosítja
fel Őket, ha nem az arra hivatott hivatalok és szervezetek.
Az én igazságérzetem és nem teljesen mellékesen a
jogi érzékem nem hiába találta furcsának, hogy egy ember teljesen jövedelem
nélkül és minden szociális juttatásból (pl. TB) kizárva lógjon a levegőben.
TEHÁT - 1. ÖNKORMÁNYZAT - a segély
megszünése - 2. MUNKAÜGYI KÖZPONT - a folyamatos együttműködés igazolása - 3.
ISMÉT ÖNKORMÁNYZAT - más jogcímen valami minimális juttatás - 4. ha végképp
semmi sem megy a társ "magas fizetése" miatt, TB igénylése
szociális alapon -
CSAK, HOGY MÁSOK IS TUDJÁK ÉS NE CSAK
ÉN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Nem találok szavakat...1.
2009. Ápr.
1, szerda
Nem április elsejei tréfa, amiről írni fogok és
nem is a kész átverés show kulisszatitkaiba kukkantok be.
Már egy napja tudom az életemben
történt változást, mégis minél többet gondolkozom, érvelek magamban pro és
kontra annál kevésbé tudom felfogni és megérteni.
Tegnap voltam felülvizsgálaton az
önkormányzatban. A segélyemet orvosolták.
MEGVONTÁK TŐLEM A SEGÉLYT!, a szociális törvény
legújabb módosítása szerint NEM JÁR.
A magyar állam és az új törvény szerint egy
háromtagú család megélhetését nem veszélyezti az a körülmény, hogy havi
69.255,- forintból kell megélniük. Azaz a törvényhozók szerint ez az a határ,
ahonnan nem jár semmi segítség. Ez egy főre lebontva 23.085,-Ft, hát a logikát
hiába keresem, mert nyomokban sincs benne egy szikrája sem. Ez az összeg
ugyanis bőven alatta van mindenféle megállapított minimumnak. Most
az öregségi nyugdíjminimum, ami egyébként minden szociális juttatás
számításának alapja 28.500,-Ft
A másik vezérgondolatom az, hogy a 2009. évet tapossuk a XXI.
században, lehetséges, hogy a mai Magyarországon minden jövedelem nélküli
úgynevezett ellátatlan személy legyen valaki? Nem dolgozhat, nem kaphat
munkanélküli segélyt és nem kaphat semmilyen szociális juttatást sem és mindezt
azért, mert a vele egy háztartásban élő társa három havi átlagot tekintve, havi
netto 66.000,-Ft-ot visz haza és még nevelnek egy kiskorú gyermeket, aki után
egyenlőre még családi pótlék jár. A 66.000,- forint ugye egyébként alatta van a
minimálbérnek, (71.000,-Ft) de azért ebből el kell tartania két családtagját.
Ez az én olvasatomban megint csak ellentmondás, mert a minimál szó, nálam a
mindennél kisebbbet jelenti, nos, nem folytatom a mondatot...
Az is rendkívüli módon érdekes számomra, hogy
családegységek vagyunk nem emberek, azaz mi nem hárman vagyunk, hanem
2,7-nyien. Jó, értem ez azért kell, hogy a végösszeg, a kiszámolt határ, minél
kisebb legyen.
Ellátatlan! (ez vagyok én most, valószínűleg
több százezer sorstársammal együtt) Kóstolgatom a szót, azaz sehonnan semmilyen
jövedelmi forrással, pénzösszeggel nem rendelkező ember. Ezt az átkosban úgy
nevezték KMK és büntették, az ilyen ember ezt általában szándékosan csinálta,
azaz munkakerülő volt és bujkált a hivatalos szervek elől.
Most veszem észre, hogy mélységes felháborodásom
ellenére írásom lassan humorossá, vagy inkább szatirikussá válik. Fordítok hát
a szón.
Az én segélyem havi 32.300,-Ft volt. Ez az összeg
akármilyen furcsán hangzik is meglehetősen hiányzik a mi kis hétköznapi, minden
luxust nélkülöző háztartásunkból. Mire is volt elég nálunk ez az összeg?
Nagyjából háromnegyed rezsi, de ez nem is mindig
stimmel, mert ha a fűtést is számolom, már nem állja meg a helyét.
Más oldalról szűkösen 3 heti kosztpénz, ezt onnan
tudom, hogy amikor ennyiből éltünk a negyedik héten már a speizot és a
mélyhűtöt söpörtem ki az utolsó kiskanál lisztig.
Újabb oldalról pedig a gyerek taníttatásával
kapcsolatban felmerülő mindenféle költség, ami persze mindig változó.
(lehet ez kajakiegészító, ruházkodás (16 éves kamaszfiú), osztálypénz,
sport, különóra, színház (iskolai kötelező) kirándulás (szintén iskolai)és
akkor még csak azt írtam ide, ami eszembe jutott.
Nem ragozom tovább, mert a szűk megélhetésen
kívül pl. még azt sem említettem, hogy nekünk felnőtteknek is kell néha új
zokni, harisnya, alsónemű (ezek a fogyóeszközök) fodrász, stb.
A szociális segély eddig úgy volt értelmezhető, hogy azért kapom, mert
önhibámon kívül (én folyamatosan próbálkozom és mindent megteszek a siker
érdekében) nincs munkám és aktív korú, foglalkoztatható, egészséges személy
vagyok. A segély volt a "jövedelmem".
Megkérdeztem a jegyzőnőt, hogy Ő, mint a tényekbe
jobban belelátó és az új törvényeket jobban ismerő hivatalos személy, nekem nem
hivatalosan mit tud mondani, van-e egyáltalán remény arra, hogy valaha is
dolgozzak. Azt válaszolta, hogy teljesen őszintén úgy gondolja, hogy kizárt
dolog, tökéletesen reménytelen. Erre én azt mondtam, hogy magamtól is tudom, de
mástól, idegentől akartam hallani. (Kettesben voltunk. Itt ez a szokás,
Kispesten a szociális irodákban mindig két ügyintéző dolgozott egy szobában,
pontosan az olyan esetek ellen, ami velem is történt még 2007-ben a segély
megállapításakor.)
Még egy elég fontos kérdés, ha teljesen
ellátatlan vagyok, akkor hogyan lesz TB? Ezt hogyan kell megoldani. Az
ellátatlan embert ugyanazzal a laza mozdulattal sikerül kib...ni az
egészségügyi ellátásból is?
NEM HISZEM, HGY EZT NORMÁLIS ÉSSZEL FEL LEHET
ÉRNI, EZT EMBEREKKEL MEG LEHET CSINÁLNI, HOGYAN LEHET A KISEMBERRŐL ÉS MÉG HÁNY
BŐRT LEHÚZNI?
Hová jutott ez az ország?
Az én családomból soha senki még semmilyen párt
tagja nem volt sem a rendszerváltás előtt sem utána. Én sem vagyok semmilyen
párti és soha nem politizáltam, de van véleményem és gondolkozom.
A rendszerváltáskor azt mondták nekünk, hogy ezután jobb lesz, sokkal
jobb lesz. Az elmúlt 19 év alatt nemhogy nem lett jobb, fokozatosan egyre
rosszabb lett. Aki ezt nem így érzi, az kivétel, aki erősíti a szabályt vagy
ahhoz a kis réteghez tartozik aki nem érzi a bőrén a gondokat. 19 év alatt
visszakanyarodtunk a jóval régebbi időkhöz, ott tartunk, hogy a körülmények
összejátszása okán szinte megkérdőjelezhető, hogy léteznek-e még az
embernek bizonyos jogai vagy nem csorbulnak-e nap mint nap.
Meddig lehet ezt még tűrni? Az új miniszterelnök jelölt
által elhangzott szavakat naponta százszor ismétli számtalan rádió és Tv adó:
fájni fog és érinteni fog minden embert.
Köszönjük, mi fog még ennél is jobban fájni?
Költői kérdés, hallottunk néhány ötletet...
Nem értem a magyar népet, a nem feltétlenül
politizáló hétköznapi embereket. Mennyit vagyunk képesek még eltűrni. Én is
tudom és más is tudja, hogy nem csak rólam van szó, hanem sokakról.
A lehetetlen intézkedések ellen nincs semmilyen érdekvédelmünk és nincs
összefogás, közös gondolkodás.
Az egyetlen igazán erős szakszervezet elnöke
elmondta, hogy a feltételezhető új kormány egyetlen tervével nem tud
egyetérteni. Ez kevés! Többen, sokkal többen kellenének, akik feltennék
kérdéseiket és magyarázatot követelnének a miértekre.
Ünnepélyesen kijelentem, hogy én itt és most a
magam viszonylagos "intelligens" módján lázítok! Arra bíztatok
mindenkit, hogy legalább először magának tegye fel a kérdést, hogy miért jó ez
így?
Az az igazság, hogy nálunk az igazságtalanságok
ellen nem lehet tömegesen felszólalni, kérdezni, mert egy békésnek induló,
bármire is irányuló tüntetésből a csőcseléknek, a bunkóknak, a rendbontóknak, a
futball huligánoknak, a lumpen elemeknek, a szélsőségeseknek, stb. a
megjelenésével tömeghisztéria, vandál pusztítás és szatírába fulladó
szomorújáték lesz.
Akkor a nagy kérdés, hogy mit lehetne így tenni?
Ezt csak azért kérdezem, mert a nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőkre
gondolok, azokra akiknél nincs féltett tartalék, nincs semmi
vesztenivaló. Áztassák a szegények a kötelet? Meghalni sem szabad, mert egy
temetéssel adósságba taszíthatja bárki az utána maradókat.
Lehet gondolkozni! Bátran! Legalább mindenkinek
magában!
Nagyon sokat tudnék még írni, lenne még néhány
kérdésem, sőt ötletem is, hogy szerény ismereteim alapján hová nyúljanak, de
akkor maratoni, olvasásra még kevésbé ingerlő írás születne.
A beszéd
2009. Márc.
27.
Már régóta gondolkozom ezen az íráson és valami azt súgja, hogy nem fog
tetszeni senkinek, mert amiről írni karok, az mintha kiment volna a divatról
vagy csak senki nem figyel rá.
A témámnak magának semmi köze sem apolitikákoz, sem a gazdasághoz, sem az ország
jelenlegi helyzetéhez, de mégis ezekhez kapcsolódik.
SZERINTEM a politikai párbeszédnek, a különböző felszólalásoknak -
akár az országgyűlésben, akár máshol - a politikusok, szóvivők és
politikával foglalkozó szakemberek nyilatkozatainak, interjúinak
- újságban, TV-ben vagy bárhol - kellene, hogy legyen egy etikája,
kötelezőnek elfogadott beszédstílus, ami egy bizonyos elfogadható keretek közé
szorítkozik, igazodik bizonyos illemszabályokhoz és nélkülöz minden sértő
megnyilvánulást.
Elég sok híradót, elemző, beszélgető háttérműsort, olykor egyenes
közvetítést nézünk, hallgatunk hazánk jelentős eseményeiről. Mindig megüti a
fülemet, hogy milyen hangnemben beszélnek egymással vagy egymásról a politikai,
gazdasági élet szereplői.
A laikus azt feltételezi, hogy a választók által a különböző állami
tisztségekbe, országgyűlési képviselőknek, polgármestereknek
megválasztott emberek nem hat elemit végzett, iskolázatlan bunkók, hanem azért
valamennyien iskolázott emberek és az emberek közötti egymás mellett élés
minimális szabályaival tisztában vannak. Mégis sokszor úgy tűnik, hogy pusztán
azért, mert a másik fél a másik politikai csoportosulás padsorában ül, azért már
nem ugyanolyan ember, hanem csak pusztán ellenség. Hihetetlen mértékben folyik
a nagy nyilvánosság előtt a közönséges mocskolódás, csúfolódás, gúnyolódás,
egymás torkának ugrás. Sokszor sajnálom az országgyűlésben Szili Katalint,
amikor teljesen hiába kéri a kedves képviselőtársaktól a nyugalmat és a
tisztességes párbeszédet.
A titulus: hivatalos helyen, nyilvánosság előtt - akár a médiában, akár
felszólalásban beszédben - nem illik a neves személyiségeket így megnevezni:
Gyurcsány, Orbán, Sólyom, mindegyikőjüknek van teljes neve és hivatalos
titulusa. pl. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vagy ha úgy tetszik
miniszterelnök úr azt mondta..., de ha a titulus nem is, a keresztnév kötelező.
A nyilvános beszéd: vannak szavak, megfogalmazások, amik személyes
sértésnek számítanak, akár büntetendők is lehetnének, pl. nem lehet egy az
egyben hazugnak, pojácának, tehetségtelennek, alkalmatlannak nevezni valakit,
így ilyen nyersen. Lehet talán valami olyasmit mondani, nem értek egyet X.Y
véleményével, mert... nem tartom jogosnak az általa elmondottakat, mert..., nem
váltotta be az igéreteit, mert ... Már nincs olyan csúnya éle az egésznek és
mégis ugyanazt fejezi ki. Régen - akár az ókorba is visszamehetünk -
a szónoklásnak komoly szabályai voltak, az államférfiak, szóvivők hosszú ideig
tanulták, gyakorolták, ma ezt mint kommunikáció tantárgyat tanítják, de úgy látszik
hiába.
Az újságírás, riporterkedés: a jó, a hiteles újságíró
tényeket közöl, pártatlan, nem teszi hozzá - még burkoltan sem - a
témához a saját magánvéleményét. Az interjút készítő riporter a kérdésében nem
adja már meg előre a választ, nem szól közbe, közbeszólásával a lényeget bent rekesztve
a riportalanyban, kérdéseivel csak a megszólalásra, véleménynyilvánításra
késztet és ő maga szintén nem jelzi - még csak nyomokban sem - a
magánvéleményét. A riporter és riportalany viszonyban a főszereplő a riportalany.
A politikai elemzőknek szintén pártatlanoknak kéne lenniük, mert az ő
feladatuk az, hogy szakszerű, de mégis a hétköznapi emberek számára is érthető
magyarázataikkal segítsék a történtek megértését, megvilágítsák a lényeget,
megpróbáljanak támpontokat adni a politikai élet útvesztőiben.
Az ellenzék és az ellenség szó értelmének összekeverése is egy nagyon
súlyos, talán a legsúlyosabb hibája a magyar politikai életnek. Valószínűleg
mindegyik csoportosulás az ország javát akarná, csak a maga módján, más
megoldások mentén, más ideológia mentén, másképp, mint a másik. Az ellenzéknek
természetesen az a dolga, hogy bíráljon és ezzel felülvizsgálatra, más
álláspont elfoglalására, újabb megfontolásra késztessen. Ez lenne az
úgynevezett konstruktív ellenzék. Nálunk ez sem megy, hozzáteszem teljesen
mindegy, hogy éppen tulipán, szegfű vagy narancs van kormányon.
"Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki
kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése
felett." - ezt a közigazgatási
vizsga tankönyvemből másoltam ki. A köztársasági elnök kifejezi a nemzet
egységét, tehát pártatlan. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy
gondolja, hogy nálunk még az államfő sem pártatlan. Hát így nehéz.
Csak néhány apró, de szerintem fontos dolog és ezeknek a betartása nélkül
nehéz lesz valaha is rendet csinálni, békés fejlődést, gyarapodást elindítani
ebben az országban.
Eboltás...
2009. Márc.
27, péntek
Ma kötelező eboltáson voltunk Tücsökkel az önkormányzatnál.
Tücsök a mi kutyánk (az én kutyám volt, a
kisebbik gyerekemnek vettem, Budapastről jött velünk) nem egy német juhász,
vagy bernáthegyi, vagy harci kutya, nem egy vérszomjas vadállat, hanem egy
szobakutya, egy kis fekete uszkár. Érdekes állat, a kutyakönyv szerint
jelzőkutya, az ősei pedig angol vadászkutyák voltak, a vadászatokon a kis
madarakat (gondolom fogoly, fenyőrigó stb.) szedték össze a gazda számára.
Ezeket a kutyákat tenyésztették tovább a mai kutyafajtára.
A mi kutyánk 6 éves, 7 kiló, nagyon játékos, nagyon kedves, de szófogadó
és kötelességtudó. A feladatát kiválóan teljesíti az ablakban a párnáján
trónolva akkor is bőszen ordít, ha csak egy hangya megy át előttünk az utcán. A
kertben a sündisznót megfogja és odahozza a küszöbre. (állítólag ilyet
keményebb kutyák sem igen tesznek) Ha valaki becsenget, látszólag fenygetően
ugat egészen addig, míg rá nem jön, hogy akivel békésen beszélgetünk az ismerős
lehet és nem veszélyes. Nehezen barátkozik, de akit megszeret, azt folyamatosan
nyaggatja a simogatásért.
Ha kikerül az utcára akkor már más a helyzet, egy másodpercre sem téveszt
szem elől minket és a nálánál kisebb kutya elől is a lábunk közé
bújik, viszont a biciklistákat le akarja szedni a kerékpárról és órási
sebességgel fut az autók és motorkerékpárok után. Ismerve ezt a tulajdonságát,
ha valami jön inkább felvesszük. Egyébként póráz nélkül sétál és első szóra
odajön lábhoz, akárhol is van.
Mindezeket csak azért írtam le, mert ebből
látszik, hogy milyen komikus, hogy ez a kedves kis vakarcs megcsinálta az
oltásnál a kis műsorát, amivel sikerült elérnie, hogy én a lehető legbénább
színben tűnjek fel.
Mikor odaértünk és több kutyát is látott maga
körül, valamint a fehérköpenyes állatorvost már kezdett gyanús lenni számára a
dolog. Akkor a pórázt már igyekeztem rövidre fogni. A kutya igyekezett volna
kifelé az udvarból a kapu felé. Rángatta a pórázt én meg próbáltam elővenni a
táskámból az oltáskönyvet és a pénztárcámat, ezen művelet közben elengedtem a
gombot, amitől a póráz ugye hosszabbra csúszott, a táska lesett a vállamról, a
kutya pedig még pórázon, de a kapuig jutott, aztán rántott még egyet mikor is
kiesett a kezemből az idétlen fogású nagyjából kerek, füles izé, tudjátok az a
tekercselős póráztartó, visszacsapódott a kutya lábáig, az megijedt és
kiszaladt az utcára. természetesen csak a járdára és az
"azonnal gyere ide" kiáltásomra megtorpant. Ekkor aztán
odamentem, megfogtam, visszavittem és mire én is és a kutya is felocsúdtam
az orvos már be is nyomta az oltást, amit a kutya szinte észre sem vett. Én
próbáltam szabadkozni, hogy most nálunk vendég kutya van és az már önmagában is
taruma a kutyusnak. Az állatorvos csak mosolygott és azt mondta, oltott már be
kutyákat sokkal viszontagságosabban is.
Visszafelé úgy igyekezett, úgy szaporázta az
eb, hogy mire erőltetett menetben hazaértünk vizes volt a hátamon a trikó a
hideg szél ellenére.
Hát ez a mai eboltás története.
Az akciós
zuhanykabin...
2009. Márc.
23, hétfő
Megszívlelendő jó tanács, sose vásárolj akciós
dolgokat! Nehezen tudjuk megállni, mert csábító, de én most végleg megfogadtam.
Még az ősszel, november végén a Bricostorban
építőanyagot, nevezetesen cserepet, valamint a kandallóhoz tartozékokat,
csövet, előkét, térelválasztót a túlzott meleg ellen, stb. vásároltunk.
Már az utolsó pillanatban felfigyeltünk rá, hogy akciós zuhanykabint kezdtek
kirakni. 70.000 feletti ár helyett, 52.000 forintért. Összenéztünk, nem
mindegy, hogy mikor vesszük meg, ha már itt vagyunk, vegyük meg. Megvettük!
Úgy volt, hogy karácsonyra szeretnénk felállítani
így biztonságba helyeztük a garázsban.
Eljött az idő, karácsony előtti hét, elkezdte a
mester összerakni az új fürdőszobában. Hát keserves dolga volt. A világ összes
kincséért nem akartak egymáshoz illeszkedni az egyes darabok. Annyit sikerült
tennie, hogy a tálcát lerakta és megállapította, hogy a vízszerelés
szempontjából működne. Úgy állapodtunk meg, hogy az ünnep után jön, addigra
kitalálja, hogyan hozza össze az egymáshoz nem illeszkedő elemeket. Az ünnep
után a mester egy hétig beteg volt. Ez bagatell. No, mikor újra
jött, rövid, de velős kínlódás után összeállította a vázat, hogy már csak
az üvegeket kell beilleszteni.
Behozta szépen az összes üveget és odatámasztotta
sorban azokat az üres előszoba falához. Nagy lélegzetet véve fogta az első
táblácskát és hopp, - mint egy felrobbantott kémény - az első mozdulatra
szétrobbant a kezében. Káromkodás, szitkozódás, először a mester, aztán este a
párom. Honnan szerezzünk üveget, hol vágnak pont ekkorát, kihez kell fordulni,
hol van a környéken üveges? Minden ismerős nekünk érdeklődött. Az idő csak
múlt. Oké, a következő céldátum, az esküvőre legyen zuhanykabin. Sikerült végre
megrendelni egy leányfalui üvegesnél. Iszonyú lassan készült, mindig az volt a
szöveg érdeklődésünkre, jövő héten kész lesz. Közben megvolt az esküvő
zuhanykabin nélkül.
Végre elkészült az üveg. A férjem direkt itthon
maradt, hogy Ő már bizony megnézi és addig nem nyugszik, amíg készen nem lesz,
inkább segít is. Az új üveg következett a beállításnál, a mester bent volt a
fürdőszobában és a párom adta volna oda a kezébe az üvegtáblát. Na mi történt?
Ahogy a párom a kezében tartotta óvatosan az üveget, még egy lépést sem tett és
az új üveg az Ő kezében robbant szét ugyanúgy, mint a másik a mesterében.
Miután kidühöngte magát, mondtam is neki, de jó,
hogy most ez a Te kezedben omlott össze, mert dühödben még megsértetted volna a
pasit, aki egyébként jó ismerős. Igazat adott a párom, úgy gondolta a szemében
tényleg az isten sem mosta volna le a mesterről, hogy balfácán.
Hát lemondtunk az újabb üvegtábláról,
eldöntöttük, hogy még ha csúf lesz is így felemásan, akkor is plexit veszünk.
Utánajártunk, hol lehet plexit szerezni. Budapesten, az Auchan
környékén. Újabb nap szabadság, odaautóztunk, megrendeltük, természetesen csak
sokkal nagyobb méretet lehetett rendelni. Gondoltuk az nem baj, mert még van
egy szétrobbanni való üvegtábla, akkor majd tudjuk azt is pótolni, kitelik
belőle.
Most kaptam a telefont, megjött az üzletbe a
plexink. Az építési vállalkozónk fogja elhozni az Ő nagy dobozos
autójával.
üvegtábla utánrendelés: 10.000,- Ft
plexi rendelés: 13.600,-Ft
kétszeri benzin költség (egyszer mi, egyszer a
vállalkozó)
mindenféle csavar, kacat, hogy ösze lehessen
hozni a nem illeszkedő elemeket
Ezen kívül pedig rengeteg bosszúság.
LESZ-E VALAHA MŰKÖDŐ ZUHANYKABINUNK?
Csúfolódó manók tánca...
2009. Márc. 16, hétfő
Ha valami nem akar működni rendesen, akkor nincs
az a szerencse, hogy az ügy problémamentesen alakuljon. Az "ügy"
alatt az életem folyását értem, se vége se hossza nem lenne a beírásnak, ha
elmesélném csak néhány ostoba, ám felettébb felesleges bukfencemet. Azt kell
hinnem, hogy nekem a szüleim már az indulásnál kijelölték az időnként problémás
utat, azaz már a keresztnevem megválasztásával biztosították a
kis apró buktatókat. Hogy lehet egy kedves, aranyos, gőgicsélő csecsemő
leánykát GERTRUD névre keresztelni? Nem venne rá a lélek, hogy így hívjam
a lányomat. (csak fiaim vannak) Anyai nagyapám rosszallását kifejezvén
Melindának nevezett, de ugyebár ez iskolai, azon belül irodalmi jártasságra
utal. Néha ügy érzem, hogy az élet különböző területén tevékenykedő (gimnáziumi
végzettséghez kötött munkakörökben) tisztviselők mintha híján lennének az
ismereteknek. Szóval ezzel a keresztnévvel ver a sors. Már ott kezdődik, hogy
nem illik hozzám, jelentése dárdaerő, ami egy germán hőseposz amazonjára
bizonyára igen, de rám nem illik. Néhány ízelítőt elmesélek azért.
Közhivatalban dolgoztam amikor az alábbi
változatokkal volt szerencsém találkozni:
telefonon: Jó napot kívánok, X.Gertrudot keresem.
Tessék, én vagyok.
Elnézést,
azt hittem férfi...
levélen: címzett, X. Gertrudné asszony
vettem már feleségül saját magamat
postán, ajánlott levél átvételnél:
a személyit benyújtom, pillantás rám, szöveg: Ön a
megbízott vagy a kedvezményezett?
- (pirulva) én lennék személyesen
Szintén postán,
vidéki kis postán, nagyobb összegű pénz felvétnél:
a személyim a hölgy kezében, rám néz, hajtogatja
a fejét, az ablakot becsukja, egy másik hölggyel visszatér:
- Ez a személyi hamis!
- Tessééék,- nem látják a képet és engem,
hasonlít is véletlenül.
- Ja, a képet könnyű kicserélni, a GERTRUD
FÉRFINÉV...
A hivatalvezető is odajön, előveszem a pléhpofát
és az irodalmat, kérem, Katona József: Bánk bán, II. Endre magyar király
felesége, Gertrud(is) királyné, merániai hercegnő, általános iskolai tananyag
és érettségi tétel is.
- Hümm, hümm - tényleg és még csak
bocsánatot sem kértek.
A legújabb kissé bosszantó történet. A
házasság után mindkettőnk neve változott, kölcsönösen felvettük egymás
vezetéknevét kötőjellel, így okmányokat kellett cserélni. Egy nap szabi a
páromnak. Mivel volt a baj? Nem a két egyenként is kacifántos vezetéknévvel,
hanem a Gertrud-dal.
Ma reggel meghozta, elég gyorsan a postás az
okmányainkat. Nagyon megörültem és végre ebéd után ki is bontottam. Sikerült a
keresztnevemet a személyi igazolványon és a lakcím kártyán is GERTUD-nak írni,
de érdekes módon mindegyiknél csak az egyik oldalon. Ennyire nem lehet
figyelni, akkor pl. hogyan várja el az ember a nagy angol drámaíró nevének
helyes leírását, vagy az 1848-as miniszterelnökét és akad pl. néhány az aradi
vértanúk között is, aki nem egyszerű eset, leírva?
Ennek azért volt apró előzménye is, az
anyakönyvvezető is GERTUD-ot írt a házassági anyakönyvi kivonatba, de a párom
szemfüles lánya észrevette és azonnal javíttatta is.
Miért nem kaphattam a sorstól egy szép egyszerű
magyar nevet, mint pl. egyik nagymamám, Anna vagy valami kedves virágnevet,
Viola, vagy egy vidám Zsuzsannát, mint a nagynéném, vagy egy makrancos,
határozott Katalint, vagy a győzedelmes Viktóriát?
Azt hiszem a névadáskor nem csak a divatra vagy valami egyedire kell törekedni,
hanem arra is gondolni kell, hogy a gyermek a nevet egész életében viselni
fogja.
Tanultam valamit...
2009. Márc. 14, szombat
Valakinek a bejegyzését olvasva - de azt hiszem több mindenkiét is
- elgondolkoztam azon, hogy nagyjából egy év alatt, amióta intenzíven itt vagyok
a blogon mennyi mindent, de főleg egy, számomra óriási dolgot tanultam Tőletek.
Szép lassan megtanultam elviselni, tudomásul venni a munkanélküliséget. (no, ez
nem azt jelenti, hogy nem mazsolázok továbbra is az állásajánló portálokon és
nem figyelek mindenütt arra, hogy nem találok-e valamit és nem küldözgetem
szorgalmasan a megfelelőnek látszó helyekre az önéletrajzaimat, csak egyszerűen
kicsit lenyugodtam) Nem lázadok, nem őrjöngök már annyira és nem rágom rojtosra
a saját lelkemet és nem tépem folyton az idegeimet. (annyira... azért néha még
rámjön...)
Megtanultam elfogadni, hogy azt is lehet
feladatnak tekinteni, amit most csinálok és ez is fontos, bár a megélhetés
szempontjából nincs anyagi haszna. Rájöttem, hogy az sem utolsó dolog, hogy a
kisebbik fiam kamaszkora (a legveszélyesebb kor) úgy telik, hogy ha itthon van,
akkor vagyok jelen, amikor csak akarja, akkor beszélgetünk, lelkizünk,
játszunk, bohóckodunk, vagy éppen komolyan beszélünk, amikor akarja és szüksége
van rám. A páromnak is létezik az a nyugodt háttér, amit a folyamatos
rohanásban hiányolni szoktunk. Meleg szoba, finom kaja, rendes ruha, mindig ami
kell pikk pakk megvan. Nem vagyok fáradt akkor sem, ha éjfélkor akarnak rántott
húst enni, vagy késő este derül ki, hogy holnapra fehér ing kell... Mindig
minden el van intézve, hivatalokban, postán, orvosi igazolásért ráérek sorban
állni, az aktuális kötelezettségek nem maradnak el (kutyaoltás, horgászgyűlés,
polgárőr értekezlet, csekkbefizetési határidők, könyvelő, adóbevallás stb.) A
párom már viccesen mindenkinek csak azt mondja, nekem feleségem és titkárnőm
van egy személyben, mert így praktikus. Ez valahogy így van, humorosan is meg
komolyan is.
DE...! Azért ha őszinte vagyok, valami hiányzik.
Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. 34 évig dolgoztam, folyamatosan, kivéve a
szabikat és a kevés betegséget, ami volt és nem tudtam semmit félgőzzel
csinálni. Ilyen típus vagyok. Bármilyen feladat, munkafolyamat vagy bármi
adódott az élet bármely területén, akkor én hatalmas lendülettel álltam neki,
lángoltam, égtem, lobogtam az éppen aktuális feladatban, a legkisebb dologban
is. Nagy levegő, húúúú, akkor gyerünk, csináljuk, ilyen voltam, élveztem és
ettől voltak apró sikerélményeim. Pusztán attól, hogy semmit nem csak
feladatként és munkaként éltem meg, hanem valami belső tűz űzött, hajtott a
végkifejlet felé.
Ez nagyon hiányzik!
Néha valami, a régihez képest
"szánalmas" kis lelkesedést, azért még meg tudok élni, de ez kevés.
Mondjuk pl. egy karácsonyi ebéd a családnak. No, olyankor nem annyira az
ebéden, hanem a többin van a hangsúly, abból tudok valamit kihozni magamnak.
(otthon található fenyőből, gyertyából, díszekből ajtódíszt, asztaldíszt
csinálok, szépen becsomagolom az ajándékokat, különlegesen terítek, a
színeket, a tárgyakat harmóniába, hangulatba egyesítem, kicsi apró
meglepetéseket, semmiből pici, szinte észrevétlen csodákat, örömet próbálok
csinálni és lesem a hatást, ennyi az összes "adrenalinom".)
Szerencsére a párom jó alany, élvezi a kis játékaimat, veszi az adást és
értékeli. Ezért tanultam meg talán a türelmet és a helyzet elfogadását, de
mindenképpen a blogírás segítségével, mert vagy kiírom az elégedetlenségemet
vagy erőt merítek mások írásaiból.
Nos, azért nagyon hiányzik a külvilág, akár egy
munkahely másfajta kihívása. (én akkor is meg tudtam teremteni az otthon
zökkenőmentességét is, amikor dolgoztam, sosem lázadtam un. két műszak és
hasonlók ellen, mindig volt energiám és még lenne)
Erről akartam írni, ezt tanultam egy év alatt
tőletek, türelmet, saját magammal, a helyzetemmel szemben. (jó némi kis
lappangó belső lázadással, de azért működik)
Ferge Zsuzsa
2009. Márc. 10, kedd
Ferge Zsuzsa szociológust régóta tisztelem és becsülöm. Néhány könyvét
olvastam és a sajtóban megjelenő írásait is mindig elolvasom, ennek ellenére
nem tudom igazán méltatni, mert egész munkásságát és életútját nem ismerem
eléggé.
Azt bizton állíthatom róla, hogy ahol csak megjelenik, kerekasztal
beszélgetéseken, interjúkon ott az Ő szájából félreérthetetlenül elhangzik az
igazság. Sosem bújik a tények kimondása elől a "sokat beszélek, de semmi
lényegeset nem mondok" álarc mögé.
A hétvégén olvastam egy írását az újságban, "Kire vigyázzanak a
válságkezelők" címmel, ami az egész világot sújtó globális piaci válság
következményeiről szól. Végre Ő egészen pontosan és a tényekre szorítkozva
kimondta azt, ami sosem hangzik el a politikusok beszédeiben.
Természetesen a jelenlegi válságnak a magyar társadalomra gyakorolt hatását és
ennek a vélt megoldásait taglalja.
"A szegények különös védelmére égetően nagy szükség lenne. Megint
azok vannak a legnagyobb veszélyben, akik 20 éve folyamatosan vesztesek, és
mára lét alatti létben élnek, illetve akik a piacon a leggyengébbek. Ennek
ellenére a válságkezelő javaslatok között nincs kiemelt szerepe sem a
szegények, sem az újonnan zuhanók védelmének. És nincs kiemelt figyelem a
gyerekekre, a gyerekes családokra sem, annak ellenére hogy él a 25 évre szóló
"Legyen jobb a gyermekeknek" nemzeti stratégia." (idézet a
cikkből) Ezután pedig részletekbe menően kifejti, hogy minden látszat ellenére
a költségvetési átcsoportosítások, a szociális juttatások megváltoztatása - a
szándék ellenére - pontosan azoknak ártanak, akiknek segíteni kéne. Én csak azt
nem értem, ennek megállapításához, kiszámításához miért kell Ferge Zsuzsa,
miért nem számolnak pont így a változtatók, vagy ha már nem képesek, miért nem
hallják meg Ferge Zsuzsa és a hozzá hasonlók vészjelzéseit.
Szép nyugodtan azt is elbeszéli, hogy az államok az egész világon
próbálják a válság kárait mérsékelni. De hogy? Obamától Sarkozyig minden vezető
a gyengék további sebezhetőségét igyekszik valahogy megoldani. A kormányok
igyekeznek speciális védelmet nyújtani a lakásvesztések és a további végzetes
jövedelmi ellehetetlenülés ellen és tenni valamit a szegény családok
gyerekeinek jövőjéért.
Azt is megtudtam, hogy a szociális kiadások abszolut szintjét tekintve,
azt egy főre lebontva, a magyar szint az EU25 felét sem éri el, tehát
sereghajtók vagyunk. Számomra érthetetlen módon az állam, a Szociális
Minisztérium mégis úgy gondolja, hogy mindenáron a segélyek összegét és a
szociális juttatásokat kell kurtítani. Az átalakítók nem veszik figyelembe a
rövid távú társadalmi hatásokat és a társadalom kiszámíthatatlan
tűrőképességét. Tűrőképesség? Nem is értem, miért kell horribilis összegű
prémiumokat, jól álcázott jubileumi jutalomként osztani a magas funkcióban
dolgozó, amúgy is átlagon felül kereső tisztségviselőknek? Azt hiszem nem
egyetlen vagyok, akinek megfordul a fejében, miért ennyi. Nem irigylem én, csak
válság esetén aránytalanul sok. Ha meg mellé veszem az arcátlan, szemrebbenés
nélküli nyilatkozatot, az már tényleg sok. (Kissé demagóg és ilyen messziről ki
tudja megvalósul-e, de érdekes az ukránok esete.) Aki gondolkozik ilyen
dolgokon, annak óhatatlanul megfordul a fejében, meddig képes még tűrni,
mindent elviselni az átlag magyar ember, akit rengeteg minden sújt? Nem tudom a
választ a kérdésre és azt sem tudom én mit csinálnék, ha most nem lenne, óriási
szerencsémre az a kicsi, nagyon féltett tartalékom. (Szinte minden nap
kiszámolom, hogy a párom fizetése és az én segélyem nem lenne elég semmire,
vagyis arra, hogy most pontosan fizetem a rezsit, rendes ételeket eszünk és a
gyerek minden lehetőséget megkap, hogy az iskolában lépést tartson a
többiekkel. Pontosan vezetek minden fillért, semmi luxus és ijesztő.) Külföldön
élő barátaim néha megkérdezik, hogy lehet, hogy Ti magyarok otthon mindent
kibírtok és meddig még? Kicsit messzire kerültem Ferge Zsuzsától, de
önkéntelenül is lefordítottam az írottakat a saját helyzetemre.
Az a szomorú tény még idekívánkozik, hogy a szegények védelme helyett az
új törvényekben helyet kap az egyre több fegyelmezés, ellenőrzés, szankció, a
sok bürokratikus eljárás... stb. és hogy ezek aztán milyen következményekkel
járnak, táptalajt nyújtanak rosszindulatú, szélsőséges közbeszédnek és
hecckampányoknak. (a segélyből élők ingyenélők, csalók, az állam pazarolja
rájuk a pénzt, stb.)
(a bürokráciára egy példa, (szintén saját, tudom ez sokakat irritál, de
nem érdekel)gondoltam meghosszabítom a gyerek 50%-os étkezési kedvezményét, ami
az én segélyem mellett járt eddig. Kaptam egy olyan nyomtatványt, ami azt
firtatja, hogy van-e házunk és autónk, mennyi azoknak a becsült jelenlegi
értéke és abból egy főre mennyi jut a családban. Véleményem szerint, azért aki
elveszti a munkáját még lakik valahol és lehet, hogy a korábbi körülmények
miatt még van a családnak autója, de ettől még a segély a munka elvesztése
miatt van. (Szóval az egész vagyonnyilatkozatnak számomra az a nevetséges
értelme, "ha hajléktalan vagyok és kukázom, talán kapok kedvezményt")
Mindez történik kb. 4.ooo Ft miatt, egyébként a havi jövedelmünket tekintve, az
összeghatárba beleférnénk, de a párom azt mondja, ezt nem, ez megalázó.
Egyébként pedig én sem tudom kapásból a kért értékeket megbecsülni és kiszámolni,
hogyan tudja akkor egy nálam kevésbé képzett vagy másban jártas ember ezt a
nyomtatványt kitölteni. Beszéltem a volt önkormányzati szociális irodás
kolléganőkkel és azt mondják, vért izzadnak az ügyfelekkel együtt.)
Ne gondolja senki, hogy azért írtam Ferge Zsuzsáról, az Ő véleményéről, a
cikkéről és a szegénységről, mert olyan okos akarok lenni. Nem. Csak úgy
éreztem érdemes felhívni a szociológusnőre olyanok figyelmét is, aki nem
ismerik.
Tavasz...
2009. Márc.
9, hétfő
"Ó élet, élet, élet, március" - Áprily szavaival élve én is
köszönteném a tavaszt.
Azért attól, mert teljes családi fronton támadott az influenza még
észrevettem ám a tavasz első hirnökeit, de nem volt erőm írni róla.
Végigsétáltam szép lassan a faluba vezető úton egyik napfényes délelőttön
és a természet hangjait és jeleit figyeltem. A cinkék nagyon vidáman és
változatosan énekelnek, a verebek csapatostul járnak, csivitelésük már már
"csatazaj", a rigók már párosával kergetőznek, fütyörésznek a bokrok
között, a harkályok egyre nagyobb erővel kopogtatják a fák ágait és a
vadgalambok is igen csak búgnak.
A növények is egyre zöldülnek, üzengetnek a tavasznak, kitartóan dacolnak
a még hűvös széllel. A kertemben van egy kis bokornyi hóvirág, minden évben
szaparodik pár szállal. Még az előző lakótól örököltem. Már az utolsó
nagy havazás előtt kinyílt és kivárta a hó alatt az enyhülést, pedig
olyan törékeny, szinte hihetetlen. A tornác előtt, közvetlen a kis járda
szélén, ahol ha nem vigyázunk, rá is léphetünk (de nem tesszük) minden évben
előbújik és kivirágzik néhány szál piros tulipán. Tegnap vettem észre,
hogy már több kis dárdácska kukucskál a maradék lombok alól. Jelentkeznek a
tulipánok. Direkt nem szedem ki őket és nem teszem máshova, így kedvesek háborítatlanul.
A kapu előtt elterülő füves járda az őszi épitkezés miatt kicsit
megkopott, de a természet ereje rendíthetetlen, bújnak az új fűszálak,
"magabiztosan," az életet akarva.
Az út mentén mindig is megtalálható turbolya és tyúkhúr szőnyeg
egyre élénkebb. zöldebb. Egész évben dúsan tenyészik. Egy pici csodával is
találkoztam, egy védettebb helyen, egy bokor tövében egyetlen tő, egy
szál százszorszép didereg a szélben. Néhány kicsi levélke között kuporog,
pici rövid száron, olyan megható így egyedül.
A legnagyobb örömöm, hogy a kedvenc kis domboldalamon felfedeztem nyolc
szál még bimbózó tavaszi gólyahírt. (megszámoltam) A vadvirágok közül ők a
korai kedvenceim. Tavaly is írtam róluk. Ha a többi is szaporán kinyílik, akkor
a napsütésben aranysárgán virul az egész terület. Csodaszép, már messziről!
A mogyoróbokrok mindenütt tele vannak barkával és a fűzfa is messziről
sárgállik.
Később aztán nehéz lesz ilyen pontosan követni az
"eseményeket", mert a továbbiakban igen hevesen fog kivirulni a
természet, elhalmozva bennünket minden gyönyörűséggel.
A rasszizmusról...
2009. Feb.
16, hétfő
Nem vagyok ezzel a témával foglalkozó szociológus, nem végeztem
kutatásokat, nem állítgattam vagy nézegettem statisztikákat, de valahogy muszáj
írnom a témáról, ami kizárólag a SAJÁT VÉLEMÉNYEM. Sőt még azt is leírom, hogy
teljesen független a közelmúlt eseményeitől. Nem néztem meg előzetesen az
értelmező szótárt sem.
Már máskor is írtam más témák kapcsán, hogy gondom van az olyan szavakkal
kifejezésekkel, amiket túlságosan "elhasználunk, elcsépelünk",
vesztenek eredeti jelentésükből, értelmükből. Számomra ilyen kifejezés a
rasszista is. Túl könnyen rásütik bárkire, minden alaposabb megggondolás nélkül
is ezt a bélyeget. Arra még senki nem gondolt, hogy vajon olykor a rasszista
jelző rásütése valakire nem jelent-e elhamarkodottan negatív diszkriminációt.
Most maradok a cigány vagy roma témánál. Nem tartom magam rasszistának,
de vannak nagyon rossz tapasztalataim. Kisgyermek koromban az osztályunkban
volt két cigány kisgyerek, bizony majdnem az egész osztály félt tőlük, mert
mindenkit megvertek és amit megkaparintottak tönkretették a cuccainkat. Ez egy
rossz benyomás, egy emlék, nem általánosítok belőle úgy, hogy minden
cigánygyerek ilyen, de kerülöm a velük való konfliktust és óvatosabb vagyok
velük szemben. Amikor még Budapesten éltem és METRON, villamoson vagy buszon
utaztam, ha ott volt egy hangoskodó, lökdösődő harsány társaság bizony
átszálltam egy másik kocsiba, vagy vártam egy következőt. De azt is
elmondhatom, hogy volt a kisebbik fiamnak egy cigány kisfiú osztálytársa,
sokgyermekes családból, barátkoztak és járt hozzánk a fiúcska. Azt is
elmondhatom, hogy fiatal koromban laktam albérletben egy zenész cigány
családnál, nagyon rendes és tisztességes emberek voltak. A szociális irodán
dolgoztam a munkám során eléggé sokat velük, mint ügyfelekkel, vannak nagyon
rendesek és vannak nagyon agresszívak és bizony nagyon ijesztő az
agresszívitásuk és nagyon más, mint más embereké. Egyébként én azért használom
a cigány kifejezést bátran, mert nekem egy cigány férfi magyarázta el, hogy ők
utálják a roma megnevezést, az mesterkélt, finomkodó, ők maguk is cigánynak
hívják magukat, évszázadok óta, a történelemben és az irodalomban is így
szerepelnek (Jókai, Gárdonyi, Petőfi, Vörösmarty) A rendes és normális
viselkedésű cigány emberekkel semmi bajom, a tanultak tudását elismerem, a
művészetüket is, bár nem szeretem... Mégis azért nincs cigány barátnőm, nem
biztos, hogy örülnék, ha szomszédomban egy népes, harsány cigány család lakna,
nem tudnám elképzelni, hogy pl. cigány férfi udvarolna nekem. (de ugyanúgy
benne van ebben a témában a többi faj is) Ettől viszont én még nem érzem
rasszistának magam, nem ítélem el őket, nem bántom őket sem szavakkal, sem
gondolatokkal, nem akarom, hogy eltűnjenek stb. de kifejezetten nem keresem és
nem élvezem a társaságukat. Én egyszerűen, megmagyarázhatatlanul ilyen vagyok,
minden rosszindulat nélkül. Mégis a saját kisebbik gyermekem, akinek elég jól
kéne ismernie, az iskola, a tágabb környezete és a sok könnyen ítélkező és
megbélyegző, az ilyesmit alaposan nem meggondoló ember hatására azt mondta
rasszista vagyok. Azért ez nem ilyen egyszerű. El kellett neki magyaráznom az
alláspontjaimat.
Szerintem rajtam kívül nagyon sok más ember van úgy ezzel a témával, hogy
az őket ért folyamatos rossz benyomások miatt nincsenek túl jó
véleménnyel, vagy óvatosságból elkerülik ezt a népcsoportot, de ezek az emberek
nem mind rasszisták, az egy sokkal súlyosabb kifejezés.
A "nyájszellem"
2009. Feb.
14, szombat
A reggeli órákban valamelyik tévécsatornán hallgattunk egy érdekes
előadást az Opus Dei történetéről és működéséről a Da Vinci Code című nagy
sikerű könyv történéseivel szemben állva, azoknak magyarázatául.
Nem bocsátkozom bővebb leírásba, mert az én fejtegetéseimnek nem lényege
az Opus Dei, csak ennek kapcsán kezdtem el gondolkozni egy elég érdekes
kérdésen. Pontosabban az egyén és a közösség viszonyán, azon, hogy az egyes
személyek egyéniségüktől függően hogyan illeszkednek, alkalmazkodnak bizonyos
közösségekhez.
A tudomány, pl. a genetika, a pszichológia megállapítja, hogy minden
ember egyszeri és megismételhetetlen, azaz egy individuum. Nincs még egy másik
ember, akinek pontosan olyan lenne a géntérképe, a DNS-e, mint a sajátunk.
Bizonyított tény, hogy a rokonoké hasonlóságot mutathat több helyen. A
legjobban hasonlítunk genetikailag az édes testvérünkhöz, ami érthető is, mert
közös szülőktől kaptuk a génjeinket. A viselkedéstudomány vizsgálatai szerint a
tulajdonságainktól vagyunk egyediek, azaz egyéniségek. Vannak ugyan öröklött
tulajdonságaink, hajlamaink, de a tanulással és a környezet befolyása által,
azzal az ismeretanyaggal, amit hasznosítunk magunknak, formálódunk
egyéniségekké és különböző helyzetekben az egyéniségünknek megfelelően és a
tanult formák segítségével viselkedünk.
Alig kerülünk ki a piciny gyermekkor közvetlen anyai védőhálója alól
máris a társadalom öntőformájában számtalan befolyásnak, gyűjtő, összeszedő,
közösségekbe terelgető erő vonzásának, csábításának és kötelezésének vagyunk kitéve
egészen az óvodától, halálunkig.
Különböző egyesületek, csapatok próbálják a tanuláson kívül is
összefogni már az iskoláskorú gyerekeket. (úttörő, cserkész, KISZ,
különböző ifjúsági tagozatok) Aztán később felnőtt korban jönnek a különböző
pártok vagy akár civil szervezetek, klubbok, egyesületek. Mindenütt szabályok,
kritériumok vannak, szokások és korlátok közé szorítják a tagokat, olyan
tevékenységekkel, amiket egyszerre, együtt és egyformán szokás csinálni. Azt
értem, hogy minden közösségben kellenek bizonyos összeszervező, összetartó
pillérek, de a túl sok kötelező és rituális dolog az erős akaratú, erős
egyéniségű embereket taszítja. Magamról tudom, hogy bár szabálytisztelő,
úgynevezett tisztességes, hétköznapi állampolgár vagyok, mégis a túlzott
kötöttségben, sok szabály szorításában, a feleslegesnek és általam
szűklátókörűnek érzett elvek között azonnal gondolkozni kezdek a miérteken és
lázadok. Szorít a szabály, lazítási lehetőséget, kibúvót, újíthatóságot
keresek. Biztos, hogy kell a közösség, a társas élet, a közös gondolkodás, a
közös cselekvés és felelősség, de mindennek a túlzó mértékét valószínüleg sokan
elutasítják. Vannak emberek persze, akik direkt élvezik a közösség beolvasztó
erejét, "védelmét", az elbújhatok a tömegbe érzést, vannak akik
szeretik, sőt szinte igénylik a mindenkori és mindenben történő irányítást.
Mások pedig szeretnek irányítani, egy egész közösséget szervezni, kormányozni,
vezetni.
Tévedés ne essék, nincs bajom a különböző közösségekkel, néha jó
valahová tartozni, de számomra csak a laza és önkéntes odatartozás elképzelhető
az egyéniség szabad megőrzésével.
Visszatérve egy kicsit az Opus Dei-hez félelmetes, ma is létező
szabályokat említettek és nincs vagy, vagy lehet, csak muszáj. Ez nem menne
nekem. Számtalan olyan hely létezik, ahol szinte fanatikus agymosást végeznek,
az illető szinte a családját is képes ellenségnek tekinteni. (itt nem csak a
vallásra gondolok, a volt férjem egy "kereskedelmi közösség, un.
multi level marketing üzletág" tagja volt, egy idő után szinte idegenné
váltam a számára, mert szerinte, én mindent rosszul csináltam és tudtam,
mert nem nyaltam be mindent, amit ott hallott, hozzá is járult az a hely
nagyban a válásunkhoz)
A vallásokkal és egyházakkal is az az én bajom, hogy minden kötelező,
templomba vagy gyülekezetbe vagy imaházba járás, a rituálék betartása, (gyónás,
áldozás, stb. hol mi a szokás) , állandó megjelenés, együttlét, csak akkor
elfogadott tag valaki, ha mindent helyesen tesz, ugyanúgy mint a többi, nincs
benne szabadság, nincs alternatíva, mert ha másképp cselekszel megszólnak,
megítélnek. Lehet, hogy én is vallásos ember lennék, ha úgy gyakorolhatnám a
vallásomat, ahogy nekem tetszik, amikor jól esik.
Lehet, hogy ez nagyon makacs és földhözragadt gondolkodás, de ez a műsor
nagyon erős ellenérzéseket váltott ki belőlem és muszáj is volt leírni.
Én úgy érzem, hogy pont az egyéniségem, a saját képességem és az azokkal
megtalált lehetőségeim, a saját erőm, akaratom, a saját lelkiismeretem
vezethetnek engem a számomra legmegfelelőbb útra, ahol jól érzem magam, ami
nekem megfelel.
Az is igaz, hogy erre neveltek. Légy erős, igyekezz valamiben jó lenni,
légy más, tűnj ki - természetesen érdemeid alapján - valamivel a többi
közül, kerüld a nyájszellemet.
A barátságról
2009. Feb.
5, csütötök
Először magáról a kifejezésről: barátság. Mit is jelent ez a szó?
Számomra egy nagyon fontos és mély érzés kifejezése. Egy komoly érzés kifejezése.
Sajnos úgy érzem a jelenben ugyan úgy, mint sok más szavunk kicsit
értelmezését, mindennapos használatát tekintve "elkorcsosult" maga a
szó.
Azt hiszem mindenki tudja milyen kölcsönös érzésekre gondolok, amikor az
Arany és Petőfi közötti barátságot hozom fel példának. Közöttük egy mély
erkölcsi, eszmei, gondolati, emberi összekötöttség létezett. Egy erős láthatatlan
kapocs, ami akkor is működik, ha olykor távol vannak egymástól a barátok.
Számomra is ezt jelenti barátság.
A barátság mindig kölcsönös és feltétel nélküli legyen. Egy igazi jó
barát sem akkor, amikor segít a barátjának, sem akkor, amikor éppen örömet okoz
neki nem gondol arra, hogy a mérték akkora lehet, vagy legyen, amit ő már
kapott. A barát mindig meghallgat és bármennyire is furcsán hangzik a mai
rohanó világban ráér, időt szakít barátjára. A barát nem méri az időt sem,
működhet egy barátság úgy is, hogy sokáig nem látjuk egymást és mégis egy adott
időpontban olyan, mintha tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést. A jó barát
fél szavakból ért, ismeri a rezdüléseimet, hangsúlyaimat, arckifejezéseimet,
kacsintásaimat, a vidám és a szomorú arcomat egyaránt. A barát olvas a
gondolataimban és megérzi, hogy történt velem valami, akár a telefonhangomból
is tudja, hogy jelentőset akarok mondani, nem azért hívtam fel, hogy
megkérdezzem, mi újság. Nemcsak meghallgat, tanácsot is mer adni és kritizálni
is mer, mert tudja, hogy elfogadom és adott esetben én is megteszem. A barát
nem "szégyell" előttem semmit. (nem kezd lázasan rendet rakni és
átöltözni, ha közlöm hirtelen, hogy éppen arra járok, mert tudja, hogy
ismerem és elfogadom olyannak, amilyen)
Az igazi régi barátnak - akihez hasonló dolgok kötnek, amiket
leírtam és még számtalan más, amit esetleg kihagytam - olyan dolgokat és főleg
úgy tudok elmondani, mint senki másnak. Azt hiszem rólam a legjobb barátnőm
sokkal többet tud és másképpen, mint bármelyik családtagom, 25 éve barátnők
vagyunk. Ő tényleg a valaki, akit éjjel is hívhatok és fordítva és meg is
tettük már sokszor. Ez a klasszikus mély, nagy barátság. Aztán van még többféle
barátság, amik szintén tartalmazzák az összes felsorolt ismérveket csak
talán nem olyan régen és nem olyan mélyen, de ugyanolyan fontosak. (munkahelyi
barátságok, ismétlődő nyaralásban, szórakozás alkalmával szerzett barátságok,
hosszabb tanulás, tanfolyam alatt szerzett barátságok.. stb)
Most jön aztán az a kategória, ahol elcsépeltük valahol a barátság
jelentőségét. Vannak ismerősök, akiket szeretünk, jól ismerünk, jó viszonyban
vagyunk velük, de sosem érnek fel a barátság mértékéig. Mégis sokszor könnyedén
mondjuk, találkoztam egy barátommal, de közben érezzük nem pontos a
szóhasználat.
Aztán itt van a "szerelmet", azaz férfi nő
partnerkapcsolatot kifejező barátnőm, barátom szóhasználat. Ettől kiráz a
hideg. Miért nem mondjuk valakinek, a kedvesem, a párom, a társam, vagy akár a
szerelmem. Ezek a szavak kifejeznek mindent és a barátság mást jelent.
A mai modern világban, a számítógépes kapcsolatok, az internet világában
vannak virtuális barátságok, ez sem jelent idegenséget, hiszen akár fényképet
tudunk cserélni, akár kamera mellett beszélgethetünk. Egy virtuális barát is lehet
nagyon jó barát, mert a gondolati, eszmei, azonos értékrenden alapuló
felfogásbeli azonosság gyorsan kiderül. A személyesen nem ismert virtuális
baráttal is kialakulhat egy olyan kapcsolat, egy olyan érzés, hogy alig várom a
hozzám szólását, az írását, a véleményét, mert a barátomnak érzem és
fontosnak tartom.
A barátság ugyanúgy, mint más fontos emberi érzések is, a bizalmon
alapul. A bizalom az egyik legértékesebb és legfontosabb emberi érzés. Bizalom
nélkül nem érdemes élni.
Majdnem elfelejtettem a legnagyobb dolgot, az igazi barátban nem lehet
csalódni! (ha valakivel ez előfordult már, akkor az nem volt igazi barátság)
Férfiak és nők...
2009. Jan.
28, szerda
Ünnepélyesen kijelentem, hogy ellentmondok minden úgynevezett modern
nőnek, szinglinek és feministának, akik arra büszkék, hogy gond nélkül és
szívesen csinálnak mindenféle férfimunkát. (no nem mintha eddig más lett volna
a véleményem)Félreértés ne essék, nem akarok bántani és megbántani senkit, de
maradok a hagyományos felállás mellett.
Vannak nők és férfiak, női és férfi dolgok, női munkák és férfimunkák,
persze vannak átmenetek és átjárhatóság..., de azért mégis...
Nem véletlen van különbség a férfi és a női szervezet teherbírása között.
A keményfa behordása és a víz kihordása, amúgy sem tökéletes derekamnak
kész katasztrófa. Már alig tudok hajolni és a karjaimban, vállaimban is olyan
izomláz van, hogy az már inkább fájdalom. Próbálkoztam azzal, hogy egyszerre
kisebb mennyiségben utazom, de akkor se vége se hossza...
A fűtéstechnikám sem az igazi. Mivel hirtelen történt a baj, nem maradt
elég aprófa...
A baltánkat fel sem tudom emelni, nemhogy még lendíteni és vágni, közben
még fogni a fadarabot... eleget láttam apámat ezt csinálni... nem vállaltam.
Három napos tevékenységem alatt ipari mennyiségű, egy csak papírral foglalkozó
méhtelepnyi újságpapírt használtam el. (szerencse, hogy gyűjtöttem az éghetőbb
fajtát) A rekordot ma döntöttem meg, reggel nyolctól fél tizenkettőre
sikerült folyamatosan égő tüzet csinálnom. Aztán este kicsit elcsesztem, a
főzésre figyeltem és nyolckor elaludt, háromnegyed tízre sikerült újra
normálisan, most egy jó darabig még fűtök, hogy éjjel ne nagyon hűljön ki a
lakás és valószínű, hogy holnap délelőtt be is gyújtok majd mire megérkeznek...
Most éppen a hullámpapír technikával újjítottam és már öntöttem be olajat is...
Jobban szeretem, ha a párom gyújt be reggel, mielőtt elmegy és én már
csak ápolom a jól égő tüzet. Viszont neki sosem kell főzni és takarítani.
Nagyjából ennyi, a többi férfi női dolgot közösen, együtt vagy megosztva
csináljuk...
Ezek csak töredékek és csak a legnagyobb nehézségek voltak számomra, de
én maradok annál a - tudom régimódi - ténynél, hogy a férfi az legyen csak
férfi, a nő pedig legyen csak nő, mégpedig mindkettő a javából és segítsék
kölcsönösen egymást a munkában és az élet minden területén.
Volt idő, amikor kíváncsiságból egy feminista fórumon próbáltam
"beszélgetni, azaz először észre sem vettem, hogy feministák, csak nem
értettem a túlzó véleményeket és a néha szinte kézzel fogható
"férfigyűlöletet". A véleményemért (pl. a fenti is)szexistának
neveztek, továbbá nyálasnak és cukormázasnak...
Nos nevezhet engem bárki bárminek, de az élet normális egyensúlyához
bizony kell egy nő és egy férfi, most eltekintve attól, hogy milyen státuszban.
(élettárs, házastárs, barát és barátnő)
Remélem közöttetek is a legtöbben így gondoljátok.
Euridike Üzenetküldés 4
hozzászólás
A rántott hús...balfácán módra
2009. Jan.
18, vasárnap
Sokat gondolkoztam azon, hogy vannak olyan egykedvű vagy akár jámbor
emberek, akik sosem lázadnak a sorsuk ellen, vagy lázadnak csak nem mutatják.
(az anyám pl. sosem ejtette ki a száján, hogy utál és un főzni vagy háztartási
munkát végezni. Az anyák nagy többsége sosem meri kimondani, hogy vannak az
életében olyan pillanatok, amikor elegük van a gyerekből és pillanatnyilag
látni se bírják, persze ettől még imádják. Valószínűleg ragaszkodunk az elvárt
sztereotípiákhoz.)
Szóval én gyakran lázadok, persze magamban, kinek is mikor egyedül vagyok
itthon. Most leírom milyen következményekkel jár egy ilyen lázadás.
Szóval rántott húst ígértem a gyereknek sült krumplival. Délelőtt gyorsan
porszívóztam, aztán interneteztem, leveleztem, írogattam, vagyis az én kedvenc
tevékenységeimmel lébecoltam. Aztán elkezdtem mondani magamnak, ideje lenne
elkezdeni főzni, húúú de nincs kedvem hozzá.
Csak elkezdtem valahogy, de hogy.
Mi kell egy rántott húshoz?: a hús kiklopfolása, besózása, panírozása,
liszt, tojás, prézli...aztán a sütés a legvégén.
Először elő kell készíteni a hozzávalókat, a hús puhításánál szétesett a
húspuhító a kezemben, leesett a feje, aztán megcsúszott rajta az ujjam és félig
kiborult a kezemben a sótartó, össze kellett szednem a kiborult sót, ácsi –
mondtam magamnak, talán iszom egy kávét, de...a kávés doboz szélének
nekiütöttem a kávéval teli kiskanalat (ismerős?) és egy kiskanálnyi kávépor
szerteszét szóródott, oké kávé fent van, de mire összetörölgettem vizes
szivaccsal a kávétport, addig a nedű kifolyt, de elfelejtettem meginni,
elővettem (volna) a polcról a prézlit, de mellőle leborult egy odatámasztott
spagettis zacskó, természetesen nyitott, le a kőre több mint fél zacskónyi
spagetti. Tudjátok milyen azt felszedni? Nem? Akkor figyeljetek. Olyan az
egész, mint egy rafinált módon szétterített makaó pálcika csomag. Bárhonnan
mozdítod, próbálod felszedni csak pattog tovább. Végül páros lábbal ugráltam a
spagettin, hogy összetörjön és összesöpörhessem. Jaj, a kávé, kihűlt, a mikróba
vele, mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt az egész csészényi a mikró tányérján
landolt, azaz túlmelegedett és kifutott...tányér a mosogatóba be...no ekkor már
csak azért nem vágtam be magam mögött a konyha ajtaját, mert nincs neki és ugye
a családnak meg enni kell..., prézli végre az asztalon, sőt szerencsésen a
liszt és a tojás is a panírozó tányérokkal...a tojáshoz egy kis tej is kell...a
tejes dobozt - ha csak nem kupakos - elég nehéz gond nélkül kinyitni, az első
kortyok mindig valahogy nem a megfelelő helyre ömlenek, természetesen így
történt, már vártam és le is öntöttem a kezemet és egy kicsit az abroszt is,
sebaj, folyt azért tej a tojáshoz is...ez az egész akciósorozat eltartott három
negyed óráig..., innen valami csoda folytán vagy beletörődtem? … szépen leültem
az asztalhoz és kb. öt egész perc alatt bepaníroztam a hat szelet karajt.
Tanulság, ha valamit nem szívesen, nem kedvvel csinálsz éppen, akkor kár a
gőzért, de nem tudod mindig megtenni, hogy abbahagyd.
Túléltem, még nevettem is magamon, elmeséltem a páromnak, Ő is nevetett.
Nevessetek ti is rajta.
(azért ne gondolja még csak véletlenül se senki, bár ez után nem
csodálkoznék, hogy én egy kétbalkezes balfácán vagyok a konyhában... ááááá
neeem, sőt nagyon jól főzök...)
Séta a hóban
2009. Jan.
9, péntek
Fantasztikus élményben volt részem tegnap este. A fájós lába miatt már ki
tudja mióta, most először megszólalt a párom, " öltözz fel jól és menjünk
sétálni". Este fél tízkor, jól beöltözve elindultunk a kutyával sétálni. A
hőmérő -11 fokot mutatott, a levegő félelmetesen erős és tiszta volt, az égen
ragyogtak a csillagok és a lábunk alatt úgy ropogott a hó, mint
gyermekkoromban. A behavazott táj nálunk nagyon szép, mert télen is alig
látni kopasz fát, sok a fenyő, a tuja és a többi egyéb örökzöld. A magas fenyőfákra, a
különböző formájú bokrokra és az elszórtan megbújó háztetőkre telepedett
hó olyan, mintha egy gyönyörű, könnyű, fehér bunda borítaná a tájat. Nem volt
senki az utcán, csak mi. A kutya boldogan szaladgált, bohóckodott a hóban,
nagyon élvezte a késői sétát. Tettünk egy kört, ahogy nyáron is szoktuk. A
lámpák fénykörébe érve a szűz hó, a sok ezer apró kristály úgy csillogott,
mintha gyémántszőnyegen lépkedtünk volna. Beszélgetésünk folyamán a lélegzetünk
óriási felhőkként gomolygott ki a szánkon. Nagyon jól éreztük magunkat, a
gyerekkori nagy szánkózásokat emlegettük és belekiáltottunk a csendbe, mint a
gyerekek. Talán húsz percnyi séta után kipirosodott arccal és orral tértünk
haza a meleg szobába.
Miért is volt akkora élmény ez a séta?
Talán azért, mert a mellett, hogy élveztük a táj szépségét, a friss
levegőt, a havat, abban a néhány percben a hókristályok tükrében a múlt
rejtekéből ránk ragyogott a gyermekkor emléke, naivsága, szépsége.
Számvetés? Nem is tudom...
2009. Jan.
5, hétfő
Nem szoktam az év végén számvetést végezni, sem az új év elején
fogadalmat tenni, ahogy ezt sokan teszik.
Mégis ideje, hogy írjak valamit, de nem egy évről, hanem az elmúlt négy
évről. Számvetés? Nem.
Összegzés? Nem.
Nem tudom, minek nevezzem, mert amiről írni szeretnék, nem történésekről
szól, inkább az elmúlt évek lelki, gondolati, eszmei hozadéka.
Ha változás előtt állsz, a tanácsadók azt mondják készíts valami
mérlegfélét, legyen egy tiszta lapon egy pozitív és egy negatív oldal és a kettőt
összevetve vonj le valamilyen következtetést és annak szellemében dönts. Ez nem
ilyen egyszerű, mert nem tényekről van szó.
Nem nyújtom hosszúra az előzményeket, nem volt egyszerű, nem volt
küzdelemmentes az életem, de valahogy működött. A 2004. esztendő a nagy
elhatározás és a változtatás éve volt. Tudatosan, módszeresen terveztem a
változást, még nem tudtam mi lesz belőle, de tudtam változás kell. Ha változás
kell, akkor pedig csak nagyot érdemes változtatni. A karrierálomról végleg
lemondtam, ezért úgy döntöttem, akkor a magánéletre kell a hangsúlyt fektetni.
Az én életemben nagyon fontosak az érzelmek, így a szerelem is. Valamilyen
szintű társ nélkül nem tudok élni és persze természetesen az élet teljességét
keresem. A válás után volt barátom, de nem volt az igazi, nagyon szerettem én,
de éreztem valahol, hogy tévedek, nem voltam vele boldog és tudtam, hogy nem az
életem párja, nem hosszú távú a kapcsolat. Nehéz volt, de szakítottam vele.
Elkezdtem az interneten társat keresni. Ez egy külön téma, de már sokan
megírták előttem. Nagyon sok furcsa emberrel találkoztam, mire utolsóként
rátaláltunk a párommal egymásra. Az egyénisége és az intelligenciája, no meg a
sajátos humora fogott meg, de a végső döntést nagyban segítette az érzelmek
mellett, hogy elfogadta azt a másoknak elrettentőnek tűnő tényt, hogy 51 évesen
van egy későn született, tehát 11 éves kiskorú fiam. Egy másodpercig nem
gondolkoztam, amikor a párom felvetette az összeköltözést és azt, hogy ez
vidéken, Budapesten kívül lehetséges. Ez nem volt számomra tényező, alig
vártam, hogy kiléphessek a régi életemből.
A mérleg:
negatív oldal: Sokáig a negatív oldalát nem is éreztem, mert először
pihenésnek tűnt az új élet, az egyetlen, azaz inkább fő negatívum két év után
jelentkezett, a munkanélküliség miatti gyötrődés és a jövő iránti aggodalom.
Elvesztettem néhány barátnak hitt barátot, de azok nem is voltak igaziak,
mert akkor megmaradtak volna
A családom még a korábbiaknál jobban elkülönült tőlem, nem a személy,
azaz a párom miatt, hanem, mint ahogy az a köztudatban él a vidékre költözést
lejjebb csúszásnak tekintették és nem értettek vele egyet.
pozitív oldal: első a szerelem, megújít, fiatalít, lendületet ad, más
színben látjuk a világot, stb., megtaláltam azt a férfit, aki olyan mint az a
partner, akiről mint férfiről és partnerről egy elképzelés élt bennem,
aztán ott van a tény, hogy az életkorhoz (majd a végén) jöhet legalább 5
év plusz a jó levegő, a természetközeliség és a nyugodt, stresszmentes élet
miatt,
szép a környezet, a táj, élvezem a növény- és állatvilág megfigyelését,
kertes házunk van, amire mindig vágytam,
megtanultam nyugodtan élni, nincs kapkodás, rohanás, nincs áskálódás az
életemben,
az egészet összefoglalva hihetetlenül, leírhatatlanul jó érzés, hogy
egyszerűen kiléptem a múltamból és a kilépéssel azon szerencsések közé
tartozom, hogy minden rossz mögöttem is maradt. Ez nem mindenkinek sikerül. Itt
én az vagyok, aki most vagyok és olyannak ismertek és ismernek meg, amilyen
most vagyok, aki el akar fogadni az elfogad, akinek nem kellek nem érdekel. Jó
a jelenben élni, a mának élni. Itt nem cipelem a hátamon a régi életem
nehézségeivel teli hátizsákot, senkit nem érdekel, ki volt apám, anyám,
milyenek voltak, van-e testvérem, hányféle végzettségem van és hányféle munkát
végeztem már, hány ősz hajszál van a hajamban, milyen rövid a szoknyám és hány
grammot híztam a szabadság alatt...stb. Ez az érzés, hogy nem érdeklek senkit -
legalábbis én úgy érzem, hogy a megszokott irigység és rosszindulat formájában
nem - egy óriási szabadságérzést és biztonságérzetet ad. Jó, lehetséges, hogy
helyi szinten itt is pletykálhatnak, találgathatnak rólunk, mert a párom itt
régi bútordarab, de ez meg nagyon nem érdekel. Túl vagyok a mindenkinek
kényszerű megfelelés korszakán.
Kérdés egyáltalán, hogy merre billen a mérleg? Időnként rám tör és
elementáris erővel bosszant, hogy a világ úgy fordult, hogy talán végleg
elvesztettem a munkát, ami legalább olyan fontos volt nekem és még mindig
fontos, mint a család és a szerelem. (A párom, mindig gyorsan megvigasztal.)
Valamit valamiért, cserébe mi mindent kaptam, egy szóval ÉLETET. Igazi
családot, szerelmet, szenvedélyt, biztonságot, boldogságot, nyugalmat, valahová
és valakihez való tatozást, amit egész életemben kerestem. Elvi síkon,
érzelmileg, gondolatilag, eszmeileg megtaláltam a teljességet.
Lehet, hogy egy nagyon szerény, szegényes, kicsike nyugdíjjal nyakon
vágott, haszontalan, kisnyugdíjas lehetek csak majd, mint a társadalom tagja,
de mint magánember nem cserélnék senkivel, boldog és elégedett vagyok. (a
munkát kivéve, de az külön kategória)
Ez nem a 2008. esztendő, hanem négy esztendő mérlege és nem az elvégzett
és el nem végzett feladatokról szól, csak az érzéseimről és az én lényemről, az
én átalakulásomról.
Az én karácsonyom...
2009. Jan.
2, péntek
Ez most
valóban csak napló, szinte csak magamnak írom, hogy emlékezzek mindig,
pontosan, mert fontos.
Utoljára kicsi gyerekkoromban volt ilyen jó karácsonyom. Mondjuk,
ide sorolnám még a házasságaim első éveit, amikor a gyerekeim egész kicsik
voltak.
Elég nehéz megfogalmazni, hogy miért volt nagyon jó. Nem a hagyományos
értelemben véve volt nagy karácsony, hanem talán éppen azért, mert hangulatában
és az értelmét tekintve egész más volt, mint az összes többi. Nem kifejezetten
karácsonyi vágy, de nagy és régi vágy teljesült és nem kifejezetten a
karácsonyi hangulat érvényesült benne, hanem egészen más.
Minden könnyed, laza és természetes volt, nem volt semmi hagyományos,
patetikus, megszokott...
Éppen befejeztük nagyjából a felújítást, nem görcsöltünk a
fejvesztettségig a nagytakarításban, de tisztaságot és rendet tettünk a
körülményekhez képest. Nem főztem holtfáradtra magam, nem volt hagyományos
karácsonyi menü, hanem a véletlen adta a kajaötleteket. A halat megoldottuk a
falukarácsonyon, elmentünk hármasban 23-án a közös estére, halászlét kóstoltunk
és rántott halat, finom volt és beszélgettünk kicsit a barátokkal.
Másnap érkezett a nagyfiam, ő mindig itt tölti az egész karácsonyt. Az Ő
kedvéért a kocsonya fontos volt, nagyon jól sikerült, úgy elfogyott, hogy
másnap már még egy fazék készült. (kocsonyakarácsony, mondták viccesen a fiúk)
Szenteste napjára egy speciális "töltött káposzta" készült, ebből
mindenki akkor evett, amikor megéhezett.
A fiúk díszítették a fát, én csak asszisztáltam, jó hangulatban telt
az idő, addig a párom kicsit pihent. Nyolc körül volt négyesben a
gyertyagyújtás, csillagszórózás, az ajándékok már csak jelképes apróságok
voltak, csak a kis meglepik kerültek a fa alá, mert már több hiányzó dolgot
vettünk ebben az évben a kis pénzecskénk segítségével. Utána még sokáig
beszélgettünk, zenét hallgattunk.
Karácsony napján szép kényelmesen ébredtünk, (a fiúk csak dél
körül) élveztük a pihenést, ejtőzést, a jó meleg szobát, beszélgettünk és
közben kényelmesen készült a kacsasült, párolt káposztával, a zsírjában
lepirított krumplival, uborka salátával és satj mártással. A desszert
gesztenyepüré, nekem ennyire futja. A pecsenyekacsa úgy eltűnt egyszuszra, mint
a kámfor. Estére a még maradó kocsonyákból lehetett választani és némi hidegből
a hűtőszekrényből. Délután beszélgetés, internetezés, (honfoglalózni szoktunk)
tévézgetés, együtt voltam a fiaimmal és jó sokáig fent is maradtunk, hiszen a
másnapi főzésre nem kellett gondolnom.
Karácsony másnapján jött el az igazi ünneplés, az első nagy közös
karácsony. Azt "ajándékoztuk" a gyerekeinknek, hogy együtt valamennyien
egy nagy családi ebédet elköltünk a helyi kellemes kis étteremben. Csak nekünk
terítettek egy külön nagy asztalnál, nem béreltük ki, de senki nem volt rajtunk
kívül. Mindenki azt választott, amihez kedve volt és annyit evett, amennyit
kívánt.
Találkoztak már a gyerekeink, de vagy futólag, vagy néhány udvariassági
mondat erejéig, de így még nem. Kíváncsi voltam és nagyon kellemesen csalódtam.
Mint már írtam nem volt kifejezetten karácsonyi, ünnepélyes a hangulat és ez
pont így volt jó. Egy nagyon hangulatos, jókedvű, viccelődős, nevetős,
felszabadult, kényelmes hosszú ebéd volt. A párom szemmel láthatóan örömmel
feszített az asztalfőn és élvezte a családot. Nekem pedig az a régi vágyam
teljesült, hogy nagy család és igazi család vegyen körül. Már az elejétől arra
vágytam, hogy a kettőnk gyerekeivel, családként legyünk együtt. Teljesült. Hát
erre értettem az elején, hogy nem volt hagyományos karácsony és nem igazán a
karácsonyi hangulaton volt a hangsúly. A fiúk lányok együtt beszélgettek
nevetgéltek, a párom veje és a nagyfiam együtt mentek cigarettázni az
udvarra...stb. Otthon még tovább folyt az újabb kis ajándékátadás, beszélgetés,
zenehallgatás egész estig, aztán a lányok hazamentek Budapestre, mi meg szép
csendesen örültünk. Az ünnepi asztalnál megtörtént az egybekelésünk bejelentése
is. Nagyon kedvező volt a fogadtatás a lányok részéről is, így a párom minden
izgalma elülhetett. (kicsit tartott tőle, hogy mit szólnak a lányok az újabb
házasságához, mert ők nagyon modernek, a papír nélküli kapcsolat elkötelezett
hívei)
Másnap elautóztunk Budapestre, elvittük mindkét fiút, Ők az apjukhoz,
mindegyik a magáéhoz voltak hivatalosak ebédre. Mi meg meglátogattuk egy kis
karácsonyi csomaggal a párom nevelőanyját az otthonban. Itt aztán eloszlott az
utolsó csepp kételyem is, azaz az a kósza gondolat, hogy a lányok csak az apjuk
kedvéért "viselkedtek", bár már nagyon halvány volt a gondolat is.
Mesélte a mama, hogy a kisebbik lány (Ő volt az elején a nagy kritikus) azt
mondta, komolyan és őszintén belátta, hogy nálunk igazi harmónia van, szeretjük
egymást, sosincs feszültség, (mint régen a családban) és mindig jókedvűek és
nyugodtak vagyunk, Ő örül, hogy így van és megtaláltuk egymást. A kedves mama,
azzal, hogy ezt elmondta, tudtán kívül még kicsit megfejelte számomra a
karácsonyt.
HÁT ILYEN VOLT AZ ÉN KARÁCSONYOM!!!
A "boldog új év"...
2008. Dec.
30, kedd
Most vettem ki a postaládából és olvastam el a Munkaügyi Központ által
részemre elküldött
ügyfél tájékoztatót AZ "ÚT A MUNKÁHOZ"
PROGRAM jogszabályváltozásairól.
Megpróbálom visszafogni magam.
Felháborító és vérlázító!!! Jobb, ha többet nem írok róla!
Egyetlen kérdés, akkor most menjek egyenesen a temetőbe és ássam meg a
fagyos földben a síromat?
Az egészről még csak annyit, hogy úgy a sajtóban, mint a TV-ben, rádióban
a különböző nyilatkozatokban nagyon rosszul kommunikálják az egészet, olyan
sértően, általánosítóan, dehonesztálóan. Olyan alaposan elhintik a rosszul
hangzó penzumokat, kijelentéseket, hogy itthon a saját gyerekem - aki egyébként
látta és végigélte velünk az eddig (eddig?) három év nyomort - is azt
mondja, "könnyű neked anyu, csak itthon ülsz és nem csinálsz
semmit ".
Engedtessék meg csak annyi, hogy ÉN NEM adok magamnak munkát, ÉN NEM
akarok dolgozni, ÉN ZÁROM KI magam a munka világából, ÉN ÉPÍTETTEM LE
magam már kétszer is az életkor és a magas szabadság, fizetés miatt????Ki tud
ere választ adni? Senki és nem is akar!
Azt ajánlom mindenkinek, aki hasonló szituációban él, mint én (munkaügyi
szempontból) az hagyja a fenébe ezt a levelet, csak újév után bontsa fel és
töltse még vidáman a szilvesztert és újév napját!!!
Füstölgés...
2008. Dec.
15, hétfő
Ruhák,
puloverek, polok, fehérneműk és a cimkék.
Én értem,
hogy jelezni kell egy árunál, hogy miből készült, hogyan mosható és mit bír
ki...stb. Azt már kevésbé értem, hogy miért nem lehet valami jobb módszert
kitalálni a brutálisan bevarrt címkék helyett.
Én minden új
holminál először kiveszem a címkét, mert nem bírom elviselni, irritálja a
nyakamat és minden egyéb testrészemet amivel érintkezik. Nem értem, miért kell
egy finom anyagú blúzba egy hozzá képest durva, sprőd anyagból készült címkét
szintén durva vastag cérnával fulerősen bevarrni.
Ma is így
jártam, boldogan tértem haza új zsákmányommal, egy piros - fehér csíkos V
kivágású pulóverrel. Gondoltam, mielőtt kimosom kiszedem a címkét, lazán
nekiálltam. Na, de jött ám a feketeleves, kemény fél órámba került kettő darab
cimke. Még örülhetek, hogy a bosszankodás mellett nem vágtam ki a pulcsi
nyakát, könnyen megtörténhetett volna. Miért nem lehet valahogy rátűzni, vagy
egy átbújtatott cérnával odahurkolni stb., könnyen leszedhetően?
Következik
még az edénynemű: a maradvány nélkül levakarhatatlan ragasztott
márkajelzések a lábos, pohár, tányér belsején vagy kívül. Legfeljebb ráéghet.
A CORA-ban
láttam egy paraktikus megoldást, egy keményebb papírból készült szalaggal volt
átfogva az edény és azon volt minden feltüntetve.
Tudom, ez
kis dolog, de bosszantó tud lenni. Na, ezt jól leírtam!!
Kaptam vagy találtam...
2008. Nov.
25, kedd
Kaptam egy feladatot, tovább adni konkrétan nem fogom a feladatot, azt, hogy
írjak 7 különös dolgot, ami megtörtént velem, vagy jellemző rám, ha jól
értelmezem így emlékezetből.
Azért nem adom tovább, mert nagyjából ugyanazok lennének a jelöltjeim,
akik már vagy megcsinálták, vagy már mások is felkérték Őket.
- Kicsi
korom óta nem szeretem az édeset csak a sósat. A nagynénéim a névnapomra, születésnapomra
gyulai kolbászt és téliszalámit hoztak ajándékul csoki helyett.
- Ha a
szokásos különös módon eltűnik valami a családban képes vagyok addig
agyalni, visszamenni a történésekben, amíg meg nem találom.
- Vannak
barátaim, akik “ellenségből” fejlődtek baráttá.
- Olyan
szerencsés vagyok, hogy legalább két napot jelölhetnék meg az életemből
második születésnapnak.
- Fordítva
élem az életem sokkal jobban érzem magam a bőrömben, sokkal vidámabb,
felszabadultabb, bevállalósabb vagyok, mint fiatal koromban. (és persze
boldogabb)
- Számtalanszor
egyenes derékkal, pozitívra fordulva másztam ki igen nehéz és kacifántos,
akár rosszul is elsülhető ügyekből.
- Két
egészséges és nagyszerű gyereket szültem és neveltem fel annak ellenére,
hogy az első nőgyógyászom azt állította nem lehet gyerekem.
A következőt találtam.
Mit szeretnék még megtenni életemben, mire vágyom?
- Szeretnék
írni egy könyvet. (ötleteim és jegyzeteim már vannak, csak bátorságom
nincs hozzá)
- Szeretnék
még legalább egyszer visszamenni Párizsba, végigutazni a Loire völgyén,
meglátni a tengert vagy az óceánt (valamelyiket) és eljutni Erdélybe, az
őseim lakhelyére.
- Szeretnék
repülőn utazni, de nem csak utasszállítón, hanem olyan kisgépen, mint a
filmeken, csak úgy kirándulásképpen
- Nagyon
szeretnék lovagolni, egy szép lóval jó barátságban lenni.
- Szeretném,
ha a párom feleségül venne, nem tudom miért, de ez fontos nekem. (nem
szoktunk beszélni róla, de néha azt mondja, nem lehetetlen és biztos eljön
az ideje)
- Talán
előbb vagy utóbb szeretnék egy unokát ringatni, bár még elég jól megvagyok
nélküle.
- Szeretnék
még csak egy icipicit úgy igazán jól élni, gondtalanul, felhőtlenül…azt
csinálni, amihez éppen kedvem van, akár extrém, szokatlan dolgokat is.
A trükkös asszony...
2008. Okt.
30, csütörtök
Vannak
napjaim, amikor nem nagyon van kedvem ahhoz, hogy háziasszony legyek. Ez
általában olyankor van, amikor van maradék és nem kell főzni sem. Ilyenkor
egész nap nem csinálok semmit csak, amihez kedvem van. Írogatok,
internetezgetek, levelezek, olvasok, sétálok, „barátnőhöz” megyek, rendezgetem
a saját dolgaimat, esetleg kozmetikázok, stb. Nagyon el tud szaladni az idő. A
párom mindig telefonál, mikor indul, vásárlás, egyéb miatt. Innen nagyjából van
fél órától egy óráig terjedő idő a megérkezéséig. Ekkor felébredek a kis külön
világomból és villám rendrakást és helyreállítást csinálok, a lakást s a
lelkiismeretemet illetően is.
Nem nagy
kunszt, a lényeg, hogy látványos legyen. Konyha. Minden be a mosogatógépbe,
tűzhelyet és mikrót néhány pillanat alatt áttörölni. Friss kávét felkészíteni.
Egy nyalintás a vizes felmosóval. (kicsi a terület) Nappali. Egy gyors menet a
szőnyegseprűvel, ahol a papok táncolnak, TV képernyőjéről letörölni a minden
nap rászálló kilónyi port, egyenesre állítani a fogas alatt a cipőket,
összerázni a kis asztalon az újságokat, szemüveg, toll és távirányító kézügyben
legyen, (neki) a fotelokon megigazítani a huzatokat. A speizban és a
fürdőszobában ne égjen véletlenül a villany, ja és szintén véletlenül a csap a
kádnál ne zuhanyos üzemmódban maradjon. Ezután még ki kell nyitni a nagykaput.
Röpke fél óra sincs az egész. Végül egy kis felfrissülés, és egy csepp olcsó
Avon parfüm a vállgödörbe. Jöhet a drága ember, csak „ártatlan képpel” kell
ülni a számítógép előtt és Ő mikor a nappaliba lép mindent rendben talál. És
persze úgy is van!
Most aztán
adtam némi támadási felületet, de nem baj.
Vannak
persze olyan napok, amikor teljesen normális és szokványos htb. tudok lenni.
Bevásárolok már reggel, akár háromszor megy a mosógép egymás után, kétfélét
főzök és porszívózok egyszerre, a pókhálók sem menekülnek és a portörlés sem
marad el. Sőt képes vagyok még az udvaron is söpörni.
Szerencsére
a párom nagyon bölcs ember és már az elején rögtön rájött, hogy periódikusan
csinálom a dolgokat, így hat rám a munkanélküliség. Sosem szól semmiért, mindig
kivárja, amíg a saját tempóm szerint megcsinálom az adódó feladatokat. Azt
mondja, nem azért vagyok itthon, hogy átképezzem magam rend és tisztaságmániás,
lassan besavanyodó otthonülővé.
Nekem van a
státuszomra egy saját szavam, kényszerháztartásbeli. (a kényszervállalkozó után
szabadon)
Ha valakinek
kicsit bántja a szemét, hogy milyen kis haszontalan vagyok, ez egy kis
karcolat, de igazságtartalommal.
A szülő...
2008. Okt.
27, hétfő
Hallottam valahol, hogy a földön a legkülönösebb, leggyámoltalanabb,
legvédtelenebb, legkényesebb stb. - találnék még leg-eket ha keresnék -
állatfaj az ember, ezen belül aztán még külön kategória a szülő. Miért is
mondom ezt?
Gimnazista gyermekem remekül kihasználva a benne rejlő lehetőségeket,
most kétlaki. Ahhoz viszonyítva, hogy mi éppen az előnyösebb számára, hol az
apjánál alszik, hol itthon, ez nagyjából fele fele arány. Közben piszkosul jól
szervezi a dolgait.
A szülő meg, különösen az anya, azaz én, akaratomon kívül is
"kényeztetem", most meg pláne szünet van és itthon van.
Reggelire, ami nagyjából fél 12, tejszínhabos kapucsinó, pár napja éppen
vajas zsemle pácolt olajos hering, ebédre, amihez kedve van, amit szeret,
vacsora, hamburger hármasával, négyesével, de házi, mindenféle finomsággal,
extrával, vagy ha megfelel a déli maradék, közben többször az elmaradhatatlan
csoki, délelőtt tőlem, délután meg a párom hoz neki, na és persze light cola és
ice tea (fuj) plusz még ásványvíz. Ez az étkezés.
Van más is! Erőt veszek magamon és minden belső tiltakozásom ellenére
együtt nézünk a számítógépre letöltött olyan filmeket, napi 2, vagy 3, amik
igazán nem az én stílusomat képviselik, és a tévé-ben is az általa kedvelt
csatornák, műsorok mennek, azért, hogy együtt legyünk, pluszban a bohóckodásait
is rászólás nélkül elviselem és még nevetek is rajta.
A párommal együtt egyáltalán nem értünk egyet ezzel a
módszerrel, a kényeztetős neveléssel és nem is így neveltük eddig a
gyermekeinket. Talán nálam abból fakad az egész, hogy nem volt a
"kicsi" még ennyire önállóan és rendszeresen távol tőlem. Most
jöttem rá, pedig eddig is tudtam, hogy nagyon felnőtt már és nagyon önálló. Még
sok mindenre meg kell tanítanom a helyes utat illetően, még nem erőltetve, de
terelni akarom.
Szerencsére mostanság többször tapasztaltam, hogy azért ragadt valami és
nem teljesen hiába beszéltem (néha ezt érzi a szülő) egész eddigi életében.
Valószínűleg neki is tudat alatt hiányzik az anyu, mert ha itthon van
sokkal kedvesebb és tisztelettudóbb, mint eddig. Na, nem kell félteni, az
apjánál sincs rossz dolga, Ő is a kedvében jár és ott is azokban a napokban a
"luxus"-t kapja. Nagy játékos - szokta erre mondani viccesen a párom.
Szülőnek, főleg jó szülőnek lenni nem kis feladat. Azt mondja a párom,
hogy ha a gyerekeimről van szó akkor "oroszlános" is tudok lenni,
védem Őket és ez neki nagyon tetszik, mert jó anyának tart. Ez egy szép és
sokat jelentő bók.
Optimizmus...? Meddig...?
2008. Okt.
17, péntek
A címben feltett kérdés csak azért nem
helytálló, mert a bőrömből nem tudok és nem is akarok kibújni. Ha kudarc is ér,
másnap már újra otimista vagyok.
Kudarc! vagy Kudarc? Lehet méregetni, vizsgálgatni a szavak súlyát. Minden nézőpont kérdése, ez bölcs
látásmód.
Először is az interneten nem jelezték, hogy ez félállás, 4 óra. Másodszor
nem megfelelő a végzettségem, akkor miért hívtak be, annak ellenére, hogy
állítólag sokan jelentkeztek? Ha fel is vennének, 55 évesen iskolába kéne még
járni. Mondjuk ez nem gond, de egy négyórás munkáért? És ott van az utiköltség,
kb. 15.000-Ft a bérlet, közalkalmazottak esetén csak adható a kedvezmény. Nem
hiszem, hogy ennyi fizetés mellé ennyi utazási költséget vállalnának.
Ja, a fizetés? BRUTTÓ 45.000-Ft. Félelmetes, hogy ebből mennyi lesz a
nettó. (a segélyem talán még több is) Én valószínüleg tévedésben élek, azt
hittem, hogy a minimálbér bármilyen munkáért kijár. Hülye vagyok. Nem hittem
volna, hogy lehet embereket bármennyi munkadőben is havi kb. 30.000-Ft-ért
dolgoztatni. Ha ugyanazt a munkát, amit ott elvárnak magánúton csinálnám valami
gazdag embernek, az a többszöröse lenne. Szolgálati idő? Így lassan gyűlik. (A
6 órás már normálnak számít, vagyis egy nap az egy nap)
Jövő hét elején értesítenek ... miről? Nyugodtan szólhattak volna most
is, hiszen egyértelműen nem felelek meg.
Szóval a mérleg negatív oldala kész.
Mi a pozitívum?
A nagyon lassan növekvő szolgálati idő? Talán az, hogy nem itthon múlatom
az időt és emberek között vagyok? Az élvégzett iskolát máshol is tudnám
hasznosítani, de biztos vissza kell fizetni felmondás esetén. Elfogyott!
Most telefonált a párom, csak "tévé nyelven" sípolva tudnám
leírni, hogy mit mondott. ("Maradsz itthon ennyi pénzért és főtt kajánk,
tiszta ruhánk, nyugodt hátterünk kényelmesen van")
Most rengeteg rossz hangzású és értelmű, haragos kérdést tudnék feltenni,
de csak egyet kérdezek.
HÁT MILYEN ORSZÁGBAN ÉLÜNK????
Húúúúúúúúúúú, de izgulok!
2008. Okt.
15, szerda
Kéretik midenki, aki látogat és akit látogatok, akik szeretnek és akik csak úgy el vannak velem vagy nálam, hogy erősen drukkoljon nekem.
Az a ritka esemény következett be, hogy egyik álláspályázatomra válasz,
azaz meghallgatási igény érkezett. Hú, de hivatalos lettem.
Szóval, pénteken reggel 9-re jelenésem van.
Ez lesz az első alkalom, hogy új ruhában mehetek és nem fogom úgy érezni
magam, hogy kopott vagyok és messziről lerí a munkanélküliség rólam,
mert még külsőre is ódivatú vagyok. (végre vettem egy
"kosztümöt", nem igazi kosztüm, csak egy sötét szoknya és egy vagány
"zakó", vagyis felső, még a fiam, a kicsi is megdicsérte)
Erre a munkára igazán vágyom, vagyis ahogy valakinél olvastam, akarom,
meg fogom szerezni...!!! Ez nem olyan munka, amit csak a pénzért, a muszájért
vállalnék el, hanem szociális munka, a végzettségemnek megfelelő, amit szívesen
csinálnék és közel!!!! van. Túl jó, túl kecsegtető, túl kívánatos számomra.
Itt jön az, ami a természetemben jó, de nem biztos, hogy jó. Már úgy
örülök és repkedek, olyan optimista vagyok, hogy az túlzás. Úgy reménykedem,
pedig ez még csak 50 vagy már 50%. Pont ugyanannyi az esélye annak, hogy
sikerül, mint annak, hogy nem sikerül. Ennek ellenére reménykedni muszáj!!!
Bár tudnám, hogy mit kéne tennem a siker érdekében! Biztos nem jó,
ha érzik, hogy annyira fontos nekem...
Van egy volt kolléganőm, aki dolgozott ott. Beszélgettem vele és jó
véleménye van a helyről, azt mondja, ha bejutnék, nyugdíjas állás lenne.
Ja, nem is mondtam, hogy miről van szó. Szentendrén van egy Gondozási
Központ és "szociális gondozót" keresnek. Nem idősek otthona, vagy
szociális otthon, hanem olyan, mint egy napközi, vagy óvoda, csak időseknek.
Tehát bejárókról van szó és nem nagyon öreg és nagyon beteg emberekről. Van
otthonuk, családjuk, csak nappali felügyelet és elfoglaltság kell.
Ha ezt megcsípem, abból "pezsgőzés" lesz!
Gondoljatok csak bele, az elmúlt nyáron még hárman éltünk 40.000,-Ft-ból
és a gyerekek segítségéből és csak nőtt az adósság halom. Azóta 1. a
párom talált állást, 2. elkezdett csepegni, bár bonyolult módon, harc és
rengeteg idegeskedés árán az örökségem, (ezért lassan el merjük kezdeni a
felújítást és a gyerek sem "szégyenkezik a suliban a kínai
cuccokban", a tinik ilyenek) és a 3. lenne az állásom. Ugye három a
magyar igazság!!??
Tényleg igaz lenne, ha egyszer elindul a dolog. Akkor 60 éves koromig még
öt évet dolgozhatnék és összejönne a kötelező 38 év szolgálati idő.
Drukkoljunk együtt! Köszönöm!
Gondolatok, cím nélkül
2008. Szept. 16, kedd
Talán egy hete tépelődöm már azon, hogy írhatok-e még az én nagy
gondomról, ami nem hagy nyugodni. Szabad-e még erről írnom, elbírja e még az
engem olvasó néhány ember türelme a gondolataimat. Próbálok menekülni, úgy
csinálni mintha nem létezne ez a gond, de követ mindenhová, mint egy árnyék,
bármennyire is igyekszem megpróbálok nem túl sokat törődni vele, de nem megy.
Azt hiszem már mindenki sejti, nem, tudja, hogy a munkanélküliségről van szó.
Vannak nyugodtabb periódusok, amikor egész jól viselem és optimista
vagyok. Aztán jön a rossz időszak. Mint a reménytelen szerelmes, mint az
öngyilkosjelölt, úgy érzem nem tudok munka nélkül élni.
A legelején hallgatva a páromra még élveztem a megváltozott környezetet,
az évszakok és a táj szépségét, az új embereket, a megérdemelt pihenést, hogy
azt teszem, ami jól esik és természetesen hittem benne, hogy találok munkát.
(Négy év alatt kétszer volt munkám, egyszer három hónapig félállásban,
egyszer hat hónapig normálisan. De, mint tudjuk minden cégre előbb utóbb rájön
az átszervezés, leépítés és akkor ki megy, a legújabban jött és az öreg)
Tudom, hogy az is egy feladat, hogy itthon rendben legyen minden és
amikor a távollevők hazajönnek akkor minden a kedvükre, a kezük ügyébe, eléjük
kerüljön és tiszta legyen a ruha, finom legyen az étel …és mindezt egy kedves,
aranyos, jókedvű, mosolygós, türelmes anyuka és élettárs tegye. A főnök
hülyeségén szörnyűködjek, az osztálytársak bunkóságán és a favicceken
nevessek….Ez rendben is van, mert szeretem őket, de ezt én megteszem akkor is,
ha közben én is dolgozom és nem érzem magam haszontalannak.
Szégyellem kimondani!, kimondhatom?, unatkozom. Akkor is unatkozom, ha
csinálok valamit. Hülye paradoxon és eléggé érthetetlen, de így van. Én azért
értem, azért érzek így, mert nem elégít ki, hogy évek óta semmi más nem vagyok,
mint házi tündér. Nem beszélve arról, hogy milyen nehézkesen, úgy értem mekkora
lelki erőfeszítéssel csinálom, mert már utálom. (Eleinte élveztem a főzést,
mert bár sosem szerettem főzni, sok újdonságot kipróbáltam és a párom nagyon
dicséri és igazi élvezettel eszi a főztömet.) A lakást
sem tudom már annyiszor átalakítgatni, szépítgetni, kifogytam az
ötletekből.
Szeretetteljes környezetben élek, imád a párom, de egész nap magányos
vagyok. Tudom, hogy estére fáradt meg is értem, hogy napi problémájának
elmondásán kívül már másra nincs ereje se, kedve se. Sajnos én erősen társas
lény vagyok és élénk, beszédes típus. (anyám pl. annyira magának való volt,
hogy alig várta, hogy a család szétszéledjen és ő nyugodtan háziasszonykodhasson.)
Egy munkahely a munka mellett társadalmi érintkezés és “társasági élet”
színtere is. Mindezek mellett a legrosszabb az, hogy ha csak egy zoknit, egy
harisnyát, vagy egy fehérneműt veszek magamnak, csak amit muszáj, akkor is azt
érzem, hogy nem én dolgoztam meg a rávalóért. Nem tudom elviselni, hogy én nem
teszek hozzá munkáért kapott keresettel a családi költségvetéshez. (sokszor
hallom elemzők szájából, hogy generációk nőnek már úgy fel, hogy nem látják a
szüleiket dolgozni menni)Én még mindennapi becsületes munkára szocializálódtam,
így nőttem fel és így éltem, így vagyok összerakva. Nem mindig végeztem olyam
munkát, amit szerettem is, de tényleg sosem volt olyan, hogy nem szívesen
jártam be, vagy inkább otthon maradtam volna. Egyszerűen természetes volt,
ritmus volt benne.
Aztán van ám még valami. A rokonok, az ismerősök még a barátok is. Nem
szoktam panaszkodni (akkor már inkább itt névtelenül) tehát ők is úgy tesznek,
mintha nem érdekelné őket, de a hangjukban, az arcukon ott van a néma
sajnálkozás. Ez dühít. Van egy másik hozzáállás is, a nem létezik, hogy nincs
munka csak keresni kell álláspont. Az a hitetlenkedő, aki azt érezteti veled,
hogy élhetetlen, lusta, ügyetlen vagy, mindenki talál, csak Te nem. A harmadik
fajta pedig azt gondolja a hátad mögött, hogy játszod az eszed és nem is akarsz
dolgozni. (jaj de megijedtem, kopog a harkály a tetőn)
Van még valami, de ezt már csak megsúgom. A 15 éves fiam, aki mentségére
szólva még éretlen és hála az örökségnek, most mindent megkap, valószínűleg
szégyell. Jó gimnáziumba került és sok budai, belvárosi tehetős szülőkkel bíró
osztálytársa van. Így mondta, “aztán a szülőin ne villogjál ezzel a
munkanélküliséggel”. (a papírjaim alapján ugye kértem az ingyen étkezést és az
ingyen tankönyvet, ami jár az jár.)
Az én vegyes érzéseim alapvető mozgatórugója pedig a félelem. A jövőtől
való félelem. Az attól való félelem, hogy amikor már tényleg beteg és öreg
leszek, akkor nem tudok majd magamon segíteni, mert az utolsó évek hiányosságai
miatt nem kapom meg a ledolgozott éveim után engem megillető emberléptékű
nyugdíjat. Megéltünk itt elég sok csúfságot az utóbbi időben, de nagyon félek
az időskori nélkülözéstől, az igazi szegénységtől.
(Megszakad a szívem, amikor látom a vacak kabátot fázósan magukon
összehúzó öregeket, az egyik kezük kesztyű híján a zsebben, a másikkal a
szánalmasan üres szatyrot markolva, megadóan bandukolnak a boltba, amikor
reszkető kézzel kotornak a agyonnyűtt pénztárca alján az apró után kutatva a
pénztárnál, a mindennapi betevőt kifizetve és közben azt magyarázzák a
másiknak, hogy csak dél felé fűtenek be és korán fekszenek, mert az ágyban nem
fáznak. Hát ezt nem akarom.)
Ha már belejöttem, akkor folytatom más témával. Tényleg reménytelen
munkát találni 50 éves kor felett. Most már gyűjtöm a visszautasító leveleket
és e-maileket, a telefonbeszélgetéseket meg nem is tudom dokumentálni. Van
tapasztalatom, úgy érzem, hogy nem véletlen, hogy nem sikerül soha, hogy
minden, ami történik szándékos, direkt nem akarnak felvenni az én
korosztályomból senkit sehová, a végén mindig van kifogás. Előfordul, hogy azt
hiszed sínen vagy, fel tudsz mutatni mindent, ami szükséges és buzgón
bólogatnak, egy darabig, aztán jön a hideg zuhany, ugyan nem volt benne az
álláshirdetésben, de kéne még OKJ-s fedettpályás kalaplengetésből bizonyítvány,
mert az ami önnek van tulajdonképpen jó lenne, de mégse és Y kategóriás
repülőgép vezetői jogosítvány, ha pedig véletlenül ez is van akkor X kategóriás
és nem kalap, hanem sapkalengetés. Ilyenkor szoktam rájönni, hogy az egész
meghallgatás már csak pro forma arról szól, hogy miért ne vegyenek fel. Az
ember egy idő után pontosan érzi, hogy mikor fordul át a beszélgetés teljes
érdektelenségbe. Majd felhívjuk, majd értesítjük…Aztán a levél úgy kezdődik,
hogy az összes körülményt figyelembe véve…A párom találóan mondta, hogy két
körülmény erősen hátrányos helyzetűvé tesz, súlyosbító körülmény, 55 éves
vagyok és a lakhelyem. (köztisztviselőnek és közalkalmazottnak kötelező utazási
költséget fizetni, de nem akarnak) Ezzel szemben van egy elég vaskos
ellentmondás, számtalanszor elhangzik, hogy sajnálatos módon sokan idő előtt
elmennek nyugdíjba, ezt nem kéne engedni, sőt emelni kéne a nyugdíjkorhatárt.
HÉ nagyokosok, én itt vagyok és nem nyugdíjba menni akarok, dolgozni akarok,
egészséges vagyok és bírnám még, sőt szeretném. Ez minden vágyam, anyagi és
minden más egyéni okból is.
Extrakifogás még a túlképzettség is és nem utolsó a sorban az, hogy annyi
fizetést és szabadságot, ami jár nem tudunk adni. 22-es csapdája, mókuskerék.
(Tudom, hogy aki olvas, annak a fejében záporoznak most az ötletek, de sokat
kipróbáltam és van rá válaszom.)
Van még valami. Irigy is vagyok ráadásul. A nyugdíjasokra! Tévedés, nincs
velük semmi bajom!
Csak az, aki csak két évvel is fiatalabb nálam, ugyanazzal a
végzettséggel és munkakörrel normális nyugdíjjal tud most elmenni, olyannal
amiről én nem is álmodhatok. Sőt, aki már nyugdíjas, ha kedve vagy szüksége úgy
kívánja talál munkát, előnnyel alkalmazzák velem szemben, mert másak a
feltételek. Erről persze mi nem tehetünk, sem a szerencsés nyugdíjas sem én. Ne
vessetek rám követ, de hogy ne érezzem igazságtalannak, hogy a nyugdíja mellett
valaki még azon a helyen ahol egy munkanélküli dolgozhatna még egyszer annyit
megkeres, a nyugdíj mellé. A páromnak egy munkatársa a 100.000,-Ft nyugdíja
mellett annyit kap, mint a párom, mert otthon unatkozna és ha valamit csinálni
kell, akkor meg röhög, hogy ő ugyan nem strapálja magát, mert ugyan már, ha őt
esetleg kirúgják, ott a nyugdíj. És a munkáltató ezt simán tűri, mert plusz egy
személy és olcsóbb, mint a másik. Pedig egy here. Mások meg örülnének, ha
dolgozhatnának és megbecsülnék magukat. Piszok egy helyzet, undorító az egész
rendszer, ami a munkavállalás körül kialakult. (az igazság kedvéért leírom,
hogy van sok szerencsétlen kisnyugdíjas, aki bizony megszorításokkal él, de nem
ők azok, akik plusz munkához jutnak.)
Sajnálom én nagyon a fiatal munkanélkülieket is! Nekik viszont velünk
szemben van még idő az életükben bőven, hogy változtassanak, kialakítsanak
valamit maguknak. Meg addig amíg eljár felettük is az idő, változik a rendszer,
más lesz a nyugdíj helyébe is…De mi mit tehetünk már, mi ebbe a helyzetbe
születtünk, nekünk most kéne valahogy megváltani a továbbiakra az elmúlt éveink
munkáját.
Van még a tarsolyomban olyasmi is, amit már alig merek leírni. Úgy érzem
szeretnék még egy kicsit élni. Biztos tudjátok, hogy mire gondolok. Szeretnék
még szórakozni, utazni, mozgolódni egy kicsit. Nem vagyok még öreg, még annyira
sem, amennyit az éveim száma sejtet. Még viszket a talpam, még bizsereg bennem
az újdonság utáni vágy, még élvezem, ha csinosan felöltözhetek, néha jól esik
egy szolid smink, egy friss frizura, még tudom élvezni az elismerő
tekinteteket, még (már nem sokáig) fel tudnak nézni, ha belépek egy terembe,
még észrevesznek…ez hiányzik. “De, aki nem dolgozik, ne is egyék” Ki a fenét
érdekel mindez már úgy 65, 70 felé, de most még igen. Azért ne mondjátok el
senkinek.
Tudom, azért lógatom már napok óta az orromat, mert a gyerek nem mindig
alszik itthon az új suli miatt, mert most azt érzem, hogy hirtelen csak a
szegény kis munkanélküli, öregecske anyuka lettem, akit kicsit titkolni kell.
Pedig egész nyáron olyan jó volt. Sokat voltunk együtt, rengeteget dumáltunk,
sokat nevettünk, nagyon közel voltunk egymástól. Most hirtelen kisgyerekből a
fiam a “nagymenő” gimnazista lett. Nagyon jóképű fiú és okos is, de Ő ezt nem
tudja. Félt az új iskolától, az idegenségtől, a beilleszkedéstől. (Sokat
kínlódott a régi osztálytársakkal is, mert a jó tanulósága miatt állandóan
stréberséggel vádolták, piszkálták. Ezért aztán túl sok csibészséget is
vállalt, ami meg a tanároknál volt érthetetlen.) Váratlanul jól sikerült a
beilleszkedés. Csüngenek rajta a lányok. Ez neki szokatlan, de hízelgő. (néhány
nap után mesélte, hogy a csajok szerint trendi az öltözködése, szépek a szemei
és jó segge van, és elnevezték Rómeónak, áááá…) Remélem, hogy a hirtelen “menő”
gimnazista vagyok érzés csak átmeneti, nem fog a tanulás rovására menni és
tőlem sem fog eltávolodni és főleg őszinte marad. Elég sok most a kihívás és az
ő természetével elég nehéz csak a pozitívokat kiválasztani.
( A párom, bár nem az édesapja, de valósággal büszkén és férfiszemmel
kajánul mosolyog a bajsza alatt, vele utazik többször és Ő látja a helyzetet.)
Jó hosszan írtam, ez inkább naplószerű, csak a jelenlegi gondolataim és
érzéseim. Pont ezek miatt nem írtam most már régóta másféle bejegyzést
Ne legyen túl kerek a világ...
2008. Szept. 1, hétfő
Kicsit sűrű lett a hétvégénk.
Elsőnek péntek este felmondta a szolgálatot a villany boyler. Elfogyott a meleg víz. A párom megbeszélte a kollégákkal, hogy szabadnapot vesz ki és az üzletből ők, ha végeztek kihoznak egy boylert. (szerencsére úgyis ott vettünk volna, csak egy hónappal később a felújításkor) Az egyik szomszéd vízvezeték szerelő, a párom meg megoldja az elektromos részét a szerelésnek.
Ha már itthon maradt a szombat délelőttöt pedig azzal töltöttük volna, hogy kocsival együtt elmegyünk bevásárolni még egy két hiányzó dolgot a gyereknek a sulihoz és bejelentkeztünk Szentendrére az optikushoz, hogy a szemüveg is legyen végre. Felkerekedtünk és elmentünk a szemközti faluba bevásárolni. Leparkoltunk, mi a gyerekkel be az üzletbe, a párom olvasott a kocsiban. Közben az útba eső húsboltba is betértem. Cipővel, nadrággal, füzetbekötővel és több kiló nyershússal felpakolva, fellélegezve beültünk a kocsiba és nem indult az "új" autó. Jó dolog a mobiltelefon. Szerviz, adatok felvétele, ígéret, hogy egy óra múlva ott a szerelő. Várunk. Szinte majdnem az óra elteltével a párom csak úgy rápróbált és a nyavalyás beindult. Újabb telefon, köszi a szerelőt, megy az autó, majd hétfőn úgyis betér a szervizbe. "Pofátlanul" még kétszer meg mertünk állni, de baj nélkül hazaértünk. Nem állt be az autóval a helyére a párom, mert ugye jöttek a kollégák a boylerrel. Időközben boyler szerencsésen beszerelve, melegszik a víz.
Délután ki kellett menni valakiért a révhez kocsival. Na, mi történt? Megint nem indult a kis huncut. Közben azért már mindentudó szomszédok és haverok fejüket összedugva kiderítették, hogy nincs az autónak semmi komoly baja csak az inmobilaizer (lehet, hogy nem így írják) zavarodott meg és az blokkolja az indítást. Nosza újra telefon a szerviznek, kijött egy szerelő "sárga angyal" és a végső konklúzió az lett, hogy hétfő reggel 8-ra jön a tréler és irány a szerviz. Semmi gond, garanciális, nem kerül semmibe, csak a kis izgalom. Az autóval együtt a párom is beér időben a tréler kocsival a munkahelyére, mert ott van a közelben.
Így az autó a vasárnapot a kapu előtt töltötte. (persze gondolom a párom kicsit "szégyellte" a kíváncsiskodók előtt, hogy máris baj van a végre megszerzett autóval, meg aztán egy kis faluban esemény,ha a főutcán végighajt egy tréler XY új autójával a hátán)
A vasárnap viszonylag békésen telt, időnként beült a drágám az autóba, hogy hátha bolondot csinál újra belőlünk, de nem.
Azért estére még sikerült egy kicsi hab a tortára vagy pontocska az í-re. Zuhanyozás után gyanútlanul jöttem ki a fürdőszobából és puff, leszakadt a nappaliban egy polc. Egy olyan polc, ami az odavalókon kívül is tele volt még minden vacakkal, mert odatettünk időnként ideiglenesen mindent, hogy "jó majd elteszem". Szóval a mindenféle vacak és nem vacak szerteszét gurult a nappaliban. Én ott álltam egy szál törülközőben és jó időbe telt mire mindent összeszedtem. A párom bölcsen leszólt az emeletről, "gyorsan gyere fel, feküdjünk mindketten az ágyba, mert most már nem igen kéne még történni valaminek."
Ma reggel az autó elment, a polcon lévő holmikat átmenetileg másfelé szortíroztam, kiporszívóztam és várom, hogy estére rendeződjenek a sorok.
Az erkölcsről, az illemről szabadon
2008. Aug. 15, péntek
Ez az írás szintén felkérésre születik, egy barátom kíváncsi a gondolataimra. Nehéz erkölcsről, illemről írni, mert nem teljesen pontosan megfogható fogalmak, érezni kell a lényeget és természetesen nem érezzük egyformán. Azért is nehéz, mert nem érzem magam igazán erre hivatottnak, már csak azért sem, mert eléggé szabadon gondolkodom és az erkölcs, illem kérdését is úgy értelmezem, hogy a saját magam által elfogadott normák szerint élek, a határaimat magam szabom.
Úgy döntöttem, hogy a hivatalos megállapítások felől közelítek az én véleményemhez.
Megnéztem a Larousse-ban a pontos meghatározásokat.
„Az erkölcs a társadalmi tudat egyik formája, mely a közvélemény ereje által alátámasztott, általánosan elismert magatartási formákban, követelményekben fejeződik ki. Személytelen eredetű parancsolatok formájában megalapozza az emberi élet és cselekvés mikéntjét.
Az illem a társadalmi érintkezés, jó modor, az udvariasság szabályainak összessége.
Az etikett a társadalmi érintkezési formák megmerevedett rendszere, viselkedési szabályok összessége, általában előkelő társaságra vonatkozóan. (pl. az angol királyi udvar szabályai, az már etikett és kötelező)
A hivatalos meghatározásokat tekintve is feltűnik a fokozatosság, a pontosodás, a szigorodás.”
Azt hiszem az illem és erkölcs szó puszta megemlítése a fiatalokból azért váltja ki a régimódi kifejezést, mert túlságosan merevnek és szigorúnak tűnik, nincs lefordítva a hétköznapi nyelvre, a mindennapi élet nyelvére. Ha úgy mondom szokás vagy hagyomány már nem is hangzik olyan merevnek. Minden ember a magánéletéből, a gyermekkorából hoz magával egy önkéntelenül elsajátított szokásrendszert, aztán ahogy tágul a világa egyre több új szokást, új elvárást tanul mellé. (pl. a kisgyerek természetesnek tartja, hogy ha a nagypapa beszél Ő nem szól bele, megszokta, nem érzi illemszabálynak, pedig az idősebb iránti tiszteletet fejezi ki, ugyanez a kisgyerek a suliban már megtanulja, hogy mondjuk a tanító néninek még csókolom-ot köszön, de az igazgató úrnak a Jó napit kívánok! köszöntés jár, mert ez a szokás abban a suliban. Később pedig felnőttként elsajátítja, hogy a hozzá milyen közel álló emberekkel hogyan kell viselkedni és mi a szokás a baráti vagy a hivatalos társaságban)
Az apám számomra nagyon világosan és érthetően elmagyarázta egy ügyes mondattal, hogy hogyan nem történhet nagy baj az illem terén. "élj úgy, hogy este minden nap a saját erkölcsi normáid szerint nyugodt lelkiismerettel tudj a tükörbe nézni és úgy érezd, hogy nem léptél ki önmagadból."
A régimódiság érzésének másik oka az erkölcsök változása, az idő haladtával a szigorú vagy inkább régi szabályok fellazulása. Van aki, egyéni stílusát tekintve is nyitottabb és könnyen követi a változásokat, van aki pedig ragaszkodik a merevebb szabályokhoz. Ennek ellenére tulajdonképpen nagyjából ugyanolyan normák szerint élünk valamennyien egy kicsit egyénített változatra, személyesre alakítva.
A fellazuláshoz még hozzátartoznak az életmód, a stílus változásai, a társadalom követelményeinek változásai, a folyamatos fejlődés és a felgyorsuló idő.
(Egy saját példa: amikor még nagyon fiatal voltam, nem illett az utcán csókolózni, anyukám mindig mondta, ha ilyet látott, aztán én sem tettem sokáig, aztán eljött az az idő, amikor úgy gondoltam, ha az a csók nem túl kihívó, nem túl feltűnő, akkor miért ne és ez a mai napig megvan bennem, ha kedves szolid szerelmesek csókot váltanak az nem zavar, de ha majd felfalják és fogdossák egymást az már zavaró, ezzel az egyszerű példával csak a saját tűréshatár automatikus kifejlődését próbálom példázni, és így van ez mindenféle területén az életnek)
A fiamra is rá szoktam néha bizonyítani, hogy a régimódinak nevezett magatartási szabály szerint cselekedett automatikusan, mert így érezte helyesnek. Ha elmegy valahová csak ennyit szoktam mondani, úgy viselkedj, hogy ne kelljen szégyellnem magam miattad és ne keveredj bajba. Lehet vagánykodni, bohóckodni, vidáman szórakozni, de létezik határ. Oké, Mutter tudom,mi a pálya! - ennyit szokott mondani. Vagány kis krapek, de sokszor megkérdezi, hogy szerintem hogy viselkedjen, mit csináljon. Sosem prédikáltam neki. Viszont én is meg szoktam kérdezni, milyen legyek, ha idejönnek az osztálytársai, hogy ne legyek ciki neki. Így összeegyeztetjük szépen a szokásost, a hagyományost a fiatalos trendivel.
Ennyit tudtam én az illemről és az erkölcsről összehozni. Valamennyiünkben van egy hozott érzék, egy tanult elsajátított, másolt szint, nem kell vele túl sokat foglalkozni, de nem is lehet nagy baj.
(persze külön téma a hiányosan és rosszul szocializálódott, a családi példa nélkül hánykolódó emberek helyzete, viszonya az illemhez)
Küldte: Euridike
Üzenetküldés | 5
hozzászólás
Nem szeretnék dicsekedni, csak újságolni.
Aki még nem látott meglett férfiembert gyermekként örülni, annak látnia kéne a páromat, az Ő határtalan örömét.
2008. augusztus 13. nagy nap az életünkben, újra autótulajdonosok lettünk, ami részemről így nem is egészen igaz, mert én sosem voltam az. Átvettük a párom által oly régen áhított autót. Ragaszkodott hozzá. hogy együtt menjünk, ezért én a megfelelő időpontban odautaztam hozzá, Ő meg elkéredzkedett előbb. (A munkahelye szomszédságában van az autószalon) Ahogy, mint hozzáértő mondja, alsó középkategóriás autó, Chevrolet Lacetti névre hallgat és metálszürke, de valami speciális neve van a színének. Másfél éves és csak 37.000 km van benne és mindenféle extrával rendelkezik. Tényleg nagyon szép, hibátlan, szinte új az autó, nagyon kényelmes és szép csendesen megy, én mint autó és jogosítvány nélküli nő ennyit tudok mondani. A párom legalább százszor elmondta már, hogy ugye milyen szép az autónk, mennyi mindent tud, milyen jól megy, megcsodálta a motort, minden fedve van nem lehet csak úgy hozzányúlkálni, megdícsérte az ülések mozgathatóságát, szakszerű magyarázatot kaptam az autó minden alkatrészének mindenféle használhatóságáról. Tényleg úgy csinált, mint egy gyerek az új és már nagyon vágyott játékával.
Tegnapra, kivett egy nap szabadságot, elmentünk vásárolni és egy kicsit autózni. Szentendrén vásároltunk és Visegrádra mentünk "autóskirándulni". Felmentünk a fellegvárba a szerpentinen. A borzasztó melegben a légkondi tényleg egy nagy kényelmi csoda. Csendesen megy az autó, egész halkan lehet beszélgetni benne. Felvittük a sebességet egy kis szakaszon (hazafelé már a szigeten egy alig forgalmú bekötőúton) 150-re, teljesen zökkenésmentes és csendes volt így is.
No, nem is azért írom én ezt, hogy az autó szépségét, mindenféle használhatóságát ecseteljem, hanem azért, mert nekem is némi meglepetés volt, hogy egy javakorabeli férfi ilyen hatalmasan tudjon örülni. Tudtam, de hogy ennyire! (jó, egész életében volt autója, összesen 29 db, sosem nélkülözött, mindig mindent meg tudott adni a családjának, neki ezerszer nehezebb volt az elmúlt majdnem háromév, mint nekem. Én mindig takarékosan és kiszámítva éltem. Szenvedtem, de nem úgy mint Ő és még titkolta is.) Biztos nekem is nagyobb csoda lenne, ha annyira hozzám nőtt volna az autósélet. Én akkor ültem autóban, ha vittek, ha felajánlották. Persze az is igaz, hogy az udvarlóimnak általában volt autójuk. Nem azt mondom, hogy a párom státuszszimbólumként kezeli, de kétségtelen, hogy könnyebb vele az élet és ma már eléggé természetes, hogy sok embernek van kocsija. Nálunk nagy mértékben megszünteti az elszigeteltséget, a röghözkötöttséget, az eléggé rossz menetrendhez igazodást.
Mikor hazaértünk a kis kirándulásból, mondtam is viccesen a kutyának, "na most már ketten vagytok előttem."
Örömünnep...
2008. Aug. 15, péntek
Aki még nem látott meglett férfiembert gyermekként örülni, annak látnia kéne a páromat, az Ő határtalan örömét.
2008. augusztus 13. nagy nap az életünkben, újra autótulajdonosok lettünk, ami részemről így nem is egészen igaz, mert én sosem voltam az. Átvettük a párom által oly régen áhított autót. Ragaszkodott hozzá. hogy együtt menjünk, ezért én a megfelelő időpontban odautaztam hozzá, Ő meg elkéredzkedett előbb. (A munkahelye szomszédságában van az autószalon) Ahogy, mint hozzáértő mondja, alsó középkategóriás autó, Chevrolet Lacetti névre hallgat és metálszürke, de valami speciális neve van a színének. Másfél éves és csak 37.000 km van benne és mindenféle extrával rendelkezik. Tényleg nagyon szép, hibátlan, szinte új az autó, nagyon kényelmes és szép csendesen megy, én mint autó és jogosítvány nélküli nő ennyit tudok mondani. A párom legalább százszor elmondta már, hogy ugye milyen szép az autónk, mennyi mindent tud, milyen jól megy, megcsodálta a motort, minden fedve van nem lehet csak úgy hozzányúlkálni, megdícsérte az ülések mozgathatóságát, szakszerű magyarázatot kaptam az autó minden alkatrészének mindenféle használhatóságáról. Tényleg úgy csinált, mint egy gyerek az új és már nagyon vágyott játékával.
Tegnapra, kivett egy nap szabadságot, elmentünk vásárolni és egy kicsit autózni. Szentendrén vásároltunk és Visegrádra mentünk "autóskirándulni". Felmentünk a fellegvárba a szerpentinen. A borzasztó melegben a légkondi tényleg egy nagy kényelmi csoda. Csendesen megy az autó, egész halkan lehet beszélgetni benne. Felvittük a sebességet egy kis szakaszon (hazafelé már a szigeten egy alig forgalmú bekötőúton) 150-re, teljesen zökkenésmentes és csendes volt így is.
No, nem is azért írom én ezt, hogy az autó szépségét, mindenféle használhatóságát ecseteljem, hanem azért, mert nekem is némi meglepetés volt, hogy egy javakorabeli férfi ilyen hatalmasan tudjon örülni. Tudtam, de hogy ennyire! (jó, egész életében volt autója, összesen 29 db, sosem nélkülözött, mindig mindent meg tudott adni a családjának, neki ezerszer nehezebb volt az elmúlt majdnem háromév, mint nekem. Én mindig takarékosan és kiszámítva éltem. Szenvedtem, de nem úgy mint Ő és még titkolta is.) Biztos nekem is nagyobb csoda lenne, ha annyira hozzám nőtt volna az autósélet. Én akkor ültem autóban, ha vittek, ha felajánlották. Persze az is igaz, hogy az udvarlóimnak általában volt autójuk. Nem azt mondom, hogy a párom státuszszimbólumként kezeli, de kétségtelen, hogy könnyebb vele az élet és ma már eléggé természetes, hogy sok embernek van kocsija. Nálunk nagy mértékben megszünteti az elszigeteltséget, a röghözkötöttséget, az eléggé rossz menetrendhez igazodást.
Mikor hazaértünk a kis kirándulásból, mondtam is viccesen a kutyának, "na most már ketten vagytok előttem."