Korábbi írásaim - I. 2007. dec. 21. - 2008. aug. 1.

Nem hittem volna...

A barátságról...

2008. Aug. 1, péntek 

A barátságot, mint érzést és értéket többféle szempontból lehet értékelni, szemlélni. Most csak egy egész kis vonatkozását érintem, talán mondhatnám úgy is, hogy a gyakorlati okokra, tényezőkre visszavezethető részét.
Az igaz barátság, az olyan barátság, ami mindent kibír elég ritka. Nekem szerencsére négy ilyen régi, mély és igaz barátságom van, minden próbát kiálltak, a távolságot, az idő hiányát, a kevés találkozást és az ellehetetlenülés szégyenét is.
Sokszor az ember azt hiszi sok barátja van és néha rá kell jönnie, hogy a barátságnak hitt kapcsolatok csak valamilyen más, felületesebb kapcsolatok voltak.
Párommal mindketten tudjuk, többször átéltük már, milyen az, amikor a barátoknak hitt barátok eltűnnek mellőlünk. Ezt most nem ragozom, a korábbi okokat, tapasztalatokat a történeteket nem mesélem el, mert nem is ez a lényeg. A jelenlegi, már közös és mindkettőnket sújtó helyzetben újra előkerült ez a táma.  Amikor mendkettem munkanélküliek lettünk és kissé szerényebben kezdtünk élni az átlagosnál (sosem panaszkodtunk) hamarosan észrevettük, hogy az itteni társaságunk is elmaradt mellőlünk, sőt kerülni kezdtek. Szokták mondani, hogy tapintatból, sajnálatból, szeméremből kerülnek, mert nem akarják éreztetni a megváltozott helyzetet. A lényeg az, hogy az igaz barát szerintem ne legyen se szemérmes, se tapintatos, ne is sajnáljon, sőt még azt se érezze, hogy segítenie kell, csak maradjon az aki volt és érezzem, hogy a szemében mint ember nem lettem más.
Számunkra a szerelmen és a megtalált boldogságon kívül a vidékre költözés mindenképpen jó választás volt, a hétköznapi előnyök mellett ezzel a lépéssel magunk mögött hagytuk a multunkat és a későbbiek folyamán pedig részben elkerültük a sajnálkozó szemeket és a régiek látványos elhúzódását. A nehéz időkben behúzodtunk a kis mézeskalács házikónkba, a mi kis várunkba, a saját magunk terermtette belső világunkba és vártunk, reménykedtünk. Tudom, hogy a páromnak nagyon fájt az itteni barátok elhúzódása is, de valahogy elviselte. (azért költöztünk jelenlegi lakhelyünkre, mert számára régi szerelem volt a Dunakanyar, emlékezetes hétvégék és bulik színhelye, persze akkor még "az élet napos oldalán, vezető egyinéségként, a társaság kedvenceként")
Mit tesz a sors, milyen is az élet? Érdekes ám! Hozzájutottam a kis örökségemhez, a kis pénzecskémhez és - bár nem igen közöltük még senkivel az örömünket - a  fű alatti pletykák terjednek egy kis településen. (muszáj beszélni a kőművessel, a vízvezetékszerelővel, kétszer voltunk ebédelni a helyi étteremben...stb.) Fura módon megkezdődött az visszaszivárgás, a feléledő érdeklődés. A száraz köszönések mellett, előkerültek a "mi újság öregem, hogy vagytok?" kezdetű és a "gyertek üljetek már le, rég beszéltünk" mondatok, de úgy látom a párom nem tudja hogyan kezelje a helyzetet. Engem ez az egész annyira nem érdekel, én tudtam, éreztem, hogy kire számíthatok, kiben nem fogok csalódni és így is történt. A párom úgy érzi meggondolja, hogy hogyan és kit fogad vissza a "barátságába" és hogyan érezteti majd, hogy milyen rosszul esett az eltávolodás. Nem tudom miért nem izgat, nem foglalkoztat engem ez annyira. Talán azért nem, mert úgy gondolom, hogy ezek az "álbarátok" ha az eltávolodáskor nem érezték, hogy mit tesznek, hogyan viselkednek, akkor nem értették, nem érezték az egészet és akkor most sem értik. (jópofa a párom, azt mondja magában gyüjtögeti azokat a személyeket akik látták, hogy ázik, fázik és gyalogol, de nem vették föl az autójukba, (itt nálunk szokás minden arrafelé menő ismerőst felvenni) holott Ő mindig felvette Őket és majd ha már lesz autónk, nem fogja felvenni Őket. Én biztos nem ezt tenném, felvenném ugyanúgy, mint régen, ezzel mutatván, hogy más vagyok.) Kíváncsi leszek mi lesz ennek a visszaépülésnek a vége. Én úgy vagyok vele, jól meg voltunk a kis kuckónkba, jól átvészeltük a nehéz időket. Aki segítőkész volt és ha mással nem, jó szóval segített, azt szívesen vettük, jól esett, lelkiekben segített. Ha most kinyílik egy kicsit a világ, hát nyiljon, ha mozgalmasabb, emberi kapcsolatokkal telítettebb lesz az életünk, hát legyen, hogy kit engedünk közel magunkhoz, az meg úgyis magától kialakul.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 12 hozzászólás

A pénz

2008. Júl. 18, péntek 15:26

Azt hiszem az életünk részeként az egyik legszörnyűbb dolog a pénz. Minden rossznak és persze sok jónak az okozója. Ahány ember, annyiképpen viszonyulunk hozzá. Ha nem lenne olyan fontos irányítója az életünknek és nem függne tőle oly sok minden, engem még annyira sem érdekelne, amennyire rá vagyok kényszerítve. Azt tudom, ha nincs az gond, de nem tudom mennyinek kéne lenni és milyen élethelyzetben, hogy önmagában a pénz léte, birtoklása örömet okozzon. Azért elmélkedem a pénzről, mert nemsokára, ha minden jól végződik hozzájutok szerény kis örökségemhez. Amíg nem volt rá remény, azt hittem örülni fogok, ünnepelni fogom az eseményt, ujjongok,megkönnyebbülök majd. Hát, fura érzés, nem érzek örömet. Persze csak nagyon mély értélemben, elvileg tudom, hogy megkönnyebbülést jelent és sok gondot megold, de ez más érzés.
Ugyanolyan bizonytalanságot érzek, mint előtte. Már előre attól félek, hogy hogyan fog, milyen könnyen fog elfogyni. Tudom, hogy nagyon igyekszem majd vigyázni rá, nem kezdek el "költekezni", megígértem magamnak, hogy minden fillért felírok, hiszen ez az utolsó lehetőség az életemben, hogy "pénznek nevezhető összeg" legyen a birtokomban. Hát nem furcsa, mennyi félelen jön egyből elő?
Van az álmok zugában néhány régóta dédelgetett ötlet, amire olyan régen vágyom és most olyan könnyű lenne azt mondani lazán, hogy akkor most gyerünk, megtehetjük...És nem is nagy és költséges dolgok. Az egyik énem azt mondja, csináld és örülj, az élet rövid. (hajlamos lennék az igazi természetem szerint ennek engedelmeskedni) A másik énem azt mondja, állj, jól gondold meg, mit teszel, az eddigi (bár csak az utolsó évek) tapasztalataid nem túl jók, a jövőben nincs sok esélyed, vigyázz arra a pénzre. (az énem kisebb, megfontoltabb óvatosabb része tépelődik) Nem gondoltam, hogy ez ekkora teher, ekkora dilemma.
Az is kérdés, hogy mekkora összeg számít már felszabadító és boldogító összegnek, mekkora összeg mellett lehetne egy kicsit lazítani, álmokat megvalósítani? Nagyon kényes kérdés, hogy kinek mennyi pénz a sok és a kevés. Azt hiszem az én kis pénzecském hétköznapi értelemben sok mindenre elég, de nem igazán számottevő összeg.
Ha őszinte akarok lenni, egész életemben a csináld és örülj elv szerint éltem, persze nem a veszélyeztetés határáig. Ha felteszem a kérdést magamnak. hogy megbántam-e valaha is valamit olyat, hogy pénzt költöttem örömre, szórakozásra, ajándékra, "haszontalanságra", csak azt tudom válaszolni, hogy nem. Az is igaz, hogy nem kuporgattam soha, de egy kis tartalékom mindig volt. Fukarabb lennék, vagy csak megszoktam a fillérezést? Nagyon is jól tudom,minek tudnék örülni, mitől tudnék ujjongani, telne is rá és mégis miért érzem azt, hogy nem merem?
Melyik a jobb, kicsit költeni és egy ideig felhőtlenül örülni, kicsit szállni, repülni a megvalósított álmok szárnyán, vagy Moliere fösvényeként kuporogni a kis pénzkupacon?
Csak az utóbbi évek bizonytalanságai és eseményei ingattak meg abban, hogy az élet ésszerűen és veszélytelenül szervezhető egy kis odafigyeléssel, alapossággal. Az életem, életünk már nem tőlünk függ, a gyeplő nincs a saját kezünkben és hiába teszünk meg érzésünk szerint a továbbhaladásért mindent, csak falakba ütközünk és nem olyan falakba, amiket magunk emelünk.
Azt hiszem akkor tudnék örülni igazán a pénzecskémnek és minden másnak az életben, ha munkát találnék végre. A mindennapok normális menetéhez (tudjak rendesen rezsit fizetni, ne gyűljön fel fizetetlen számlák sora,rendesen tudjunk étkezni és ruházkodni,ki merjünkmozdulni anégy fal közül) rendes havi jövedelem, munka kell. Az örökség nem amegoldás, ha a mindennapi életünk költségeire kéne szétforgácsolni, akkor bizony hamar elúszna. Hát ez az én alapvető gondom, aggodalmam, félelmem!!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 14 hozzászólás

Felvonulás...

2008. Júl. 1, kedd 

Nem ünnepi, nem népi hagyományos, nem egyházi, nem pártfüggő hanem a meleg felvonulásról írnék. Nem tudom, hogy megtartották -e már vagy még ezután lesz, csak már többször hallottam emlegetni az utóbbi időben. Az elmúlt évi felvonulás képei villannak fel előttem. Talán, ha bizonyos részleteiben másképp történne, jobb lenne a megítélése.
Ez is egy eléggé megosztó téma, lehet egyet érteni és lehet ellene szólni. Az én véleményem felemás, egy ideig egyet értek, tovább pedig ellene szólok.
Azt helyesnek tartom, hogy mindenféle embercsoportnak- mindegy éppen mi szerint kategorizálják magukat - joga van a megmutatkozáshoz, megnyilvánuláshoz, nyilvános ünnepléshez, szórakozáshoz. Ha ez olyan fontos legyen egy óriási, látványos, hangos, színes forgatagos felvonulás. Ünnepeljenek, örüljenek, élvezzék, szórakozzanak jól! Csak már onnantól kezdek berzenkedni, kezdem nem érteni, hogy közben miért fordul elő, hogy vannak olyan képviselői a közösségnek, akik szándékosan megbotránkoztatóan, polgárpukkasztóan, obszcén mozdulatokat erőltetve vonaglanak végig Budapest legszebb sugárútján, mintegy figyiszt mutatva azoknak, akiktől elvárják, hogy elfogadják őket. Ez nem hiszem, hogy bárkinek is szimpatikus lenne.  
Szórakozzanak, örüljenek egymásnak, meg ha annyira kell a nyilvánosságnak, de meg kéne maradni a jó ízlés határain belül. Természetesen mindig vannak szélsőségek és talán nem is az Ő hibájuk, hogy ilyenek. Talán közülük azoknak kéne figyelmeztetni őket a jóízlésnek megfelelő viselkedésre, akik annyira harcolnak a jogaikért, az elfogadásukért. Ha más vagyok, mint a nagy többség és azt akarom, hogy elfogadjanak, akkor igyekszem úgy viselkedni, hogy az tetszést, elismerést arasson, ne visszatetszést.
Tudom, hogy már sokan fel is kapják a fejüket és csak azt látják az írásomban, amit akarnak. Nem a másság elfogadása, nem a meleg felvonulás ellen szólok, hanem az olyan viselkedés ellen, ami sérti a jó ízlést és ugyan úgy szóvá tenném, ha bárki más csinálná.
Nehéz dolog a hétköznapi embernek a másság elfogadása,de meg lehet érteni és el lehet fogadni. A teljes elfogadáshoz viszont az is kell, hogy az elfogadást természetesnek tartó magatartásával segítsen, kivívja az elismerést, elősegítse a megértést.
A felvonuláson előforduló másik szélsőséget is elitélem. Az is visszatetsző, amikor a melegeket és felvonulásukat elítélő csoportok cirkuszolnak, dobálnak, támadnak. A konfliktus elkerülhető lenne, ha ők nem jelennének meg. Ez is tolerancia és jóízlés kérdése. Kár a túlzott cirkuszért mindkét részről, mert akkor már bármelyik oldalról nézve rosszabb az esemény megítélhetősége.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 10 hozzászólás

Gondolatok a segélyről...

2008. Júl. 1, kedd 

Már régóta szeretnék néhány szót szólni a közvéleményt és a sajtót jó ideje foglalkoztató témáról, vagyis a "munkáért segélyt" akció visszhangjáról.

Az újságot olvasó, tévét néző, rádiót hallgató ember nem igazán tudja, mit gondoljon, hogyan foglaljon állást a témában, mert nem ismeri a valóságot és a szabályokat. Én eléggé csodálkozom azon, hogy idáig fajultak a dolgok.

Az ugye mindenkinek világos, hogy a munkaból valamilyen módon kikerült ember egy ideig korábbi illetményének megfelelő arányú munjanélküli segélyre, azaz most már álláskeresési támogatásra jogosult. Ez egy idő után lejár. A következő lépés, ha továbbra sem tud elhelyezkedni és regisztrált munkanélküli, azaz álláskereső, akkor jogosult az állam által nyújtott normatív "rendszeres szociális segély" támogatásra. Ez nem alamizsna, nem adomány, nem ingyenkenyér, nem juttatás, ez jár. A törvény szerint annak a keresőképes korú személynek, aki semmilyen más (nincs állása, nem nyugdíjas, nem rokkantnyugdíjas, nincs ápolási díjon, stb.) jövedelemnek számító ellátásban nem részesül.

A közhasznú munka egy külön kategória. Egyes önkormányzatok tudnak korlátozott számú személynek közhasznú munkát biztosítani, ami egy olyan könnyebbség, hogy meghatározott ideig (többnyire 1 évig) lehetősége van az erre jelentkezőnek a szociális segélynél többet kapni a munkájáért. Az alkalmazó cégnek viszont az önkormányzaton keresztül a munkaügyi központ fizeti a munkabér egy részét és a járulékokat. Ez a munka, a közhasznú munka, a munkához juttatás, a munkába "visszavezetés" (ez most divatos szó) egy formája, de semmiképpen nem a segély feltétele.

A segély a munka és jövedelem nélkül maradt embernek jár, a szociális törvényben foglaltak szerinti segítség, a közhasznú munkáért pedig rendes fizetség jár.

Nem szívesen fogalmazok csúnyán, de szerintem vannak települések ahol az önkormányzatok a "munkáért segélyt" akció keretében így elvégeztetnek néhány idénymunkát ingyen a félrevezetett rászoruló lakossággal. Azzal semmi baj, hogy az amúgy is munkanélküliek ezt szívesen elvégzik, de ezért fizetség jár, addig pedig a segély szünetel.

Nem értem, hogy a szakemberek, akik egészen pontosan tudják, mi a helyzet miért engedik, hogy ez a téma ilyen hosszan gyűrűző problémává alakuljon. Lehet,hogy az értelmi szerző és kezdeményező polgármester eredetileg jót akart, fel akarta rázni a környezetében élő munkanélkülieket, de rossz útra tévedt.

Gyakran hallani azt is, hogy csökkenteni kéne a segélyek összegét, mert így lassan nem érdemes dolgozni. (főleg minimálbérért) Sajnálatos, hogy a munkanélküliek sokaságára kiterjedően hangzik el egyre gyakrabban ez a megállapítás, csak azért mert akad egy elég szűk réteg (néhány lumpen elem,akik már korábban is így éltek, számolgatva, hogy nem érdemes dolgozni, mert ott a segély) akik így állnak hozzá a munkanélküliséghez. Biztos vagyok benne, hogy a munkanélküliek 90 százaléka hanyatt homlok  azonnal rohanna dolgozni, ha találna munkát, ha ajánlanának neki munkát. Senki nem élvezi azt az állapotot, hogy ha bárhol ki kell töltenie valamilyen hivatalos kérelmet a foglalkozása rovatba a "munkanélküli" kifejezést kényszerül írni.

Az pedig szintén sajnálatos tény. hogy bárkinek a gondolataiban megfordul sajnálni vagy irigyelni a rászoruló embertől a segélyt.

Hiába dugja bárki is homokba a fejét a munkanélküliség csökkentésére egyetlen ésszerű megoldás létezik, a munkahely teremtés.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás

Béke égi csendje...

2008. Jún. 21, szombat 

Este fél nyolc után jár az idő. A nap még teljes fényével világít, de nemsokára lenyugodni készül. A hőség már nem olyan rekkenő, mint napközben és egy kicsi szellő fújdogál. A sok eső után a növényzet harsányan, búján zöld, mindenben tombol az életerő. A virágillat sokkal intenzívebb így este, mint a nagy melegben. Nagyon kellemes sétálni. A szemközti hegyeket még simogatja a napfény és fénycsíkokat rajzol a focipálya füvére. A hegyek feletti végtelen kékségen kis sportrepülő húz át, alig hallani a hangját. Néha még felbúg egy fűnyíró motorja és egy egy autó tűnik tova a főúton, mégis csend van. Olyan nagyon jóleső,  békés, nyugodalmas, nagyon kellemes, mégis élettel, vidámsággal teli csend. Harapni lehet a jóérzést. Csak a madarak éneke töri meg a csendet. Ők már az alkonyati nótát fujják, lágyabban, csicsergőbben, mint a nappali éneket. Lassan haladok sétámmal és élvezettel figyelem az alkonyatra készülődő tájat és a falu rezdüléseit.

Utam végén megérkezem a révhez és ott még a Duna látványa színezi a képet. Péntek van, ilyenkor mindig elmegyek a kedvesem elé és együtt sétálunk haza. Ezzel kezdődik a hétvége, a lazítás, a nyugalom, a vidámság órái, az a két és fél nap, amikor a legnagyobb gondokat is páncélszekrénybe zárjuk. Nemsokára megérkezik, messziről mosolyog, átölel és kiegészül a világ...

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 21 hozzászólás

Kísérlet...

2008. Jún. 11, szerda 

Ezúton szeretném közölni a tisztelt olvasókkal, hozzászólókkal, hogy a Tereskova beírásom kísérlet és egyben provokáció volt, persze az értelme természetesen igazi.

Nem csak magamat tekintve, de másoknál is nézelődve látom, hogy vannak írások, amikhez nem szólnak vagy alig, mégha érdekes is.

Azon gondolkoztam, hogy mit vagy miről kéne írni, ami mozgósít és kialakul egy párbeszéd pro és kontra érdemben.

Másodszorra bejött és engem igazol, vagyis a gondolataimat, a puszta napló - és ez természetes  - nem mindig  érdekes, téma és figyelemfelkeltő téma kell.

Hankiss Elemér még csak az Őt kedvelőket szólaltatta meg. Tereskova már megosztó és vitára ingerlő.

Izgalmas feladat lehet kiváltani, elindítani, gerjeszteni, terelni egy vitát, beszélgetést.

Nem lehet rossz moderátornak lenni sem, bár az nem teljesen ugyanez, de érdekelne.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 10 hozzászólás

Tereskova...

2008. Jún. 10, kedd 16:55

"Sok művem van valóban, ami nőiségről szól, de alapvetően bármelyiket megcsinálhattam volna férfiként is. Például azok a képeim, ahol maszturbálok, ugyanúgy működtek volna fasszal is."

Ez csak egy kis részlet, van több is ilyen.

Először csak hallottam róla, majd egy pillanatra (amíg tovább nem kapcsoltam) láttam felvillanni a tévéképernyőn és most egy interjút olvastam vele. A párom mutatta, hogy csak azért olvassam el, mennyire elképesztő.

Felháborító? Aki élvezi és akit érdekel, az megérdemli. Inkább szánalmas, hogy hová is eljutottunk. Szabadszájúnak vallja magát, de ez nálam nem egyenértékű a közönségessel. Létezik egy igen vékony határ és könnyű átlépni. Saját jó modorom megpróbál visszatartani, de nem tud, ki kell mondanom, komplett idióta, elmebeteg. Vagy talán pont éppen rafinált? Hiszen fórumot, nyilvánosságot kap és megél belőle. 

Egy időben éles vita volt arról, hogy a trágár beszéd a valóságábrázolás miatt beleférhet az irodalomba és a színházba. Lehet, hogy nagyon modern, de nekem se akkor, se most nem tetszik. Továbbá a hölgy működése és megnyilvánulásai nem is tartoznak az irodalom kategóriájába. Mégis irritál. Remek példa az ifjúságnak.

Nem vagyunk egyformák, tudom vannak, akik most felkapják a fejüket és visszaírnának, hogy - nekem semmi bajom vele, bírom a búráját, jópofa...

Hát a jopofa polgárpukkasztáson ez jóval túlmegy.

Apropó át kell csatolnom Fábryhoz, az Ő műsorában is jelen volt egyszer a Tereskova.

Fábry egykor egy érdekes, lendületes, új képernyős műfaj jeles képviselőjének számított. Számomra ma már nem ugyanaz az ember. (A dizájncentert pl. szerettem)El"kurvult". Nincs már Fábry műsor takony, szar, fos, szellentés, bráner, fasz, és ezeknek a különböző változatairól szóló profán történetek nélkül. A baj az, (nekem) hogy ezek a történetek is a profán jelzőn már túlmennek.

Mit várunk úgy általában az élettől, az utánunk következő generációktól, ha ilyen példák is akadnak bőven és elég ragadósak?

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 21 hozzászólás

Valami örök tovasuhogás...

2008. Jún. 8, vasárnap 1

Reggel még az ágyban heverészve hallgattam a Napkelte műsorát. Hankiss Elemér beszélt az ünnepi könyvhétre megjelent új könyvéről. Ikaros bukása a címe.

Elmondta, hogy a mindennapi életünk felszíne alatt mindenkiben van egy mélyréteg, ahol a hétköznapokat élve, közben vagy akaratlanul, vagy tudatosan küzdünk, építkezünk, azon hogy hogyan haladjunk, honnan és hová érkezzünk életünk folyamán...Van aki képes arra, hogy a küzdelem, vagyis az élete ne csak a folyamatos véletlenek sorozata legyen, hanem az élete leírjon egy ívet, életút legyen.

A könyv abban próbál segíteni, hogy a mélyrétegbe lehatolva döntési helyzeteket és lehetőségeket találjunk az életünkben. (én úgy gondolom, hogy mély filozófiai eszmefuttatásokkal, gondolatokkal)

Az interjú végén elmesélte, hogy egy vezérigazgatóknak tartott szakmai előadásának végén, maga sem tudja miért elmondott egy idézetet egy Szabó Lőrinc versből a hallgatóságnak, ami kifejezi azt is amiről a könyvben is szól.

Ekkor kezdett igazán érdekelni a téma. Megkerestem az emlékezetemben megmaradt foszlányokból az idézetet és az egész verset.az idézet:

Szabó Lőrinc : Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,

A valami örök tovasuhogás lehet az a késztetés, ami a mélyrétegbe lehatolva segít megtalálni a helyes utat a tegnapokból táplálkozva. Ez az én saját prózai szabadfordításom.

valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

A vers további része mind emlék, varázs, rejtelem, vágy a tegnapok, amikben ott van a holnap üzenete, “ami újúl szüntelen”.

A boldogságról írt egyik korábbi írásommal találok egy kis párhuzamot az alapgondolattal. Én arról írtam, hogy a hétköznapi cselekvéseink mögött egy bársonyos rejtett burokban ott vannak összegyűjtve az életünk boldogságpillanatai és ezek segítenek. Érzelmi szinten.

Gyakorlati szinten pedig a mélyréteg tudatos vagy tudattalan útkeresései, küzdelmei, a döntéshelyzet megtalálása.

Szívesen elolvasnám a könyvet.

Mit is jelent a szerelem?

2008. Jún. 1, vasárnap 

Mit is jelent valójában a szerelem? Jó kérdés! Sokan azt hisszük, hogy természetesen tudjuk. Pedig dehogy, ha hirtelen meg kéne fogalmazni, egy mondatban, egyszerűen, akkor rögtön rájövünk, hogy csak sejtjük. Csak sejtjük, mert leginkább érezni kell. És mit érzünk? Többnyire valami érdekes izgalmat, valami olyat, amit nagyon erősen meg szeretnénk ragadni és soha többé nem akarnánk elengedni, őrizni akarjuk a pillanatot, kimerevíteni örökre, mint valami legszebb képet egy filmből

Mit is jelent a szerelem? Mindenkinek valami mást, de mindenképpen. valami jót. A szerelem előcsalja a jobbik, a szebbik énünket és odatesz mellé egy másik szintén jobb és szebb felet, így lesz a két szerelmesből egy lelkes egész.

A szerelem teremtőerő, ha szerelmesek vagyunk más arcát, a szebbiket mutatja felénk az egész világ. A szerelem ereje csodákat művel, az író többet, szebbet ír, a mérnök jobbat tervez, az eladó mosolyog, a postás fütyörész…

Milyen is a szerelem? Mindig, minden korban és mindenkinek más. Csak annyit tudunk biztosan, hogy nagyon jó.

Amikor még nagyon fiatalok vagyunk, mohón, sürgetően áhítozzuk, vágyakozunk utána ábrándozunk róla, elképzeljük, de még nem is sejtjük, milyen is valójában. Amikor először utolér, megérint, tétován, szégyenlősen kérdezzük önmagunktól, talán ez lenne a szerelem?

Aztán egyre jobban megismerjük és megpróbáljuk meghatározni magunkban: bizsergés, kábulat, lebegés, varázslat, jó érzés, boldogság? Megpróbáljuk élvezni, fenékig üríteni az élvezetek, a boldogság poharát...

Aztán néha megtanuljuk elveszíteni, ”meggyászolni” és újra kezdeni.

Aztán egyszer csak úgy érezzük eljött a pillanat, megállapodtunk, eljött az igazi, most kell kimerevíteni, megállítani a filmet örökre.

Aztán jönnek a hétköznapok és néha megkérdezzük önmagunktól, hát ennyi, csak ennyi? És még mindig várunk valami csodát…

Miért is?

Mert, amíg az ember nem boldog azt hiszi, hogy a boldogság valami misztikus,

fennkölt, nagy dolog és folyamatosan vágyik rá...aztán mikor eljön a

boldogság, rájön, hogy milyen fantasztikusan és megfoghatatlanul egyszerű,

a hétköznapokban rejlik és pusztán annyi, hogy együtt vagy és jól érzed

magad azzal, akit szeretsz...

Miért is írtam most erről? Mert elgondolkoztam azon, hogy hogyan is éltem meg egész életemben a szerelmet és a boldogságot. Miért gondolkoztam ezen? Mert felötlött bennem az a megállapítás, hogy számtalanszor voltam már szerelmes, voltam többször házas, szültem két gyermeket, voltam szép és csinos, voltam magányos és népszerű egyaránt, volt hogy küszködtem, de voltam sikeres…stb…

Sok minden történt az életemben, de sosem voltam még ilyen szerelmes és ilyen boldog. Pedig most nem vagyok sem fiatal, sem szép, sem csinos, sem sikeres, még csak munkám sincs, mégis úgy szeretnek és úgy szeretek, mint még soha.

Miért is? Talán tudom.

Megértem rá, megértettem, hogy a semmiségekben, a hétköznapokban, “a kifakult kötényben, az otthoni papucsban, az öreg szemüvegben”, a jól ismert tárgyakban és mozdulatokban bújik meg a szerelem…Örömmel és jóleső melegséggel tölt el minden mosoly, minden rebbenő pillantás, minden elkapott mozdulat, minden sóhaj, minden kacsintás, minden arcrándulás, ami nekem szól. Nincsenek csodák, nincsenek különleges események és napok, a pillanatok vannak és az, hogy minden pillanatban értjük egymást, ott vagyunk egymásnak és a puszta lét, együttlét örömet okoz.

Mit is jelent hát a szerelem? Nekem ezt. Én megfejtettem.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 18 hozzászólás

Még mindig növények...
A "rozmaringfa"

Ez egy korábbi írásom a helyi lap(ocská)ból. Jól megfér itt a gyógynövények mellett.

Amikor dolgom akad a faluban, vagy csak úgy sétálgatok nem csak a környező táj szépségét látom, hanem rácsodálkozom az ápolt virágoskertekre és megnézegetem a régi, tornácos házakat is. Legutóbbi sétám alkalmával a Széchenyi utcában egy érdekes növényre bukkantam. Egy kis szemlélődés után a “lombozatáról” ítélve úgy gondoltam, hogy egy fa nagyságúra nőtt rozmaringot találtam. A szokatlan formájú növény felkeltette érdeklődésemet, gondoltam jobban utánanézek. Hamarosan rájöttem, hogy valóban igazi ritkaságot láttam, ugyanis a rozmaring egy halványkék virágú mediterrán éghajlatot kedvelő félcserje. Rosszul bírja a hideget, mégis itt a kiskert és a ház falának védelmében cserjéből évek alatt fává növekedett. Biológiai meghatározás szerint az ajakos virágúak családjába tartozik. Ősidők óta fűszer- és gyógynövényként ismert.

Nézzük bővebben, mit találtam még a rozmaringról. Dél-Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában őshonos. Tengerpartokon a legelterjedtebb ezért nevének jelentése a “tenger harmata”. Már az ókori görögök is ismerték és gyógyászati célokra olajat nyertek ki belőle. Az agyműködés serkentésére használták. A legenda szerint a diákok rozmaring ágat hordtak maguknál az iskolában. Európába a rómaiak hozták be. Hazánkban Árpádházi Szent Erzsébet korából a “magyar királyné vize”- ként ismert gyógyhatású víz volt.

A mai gyógyászatban is többféle gyógyító erőt tulajdonítanak neki. A rozmaring leveléből kivonható rozmarinsav gyulladáscsökkentő és reumás panaszok enyhítésére alkalmas valamint a magas vérnyomást is csökkenti fürdő és bedörzsölés formájában. A különböző gyomorpanaszokat is orvosolja és serkenti az emésztést, ezért a konyhaművészet terén fűszernövényként használjuk. Húsféléket pácolunk, tartósítunk szárított, morzsolt vagy akár frissen szedett zöld rozmaringgal. Kellemes ízt és ínycsiklandó illatot kölcsönöz a roston sült ételeknek. Jellegzetesen húsvéti finomság a rozmaringos báránysült.

A legendák és babonák világában a rozmaringszálat a hűség és a tisztaság jelképeként tartják számon, ezért a lakodalmas népszokásokban gyakran használt motívum.

Sok helyen rozmaringszálat hímeznek a menyasszony ruhájába, rozmaringszálat fűznek a menyasszony koszorújába és a vőlegény kabátjának hajtókájába.

Sárközben az egész lakodalmas násznép kezében almába tűzött rozmaringszállal vonul a templomhoz a szerelmesek hűségét bizonyítva.

Szeged környéki falvakban a lakodalmas menetet egy táncoló férficsoport indítja. A vőfélyek és a legények botját kasmírkendők és rozmaringszálak díszítik. A menet élén a vezető táncos egy kendőkkel, almával és rozmaringszárakkal gazdagon díszített nagy botot “táncoltat”. Ezzel a tánccal, a sok rozmaringgal utalnak a házasulandók későbbi hűségére.

Szokás a házasság napján a kertbe rozmaringot ültetni. A rozmaring fejlődéséből következtetnek a házasság és a hűség tartósságára.

Ez a kertben élő “rozmaringfa” bizonyára már sok örömet szerzett gazdájának az illatával, az ételek ízesítésével és a különleges látvánnyal, amit az arra járóknak nyújt.

Alapos búvárkodás után még számtalan ismeretet gyűjthetnék ide, de úgy gondolom érdekességképpen ennyi is elég erről az egyébként egyszerű kerti fűszernövényről

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás

Nosztalgia

2008. Máj. 26, hétfő 

Szombatról vasárnapra virradó éjjel nagyon kellemes élményben, örömben és jó szórakozásban volt részünk.

Nem tudom már hány órakor, de valahogy felébredtünk. A párom addig tekergette a hifit, amíg egy olyan adóra találtunk, amit még itt sosem tudtunk befogni. Rádió FM 102,1

Legnagyobb meglepetésünkre egymást követték több órán át az 50-es 60-as évek zenéi. Először azt hittük véletlen, de folyamatos volt az általunk nagyon kedvelt, a fiatalságunkat idéző pattogó ritmusú rock and roll és beat számok, amikre egykor mindketten sokat táncoltunk. (persze egymástól függetlenül) Elvis és a Beatles kortársairól beszélek. (azért nem írok előadókat és címeket, mert sosem tanultam angolul és félek, hogy rosszul írnám) Nem csak jó zenét hallgattunk, de az egyes számokat hallgatván egyre jöttek elő a kedves régi hol vicces, hol tanulságos történetecskék a fiatalságunkból. Jókat nevettünk! Igaz az éjszaka hátralévő részében nem aludtunk egy sort sem, de észre sem vettük. (nekem egy éjszaka kimaradt alvás meg se kottyan a páromnak meg volt ideje vasárnap pihenni) 

Csak azért írtam ezt le, (nem mintha érdekes lenne bárki számára) hogy elmondjam, milyen jelentéktelen dologból is kisülhet valami nagyon jó, ha megelégszünk azzal, ami számunkra elérhető és örömet okoz.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 8 hozzászólás

Utána néztem...

2008. Máj. 26, hétfő 08:13

Megkerestem az előző írásomban már említett és a magam számára felfedezett növénynek a leírását.

Simon - Csapody: Kis növényhatározó (még középiskolás koromban volt iskolai segédkönyv, már rég szerettem volna megszerezni, most kölcsönbe kaptam) szerint vérehulló fecskefű, a mákfélék családjába tartozik és toktermése van. (a sárga virágja a laikus számára hasonlít a boglárkafélék virágára, ezért írtam ezt) 

Gyógyító füvek, virágok, olajok (Szabad föld könyvtár 2005. Szijjártó Gabriella könyvecskéje) szerint 

a növény egyéb népi elnevezései: gódirc, cinadó, aranyfű, vereslőfű

Az általam említett hatás mellett még májtisztító és hat az anyagcserére.

Tyúkszem, szemölcs, sömör és más bőrbántalmak enyhítésére alkalmas borogatásként.

A szem fáradtságát is enyhítheti összemorzsolt levelének nedve, ha bekenik vele a szemzugot.

Ennyit tudtam meg a vérehulló fecskefűről még pluszban és tényleg hiteles forrásokból.

Azért kezdtem érdeklődni a gyomnövények hasznosítható hatása és gyógyfüvek iránt, mert kíváncsi vagyok lehetne-e ilyen egyszerű természetes módon enyhíteni a párom lábfájásán és az én gyomorkényességemen. Az időmbe sajnos belefér és hasznos. Most fel fogom térképezni a környezetemben gyakran található növények elnevezését és hasznát...

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 20 hozzászólás

Tanultam valamit...

2008. Máj. 22, csütörtök 16:4

A barátnőm nagyon ért a növényekhez, a vadon élőkhöz is. Vidéken gyerekeskedett és az édesapjától tanult mindent. Felfedeztünk egy érdekes növényt. "Gyomnövényként" ismerik legtöbben és most bármerre megtalálom amerre csak járok. Kis élénksárga virágai vannak, mint a gólyahírnek vagy a boglárkaféléknek, (ki tudja, lehet, hogy az, nem vagyok tudományos, de akár utána is nézhetnék) a virágok a levélrésztől messzire kinyúló száron ülnek, levelei hasonlítanak a tölgyfalevélhez. Úgy hívják vérehullató fecskefarkfű. Az igazi érdekesség most jön. Ha szárát eltörjük olyan nedv jön belőle, mint a kutyatejből csak élénksárga. Ez a nedv hasonlóan az aloe verához segít a sebek behegedésében. Kipróbáltam, éppen véletlen megvágtam az újam hegyét és bekentem többször is ennek a növénynek a sárga nedvével. Valóban képez rajta egy filmszerű réteget és összehúzza a sebet. Íme a természet patikája.

Másik felfedezésem az árokpartokon, mezőkön, kertekben, mindenütt dúsan tenyésző szintén "gyomnövénynek" hitt turbolya. A konyhában használatos, főleg az erdélyi konyha kedveli. Leveseket és mártásokat lehet vele ízesíteni. A petrezselyemhez hasonlóan szoktam felvágni és a szinte teljesen kész forró levesbe szórom. Érdekes bukét ad így a húslevesnek, zöldborsó, zöldbab, gomba, krumplilevesnek, mindig petrezselyemmel együtt használom. Ha nyersen megdörzsölöm az újaim között és megszagolom ánizsillatot érzek, sokat ezért sosem használok belőle, csak módjával.

A természet konyhája.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 1 hozzászólás

Nem tudok mit mondani...

2008. Máj. 20, kedd 

Kedves Gertrud!

Nagyon köszönjük, hogy pályázatával megtisztelte cégünket, interjúnkon megjelent és bemutatkozott személyesen is.

A kiválasztási folyamat során több jelentkezőt is meghallgattunk, és a meghirdetett állásra most nem Önt választottuk.

Szíves engedelmével önéletrajzát emberi erőforrás adatbankunkban megőrizzük és amennyiben cégünknél az Ön végzettségének és tapasztalatának megfelelő álláslehetőség adódik, értesíteni fogjuk.

További pályafutásához sok sikert kívánunk!

Üdvözlettel:

Ennyi a két heti reménykedés és bizalom, a várakozás izgalma. Tényleg naiv és hülye vagyok, nincs elég tapasztalatom?, egyáltalán hogy merészelek reménykedni?!!

Nincs különösebb hozzáfűzni valóm, mert az mind csak felesleges önmarcangolás lenne. Olyasmi, hogy már erre sem tartanak alkalmasnak!!! (iktatás, postázás, fénymásolás) Csak az jönne ki az egészből, hogy én magam is leértékelném önmagamat, elhinném, hogy tényleg ennyire hülye lennék, pedig ott még nem tartok.

Felmerül bennem a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán válaszolgatni annyi hirdetésre, vagy pusztán azért kell megtenni, hogy az ember önmagának bizonyítsa, hogy tudván, nem fog sikerülni, mégis mindent megtesz az ügy érdekében.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 7 hozzászólás

Május 9. "A győzelem napja"

2008. Máj. 9, péntek 

Sokan a fiatalok között, már nem is tudják mit takar ez a megkülönböztetés, miért volt kivételes nap május 9.-e és miért ünnepeltük sokáig.

Azóta változott a világ és a különböző történelmi pillanatok megítélése is változott, de ez még sosem fogja azt jelenteni, hogy bizonyos dolgok nem történtek meg.

Május 9. a "Győzelem napja", azé a győzelemé, amit az egykori Szovjetunió és szövetségesei arattak a szörnyű hitleri eszme, a fasizmus felett. Ez azért kétségtelenül óriási győzelem volt, pláne ha belegondolunk abba a ténybe, hogy oly sok idő elteltével  még előbukkannak maradványai, vagy új irányzatai az egykori ordas eszmének. Az érdem nem kevesebb és nem kisebb ma sem, mint akkor volt, a fasizmusnak el kellet tűnni az életünkből. Ezért én úgy gondolom, hogy az a nap, amikor végérvényesen vége lett a rémségnek, az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb galádságnak, még mindig megérdemel néhány szót.

Azt hiszem egy nagy horderejű és pozitív kimenetelű eseménynél egyáltalán nem az a lényeg, hogy ki tette, kivel szemben, hanem az számít, hogy megtörtént és jó hogy megtörtént. Ha már felüthette a fejét a XX. század Európájában a fasizmus, ami elég nagy szégyen az emberiségre, akkor valahogyan el kellett előbb vagy utóbb buknia, kellett valamilyen erő és hatalom, ami megsemmisítse.

Függetlenül a későbbi következményektől, a világ újrafelosztásának helyességétől vagy helytlenségétől, a későbbi eseményektől és fejleményektől, a szerzett sebektől és kudarcoktól, maga a Győzelem, a fasizmus réme felett aratott Győzelem ténye azért megér még mindig néhány emlékező mondatot. Nekem megér.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

Új remény... az állásinterjú...

2008. Máj. 8, csütörtök 

Azért nem írtam eddig, mert tegnap voltam és utána találkoztam néhány régi pesti baráttal és a nagy fiammal is. Este értem haza a párommal együtt.

Az épület, ahol az SZA KHT székel, fantasztikus, mondhatnám ultramodern, nemrég épülhetett, mert még nem láttam. A Dózsa György úti METRÓ megállónál a Váci 45. sz. alatt egy csodapalota, “Átrium park” elnevezéssel. Napfényes egy oldalra nyitott, füvesített, formatervezett padokkal és lámpákkal ellátott belső udvarból nyílnak a különböző épületszárnyak bejáratai. Dísztéglával borított a külső falak egy része, egyébként pedig csupa üveg és csillogás minden. Az épületkomplexum különböző egységei más-más formájúak. Ahol az általam keresett munkahely található, az az épületrész félkör alakú, hatalmas forgóajtóval ellátott üvegportálon lehet bejutni. Egy széles pult mögött három egyenruhás cerberus fogadott, plusz a pulton kívül még két biztonsági őr lézengett. A nevemet, szig. számomat és hogy kihez megyek beírták egy nagy könyvbe. Kaptam egy beléptető mágneskártyát, mert olyan kis kapukon kellett átmenni, amilyen a nagy áruházaknál a pénztárnál van kifelé, valamint a lift is mágnáskártya érintésére indult. ( belül csupa fény és tükör) A második emeleten kellett jelentkeznem. Ahogy a liftből kiléptem egy pult mögött ismét három immáron egyenruha nélküli “csupa műmosoly és csillogó szem” ifjú hölgy fogadott. Megint név és kihez megyek, majd telefon és én tovább az 5.emeletre az 518-as szobába, ott várnak. Lift, mágneskártya, kiszállok, az ajtó előtt már kint állt az újabb hölgy, a végső. A szoba pontosan olyan dizájnos volt, mint maga az épület. Hatalmas és tágas, az ajtóval szemben végig ablak, a széles belső párkányon ízlésesen néhány zöld szobanövény és dísztárgy. A nagy asztal kör alakú volt kivéve az ablakpárkányhoz illeszkedő részét és legalább 4 számítógép állt rajta körben, megfelelő kiváló minőségű irodaszerekkel és mappákkal övezve. Két oldalt a székek mögött kényelmes távolságban, mozgásteret hagyva irodaszekrények és zsúrkocsi szerű kerekes irattologató asztalkák álltak (ezt másképp nem tudom mondani)

Az ajtó melletti sarokban egy kerek külön tárgyalóasztalhoz ültünk le. Néhány másodperc múlva érkezett egy újabb hölgy, idősebb, mint a fogadó személy és talán Ő lehetett a részleg főnöke. Szolidan öltözött, festetlen, inkább vékony, meghatározhatatlan korú, de barátságos hölgy volt. A fiatalabb, talán harmincas, kedves mosolyú, érdekes arcú és élénkszemű volt. Az arcán és a nyakán vagy nagy szeplők, vagy szemölcsök voltak, de úgy, hogy érdekes módon inkább izgalmassá, huncuttá tették az arcát, mint kellemetlenné. Mindkettőnek a kezében ott volt az önéletrajzom egy - egy példánya, felváltva kérdeztek és az egész nem tartott tovább 10 – 15 percnél.

Az első olyan állásinterjú volt, ahol nem volt a hangulat stresszes, nem voltak olyan vizsgáztatós, kikérdezős benyomást keltőek a kérdések Az idősebb hölgy különösen az önkormányzati múltamat firtatta, az érdekelte, hogy ott mit csináltam. Megkérdezték még, hogy a hosszú folyamatos munkaviszony után miért következtek a többi kihagyásos részek, rövidke munkák. Elmondtam, hogy életkorom miatt beleestem egy nagy leépítésbe, utána pedig már magától jött a többi. Megkérdezték még, hogy mennyire zavar a munkámban, ha folyton bejönnek, kérdeznek. Erre is őszintén válaszoltam, hogy egyáltalán nem, hiszen egyrészt mindig emberekkel, ügyfelekkel dolgoztam, az értelmi fogyatékosok mellett meg pláne fontos volt a türelem.

Ez a munkahely a Szociális és Munkaügyi Minisztérium égisze alatt működő részleg, a különböző pályázatok érkezésével, szortírozásával, levelezésével, az illetékesekhez való továbbítással foglalkozik. A munkahely a titkárság egy részlege, a munkakör, amit a jelölteknek szánnak tulajdonképpen iktatás, zsákszámra érkeznek a pályázatok és a velük kapcsolatos levelezés, ezt kell rendezni és útjára bocsátani. Inkább sziszifuszi, mint érdekes és nem kell hozzá nagy ész, csak pontosság és precizitás.

Amit nyújtanának, ha felvesznek: nettó 100.000 körüli alapfizetés, havi 12.000 Ft értékű étkezési utalvány, az utazási költség 70%-os térítése és valami éves szintre elosztott többféle célra használható prémiumszerű, ezt nem értettem, hogy működik, de lényegtelen, mert még nem dőlt el úgysem.

A végén megkérdeztem, hogy sokan jelentkeztek-e, azt válaszolták, hogy az ilyen állásokra természetesen mindig sok a jelentkező.

A lényeg, hogy a hónap közepéig értesítenek a döntésről, de mindenképpen felhívnak. Hát most izgulhatok. Jövő hó elsején lenne a kezdés.

(nem értem, hogy egyszerű iktatásért, amit az önkormányzatnál számítógépen 8 általánossal rendelkező kolléganők végeztek, miért rendeznek ekkora felhajtást)

Régen ilyenkor voltak megérzéseim, de már olyan régen vagyok munkanélküli és oly sok kudarc ért, hogy nem tudom mit gondoljak.

Az biztos, hogy nagyon értették a dolgukat, nagyon kultúráltan csinálták és kedvesek voltak. Ebből viszont nem szabad pozitív ábrándozásra indító következtetéseket levonni.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 5 hozzászólás

Egy kis izgalom

2008. Ápr. 30, szerda 22:51

Végre jelentős egy nap ez a mai az életemben. Bár, hogy igazán jelentős-e, az majd néhány nap múlva derül csak ki.

Az történt ugyanis, hogy egy év után ma először behívtak állásinterjúra az egyik jelentkezésem alapján. Hosszú ideig szóra sem méltattak sehol, még az udvarias elutasító levelek formájában sem.

Szerdán reggel 9-re megyek Budapestre a Váci útra. Most többet nem írok róla. Ugye lesztek olyan aranyosak, akik már i"smertek", hogy drukkoltok nekem!?

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 12 hozzászólás

Csak néhány mondat...

2008. Ápr. 29, kedd 

Tévedés ne essék nem vagyok semmilyen érzelmű, azaz sem baloldali, sem jobb oldali,  sem semmilyen szimpatizáns, az utóbbi évek megutáltatták velem a politikát, még a minimális érdeklődést is kiölték belőlem, csak a következményeit nyögöm...

Egy mondatot azért nem tudok kihagyni. Közéleti szemszögből nézve tegnap egy picivel jobb napom volt, mint az átlag mert végre távozott a kormányból nagy kedvencem, az univerzális, minden posztra alkalmas Lampert Mónika. Nagyon a bögyömben volt a munkanélküléséggel kapcsolatos porhintő nyilatkozatai miatt.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás

Zápor után...

2008. Ápr. 25, péntek 

Napok óta tartogatom a képzeletemben ezt az írást.

Éppen a föld napján történt, hogy vásárlásból hazajövet pont egy hirtelen zápor elcsedesedése után tudtam megfigyelni a temészet örvendezését.

Mert ugye a növények, fák, füvek, virágok örülnek az esőnek. (van aki jól tűri az esőt, sőt szereti, én nagyon nem szeretem ha mindenem vizes, mindenhonnan viz csorog rám és nem szeretek esrnyőt tartani sem) Szóval kényelmesen sétáltam hazafelé. A levegőnek nagyon friss eső és földszaga volt. A csendben jól hallottam, hogy a fákon mindenütt esőcseppek neszeznek. Szinte látni véltem, hogy kéjesen nyújtózik a természet. Felfrissülve húzza ki magát minden faág, minden zöld levélke, minden fűszál és virág. Megálltam, hogy jól megnézzem a mindenütt csillogó esőcseppeket. Arra voltam kíváncsi, bár a tudományos magyarázatát ismerem, hogy miért nem gurulnak el a cseppek és meddig bírják egy egy fűszálon csücsülve, mikor pukkadnak ki, mikor folynak szét. Nem teszik, csillognak huncutul, talán egészen addig, amíg a nap fel nem szárítja őket? Nem tudom hová tud hirtelen rejtőzni az eső elől a sok madár, de alig múlik el a zápor máris előjönnek és vidáman énekelnek. Először a vadgalambok kezdik, hu..húúú..hu, aztán előmerészkednek és folytatják a cinkék, ők szinte üdvözlik az felfrissülést, hangjuk élesebben szól, mint máskor, végül a feketerigók teljesítik be a kórust változatos füttyükkel. Sajnos idáig terjed madárfüttytani ismeretem. Amikor néhány perc utám a nap kezdi kifejteni szárító, párologtató hatását, akkor lesz a legélvezetesebb a virágillat. Ahogy haladok, mint valami fuvallat érint meg időnként hirtelen egy egy illathullám Sok virágzó gyümölcs és díszfa van a környéken. Virágköntösben pompázik az egész falu.

Mire hazaérek éppen vége a kedves színjátéknak, minden megnyugszik, az esőcseppek felszáradnak, a virágok emelt fővel virulnak és újra átveszi a hatalmat a táj felett a ragyogó tavaszi napsütés.

Kitekintek...

2008. Ápr. 25, péntek

A felső szinten, az erkély ajtó mellett van a számítógép. Írok, olvasok és közben néha kitekintek, sőt olykor rajtafelejtem a szemem a kerten.

Nem túl nagy a magasság, ahonnan nézelődöm, de csak a fák tetejét látom és a szemben lévő hegyek körvonalait.

Gyönyörűnek indult a péntek. Már korareggel óta süt a nap. Ha kitekintek elképesztően szép, ahogyan a keleti nap fényében ragyognak, fénylenek a fák élénkzöld koronái. Kontrasztként  a Duna feletti reggeli párából tűnnek elő a hegyek.

Ennyi, ezt most muszáj volt leírni!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás

Ismét kertészkedés...

2008. Ápr. 24, csütörtök 

Azt hiszem abból a szívós paraszti vérből, amit anyám anyai ágáról örökölhettem volna nem került belém egy cseppnyi sem.

Azt hiszem hétfőn kezdtem újra kertészkedni. Öreg barátnőm szerint csodákat lehet tenni, kiegészíteni a csekélyke segélyt a kertben termelt zöldségekkel. Neki sikerült, persze óriási türelemmel, kitartással, munkabírással. Saját szavaival krisztusi korban kezdte, na de könyörgöm most 70 éves. Igaz, csodás zöldségei vannak. No én ide nem jutok soha, de megsúgom nem is akarok.

Először is eső után, mikor puha a talaj felástam egy fél kicsi panel gyerekszobányi területet. A derekamról, a talpamról és a tenyeremről nem szólnék, legyen annyi elég, hogy másnap alig tudtam menni, pedig olyan kis nőies ásónyomokat ejtettem.

Kedden kiszedtem a gazt a felásott terület egy részéről. Majd nekiestem egy csúfoskodó gallykupacnak. Egy tavalyi vihar kidöntött egy olajbogyó fát a kerítés mellett. A párom folyamatosan mondogatta, majd elégeti. Nem tette, már nem is fogja. Gondoltam én, a fészkes fene egye a kertem közepéből azt a rondaságot, de mivel nem eszi, nekem kell elrángatni egy eldugottabb helyre és összerakni kevésbé feltűnőre. Tüskés. Nekiestem kesztyűvel. Azt hittem hipp hopp szétrángatom, aztán vége a csúfságnak. Közben persze szövevényesen benőtte mndenféle apró gaz. Hát nem volt könnyű, komoly erőkifejtést követelt tőlem, de olyankor a bennem dúló csakazértis erősebb, mint jómagam. Megcsináltam!!! Mikor megpihentem rájöttem, hogy bizonyos mozdulatokra a bal csuklómnak annyi, egy pohár vizet se tudok felemelni. Sebaj úgy kell a nagy kertésznek, a cigánynak, aki nem szokta a szántást.

Ma miután végre déltájt kisütött a nap újra nekirugaszkodtam. A felásott ágyás még félkészen maradt részéből is kiszedtem, kiráztam a gazt. Ezután még annyira futotta lelkesedésemből, hogy vetettem két sor borsót. Holnap még lesz hely újabb két sornak, de azt most egy éjszakára beáztatom. Kb. másfél óráig ment a móka, tűző napon, mert még az ágyás melletti utat is el kellett simítani a gaztól a kaparókapával. Szóval mivel alaposan megizzadtam, egy idő után elrohantam mosakodni és úgy döntöttem nincs az a saját, finom, zsenge, bio borsó, ami nekem ennyi kínlódást megér. Na, azt azért még megígértem magamnak, hogy a holnapra betervezett újabb két sor borsó még földbe kerül.

A saját keltetésű paradicsompalántákkal sem lesz túl nagy sikerem. Olyanok lesznek, amilyenek lesznek. A nagy szakértő szerint úgy kezdődik a dolog, hogy már tavaly kellett volna jó előre finom komposztot készíteni és abba nevelni őket. Ezért aztán, mivel nekem nincs komposztom, az ő palántái háromszor olyan izmosak, mint az enyémek. Cserépben bújik már a patisson, cukkini, és zellerkísérlet is...ezek még bátor elhatározásom gyümölcsei. Na, de ki fogja megcsinálni nekik a helyet? Ki fog ásni, mert hogy én nem, az már tuti.

Nos mindezek után a leírásból azt hiszem más is látja, hogy néha nekibuzdulok ugyan, de alapvetően megmaradtam itt vidéken is városi lánynak. A kertből azt élvezem, ha nyílik az orgona és a tulipán, szép zöld a fű és a hintaágyban olvashatok.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 3 hozzászólás

"Pasik"

2008. Ápr. 23, szerda 

Vannak "pasik", általában a nagy átlag, akik (most külsejüktől és életkoruktól, végzettségüktől eltekintve) élnek, dolgoznak, szórakoznak, pihennek, esznek, alszanak, ölelnek, szeretkeznek, stb., azaz teszik a mindennapi dolgukat...Akik fiúk, apák, férjek, barátok, szeretők...sokan, sokfélék...

És vannak "pasik", akik mindezek mellett még olyan mások is tudnak lenni, szoktak verset olvasni, szeretik a természetet, képesek gyönyörködni valami szépben és a pillanatban, bevallják, hogy egy "pasinak" is vannak érzelmei, sőt még beszélnek is az érzelmeikről, nem utasítják el a romantikát... Ez nagyon jó!

És az is nagyon jó, hogy itt a blog-on egyre több ilyen "pasi" kéznyomait találom. Kellemes meglepetés!!!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 9 hozzászólás

A boldogtalanságról...

2008. Ápr. 21, hétfő 

Most olvastam, hogy a magyarok boldogtalanok. Egy nemzetközi közvélemény kutató társaság végzett vizsgálatot a témában nagy számú megkérdezett válaszát figyelembe véve. A boldogtalanságot mutató listán előkelő helyen állunk Európa országait tekintve. Mögöttünk vannak a bolgárok és az oroszok, azaz átlagosan ők még boldogtalanabbak.

Hát?… én már csóválom is a fejem. Miért? Kétségeim vannak, hogy vajon az emberek nagy többsége mivel méri a boldogságot és mitől boldogtalan.

Az én elképzeléseim szerint fogalomzavar van a boldogság körül. A boldogság egy érzés, érzelmek gyűjteménye.

Az olyan embereket nagyon sajnálom, akik azért boldogtalanok, mert nem elég vagyonosak, nem tudnak maguknak luxuscikkeket, divatos márkájúnak számító ruházatot, autót, túlzott méretű, hivalkodó lakást vagy házat és egyéb státuszszimbólumokat biztosítani. Boldogtalanok, mert munkahelyükön nem hajbókol számtalan alázatos beosztott, nem a tengeren túlra járnak üdülni, nincs hétvégi házuk valami divatos, felkapott helyen és nem vacsorázhatnak, szórakozhatnak minden este valami előkelő helyen. Sorolhatnám még…DE…Szerintem ez nem feltétlenül a boldogtalanság kategóriája. Ők - én inkább talán úgy fogalmaznék - elégedetlenek az életükkel. Ettől az elégedetlenségtől még nem feltétlenül kell boldogtalannak lenni, inkább sarkall a vágyott dolgok megszerzésére.

A boldogság vagy boldogtalanság bennünk rejlik, belül. A szívünkben, a lelkünkben lakik és valami független dolog. Független a dolgok meglététől vagy meg nem lététől.

Én is nagyon szeretnék egy jó munkahelyen dolgozni, szeretném rendesen fizetni a kötelezettségeimet, szeretnék időnként ínyencebb, gazdagabb ételeket tenni az asztalra a szeretteim elé, szeretném ha a fiamat nem a kínai piacról kéne öltöztetni, sőt én magam is nagyon szeretek öltözni, szeretnék kultúrára, szórakozásra költeni, szeretnék utazni, nyaralni, minden vágyam Párizsba és Görögországba eljutni…stb. Mégsem vagyok boldogtalan!

Boldog ember vagyok, mert bármilyen csekélyek is, tudok a meglévőknek örülni!

Örülök, hogy szerető, figyelmes párom van és két szép, okos gyermekem. Örülök, hogy nehezen bár, de álmaim otthonában, azaz kertes házban élek, örülök, hogy egészséges vagyok. Örülök, hogy a kevésből is és rengeteg vívódás árán de mindig meg tudjuk teremteni a továbblépés lehetőségét. Örülök minden napsütéses napnak, minden kinyíló virágnak, minden felém irányuló jó szónak és mosolynak. Örülök az életnek, mert az élet szép és élni jó!

Nem foglalkozom folyamatosan azzal a gondolattal, hogy mi nincs, nem bántom örökké önmagamat azzal, hogy mi mindenem lehetne, ha jobb helyzetben lennék, legfeljebb álmodozom. Azért ami nincs, amit nem tudok megvalósítani, elérni lehetek peches, lehetek ügyetlen, lehetek bosszús, haragos!! De…boldogtalan?

Hát nem, nem vagyok boldogtalan! Nem tartozom “a magyarok boldogtalanok” kategóriába!

Bizakodom és merek kevésből, nyomorúságból is boldog lenni!

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 13 hozzászólás

Adósságspirál

2008. Ápr. 16, szerda 

Végre komoly elhatározásra jutottunk arra vonatkozóan, hogy hogyan oldjuk meg körmünkre égő anyagi problémáinkat, amik miatt folyamatosan és fenyegetően lóg, rezeg fejünk felett Demoklesz kardja.

Bármennyire is rettegünk tőle szeretnénk hitelt felvenni. Minden eshetőséget körüljárva egyetlen lehetőség van számunkra, a személyi hitel, vagy más néven gyorskölcsön.

A gyors elnevezés már az első érdeklődés nyomán nevetségessé vált. Mire a szükséges kellékeket beszerzed plusz még el is bírálják a gyorsaság már nem aktuális jelző.

Mindenképpen kérnek telefonszámlát. Nincs sem vonalas telefonunk, sem előfizetéses mobiltelefonunk. Kártyás telefont használ az egész család, mert így tudjuk szabályozni a túlköltekezést csevegés ügyben. Nem baj, kérjünk a telefontársaságtól, - esetünkben Vodafon - olyan igazolást, melyben a társaság hivatalosan leírja, hogy milyen számon van telefonunk és azt rendszeresen feltöltjük. Első hallásra röhögő görcsöt kaptam, hát még akkor, amikor érdeklődésemre a Vodafon alkalmazottja közölte, hogy ilyet még soha nem hallott. Kérésemre kicsit utánanézett. Annyit megtudott, hogy ehhez írnom kell egy kérvényt, (kb. minimum két hét, de lehet több hónap az elintézési idő, mert sorban állnak a mindenféle kérvények) aminek tartalmaznia kell a személyi adataimat, a telefonszámot, hogy mikor vettem és egy akárhány jegyű kódszámot, amit én a vásárláskor bemondtam. (kb. öt éve, újabb kínba torzult röhögő görcs) Azóta, azaz öt éve volt teljes rámolásos lakásfestés (még a régi helyen) és költözés, ami után jelenlegi házunk befejezettlensége miatt a cuccaink jó része még dobozokban van. (mennyi mellékhatása van a hirtelen munkanélküliségnek és teljes ellehetetlenülésnek) Párom szerint reménytelen az ügy, mármint ha meg is találom a szerződést és a kódszámot számos doboz átrágása után, mire elbírálják a kérvényt, utána a kölcsönigénylést addigra nálunk már rég nem lesz világítás.

A jelzáloghitelnél, ami elvileg lehetséges lenne (mert ugye ingatlanunk még van) az a baj, hogy először is mi kicsi (attól függ kinek) összeget vennénk fel, másodszor pedig az ingatlan felbecslésével együtt a hitel elindítása 100.000 Ft lenne. Ha lenne 100.000 Ft tartalékunk, akkor most nem kéne hitelt felvenni.

Klasszikus 22-es csapdája.

És persze a csapda nagyon messziről indul.

Nincs munkád.

Nincs rendes jövedelmed.

Élni azért kell.

De…nem tudsz rendesen rezsit fizetni.

Bármennyire is igyekszel variálni, összegyűlik, felhalmozódik…

Próbálsz kölcsönkérni, (először csak rokontól, ismerőstől) hogy tömd a lukat.

A kölcsönnel egy másik luk keletkezik, (mert próbálsz becsülettel törleszteni) vagy lesz nagyobb (az egész folyamat közgazdasági szakszóval adósságspirál)

Végső kétségbeesésedben bankhoz, magas kamatú hitelhez folyamodnál, de már annyira lent vagy, hogy nem tudod a hitelhez jutás feltételeit megteremteni ( a hitelezés is azon az elven működik, hogy a kutya is oda szarik, ahol már van)

Akkor kérdem én, hol a gyorskölcsön és a gyors segítség szó jelentése? Elveszett útközben?

A kérdés költői, nem várok rá választ, magamnak kell megoldani. De, akkor most mit csináljak?

Nem szoktam álmodni, mert mélyen alszom és nem maradnak meg az álomképek, de képletesen már arról álmodom, hogy árverezik a házunkat. És mindez csak azért, mert ötven éves korom óta, lassan öt éve, több féle képzettséggel és a legnagyobb igyekezettel sem találok munkát. Pedig én dolgozni akarok és minden tartozást és jogos követelést becsületesen ki akarnék fizetni.

Most aztán tudom, hogy ez a bejegyzés igazán tényleg senkit nem érdekel, de ez napló.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 6 hozzászólás

Érdemes megjegyezni

2008. Ápr. 15, kedd 

Tegnap orvosnál voltunk. Orthopédián, mert a páromnak nagyon fájt már a lába. Szerencsére csak lúdtalp, az orvos szerint nagyon gágog, de betéttel jól korrigálható.

Az asszisztensről szeretnék szólni, aki a betétet csinálta. Tulajdonképpen nem tett és nem mondott semmi különöset. Csak...olyan egyszerűen és olyan természetesen volt figyelmes és kedves, hogy nem lehet nem szóvá tenni és nem észrevenni. Mondom nem mondott semmi különöset és nem is tett.

Csak a rohanó, türelmetlen, ideges hangú világban eleve a hangja, a tekintete (furcsán hangzik, igaz, de látszott, a szemén is,hogy őszintén figyel) a mozdulatai is türelmesek és kedvesek voltak. No nem arra gondolok, hogy olyan nyálasan édeskésen gügyörészett. Nehéz megmagyarázni, de feltűnt, mert ritka és nagyon jó érzés, hogy néha találkozik még az ember, emberrel

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

Kakukktojás a harmóniában

2008. Ápr. 12, szombat 

Koradélutáni napsütésben, mint ki jól végezte dolgát ülök a hintaágyban, finoman ringatózom és nézem a körülöttem nyújtózkodó, sütkérező kertet. Megint, már ki tudja hányadszor életem során felfedezem, hogy milyen szép a tavasz és az elém táruló látvány, ami az enyém. Karnyújtásnira bontogatja szirmait az orgona, kicsit odébb már itt ott hervadozva, de még mindig élénsárgán virít az aranyeső. A kis kerti út másik oldalán a cseresznyefák hófehér labdacsformájú virágfürtjein süt át a nap. A fű harsogóan zöld és tele van pöttyözve sárga pittypanggal és sok sok apró százszorszéppel. A kerítésen kifelé bologat a pici bolyhos barkával  teli hatalmas fűzfa.

A lábamnál heverészik a kutya, aprókat vakkant minden zajra. A házban, fent a tetőtérben a gyerek a számítógép mellett ül és néha lekiált valamit. Ha a kertkapura nézek, tudom hogy nemsokára mosolyogva belép rajta a férfi, akit szeretek. Átölel, bemegyünk a nappaliba, leülünk, beszélgetünk, teszek veszek még egy kicsit, vacsorát készítek és szép lassan, csendesen ránk köszönt az este.

Azon gondolkozom, hogy mindez és még olyan sok minden más milyen elképesztően szép és jó, szinte tökéletes, idillikus.

És mégis...a harmóniában bujkál valami...valami, aminek a létezése ellen nem tudok már szinte semmit tenni...Egy rosszindulatú, gúnyolódó, fenyegető, kiszámíthatalan, mindent megmételyező, leküzdhetetlen valami...Egy minden zugba belemászó, minden boldogságot titkon fúrkáló, minden szép gondolatot gúzsba kötő, behálózó szörnyeteg, a MUNKANÉLKÜLISÉGEM...

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 4 hozzászólás

Kertészkedésem...

2008. Ápr. 10, csütörtök 

Szegény, jóindulatú és bizakodó, húsz vagy harminc éve hétvégi telket túró, helyi barátnéim mekkorát tévednek, ha úgy gondolják, hogy belőlem hipp, hopp mintakertészt faragnak a saját elképzeléseik szerint!!!

A jó idő kicsábított a kertbe és gondoltam hasznossá teszem magam. Innentől kezdve, - mármint a gondolattól - lehetett volna rólam és kertészeti tevékenységemről egy börleszk filmet forgatni. A gereblyézésben viszonylag otthon vagyok, míg fel nem töri a kezem a gereblye, úgyhogy azt most ejtettem. Valami komolyabbra gondoltam. Egy helyen a tavalyi ágyásban jó puha a föld. Megpróbálkoztam az ásással, gondoltam én majd kisebb ásónyomokat vágok. Sikerült is öt sort megcsinálnom. Azért csak ötöt, mert a végén már a világért nem akart az ásóra felkerült földkupacka átfordulni és kb. két cenire tudtam emelni az ásót a földtől. Azért öt sor is több a semminél. Hátha nagyobb kedvvel csinálja hétvégén a párom.

Az orgonasövény belóg az ágyásba, gondoltam megnyírbálom egy kicsit. Addig nem is volt baj, amíg a kisebb ágacskák rendszabályozásával foglalkoztam. Később felbuzdulva a kezdeti sikeren a nagyobbak felé kezdtem kacsingatni. Majd én megmutatom! Egy félcsuklónyi vastagságú csúnya ággal kezdtem ki pechemre. Olyan félig élő félig száraz volt. A metszőolló - bár egy elég nagy is van - természetesen csődöt mondott. Kerestem a műhelyben egy fűrészt, abban nem vagyok teljesen biztos, hogy fafűrész volt, de ez most lényegtelen. Hát, mit mondjak az én ide oda húzogatásomtól a vágat a fűrész éle alatt nem igen akart mélyülni. Valószínüleg az erő kevés volt a műveletben. Gondoltam egyet, mi lenne ha baltával egyet kettőt rásegítenék, így letettem a fűrészt. A balta olyan nehéznek bizonyult, hogy a lendítésből, az erő becsempészéséből nem lett semmi. Na, de ha én valamit akarok, azért azt nem adom könnyen. Ráléptem az ágra a tövénél, mindkét lábammal és nyomtam, ahogy bírtam lefelé. Reccsent, ennek örültem, de nem volt vége. Egy kicsit fűrész, egy kicsit balta, némi javulás, aztán végül úgy adta meg magát, hogy addig tekergettem körbe körbe magmaradt tartó rostjait, hogy megadta magát. Van egy érdekes tulajdonságom, ha valamit nagyon akarok akkor észre sem veszem, hogy a megszokottnál sokkal nagyobb erőt adok bele a tevékenységbe egy kis ideig. Mikor végre az ág végleg megadta magát hirtelen kezdtem érezni, hogy kezem lábam remeg és mindenütt folyik rólam a víz.DE,... MEGCSINÁLTAM!!!

Feladni nem fogom, máskor is csinálok ezt, azt, de hogy családi főkertész nem leszek, az már biztos.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

Az én gettóm...

2008. Ápr. 9, szerda 

Azt hiszem egy a fasizmusra emlékező újságcikket olvastam valamelyik nap, talán ennek hatására ötlött eszembe egy egészen bizarr vagy inkább morbid asszociáció.

A rendszerváltás (gengszterváltás) utáni Magyarország XXI. századi "gettója" a munkanélküliség.

Mi munkanélküliek, egy elég széles réteg nem faji vagy nemzetiségi vagy vallási okok miatt vagyunk kirekesztve az elfogadottak társadalmából, hanem pusztán azért mert nincs munkánk és reményünk se arra, hogy legyen. Nem bizonyos területekre száműztek, hanem a társadalmi megítélés "gettójába" vagyunk bezárva. Egy nagy közös csoportba került az az ember is, aki több diplomával, több szakmával, több végzettséggel és erős akarattal rendelkezik, mindent megtesz azért, hogy dolgozhasson, aki örömmel dolgozna  és az az ember, aki a csekély összegű segéllyel azonnal a kocsmába megy és már korábban is úgy élt.

 "Bizony a hosszabb ideje segélyből élő embereket nagyon nehéz visszavezetni a munka világába" - Ez az idézet Lampert Mónika egyik televíziós nyilatkozatából van.

Vagy, - Az ötvenes években született korosztály általában alul képzett, tanulatlan, céltalan. Nem törődött eddig a nyugdíjas évek eljövetelével. - Ez nem hajszálpontos, csak hozzávetőleges idézet, egy Kis Péter miniszter úrral elhangzott beszélgetés részlete.

Lehet, hogy a mi ifjúságunk eltelte óta nagyobb hangsúly van a képzésen, több nyelv, több diploma, holtig tartó tanulás, stb., de ebben sem lehet általánosítani, van aki hajlandó lenne rá, de ezt sem engedik. Én és még nagyon sokan mások is nem érezzük magunkat alul képzettnek, ahhoz hogy valahol valamit még tehessünk a "munka világában". Kikérem magamnak, hogy alul képzett lennék és kikérem magamnak, hogy egy kalap alá vegyenek holmi dolgozni egyáltalán nem akaró, teljesen lecsúszott emberekkel. Nem azért, mert lenézem őket, sőt nagyon is sajnálom őket, de mégsem lehet egy mondatban beszélni az összes munkanélküliről. Nos, ezt az egész megítélést nevezem "gettósításnak".

Fűzhetném tovább gondolataimat még a témában. Pl. az indiai kasztrendszert használva, a szegényebb rétegek kasztjában a munkanélküliek alulról a második helyre kerülhetnének. Alattuk már csak a hajléktalanok vannak, mert Nekik már nemcsak munkájuk, de otthonuk sincs, sőt talán már az önbecsülésük is teljesen elveszőben van.

Addig addig utasítanak vissza számtalan álláskeresőt számtalan munkahelyen, hogy valóban egyre mélyebbre és mélyebbre kerülnek, egyre jobban érzik, hogy kilátástalan helyzetbe, reménytelenségbe, a munkanélküliség elháríthatatlan "gettójába" csúsznak.

A közgazdászok egy remek szót alkalmaznak a teljes anyagi kimerülés és ellehetetlenülés meghatározására, ez a remek szó az ADÓSSÁGSPIRÁL. Addig addig tömjük a mindig aktuális lukat, ami miatt aztán a soron következő új keletkezik, hogy már nem marad semmink, nemhogy tartalékaink úsznak el szélsebesen, de folyamatosan lebeg Demoklesz kardja a fejünk fölött, a tudat, hogy egyszer hirtelen elveszíthetünk mindent, amink még van, ami egy egész élet munkájának eredménye.

Ezt nem én érzem és élem át így egyedül, hanem rajtam kívül még nagyon sokan, talán csak nem foglalkoznak a megfogalmazásával. Mi másnak lehetne nevezni ezt az egész "új gazdasági mechanizmust", mint képletesen a XXI. század "gettójának", hiszen a szó szoros értelmében be vagyunk szorítva egy helyzetbe, ahonnan nagyon nehéz és ritka a kiút.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 4 hozzászólás

________________________________________________________________________________

A helyi újságba és egyéb helyekre készült korábbi írások - 2008. ápr. 6. vasárnap

A következő cikk megjelent ugyan késve és cenzúrázva, a nélkül, hogy nekem szóltak volna. Szerintem az úgy etikátlan volt. A dőlt betűkkel szedett részt hagyták ki, amivel számomra elvették az egész mű értelmét. Én a valóságos hírre alapozva írtam egy publcisztikát az erőszakról. Küldtem egy levelet a település jegyzőjének és azóta nem írok az újságban. A levelet is közreadom itt az írás alatt.

Emberséggel az erőszak ellen ("veszélyes írás")

rendhagyó újévi köszöntő

Mozgalmas hónap volt a december. A hó elején a gyerekekhez érkezett a mikulás, puttonyában sok édes finomsággal. Később megültük családunk körében a békés, boldog karácsonyt, a szeretet nagy ünnepét. Végül szilveszterkor vidámsággal, mulatsággal, tánccal, jó kedvvel elbúcsúztattuk az évet, a 2007. esztendőt. Milyen volt a 2007. év? Hosszú lenne itt elsorolni, volt benne jó is, rossz is, bizonyára mindenki számára egyénenként is más volt.

A szokásos szerencsekívánatok mellé, rögtön most az újév elején szeretnék valami nagyon jelentős dologról beszélni. Arról, hogy mennyire fontos - nem csak a legszűkebb környezetünkben, de a távolabbi világra is érvényesen - odafigyelni a másik emberre, amennyire tőlünk telik, valamilyen módon törődni másokkal is.

A közelmúltban három megdöbbentő esemény rázta meg hazánk közvéleményét. Brutális, vasdorongos, támadás érte Csintalan Sándort, molotov koktélokat dobáltak Kóka János épülő házára és fegyverrel lövöldöztek Hiller István házánál. Hangsúlyozni kívánom, hogy írásomnak nincs semmilyen politikai színezete, tartalma. Ezek az események csak a szomorú apropót nyújtják ahhoz, hogy az erőszak ellen szóljak az emberség nevében.

Szerintem minden jóérzésű embernek alapvető kötelessége, hogy a tőle telhető eszközökkel fellépjen az erőszak, az embertelenség ellen. Én a szavak erejét tudom csupán használni és reménykedem, hogy az írásom nem pusztába kiáltott szó.

A XXI. század Magyarországán, de bárhol máshol is a világon megengedhetetlen, hogy valaki úgy élje az életét, - legyen Ő neves személyiség vagy hétköznapi ember - hogy folyamatosan támadástól, fenyegetésektől kelljen tartania, hogy megfélemlítsék, megalázzák. Mindenkinek joga van a biztonságos, nyugodt élethez, az emberi méltóság megőrzéséhez. Az érző gondolkodó, cselekvő ember élete, maga az emberi élet a legnagyobb érték.

A legtöbb ember - pontosan azért is, mert az ember társas lény - csatlakozik valamilyen ideát, eszmét követő csoporthoz. Hogy ki hová és milyen gondolatkör mellé társul, az mindenkinek a személyes ügye. Képletesen szólva nem gyújthatjuk fel a szomszéd házát csak azért, mert másképp gondolkodik, másban hisz, mint jómagunk. A demokrácia nem azt jelenti, hogy bárki bárkivel azt tehet, amit akar, ha nem ért egyet a másik véleményével, életvitelével. Mindenféle eszmerendszer felett áll egy sokkal magasabb rendű, örökérvényű íratlan törvény, az erkölcs, az emberség, a jóérzés törvénye. Tisztelni kell a másik emberben az embert. (a legvásottabb kölyökben és a börtönbüntetését töltő bűnözőben is ott van valahol az emberség csírája, csak talán nehezen találja meg magában segítség nélkül)

Az erőszak erőszakot szül. Számtalan hasonló sztereotípiát felsorolhatnék még, hasztalan. Mindenkinek a maga erkölcsi érzéke, segítőkészsége, lelkiereje szerint kell felvenni a harcot az erőszak ellen. Az, hogy minden ember egyenlő, hirtelen hallásra nehezen érthető megállapítás. Az mégis világos, hogy mindenkit egyformán megillet a normális emberi élet, a nyugalom, a biztonság, az emberi méltóság. Az egyenlőség kérdése számomra annyi, hogy mindenkinek egyformán adott az a lehetőség, hogy a születésével kapott adottságok birtokában saját maga olyanná “nevelje” magát tanulással, mások segítségével, önneveléssel, hogy méltó tagja legyen a maga módján annak a közösségnek, akik között él.

Ez a falu, ahol mi élünk egy páratlanul szép táj része, egészséges környezet és egy nyugodt, békés hely. Talán nem vagyok túl tájékozatlan, ha úgy tudom, hogy szinte mentes az erőszaktól. Nagyon remélem és bizonyára a kedves olvasók is egyet értenek velem, hogy a várható fejlődés, előrelépés ellenére a mi falunk megmarad a béke szigetének.

Komor témáról írt soraim ellenére ezúton kívánok mindenkinek nagyon boldog, sok szerencsével és szép pillanattokkal teli új esztendőt!!

 A levél a jegyzőnek:

Tisztelt Jegyző Úr!

Tisztelt Szerkesztőség!

Köszönöm a Kisoroszi Hírmondó munkatársainak és a Jegyző úrnak, hogy írásaim eddig megjelenhettek az újságban! Ezután nem kívánok tovább élni ezzel a lehetőséggel.

Én nem csak amatőrként, kedvtelésből irogató vagyok, végzett újságíróként írtam az újságban egy helyi újságnak megfelelő stílusban. Soha, amióta írok a cikkeimet még nem cenzúrázta senki, már csak azért sem, mert nem volt rá szükség, hiszen mindig nagyon vigyáztam, hogy a valóságnak megfelelő és pártatlan információkat írjak le, most is ez történt.

Másodszor pedig az újságírói etika minden szabályát megszegve történt a cenzúrázás. A kifogásokat közölni kell az írás létrehozójával és az ő beleegyezésével, egyetértésével történhet a változtatás.

Ez nem így zajlott. Ha így történik, nem kérem az írásom megjelenítését, mert elvették a három mondat kihagyásával az értelmét, a miértjét, az apropóját, a magyarázatát. Úgy hangzik egy hozzáértő olvasó számára, hogy nem volt miért az erőszakról írni a cikkírónak, csak azért írta, mert egyszerűen most ez jutott az eszébe. Hasonlattal élve a négy lábú széknek kivették az egyik lábát, így sántít.

A hozzá nem értő olvasó pedig nem érti és úgy gondolja, “mi a fenét zagyvál ez itt össze az erőszakról pont az új év elején?”

“A közelmúltban három megdöbbentő esemény rázta meg hazánk közvéleményét. Brutális, vasdorongos, támadás érte Csintalan Sándort, molotov koktélokat dobáltak Kóka János épülő házára és fegyverrel lövöldöztek Hiller István házánál. Hangsúlyozni kívánom, hogy írásomnak nincs semmilyen politikai színezete, tartalma. Ezek az események csak a szomorú apropót nyújtják ahhoz, hogy az erőszak ellen szóljak az emberség nevében.”

Az országos hírre épül maga az írás, a nélkül se füle, se farka, ki kellett volna javítani.

A lojalitásról meg csak annyit, hogy nem is én, hanem maga sors rendezte úgy, hogy a történések egy jobb oldali érzelmű, egy bal oldali érzelmű és egy liberális képviselőt érintettek, az egyensúly tökéletes és kommentár pedig részemről nincs, hiszen nem politizálok, soha nem is politizáltam és nem is óhajtok politizálni. Ez csak egy publicisztika volt, csak a hírt használtam fel, hogy kifejtsem a véleményemet, leírjam a gondolataimat az erőszakról.

Nem gondoltam, hogy nem írhatok komolyabb témáról is. A Dunáról, a madarakról, a komposztálásról, a rendezvényekről a parlagfűről kell írni, de én úgy gondoltam, hogy másról is kell néha írni.

Sajnálom, hogy így történt és az elhatározásom nem sértődés a részemről, de nem hagyok hülyét csinálni magamból és nem lehet a belegyezésem nélkül megváltoztatni az írásaimat. Ez a gyakorlat nem csak Kisorosziban nem működik, de bármelyik országos napilapnál sem.

Ez az írásom szintén nem jelenhetett meg, mert a szerkesztő szerint óvatosnak kell lenni, a helyzet még nem érett meg a megvalósításra és nehogy valaki megsértődjön...

Nem értem,  miért nem lehet a jövőről írni, (egy álom)ki sértődhetne meg stb.

Elég gyáva népség lakozik itt, csak az úgynevezett "kis színeseket" lehet megjelentetni, meg az önkormányzatot dícsérő cikkeket. Erre felhívták a figyelmemet, de nem godoltam, hogy ennyire...

Nem dicsekvésből írom ide az írásaimat, csak kíváncsi vagyok, hogy mások miatt mennyire kell veszélyesnek ítélni azokat...Én úgy gondolom, hogy az újságíró nem fizetett talpnyaló. Már nem is írok az újságban pedig saját magamat fosztom meg a publikálás nyújtotta örömtől. Majd arra az írásra is sor kerül, ami részemről feltette az í-re a pontot.

Egy álom született (ez is egy "veszélyes írás")

Amióta megújult az újság minden lapzárta előtt néhányan (akik éppen ráérünk) megbeszéljük a következő szám tartalmát. Ezeket az összejöveteleket nem tematikus értekezletként kell elképzelni, inkább beszélgetünk, az olyan ötleteinket mondjuk el egymásnak, amelyek többeket is érdekelhetnek, bekerülhetnének az újságba. Így volt ez legutóbb is. Először természetesen a falut most legjobban foglalkoztató téma került szóba, a híd ügye. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a nagyszabású terv egyenlőre megosztja a közvéleményt, vannak támogatói és ellenzői egyaránt, de majd a jövő megoldja a kérdést.

Ahogy gördült tovább a beszélgetés fonala előkerült egy nagyon fontos és az akkor jelenlevők számára egyformán szívügynek számító kérdés a természet és környezet védelem. Itt le is ragadtunk.

Mindennapi életünket élve észre sem vesszük, hogy megszokott környezetünk mennyi értékkel, szépséggel van tele. Szinte lábunk alatt lapulnak ritka növények és a szemünk előtt röpködnek védett madarak. Sajnos talán, mert nem ismerjük eléggé ezeket, ezért nem vigyázunk rájuk. A teljesség igénye nélkül tudok néhány példát sorolni.

A Cseres tó partoldalában számtalan kis homokfalba fúrt fészekben védett madarak, parti fecskék élnek. Itt töltik a nyarat és itt költenek. A tó felett röpködve, messziről olyanok, mint a lepkék. Velük békés egymás mellett élésben szintén homokba vájt fészkekben él egy másik védett és ritka faj, a gyurgyalag. Róluk szomorú történetet hallottam, az elbeszélő szerint ismeretlenek összefogdostak néhányat és zsákban elvitték őket valahová. Ha lennének konkrét adatok és pontos információk a történtekről ez bizony Kisoroszi határait jóval túlnövő nagy természetvédelmi botrány lenne. Így csak sajnálatos barbár támadás a gyönyörű madarak ellen. Unatkozó gyerekek is járnak a tóparton és játékként botokkal szétturkálják a madarak fészkeit. Ha szólunk nekik csak a vállukat rángatják, hogy úgysincs benne madár. Óvni kéne ezeket a ritka madarakat és élőhelyük épségének megőrzésével inkább azt elérni, hogy itt maradjanak és minél többen jöjjenek ide költeni.

Egyre többen motorral és kvaddal száguldoznak a faluban, főleg az üdülő területen az erdő közeli utakon, réteken. Biztosan nem is sejtik, hogy ezen a kietlen homokos talajon jellemző, Europa szerte nagyon ritka növény tanyázik, a csikófark. Előhelye a motorosok útvonalára esik, félő hogy kitapossák és eltűnik.

A fenyőerdőben nagy számú fekete kökörcsin viszonylag “veszély” nélkül tenyészik, de jó tudni, hogy szintén ritka, itt ilyen is van és nagyon szép.

A Nagy-Duna partját szegélyező réten minden ősszel, az őszi kikerics pompázik, olyan az egész hatalmas tét, mint egy rózsaszín mintás szőnyeg. Egy botanikus ittjártakor kiderült, hogy nem csak egy fajta kikerics, az őszi kikerics található a réten, hanem egy még sokkal ritkább és értékesebb faj is, a …. kikerics. Ebből egy tő eszmei értéke 25.000 Ft.Nagyon rontja itt a táj szépségét és harmóniáját, hogy a vadkempingezők sokat szemetelnek, sőt ott is hagyják maguk után a szemetet. Valahogyan tenni kéne ez ellen is.

Szót és védelmet érdemelnek még a szigetcsúcs jellegzetes öreg fái és a partokat övező színes növényvilág.

Úgy gondoljuk, hogy a természet szépségét, a ritka növények és állatok védelmét nem szigorral, nem tiltással, semmiképpen sem rideg hivatalos eszközökkel kéne megvédeni. Hogyan? Többet tudunk tenni ha széles körben megismertetjük a kisorosziakat, a Kisoroszit szeretőket, látogatókat az itt található ritkaságokkal, értékekkel. Ekkor született a címben jelzett álom, a TANÖSVÉNY létesítése. Szerencsére X.Y. személyében van körünkben a természetvédelemnek, a ritka, védett állatoknak és növényeknek egy szakavatott ismerője, aki nem csak lelkes amatőrként, hanem szakemberként tudja képviselni az elképzelésünket. Pontról pontra feltérképeznénk a különleges növények és madarak élőhelyeit, ismertető, rajzzal vagy fényképpel ellátott ízléses táblák szolgálnának magyarázatul. Természetes, hogy ha valaki tudja, hogy mi érdekeset láthat ott, akkor már vigyáz is rá. Olyan lenne az egész, mint egy kis kirándulás egy kijelölt útvonal mentén.

Nem különösebben nagy ráfordítás szükséges hozzá, csak néhány lelkes segítő, aki megcsinálja a táblákat, a rajzokat vagy fényképeket és segít az elhelyezésben.

Azt hiszem megérné, hogy ne csak álom, hanem megvalósult álom legyen az ötletünkből. Növelhetné ez a tanösvény Kisoroszi érdekességét és sokan az elővilág olyan ritkaságait ismerhetnék meg, amikre e nélkül talán sosem figyelnének fel.

(A politika mentén...?

Néhány írásom nem jelent meg, mert veszélyesnek ítélték azokat...A veszélyességüket ugyan a mai napig nem értem, de valószínű nem is érdemes értenem...Szerintem pártatlanok, mivel én is igyekszem az lenni, objektívek és lojálisak a település vezetéséhez, nincs benne se pro se kontra egyik oldal felé sem semmi...)

Szeptember végén – 2006-ban - önkormányzati választás előtt

Kisoroszi Magyarországon egyike azon településeknek, ahol független önkormányzat működik. Természetesen minden kis településnek vannak hátrányai, de most nem ezekről írok. Jó és biztonságos itt az élet. Számos előnyt élvezünk a zsúfolt nagyvárosokkal szemben. Túl azon, amit már szinte észre sem veszünk, hogy naponta csodálhatjuk a természet szépségeit, egészséges, friss levegőt szívunk, tiszta, élvezhető vizet iszunk, utcáink tiszták, szemétmentesek, nem szívjuk folyamatosan a benzingőzt és a kipufogógázt, nem hangos a település a tömegközlekedés, a csúcsforgalom zajától és még sorolhatnám. A legnagyobb érték mégis a falu nyugalma, békéje.

Különösen szembetűnő ez most, a napokban, amikor a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban tüntetések zajlanak.

A hírekből mindenről értesülünk. Nap mint nap szorongó szívvel ülünk a tévékészülékek előtt és döbbenten tapasztalhattuk, hogy Budapesten a békésen kezdődő tüntetés vandál pusztítássá, rombolássá fajult. A műemlékként is számon tartott televízió épületén a résztvevők és a rendet teremteni próbáló rendőrök testi épségét egyaránt nem kímélve tetemes károkat okozott az elszabadult indulat. A megvadult tüntetők autókat gyújtottak fel, égett maga az épület is, felszaggatták a tér kövezetét és a kövekkel dobálták a rendőröket. Történt mindez Magyarország fővárosában, Budapesten a XXI. században annak ellenére, hogy ismerjük a történelmet, véres háborúkat, a fasizmust, népirtásokat élt át már az ország és napjainkban is gyakran harcok dúlnak a világ valamelyik pontján. Nem tanulunk semmiből, nem változunk?

Miért? Miért kellett ennek most így történnie? Tiltakozni nem csak vandál pusztítás közepette lehet! Függetlenül a “harc” politikai vagy erkölcsi jelentőségétől értelmetlen indulatokkal nem születhet megoldás.

Mélyen együtt érzek azoknak az anyáknak és feleségeknek az aggodalmával, akiknek a fiai vagy férjei akár egyik, akár másik oldalon belekeveredtek vagy belekényszerültek a zavargásokba. A földön a legnagyobb érték az emberi élet. Semmilyen indíttatásból nem érdemes, nem szabad az életet veszélyeztetni! Számtalan békés megoldás létezik, sőt a gondolkodó elme ismer egy olyan megoldást, megoldásra való törekvést, hogy kompromisszum, azaz egymás álláspontjához valamilyen módon történő közelítés, jelen esetben a tárgyalások.

Számomra természetes, hogy nálunk Kisorosziban ilyesmi nem történhet. Elképzelni sem tudom, hogy ezen a békés településen felajzott huligánok kezeitől megtépázott fák, felborogatott kukák szeméthalmai rontsák az utcaképet és ablakainkat vagy közös büszkeségünk, a fogadó bejáratát kövekkel zúzzák be, nem is beszélve arról, hogy felháborodott elégedetlenkedők az önkormányzat munkatársainak életét veszélyeztessék.

Éppen ezért csak ismételni tudom önmagamat, lakhelyünk legnagyobb értéke a nyugalom, a béke. Őrizzük hát ezt a nyugalmat, a függetlenséget. Menjünk el szépen csendesen szavazni és reméljük, hogy a fejlődés útját járjuk, de alapjaiban nem változik semmi. 

Függetlenség – 2006. Kisoroszi

Az elmúlt néhány hétben politikai hisztéria zavarja a főváros és az ország rendjét, ezzel együtt hazánk külföldi megítélését. Élénken figyelmeztetnek még emlékezetünkben a Szabadság téri vandál pusztítás döbbenetes képei. Remélem, hogy hasonló erőszaktól már nem kell tartanunk, de a politikusok most is veszélyes játékok űznek a Kossuth téren békésen tiltakozókkal. Mindnyájan tudjuk, milyen kis szikra kell, csak egy pillanatnyi hangulatváltozás elég ahhoz, hogy bármi megtörténhessen. Megkockáztatom a gondolatot, hogy sokan nem is igazán tudják, miért vannak ott, mi is a cél, a valóban kivitelezhető cél, csak úgy a “balhé” miatt mennek oda.

Azok az emberek, - legyenek bár a vörös, vagy a narancssárga, vagy más színű jelképpel fémjelzett pártok politikusai, tagjai vagy szimpatizánsai – akik nem érzik, hogy az ellenzék szó pontos definíciója nem az ellenség szó súlyos fogalomzavarral gondolkoznak. Ha így folytatódik minden tovább, lassan egyre távolabb kerül megoldásként az oly sokat emlegetett ír példa. Ideje lenne politikusainknak tárgyalóasztalhoz ülni és pártállástól függetlenül az ország jobb jövőjét célzó megállapodásokra jutni.

Sosem foglalkoztam politikával, nem is értek hozzá, de úgy gondolom a különböző pártok képviselői mellé talán sokkal több független képviselő kéne. Kissé körmönfontan ugyan, de eljutottam a számomra fontos kifejezéshez, a függetlenséghez. Függetlenség. Milyen komoly, becses szó! Ez a mi közösségünk igazi értéke!

Kisoroszi egyike Magyarország azon településeinek, ahol független önkormányzat működött már a korábbi években is és ez a közös akarat a mostani választások alkalmával sem változott. Élőhelyünk fantasztikus földrajzi és természeti adottságokkal rendelkezik. Túl azon, hogy már szinte észre sem vesszük a természet szépségeit, benzingőzmentes tiszta levegőt szívhatunk, tiszta, élvezhető vizet ihatunk, zöld, virágos környezetben élünk. A falu bővelkedik még számtalan megoldásra váró, eddig kiaknázatlan, értékes lehetőségben. Gondoljunk a golf pályára, a horgásztóra és a szigetcsúcs idegenforgalmi fejleszthetőségére. Mindezek mellett mégis a legmegbecsülendőbb értékünk a függetlenség. Közösségünket a - magukat nem hivalkodóan politikusoknak tituláló - független, felelősen gondolkodó emberekből álló képviselő testület segítségével, független önkormányzat élén, független polgármester irányítja. Hát nem megnyugtatóan, békésen hangzik? Miért dolgozunk, mit is szeretnénk mindannyian? Fejlődést, fejlődést, fejlődést! Álljon itt bizonyságul néhány idézet az újonnan választott képviselők elképzeléseiből, kitűzött céljaikból.

Cs.E. (aktív résztvevője a település köz- és kulturális életének): “az eddigi dinamizmussal, határozottsággal és derűvel fogom képviselni a falu érdekeit”

G. M. (vállalkozó): “szeretném az eddig szerzett tapasztalataimat, a közösségért végzett munkámat Kisoroszi folyamatos fejlődésének érdekében továbbra is felajánlani”

Ifj. C.A.: “fontosnak tartom a közterületek és közutak rendben tartását és a polgárőrség megbecsülését a falu biztonságáért”

A korábban is munkálkodó és ismét megválasztott képviselőkről és munkájukról nem kell külön szólnom, az eddig elért eredmények önmagukért beszélnek.

Nincs más hátra, mint egyetértésben tovább folytatni a járt úton, de a fejlődés ösvényén a munkát a falu épülésének, gyarapodásának érdekében. Szólnék néhány szót a fiatalokhoz is, a jövő nemzedékhez. Igyekezzenek bekapcsolódni tanulmányaik végeztével a közös munkába és ne engedjék, hogy továbbra is az “alvó falu” kifejezést lehessen használni otthonunkra. Ez rajtuk is múlik!

Az eljövendő évek eredményes munkájához, bármilyen törekvéshez, fejlesztéshez sok szerencsét kívánok a Polgármester Úrnak, a Képviselő Testületnek és az egész falu lakosságának. A jó munka mellé kellenek néha az összekovácsoló közös mulatságok, összejövetelek. Tartsuk meg hagyományként a jó szórakozást ígérő bálokat, élvezzük együtt továbbra is a Falukarácsonyt és a Duna ünnepet.

(Ez az alábbi írásom már valamiért nem jelent meg a helyi lapban. Talán nem tetszett valakinek...)

Karácsony előtti gondolatok…2007.

December vége közeleg, a tél már megmutatta erejét, várjuk a karácsonyt. A karácsony egy olyan ünnep, amit mindenki egyformán ünnepel, nem személyes, nem születésnap, nem névnap, nem évforduló, hanem olyan nagy és szép ünnep, amit valamilyen módon szinte az egész világon megünnepelnek. A karácsony mindenkié, a szeretet, az öröm, a béke ünnepe. Ilyenkor félretesszük az ellentéteket, háború dúlta helyeken ezen a néhány szent napon a fegyverek is hallgatnak. Családi körben pihenéssel, egymással töltjük az időt. Nincs rohanás, kényelmesen körül ülve az ünnepi asztalt, hagyományos karácsonyi ételeket eszünk, csendesen beszélgetünk, emlékezünk a kedves régi karácsonyokra. Szeretteinket a feldíszített karácsonyfa alá tett apró ajándékokkal lepjük meg. Ilyenkor telefonon, levélben, manapság már e-mailben szeretettel üdvözöljük még a ritkán látott rokont és a messzire került barátot is.

Az ünnepi hangulatban gyakran elgondolkozom, kinek mit is jelent a karácsony? Azt tudom, hogy a keresztény vallások szerint Jézus születését köszöntjük. Más vallások tanításai szerint kicsit másképp értelmezik a karácsonyt, vagy más időpontban tartják, de ezt nálam avatottabb személyek sokkal méltóbban el tudják mondani a templomokban a szentmiséken, istentiszteleteken

A nem vallásos érzületű emberek is ünneplik a karácsonyt a szeretet, az összetartozás, az egymásra figyelés ünnepeként, hagyományként, karácsonyfával, ajándékozással. A karácsonyfa állítás szokása Németországból került hozzánk. Nálunk az első karácsonyfát Brunswick Teréz állíttatta “kisdedóvó”-jában, azaz az általa alapított első magyar óvodában, 1825-ben.

Erről jut eszembe, hogy kisgyerek koromban nehezen értettem, hogy a föld másik felén, a napfényes, pálmafás tengerparton is van karácsony, pedig ott nincs hideg és hó. Érdekes lenne kutatni, hogy számunkra ismeretlen távoli helyeken milyen hagyományok, szertartások szerint, milyen eszközökkel emlékeznek meg a karácsonyról, pl. az eszkimók a jégkunyhókban, a busmanok az afrikai pusztaságban vagy a Csendes óceán eldugott szigetein élő halászok.

Maga az ünneplés már csak a csúcspont, a rákészülés már hetekkel, sőt esetleg hónapokkal karácsony előtte megkezdődik. Nem csak a sütés-főzésre, nagytakarításra gondolok, hanem az ajándékok kiválasztására, megszerzésére. Nem könnyű feladat évről évre valami újat kitalálni. Ebből a szempontból az emberek több csoportra oszthatók. A legalaposabbak képesek már egész évben, - ha bármi hasznosat, érdekeset, megfelelőt találnak - a karácsonyra gondolva azt előre megvenni, ők a gyűjtögetők. Vannak, akik karácsony előtt néhány héttel a kezdődő vásárlási lázban pontosan elkészített listákkal nyugodtan, kiválasztják mindenki számára a legjobb ajándékot. Sokan a legutolsó pillanatokban lázasan sietnek egyik üzletből a másikba és tanácstalanul megveszik, sokszor a legkevésbé vágyott ajándékot. A lényeg végül is az, hogy mindenki találjon valamit a fa alatt, ez pedig többnyire teljesül. (csak a humor kedvéért megemlítem, hogy karácsony után sokak számára van még egy izgalmas “játék”, meg lehet próbálni kicserélni a duplán kapott, ruhanemű esetén a méretben nem megfelelő vagy az egyáltalán nem tetsző, nem használható ajándékokat, számla szükséges a művelethez)

Komolyra fordítva a szót, állítsunk képzeletbeli karácsonyfákat! Milyenek legyenek ezek a karácsonyfák? A díszek mellett lehetnének rajtuk, “kívánságdíszek”. Ezekre a kívánságdíszekre olyan dolgok kerülhetnének, amikről szeretnénk, ha jövő karácsonyig vagy bármikor valóra válnának.

A világ nagy karácsonyfájára a díszek mellé világméretű békevágyat “akasztanék”. Azt szeretnénk, hogy ne legyenek többé háborúk, éljenek békében egymás mellett a népek faji, vallási és nemzetiségi különbözőségek ellenére is. Én még szeretném és nagyon fontosnak tartom, hogy ahol még lehet maradjon érintetlen a természet és maradjanak meg a világ kincsei.

Az ország karácsonyfájára komoly, közös kívánságokat gyűjtenék. Szeretnénk, hogy végre hozzáértő politikusok gondos munkájának eredményeként olyan döntések szülessenek, olyan változások legyenek, hogy azok hasznára legyenek az egész országnak, az ország gazdaságának és az egyes embereknek egyaránt, szeretnénk, hogy ne táguljon tovább a szociális olló, azaz a “szegények és gazdagok közti különbség”, továbbá legyen több munkahely és dolgozhasson (elbocsátástól való félelem nélkül) minden munkaképes korosztály.

Mi kerüljön a díszek mellé kívánságdíszként a falu karácsonyfájára? Biztosan sokan feltennék a híd tervrajzát, hiszen kíváncsiak vagyunk milyen változásokat, fejlődési lehetőségeket hozna a híd a falu számára. Azt is szeretnénk, hogy sok fiatal maradjon itt, szép és okos gyerekek népesítsék be az óvodát, iskolát. Én azt is kívánnám, hogy soha ne legyen a faluban rászoruló, szegény, talaját vesztett család, ember, aki a kilátástalansággal küszködik

Természetesen mindenki számára a legszebb, a legbecsesebb, a legkedvesebb a család karácsonyfája. Az, hogy gyertyagyújtáskor ki mit talál a fa alatt, hogy ott lesz-e mindenkinek a titokban legvágyottabb ajándék, maradjon mindenkinek a saját titka. Álljon a karácsonyfák alatt sok mosolygó, izgalomtól és örömtől lázas arcú kisgyerek, meghatott, boldog szülő és titokban egy-egy könnycseppet elmorzsoló nagyi. Érezze mindenki úgy, hogy nagyon szép a karácsony!

Sok szeretettel kívánok mindenkinek kellemes, békés, boldog karácsonyt, örömteli jó pihenést szerettei körében, finom ünnepi ételeket, csodaszép fát és alatta sok nagyszerű ajándékot!

A falukarácsonyon találkozunk!

Karácsony, 2006

Szinte észre sem vesszük, milyen gyorsan múlik az idő, ismét eltelt egy év, közeleg a karácsony.

Az ünnepi előkészületeket tervezve eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok. Akkor még számomra nem volt tervezés, előkészületek, sütés, főzés, vásárlás csak a gyermeki kíváncsiság és izgalom. Mi az öcsémmel már hetekkel karácsony előtt szenvedélyesen kutattunk az egész házban, hátha megtaláljuk az angyalok ajándékokat bújtató rejtekhelyét. Sosem jártunk sikerrel, így hát előbb utóbb belenyugodtunk, hogy minden marad a régiben, azaz meglepetés lesz, csak ki kell várni.

A várva várt napon már egész nap alig fértünk a bőrünkben. Valahogy eljött azért a délután, édesanyánk előre megterítette a nagyszobában az ünnepi asztalt, mindenki szépen felöltözött, és mi gyerekek átmentünk a nagymama szobájába, hogy az angyalok zavartalanul elkészülhessenek a fadíszítéssel és az ajándékok elrendezgetésével. A nagymamám mesével próbálta múlatni az időt. Legtöbbször arról mesélt, hogy náluk hogyan volt a karácsony, ezt a történetet minden évben szívesen hallgattam újra.

Sokan voltak testvérek. Már hónapokkal karácsony előtt a hosszú téli estéken nagymamájukkal és édesanyjukkal elkezdték saját maguk készíteni a karácsonyfára szánt díszeket. Rajzoltak, festettek, ragasztottak lelkesen. Diót, mogyorót mártottak ezüst festékbe, papírból készítették a girlandokat és papírból vágtak különböző színes figurákat, díszeket. Még a szaloncukor is házilag készült, egy nagy fazékban a sparhelton. A torkos gyerekek bizony sokszor megégették a kezüket a forró masszával. Amikor kihűlt, kiskanállal adagolva az egész évben gyűjtögetett sztaniol papírba csomagolták. Az ünnep napján az édesapjuk már kora délután behozott az erdőből egy szép nagy fenyőfát és felállította a sarokban. A gyerekek a nagy asztalra odarakosgatták a sok sok saját kezüleg készített díszt, a szaloncukrot, a gyertyákat és szép csendben várták a nagymamával a másik szobában, hogy az angyalok feldíszítsék a fát és a Jézuska odategye az ajándékokat. A csoda érkeztét, az izgalmak végét akkor is ugyanúgy a csengő hangja jelezte, mint a mai napig.

Az én karácsonyfám különleges lesz az idén. A régi megszokott díszek mellé én is készítek újakat. Színes papírokból különböző formákat vágok és a formákba olyan fogalmakat írok, amik számomra fontosak és értékesek. Család, szeretet, öröm, vidámság, boldogság, nyugalom, ilyen feliratok díszítik majd a fámat. Az év legfontosabb ajándéka a fa csúcsán lesz aranybetűkkel, egy mondat: újra van munkám!

Gyakran eszembe jut mostanában, hogy vajon hány ember lesz, akinek a karácsonyfája alatt nem lesz ott az áhított meglepetés, akinek az ünnepi asztalánál csak szerényebb vacsorára futja majd és aki a gyertyák fényében megpróbál csendesen egy jobb jövőről ábrándozni.

Nálunk, Kisorosziban már évek óta van közös ünnep is, a falukarácsony. Szép és nemes hagyomány, mert aki eljön, a falu apraja, nagyja egyformán kóstolhat a külön erre az alkalomra készült ételekből, egyformán élvezheti a jó hangulatot és mindenkire egyformán ragyognak a közös karácsonyfa gyertyáinak fényei.

Sok szeretettel kívánok mindenkinek boldog karácsonyt, azt hogy mindenki megtalálja a karácsonyfája alatt a maga meglepetését, szerettei körében jóízűen és jókedvűen élvezze az ünnepi asztalnál a hagyományos finomságokat és nosztalgiával gondolva a régmúlt karácsonyokra, bizakodva koccinthasson a jobb jövőre!

(Amióta itt lakom már többször írtam karácsonyi köszöntőt a helyi újság számára. Nekem nagy öröm, még ha csak egy kicsi helyi ingyenes újságba is, de írhatok és nyilvánosan. Az ide készült írásaimat a kis település igényeinek megfelelő stílusban próbáltam megírni. A falu és a közösség hangulatát idézni, írásaimmal az összetartozást erősíteni.)

Karácsonyra várva…2005.

Közeleg a karácsony, a béke és a szeretet ünnepe. Az emberek már gyűjtögetik az ajándékokat szeretteiknek. Ünneplőbe öltöztek az utcán a fák és gyertyák, díszek csillognak sok házon is. Ezek a készülődés külső jelei, de hiába minden, bármerre járok, nem látom az arcokon a készülődés izgalmát, az ünnepvárás fényét. Tudom sok a gondunk, nehéz időket élünk, a kevésből nem könnyű ajándékokat vásárolni. Mégis, a karácsony az más, bánt hogy nem érzem a régi karácsonyvárások hangulatát. Mindenki ideges, gondterhelt, az arcokon derű helyett ború, mosoly helyett feszültség. Türelmetlenek, durvák, érdesek vagyunk egymással. A buszvezető zsörtölődik az áfás számla miatt, az utas zúgolódik, mert zsúfolt a busz, a boltban az eladó idegesen emeli a hangját, mert a vevő kérdez, a vevők türelmetlenül lökdösik egymást, mert nem haladnak... Sorolhatnám még. Mi történik velünk, miért nem állunk meg egy pillanatra, miért nem figyelünk kicsit jobban egymásra, nemsokára karácsony lesz, a béke és a szeretet ünnepe?

Esténként alig várom, hogy hazaérjek, haza Kisorosziba. Itt azért kicsit minden más. Én egy éve lakom csak itt, szinte idegenként járok a faluban és mégis barátságos arcok fogadják a köszönésemet, vásárláskor beszélgethetek a boltossal, a postán a postáskisasszonnyal. Így hát könnyen lokálpatrióta lettem. Kisoroszinak már a földrajzi helyzete is kínálja az otthon a fészek érzetét, mert két oldalról óvón öleli körül a Duna. Ide csak megérkezni lehet, továbbmenni már nem. Ide esténként ismerősök jönnek haza, közülünk valók.

Közeleg a karácsony, a béke és a szeretet ünnepe. Nekünk, Kisorosziaknak van egy közös ünnepünk, a falukarácsony. K. S. önkormányzati képviselővel beszélgettem a falukarácsonyról. Szerinte sokan pusztán azért nem jönnek el, mert nem értik a jelentőségét. Csak annyi az egész, hogy menjünk el minél többen, tiszteljük meg a falut és egymást azzal, hogy összegyűlünk, megkóstoljuk a kínált finomságokat, kortyolgatjuk a forralt bort és elbeszélgetünk. Megismerjük egymást egy kicsit jobban. Jó alkalom ez arra is, hogy a falu őslakossága és az üdülőtelepre ideköltözöttek közelebb kerüljenek egymáshoz, összekovácsolódjon a lakosság Kisorosziért, egymásért. Itt az alkalom, idén a falukarácsonyon találkozzunk, érezzük jól magunkat, ünnepeljünk ne csak otthon, kicsit együtt is!

Beszélgessünk, határozzuk el az ünnep fényében, hogy ezen túl többet, mindig csak egy kicsit többet teszünk közösen a faluért, egymásért, a kultúráért, az élhetőbb életért.

Egy 2003-ban készült igazi újságcikk, tényfeltáró riport lett volna, több újság azért nem jelentette meg, mert állítólag a témával elég messzire, főleg föntre vezető útra tévedtem volna.  A téma ma már nem aktuális, a neveket töröltem.

Egy hajléktalan kálváriája

M. T.. teljes névvel és a történet valamennyi eddigi dokumentációjával vállalja az ügyét. Számára az a fontos, hogy kérdéseire a megfelelő embertől megkapja a választ és vesszőfutása megnyugtató megoldással záruljon és ezáltal a sorsa jobbra forduljon.

M. T. 44 éves, jelenleg hajléktalan és négy éve lakik a Bp. Dózsa György út 152. sz. alatti hajléktalan szállón. (a szállón való tartózkodás időtartama hivatalosan két évre szól, de egyedi elbírálás alapján meghosszabbítható, ez történt M. úr esetében is. Ott tartózkodási ideje augusztusban lejár) Elmondta, hogy munkahelye van, rendszeresen dolgozik, megtakarított pénzét az OTP-ben lakossági folyószámlán tartja. Jelenleg is saját pénzéből képzi magát, hogy újabb esélyei legyenek a munkaerőpiacon. Több szakmája van, kőműves, nehézgépkezelő és biztonsági őr stb. Semmiképpen nem szeretne a szállóból kikerülve a hajléktalanság miatt lesüllyedni.

“Nagyon gyorsan elindul az ember a lejtőn, mert hamar elfogy a tartalékpénz, ha nincs hol lakni, gyorsan elhanyagolttá válhat az ember és nemszívesen alkalmazzák.Akkor aztán ott a vég, se munka, se pénz, se otthon.” Az ő szavait idéztem.

szívesen alkalmazzák.Akkor aztán ott a vég, se munka, se pénz, se otthon.” Az ő szavait idéztem.

Az állam természetesen különböző pályázatok segítségével biztosítja a felemelkedés lehetőségét az arra érdemes embereknek még a perifériára kerültek közül is. Egy ilyen lehetőséget ragadott meg írásom főszereplője M. T. is, hogy idejekorán megelőzze a végérvényesen hajléktalanná válást.

2001-ben és 2002-ben is a hajléktalan szálló által biztosított lehetőség alapján lakás pályázatot adott be a Budapesti Módszertani Központ és Intézményeihez felújításra szoruló önkormányzati lakásra. A pályázat feltételeként meghatározott 500.000,-Ft és 1.500.000,-Ft közötti pénzösszeggel rendelkezik, ezt bizonyítani is tudja, a lakás felújítását önerőből vállalja és fenn tudná tartani, hiszen dolgozik. A pályázatokat a kiírás szerint a hajléktalan szálló szociális munkása töltötte ki a rendelkezésére bocsátott adatok alapján és ő adta be. Sajnos M. úr másolattal egyik pályázatáról sem rendelkezik, mert mindent valóban H. T. B. szociális munkás intézett, neki csak alá kellett írni a beadványt és másolatot nem kapott róla.

Az első pályázatra azt a választ kapta, hogy a beadványon feltüntetett pénzösszeg nem elégséges. (sajnos, mint utólag kiderült, tévesen nem a megfelelő összeg lett beírva) A második pályázatára azt a választ kapta, hogy beérkezett ugyan, de a megadott határidőn túl érkezett. (itt szintén utólag kiderült, hogy csak az eredeti pályázathoz csatolt kiegészítések érkeztek később)

A kétszeres kudarc után úgy érezte, hogy H.T. B., a szociális munkás hibát követett el, nem járt el körültekintően, nem vette figyelembe eléggé az ő személyes problémáit és törekvéseit, ezért maradt le két pályázatról is. Sajnálatos, hogy ilyen emberek, - akik nem mérlegelik eléggé az egyéni sorsokat és az egyéni hozzáállást –foglalkoznak az egyébként is könnyen sebezhető emberek sorsával, dolgozhatnak hajléktalan szállón. (A szálló vezetősége egyébként más üggyel kapcsolatban már kapott figyelmeztetést a főpolgármesteri hivatalon keresztül,.(2002. 10. 01-én) Lenkovics Barnabás, országgyűlési biztostól.) 2002. november 25-én M.T. elkeseredésében levélben panasszal fordult a Főv. Önkormányzat Szociális Osztályához, kérve, hogy lakáspályázatainak ügyét vizsgálják felül. 2002. dec. 4-én újabb, kiegészítő levelet írt a Főv. Önk. Szoc. Osztályához, melyben P. P. szociális munkás aláírásával alátámasztja, hogy a 2002-ben beadott második pályázatot idejében továbbították a módszertani csoporthoz. 2002. dec. 9-én értesítést kapott S.J. ügyosztályvezetőtől, a Bp. Főv. Önkormányzat Főpolgármesteri Hiv. Szociálpolitikai Ügyosztályának vezetőjétől, hogy panaszleveleit kivizsgálás céljából továbbították a Bp. Módszertani Központ és Intézményei igazgatójának. 2002. 12. 31-én ismételten írt a Főv. Önk . Szoc. Osztályára S. J. ügyosztályvezető úrnak, hogy a 2002. nov. 25-én kelt panaszára még nem érkezett válasz.

(2002. dec. 31-én ugyanebben az ügyben feljelentést tett a XIII. ker. Rendőrkapitányságon, a szálló ismeretlen dolgozója ellen, azzal az indokkal, hogy a Főv. Önkormányzattól számára érkező levelet felbontva kapta meg.) 2003. 01. 20-án levelet írt a A Bp. Főv. Közigazgatási Hivatalnak, melyben leírta, hogy lakáspályázatának ügyében panasszal fordult a Főv. Önk. Szociális Osztályához, csatolta mellékletként az addigi levelezést és kérte annak kivizsgálását, hogy beadványaira miért nem kap érdemi választ sem a Főv. Önk. Szociális Ügyosztályától, sem a Bp. Módszertani Központ Intézményei illetékesétől. 2003. 01. 31-én látszólag fordulat következett be az ügyben, mert végre válaszlevelet kapott a Bp. Módszertani Szociális Központon keresztül a Főv. Önk. Főpolg. Hiv. Szociálpolitikai Ügyosztályának vezetőjétől, S.J.-től, melyben közli, hogy ügyének kivizsgálása után felhívták úgy a Dózsa György úti hajléktalanszálló intézményvezetőjének, mint a BMSZKI Módszertani Csoport vezetőjének figyelmét az ügyében tapasztalt hiányosságok jövőbeni megszüntetésére és a szükséges intézkedések mielőbbi megtételére. Felhívja még M. úr figyelmét, hogy az észlelt hiányosságok ellenére sem változtatható meg a beadott pályázatok sorrendje és az elbírálásra adott javaslat.2003. 02. 11-én M. T. újabb levelet írt S.J. úrnak, a Bp. Főv. Önk. Szociálpolitikai ügyosztály vezetőjének, melyben leírta, hogy számára a vizsgálat érdemi eredményt nem hozott, kér egy újabb vizsgálatot, melynek keretén belül szeretné, ha meghallgatnák a jelenlegi szociális munkást, aki vele foglalkozik, B.P.-t, és V. K., szakmai vezetőt és ismételten az ügyben érintett szociális munkást, H. T. B.-t. Szeretné, ha végre kiderülne, hogy ki a felelős a pályázatok sikertelenségéért és szeretne lehetőséget kapni a megfelelő jogorvoslatra. 2003. február 13-án válaszlevelet kapott S. J. úrtól, hogy az új panaszlevelet is továbbította a Bp. Módszertani Szociális Központ és Intézményei vezetőjének kivizsgálás céljából és a szükséges intézkedések megtétele érdekében.

Március eleje van, egyenlőre itt tart a történet, érdemi ügyintézés, a panasz valamilyen formában történő orvoslása eddig nem történt meg. A fentiekben leírtakból világosan kiderül, hogy egy olyan embernek az ügye,- aki nem akar lesüllyedni véglegesen a társadalom perifériájára, aki minden eszközt megragad, hogy saját sorsát a kezébe véve jobbra fordítsa, helyzetét stabilizálni próbálja - megfeneklett a bürokrácia tengerében, bekerült egy mókuskerékbe, forog egyik hivataltól a másikig, csak közben telik a drága idő és nem történik semmi. Néhány hónap és M. T., egy jobb sorsra érdemes, törekvő ember ismét az utcára kerül.

Budapest, 2003. 03. 04.

Szerencse, hogy a cikkben szereplő ember, azóta már saját erőből, minden segítség nélkül fordította jobbra a sorsát. Azért mégis elgondolkoztató, hogy mit várjak én segítséget bármilyen hivataltól, ha a még sokkal szerencsétlenebbnek sem segítettek, sőt beszélni sem volt szabad róla.

________________________________________________________________________________

Névnap

2008. Ápr. 4. péntek 

Richárd fiamnak, a kicsinek harmadikán volt a névnapja. Anyagi okok miatt már korábban megbeszéltük, hogy csak kis meglepi lesz. Azért én a kis ajándékokat is meg szoktam egy kicsit bolondítani a formával, az összerendezéssel. Most is úgy gondoltam, hogy megcsiklandozom neki egy kicsit a szépérzékét, az ízlésvilágát, tapasztaljon csak.

Vettem kétféle csokit, (nem a mindennaposat) csipszet (neki fontos) és egy üveg üdítőt. Gondoltam így lesz édes is, sós is, ital is. Egy kis terítőt tettem (himzettet) a nagy tetejére az asztalra, egy kisebb vázába japánbirs és aranyeső ágakat szedtem. Ez lett a háttér, elé egy kis fonott kosárkában összerendeztem a csokikat és a csipszet és mellé állítottam az üveget. Egész jól nézett ki a kis kompozíció, főleg a színek, a virág miatt.

Mikor hazajött kint voltam a kertben, szándékosan nem mentem be. Nem kellett sokáig várnom, kijött hozzám és ennyit mondott, kösz anya, sőt még önként puszit is kaptam.

Aztán múlt az idő, már lassan mindent elfogyasztott és fent ült az internetre tapadva, amikor csak úgy megkérdeztem: mondd, Ricsi, azért észrevetted, hogy kicsit más volt a köszöntés, mintha csak úgy a kezedbe nyomtam volna a csokikat. Számít ez Neked?

Jaj, persze, tök jól nézett ki anya, úgy az egész...de tényleg tetszett...

Mégiscsak sikerült a csiklandozás, érdemes volt egy pár percet az előkészítésre fordítani. Talán lehet egy kamaszfiú ízlését is csiszolgatni.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

Tavaszi gólyahír

2008. Ápr. 3, csütörtök 

Nincs egy hete, hogy a tavasz első hírnöke, a törékeny hóvirág annak ellenére, hogy alig láttunk a télen havat a hó alól bújt elő. A korán előbújt sárga boglárkák és gólyahírek is meglepetten dacoltak a késői havazással. Így az idén is teljesíthettem a nagyanyámtól hallott népi hagyományt, ”hogy szép legyek”, megmostam az arcomat a márciusi hóban.

Kegyes volt hozzánk a tél, nem volt kemény zimankó, mégis nehezen vártuk már a jobb időt. Az első igazán verőfényes napon besétáltunk a faluba. Lassan mentünk, hogy élvezzük a tavasz minden varázsát. Szembe sütött a nap, a hajunkat könnyű szellő borzolta és meglepetten hallgattuk, milyen hangosan énekelnek a madarak. A kertekben, mint megannyi huncut törpe előbújtak az első tavaszi virágok. Nemsokára mindenütt színes virág fejecskék dacolnak majd büszkén a még néha hűvös idővel. Egy bácsi biciklijén megcsillant a napfény, már nem volt rajta téli kabát és hajadonfőtt kerekezett a kormányon a napi betevővel. A járdán asszonyok álldogáltak, nevetve beszélgettek egy kicsit. A játszótér is megtelt élettel, kis és nagyobb gyerekekkel, játékkal, nevetéssel. Előkerültek a biciklik, a gőrdeszkák és a gőrkorcsolyák.

Tényleg itt a tavasz! Az egész falu megtelt élettel, mozgással, kijöttek a szabadba, a napfényre az emberek. A kertekben már sokan dolgozgatnak, előkészítik a talajt az új életnek, kézbe kerülnek az ásók, kapák, gereblyék. Mire a tavaszvárás öröméből felocsúdunk rájövünk, hogy már megint késtünk az ültetéssel, olyan hirtelen köszönt ránk a nyár.

Igen, megint tavasz van és ennek minden évben úgy örülök, mint egy gyerek a legújabb játékának. A természet újraéledő szépségét, a tavasz vidámságát nem győzőm mindig újra megcsodálni. Tavasszal minden rügy, minden fűszál, minden levélke sokkal zöldebb, sokkal feltűnőbb, élőbb, mint nyáron, pedig akkor ugyanolyan szép minden csak már megszoktuk a látványt.

Itt a természet közelségében minden év megajándékoz valami új csodával. Most is van egy kedvenc helyem, ahol mindig meg kell állnom és nem tudok betelni a látvánnyal. Van egy kis útszéli domboldal, csak egy jókora kerítéshossznyi terület az egyik házikó előtt. Nem ültette, nem alakította senki a növényeket, csak a természet. A fű már szép egyenletes és zöld, de még nem olyan dús, hogy elnyomja az aprócska virágtöveket. A tavaszi gólyahír megszámlálhatatlanul bújik elő, napról napra egyre több a fű közül. Már messziről szembetűnő a látvány az élénkzöld mezőből kukucskál a sok – sok élénksárga fejecske. Amikor közelebb érek már látszik, hogy a sok kis sárga virágocska közül melyik bimbó még, melyik nyílt ki már teljes szépségében és melyiknek járt már le a virulás ideje. Tudom, hogy ez végtelenül egyszerű, természetes, minden évben ismétlődő folyamat, mégis annyira lenyűgöz, hogy minden alkalommal majd a lélegzetem áll el, pedig jó néhány napja járok el mellette.

Valami különös hatással van rám ez a rendezetlen természetes szépség. Boldog leszek tőle és mosolyognom kell. Az mindenképpen igaz, hogy Budapesten a betonjárdák között nem láthattam ilyet és nem tudtam magamról, hogy ennyire elbűvöl a természet szépsége.

Ünnep...

2008. Márc. 22, szombat 

2008. Húsvét előtt, nagyszombaton...

Én szeretek ünnepelni és szerintem kellenek az emberek életébe az ünnepnapok, amikor kicsit mások vagyunk, mint a hétköznapokon.

Szomorúan tapasztalom, hogy ma már önhibájukon kívül sokan másképpen néznek az ünnepekre, mint korábban. Gyerekkoromban úgy tapasztaltam, hogy mindenki, az olyanok is, akiknek kevésbé tellett nagyon készültek az ünnepekre, ha szerényen akkor szerényen, de várta mindenki az ünnepet és igyekezett különlegessé, széppé tenni.

Mostanság egyre többször hallom azt a véleményt, hogy már nem így van. Vannak  emberek, akik azt mondják utálom már az ünnepeket, nem szeretem a felhajtást, nem szeretem, hogy akkor kötelező ünnepelni, örülni, kedvesnek, vidámnak lenni, unom az ünnepi menüket, a szokásos ünnepi ételeket, unom, hogy összegyűlik és jópofizik a család, ajándékozgatunk, eszünk és minden olyat megteszünk, hogy ezek a napok mások legyenek, mint a többi.

Hát itt a lényeg, ezek a napok mások legyenek, mint a többi, igenis legyenek mások! Hagyjuk egy kicsit magunk mögött a hétköznapokat, a munkát, a gondot, álljunk áhitattal a karácsonyfa alatt a gyertyák fényében vagy keressük a friss fűben, az aranyeső bokor alatt a nyuszi fészkét, ahová a csokitojásokat rejtette vagy köszöntsük vidáman az éppen születés vagy névnapját megülő családtagot, jó barátot. Üljünk vidáman a szépen, ünnepélyesen megterített asztal mellé (más terítő, más étkészlet, az ünnepi kerül az asztalra, virág, sült és süti illat tölti be a szobát...) és évezzük a hosszú hosszú évek óta hagyományos ételek ízét. Igen élvezzük az ízeket, ne kapkodva, rohanva, kutya futtában faljunk valamit, hanem kóstolgassuk ízlelgessük a házi gasztronómia csodáit, ilyenkor a legügyetlenebb szakácsnő is igyekszik a legjobbat nyújtani. Étkezés után kényelmesen kávét, borocskát -  ki mit szeret - kortyolgatva beszélgessünk! Lassan elfelejtünk beszélgetni is, ami nem csoda, mert sok helyen a téma mindig csak a probléma, a gond, a hogyan tovább és inkább nem is beszélünk már róla, megpróbáljuk elkendőzni, pihentetni a témát.

Gyerekkoromban nálunk az ünnepi vacsorák és ebédek legtöbbször a végén nagy könnyes nevetésekbe torkolltak, mert általában valaki elkezdte, hogy emlékeztek, mikor a nagypapa ..., emlékeztek, mikor a tánti, emlékeztek mikor a kutya..., emlékeztek, mikor a szalmakazal..., emlékeztek, amikor a szomszédék macskája..., Előkerült a sok sok, az idő múlásával még kicsit meg is színesedett mulatságos, régi történet és észre sem vettük, hogy eltelt az idő. Ilyenkor anyám sem szedte le rohanva a tányérokat és nem állt neki azonnal mosogatni, apám, ha nem volt kéznél hamutartó belehamuzott a kávéscsészébe és nem szólt rá senki, nagyanyám nem sietett a délutáni szundikálásra és mi gyerekek is ott hallgatóztunk, nevetgéltünk az ünnepi asztal mellett.

Aztán múlt az idő, felnőttünk, vége lett a nosztalgiának. Külön szervezni kellet, hogy összejöhessen a családi ebéd, ami vagy sikerült vagy nem. Nekem is külön családom, gyerekeim lettek. Eleinte mindig vándoroltunk, egyik szülőtől a másikig. Aztán nagy nehezen eljött az az idő, amikor kiharcoltam, hogy ne kelljen vándorolni, én is ünnepteremtő családanya legyek már. Lassan kialakítottam innen onnan ellesett részletekkel és saját ötletekkel az én családi ünnepemet. Azaz "felnőttem" teljesen.

Most, a jelenben megint új szakasz köszöntött rám, már én vagyok az otthon készülődő "öreg" szülő és a felnőtt gyerekek jönnek, vándorolnak, jót esznek, kicsit megpihennek, hogy aztán rohanjanak tovább az Ő másféle világukba. Ez az élet rendje, az örök körforgás és ez jól is van így. Csak arra kell nagyon vigyázni, hogy ne kopjon el a vándorlás, a továbblépés, a fejlődés, ki tudja milyen irányú fejlődés folyamán az ünnep, a hagyomány, az ünneplés, a szeretet, a családi összetartás szépsége! Rajtam nem fog múlni, de egyedül kevés vagyok hozzá.  

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 11 hozzászólás

Mindennapi toporzékolások

2008. Márc. 20, csütörtök 

Toporzékolás. Szokásos adagja, felnőtteknek naponta háromszor egy és reggel éhgyomorra...

Eljutottam odáig, bármennyire is próbáltam kapálózni ellene, hogy már semmin sem csodálkozom. Elképesztő világot élünk persze csak mi, egy bizonyos elég széles réteg. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy soha többé nem lesz munkám. Ez nem pesszimizmus és nem látok rémeket és nem gondolkozom negatívan. Ez csak egyszerű tény.

Nem tudom, mi volt az ok és mikor volt a pillanat, amikor ezt megéreztem, de már tudom, hogy biztos így van.

Éveken át ádázul küzdöttem, hittem, küldtem az e-maileket, önéletrajzokat, kísérő leveleket, telefonáltam, megjelentem, próbáltam eladni magam, kapartam hátha nekem is jut…de teljesen hiába, sőt valószínűleg számtalan esetben értelmetlenül és szánalmasan megalázkodtam illetéktelenek előtt…Aki még nem tudja, hogy milyen az, amikor egy állásinterjún az ember szinte meztelennek érzi magát, az ne tudja meg soha, hogy milyen. Milyen az, amikor az első pillanatban tudod, hogy NEM, de mégis végigcsinálod…vagy milyen az, amikor elkezdesz hinni, néhány napig, hétig várod a telefont vagy a levelet, aztán csak a szokásos…, (nem önre esett a választás) pedig sziklaszilárdan tudod, hogy alkalmas lettél volna és jól csinálnád, sokkal jobban, mint az, akit felvettek helyetted. Szinte naponta nyilatkozik a témáról kedves, nagyon hozzáértő Mónikánk és nyilatkozatai minden nap jobban és jobban bemocskolnak, megaláznak, lábbal tipornak…Úgy beszél, mintha a munkanélküli nem ember, hanem egy külön állatfajta lenne. Ma reggel: “Azt a munkanélkülit, aki már hosszú ideje szociális segélyen él, bizony nagyon nehéz feladat visszavezetni a munka világába.” (mert ugyebár már megzakkant és belehülyült, “szerencsére”) Nem kéne egy óriási kalapba betenni és beskatulyázni minden munkanélkülit, nem vagyunk egyformák. (Tegnap a buszon hallottam, ráadásul egy fiatal szájából, “minek f…nak menjek dolgozni, ha egyszer nagyon keveset adnak érte, sokba kerül az utazásom, kajálni is kell, semmire nem marad időm és egy kicsivel sem lesz több a maradék pénzem, mintha ki sem mozdulok és itthon azt csinálok, ami jól esik.” Ez az egyik fajta munkanélküli és Ő vet rossz fényt a többire. ÉN IGENIS DOLGOZNI AKAROK, SZERETEK DOLGOZNI, NEKEM HIÁNYZIK A MUNKA, MAGÁÉRT A MUNKÁÉRT, ÍGY SZOKTAM MEG, ÍGY ÉRZEM TERMÉSZETESNEK, ÉN NEM ÉRZEM JÓL MAGAM OTTHON LÓGVA, LŐDÖRÖGVE, ÉRTELMETLENÜL, HASZONTALANUL TÖLTVE A NAP NAGY RÉSZÉT, ÉN VÁGYOM A MUNKÁRA, NEM CSAK A PÉNZ ÉS A MEGÉLHETÉS MIATT!!!! ) Odamennek a legszerencsétlenebbnek tartott kistérségekbe, ami szám szerint 47 és leviszik az új programot. Aha, új program, meg visszavezetés, meg rásegítés, meg átképzés…HOVÁ, könyörgöm hová, hol vannak a munkahelyek…a holdon? A sok maszlag helyett az első lépés a munkahelyek megteremtése lenne, sőt előtte még a feltételek megteremtése. Hogyan, honnan, miből??? Kedves kis toleráns hangú, műsajnálkozó Mónika és társai! Maszlaggal, mézesmadzaggal, mellébeszéléssel ámítani a szerencsétleneket? Ennyire futja? Hát a büdös k…. életbe, engem ne vezetgessen sajnálkozva senki sehova, hanem mondják azt, hogy tessék itt a munkahely, én holnaptól dolgozom, ezerrel, ép ésszel és boldogan, hatékonyan, felelősséggel, mint azt tettem már 33 éven át!!!!

Már lassan mindenki nekem keres munkát, barátok, ismerősök, rokonok, itt az interneten szerzett levelezőtársak figyelnek, fülelnek, körülnéznek…de mindhiába.

Fenekestül felfordult a világ!!! Régen a szülő segítette a gyerekét az életben az elindulásnál, (lakáshoz jutásnál, gyereknevelésben, munkakezdésnél, szórakozásban, ezeknek a segítségeknek a jó része anyagi segítség volt, mert ugye szegény gyerek nem keres még olyan jól, de mikor éljen, ha nem akkor, amikor fiatal) de az nem volt kényszer. Most a szülő rászorul a gyerek segítségére, kényszerűségből, pedig a gyerek most sem keres olyan sokat, csak megszánja a szülőt. Nem szól, nem kérdez, csak fizet és tapintatosa másról beszél. Ezt kívánom, nagyon erősen, mind a kétszázvalahány képviselő úrnak és hölgynek, akik oly körültekintően döntenek a sorsunkról és az ország dolgairól, gondosan ügyelve arra, hogy az Ő tiszteletdíjuk nehogy csorbuljon.

Nem szabad ennek így lennie és mégis így van!!!

Küldte:Euridike

Bemutatkozás és egyebek rólam...

2008. Márc. 18, kedd 23:57

Most következik az első folytatás és egyben gyakorlása a blog írásnak Először elnézést kell kérnem azoktól, akik esetleg olvassák az írásomat, mert egyszerűen még képtelen vagyok eligazodni az egész rendszeren. Nem tudom elrendezni és kicsinosítani egy kicsit a blog-omat, mert idegen helyen vagyok és kevés az időm.

Továbbá akkora volt bennem a kezdetkor az íráskényszer, hogy nem bemutatkozással kezdtem, hanem egyszerűen a dühöm, az elkeseredésem, a tehetetlenségem világgá kürtölése volt számomra megnyugtató.

A Dunakanyarban egy kicsi, de nagyon szép településén élek, 4 éve költöztem ide a párommal és az akkor 11 éves kisebbik fiammal. Az eltelt időben összesen összeadva egy évet sikerült dolgozni. Számomra létszükséglet, lelkileg is és anyagi szempontból is a munka. Elvesztem - bár tartom magam - az önbecsülésemet lassan, ha csak háztartási munkával tudok itthon kereset nélkül lézengeni. Haszontalannak érzem magam.  Az utóbbi 8 évben a szociális szférában dolgoztam, előtte pedig sokáig bankban. Nagyon szeretek dolgozni, szeretem az embereket. Hobbyként írok, de van újságírói oklevelem is. Olyan sok minden hasznosat tudnék még csinálni valahol, ahol szügség lenne rám.

A blog egy remek műfaj, ha lehet egyáltalán annak nevezni. Tetszés szerint írhatok, amiről akarok, nyilvánosságra kerülhet, mégsem kell felfednem, ha nem akarom, hogy ki vagyok és persze az olvassa el, aki akarja, akit nem érdekel az fütyül rá. Talán akad, aki elovassa.

***

A legritkábban írtam történeteket. Korábban többnyire hangulatokról, érzelmekről, érzésekről, pillanatokról írtam. Leírtam, hogy mit érzek egy szép táj, egy képzőművészeti alkotás,alami különös tárgy, érdekes, szép növény vagy állat láttán, leírtam, mit érzek egy nekem tetsző zene hallatán, leírtam milyen gondolatokat indít el bennem egy jó film, egy jó könyv, milyen érzés, amikor „fáradtra” táncoltam magam, leírtam milyen érzések és hangulatok kavarognak bennem egy jól sikerült randevú után, leírtam milyen érzés a boldogság, a szerelem…na és persze leírtam a bánatos és fájó érzéseket is, a csalódásokat, vágyakozásokat, reménytelen érzelmeket, a becsapottság és a kiszolgáltatottság érzéseit is.

Kétszer is követtem el merényletet a megőrzött írásaim ellen. Először akkor, amikor észrevettem, hogy a nagyobbik fiam kamaszként kutat a fiókjaimban és titokban elolvassa azokat. Úgy éreztem, nem érti a gondolataimat (biztos úgy is volt, hiszen gyerek volt még) és bizonyára kinevet magában. Akkor olyan bútorom volt, hogy nem volt a lakásban egyetlen zárható fiók vagy szekrény sem. Egyszer nagyon megmérgesedtem és sajnos sokat kidobtam, összetéptem. (Később rájöttem, hogy a munkahelyi fiókom titkos részében is tarthatok személyes papírokat) A második merénylet akkor történt, amikor a média suli elvégzése után, csalódottságomban semmisítettem meg az akkoriban készült összes írásomat. Azért voltam csalódott, mert hiába írtam egy megyei lapnál, ráadásul külsősként, nagyon élveztem, de nem tudtam vele egy normális fizetésnyit keresni. A családot el kellett tartani, így havi fixes fogalakozás után kellett néznem. A csoporttársaim közül többen befutott szereplői lettek rádióknak, Tv csatornáknak, népszerű újságokban írnak. Ráértek kivárni, míg megjön a népszerűség, beérik a munkájuk, mert fiatalok voltak, hátuk mögött családdal, szülővel, bíztatóval stb.

Amióta számítógépen írok és azon is tárolom az írásaimat már nincsenek problémáim, mert jelszóval védem a „titkaimat”. A környezetem folyton piszkál, hogy miért nem írok nyilvános helyre, ahol olvashatnának. Sokszor próbálkoztam különböző lapok olyan cikkeire reagálni, ahol direkt véleménynyilvánításra ösztökélték valamilyen témában az olvasókat. Még sosem jelent meg még olvasói levélként sem, sehol semmilyen reagálásom. (kivéve mostanában a településünk újságját, ahol minden számban megjelenhetek) Egy időben jó néhány fórumon „beszélgettem”. Ott legalább volt „sikerélményem”, sokan szerették a reagálásaimat. Régen álmodoztam arról, hogy könyvet írok. (gyűjtögettem is hozzá emlékeket, anyagot, jó néhány részletet őrzök, amit már megírtam, töredékeket, amiket össze kéne fűzni) Manapság sokan írnak a legkülönbözőbb témákról és persze önvallomásokat, önéletrajzokat. Már eleve ismert emberek írásai valahogy megjelennek. Én mindig lebeszélem magam, azzal, hogy úgyis csak a fiókban maradna minden.

Mégegyszer leszögezem, ezért jó a blog. Akiben van egy kis exhibicionizmus, az büntetlenül kitárulkozhat, nem muszáj felfednie kilétét, ha nem akarja..

Nálunk a családban a grafománia valami észrevétlenül öröklődő hagyomány. A nagyapám egy kötetnyi szerelmes verset írt a nagymamámhoz, amikor udvarolt neki. A kis kötet meg is jelent. Apám a nagy könyvszekrény mélyén őrzött valahol egy példányt.

Apám is újságokba írt, pályázatra írt irodalmi esszéket, és kézirat formájában félig készen van egy tervezett könyve, (közben sajnos elhunyt de sajnos nagyon rossz kézírással írt első piszkozat, egy betűt sem tudok szinte elolvasni belőle, vagyis borzasztó türelem kéne hozzá.

Mindkét fiam irogat. A nagyobbik (29 éves) elég komor hangulatú, kicsit misztikus, képzeletbeli történeteket. A kicsi (14 éves) mindenfélével próbálkozik, verset fabrikál, valóságos és kitalált történeteket ír. Nem mondom, hogy érett írások, de van bennük fantázia. Ahhoz képest, hogy a legtöbb gyerek szóban is nehezen tudja kifejezni magát, alig tud beszélgetni, ez bizony nagy dolog.

Nagyon furcsa világot élünk. Nem érzem magam besavanyodott, régimódi embernek mégis a tapasztalataim szerint más az értékrendem, mint a legtöbb embernek manapság. Nagyon nehéz a számomra legfontosabb dolgokat átadni a fiamnak, (a kicsinek, a nagy szerencsére nagy vonalakban olyan már, amilyennek szerettem volna) mert nehezen érti meg, hogy miért úgy fontos, ahogy én érzem. Az iskolatársai, a családon kívüli környezete néha sokkal erősebben formálja. Tudom, hogy ez a korosztályára jellemző kamasztünet, tudományosabban a kortárscsoport húzóereje, mégis zavar. Még nagyon gyerek, 14 éves és már a legfontosabb számára a pénz. A jó egzisztencia és a pénz fogalmát nem tudja külön választani. Minden olyan mondatot, szót, történést árgus szemekkel, hegyezett fülekkel figyel, ami pénzzel kapcsolatos. „Üzletel”, legalább is Ő így nevezi. Igazi gyermeke a fogyasztói társadalomnak, mindent „elad” nálánál figyelmetlenebbeknek, tapasztalatlanabbaknak, hogy aztán magának egy kis pénzt innen, onnan hozzákunyerálva a meglévőhöz, újat, jobbat, tökéletesebbet vegyen. Mindent ki tud használni, azaz ügyeskedik, pl. a távolsági buszbérletével, hiába csak egy bizonyos meghatározott távolságra érvényes legalább kétszer annyit beutazik. Megfigyeli az emberek szokásait és a megfigyeléseit a maga hasznára fordítja. A legszebb az, hogy egyáltalán nem feltűnően, durván, erőszakosan vagy elítélendően csinálja, inkább ügyesen, fifikásan, csak nekem nagyon idegen. Sokan azt mondják, örülnöm kéne ennek, mégsem örülök, legfeljebb csak annyit érzek, hogy legalább talpraesett. Engem sosem érdekelt a pénz, ha nem volt elég, kibírtam, áthidaltam, ha volt könnyen költöttem, nem sajnáltam. Nem érdekelt a karrier, sosem voltam törtető, magamat előre tologató, „nem adminisztráltam magam”. A siker sem vonzott igazán, csak az erkölcsi részéig. Ha valami jól sikerült sosem a jutalom, hanem az elismerés, a jó szó érdekelt. A fiam rögtön azt kérdezi bármi feladat vár rá, „és mit kapok érte”? Hiába töröm a fejem, nem tudok rájönni honnan örökölte vagy leste el ezt a mentalitást, mert tőlem nem, az biztos. Nagyon sokszor nem vagyok biztos benne, hogy valóban tudja-e, hogy mi a tényleg jó és a rossz. Az Ő korosztálya úgy gondolja, ha konkrétan nem fáj a másiknak, vagy nem igazán veszi észre, akkor ugyan miért ne lehetne becsapni vagy félrevezetni. Az erkölcsi érzék, „a nem illik, a nem jó érzés” fékező hatása hiányzik belőlük. Ha valamit sikerül is elmagyaráznom a gyereknek erkölcsi oldalról nézve, akkor ha érti is, azzal válaszol, hogy ha Ő másképp cselekszik vagy viselkedik, azaz helyesen, akkor a többiek hajlamosak lennének kiközösíteni. Nehéz így a helyes utat megmutatni és szülőként rávezetni a gyereket. Itt van rögtön az alkohol, a cigaretta és a drog problémája. Elmondása szerint a nyolcadikos osztálytársai szinte mind cigiznek, isznak és a drog kipróbálása is közel van. A kortárscsoport úgy működik, hogy, aki húzódozik, azt először cikizik, kőkeményen csúfolják, később pedig megverik. A cigarettát és az italt már megoldotta, úgy fogadták el a társai, hogy a bulikon Ő a tiszta, az Ő feladata a „tönkrementekre” vigyázni, hazakísérni, stb. Ezek a gyerekek még csak 14 évesek. Könyörgöm, a többieknek nincsenek szüleik? Nem beszélgetnek velük? Nem látják el őket tanáccsal? Meddig engedik a többiek, hogy az én gyerekem kihúzza magát a hülyeségekből? Próbálok sok mindent úgy megértetni vele, hogy ne érezze kioktatásnak és maradjon mindig őszinte. Nehéz szülőnek lenni és egyre nehezebb, mégis gyerek nélkül szinte értelmetlen az élet.

2007.11.27. Kedd

Itt az idő, hogy ha éppen úgy adódik dátum szerint írjak. Mai „jócselekedetem” többféle szempontból is jegyzendő. A hosszú sétákat kivéve közepesen mozgásszegény életmódomnak adtam egy alapos fricskát. Megérkezett az idén második adag tűzifa. A két meggyfa közé szokták leborítani, most is így történt. Mivel az időjárás jelentés nem sok száraz időt jósolt az elkövetkezendő napokra nézve és csak én voltam otthon a délelőtt folyamán, féltve a család tűzrevalóját a nedvesedéstől, megázástól egy tetemes adagot „felschlichteltem”. (ez egy német jövevényszó, osztrák nagyanyám által elég sok került ilyen nálunk otthon az élőbeszédbe, magyarul felrakni függőleges és vízszintes kiterjedésben is a fahasábokat egy védett helyre, nálunk az eresz alá) Kitaláltam, hogy ha jól megpakolom a talicskát és még arra a néhány méterre is járművel szállítok, gyorsabban megy és kevesebbet kell hajolni, mintha darabonként, annyit venni a kezembe, amennyi elfér. Természetesen egyszer - kétszer leborult néhány fadarab, nekimentem a talicskával fának, járdaszegélynek stb, de azért egész jól működött. A törzshajlítás, felállás, guggolás egy, kettő, egy kettő súllyal nehezített gyakorlatnak remekül megfelelt. Közel két és fél óráig bírtam, jobb volt mint a legtudományosabb fitness edzés. Hozzáteszem, hogy a nap ugyan sütött, de erősen fújt a szél. Be kellett öltözni. Tréningnadrágot vettem fel, alatta egy cicanadrággal, három pamut zoknival nem fázott a lábam a klumpában, két pamut pólóra vettem fel egy polár pulóvert és a kezemre nem a hideg, a feltörés és kiszáradás ellen kettő réteg pamutkesztyűt húztam és mindezt megfejeltem egy baseball sapkával, amit egyébként utálok. Így felvértezve egészen addig rakodtam, amíg még tudtam hajolni és nem éreztem azt, hogy a már teljesen átvizesedett cuccon nagyon átfúj a szél. Akkor letakartam a maradékot, bementem lehánytam magamról az átnedvesedett cuccot, lezuhanyoztam, benyakaltam fél liter meleg teát és lerogytam a fotelba. Később és ez volt az egészben a legnagyobb élvezet, learattam a páromtól a dicséretet, hogy milyen aranyos tündérke vagyok, milyen jól időzítettem a nagy akciót, mert már esik is az eső. Sportoltam egy nagyot!, és irtó büszke vagyok magamra! Ezt otthon gyerekkoromban az apukám csinálta a pincében.

Ugye, kicsit nevetséges, sőt nagyon, hogy ez nekem ekkora tett. Sosem végeztem fizikai munkát a saját lakásom takarításán és a piacon vásárolt élelmiszerek hazacipelésén kívül. Mindig bankban vagy hivatalban, íróasztal mellett dolgoztam. A sport sem volt sosem az erősségem legfeljebb úszás, sétálás, kirándulás formájában idő és hajlandóság szerint, de nem rendszeresen. Az én két „kedvenc sportom” szellemi, a billentyűk koptatása és a vetélkedők. Sokat javult a helyzet a mozgást illetően, de csak a magam módján, itt van kertem, kicsit néha kapirgálok benne nem sok sikerrel és mivel vonz a természet szépsége, sokat sétálok a településen és gyönyörködöm. Mai napig nem tudtam megszeretni, hogy néha a vízcsapból is a sport és a mozgás szorgalmazása folyik. Értem, hogy az egészségem megőrzéséhez szükséges a mozgás, de szerintem csak annyi, amennyi nekem kifejezetten jól esik és örömet okoz. Azt nem értem, nem is akarom érteni, miért kéne nekem olyan mozgásformákat, olyan tornát, súlyzózást stb. gyakorolni, ami egyébként gyötrelmet, fájdalmat okoz. Erről ennyi elég lesz. Nem vagyunk egyformák, aki képes egész nap gyötörni magát a szépségért, az egészségéért, az Ő dolga.

Most ennyire futotta, itthon volt egész héten torokfájással a gyerek és vele foglalkoztam.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás

Az első igazi nekifutás - 2008. Márc. 18, kedd 

Ez az írás már ismert lehet néhány ember előtt, áthoztam egy másik blogból.

Üdvözlök szeretettel mindenkit, aki veszi a fáradtságot és olvassa az írásomat, ami eléggé öncélú, de mégis tanulságos.

Első nekifutásra biztos hosszú lesz a monológ, mert egy hétig írok, csak egy héten egyszer jutok internet-hez, de itthon megírhatom. Később már majd dátum szerint, naponta fogok írni, de nem napló lesz, inkább gondolatok, elképzelések, vágyak, hangulatok, ahogy régóta képzelem az írást. Van egy nagyon kedves barátnőm, aki évtizedek óta bíztat, hogy írjak. Írok, de csak magamnak. Mindig azt válaszoltam neki az unszolásra, ugyan ki lenne kíváncsi az én „könyvemre”, meg aztán egy névtelen, ismeretlen senki írását ki adná ki és miből. Így lettek az írásaim a fióké. Az lenne a jövőben a módszerem, hogy csak egyszerűen írom, ami eszembe jut. Ha lesznek történetek a gondolatfolyam között, azok között sem lesznek összefüggések, sőt még rafinált vagy véletlenszerű átkötések sem.

Nos, hát itt vagyok.!

Hello Világ! Hello, Te nyugtalan, zűrös, kegyetlen Világ! Én itt vagyok! Élek! Annak ellenére, hogy valami erőszakos, titokzatos nagy rendező ezt nem nagyon akarja és nem akarja a sok agyafúrt, kis ügyeskedő rendező sem, akik kihasználják a nagy rendező szeszélyeit. Zavaros képemben a nagy rendező maga a sors, a sok kis rendező, pedig az életünknek, azaz leginkább az én életemnek azok a szereplői, kísérői, akik így vagy úgy akadályokat gördítenek elénk, elém. Nem csak hasznos, hanem legtöbbször áthághatatlan akadályokat is. A kis rendezők itt most konkrétan a munkaügy és a foglalkoztatáspolitika élenjáró tisztségviselői, törvényalkotói, akik egy egész korosztály kezéből kiveszik a munkát és ezzel megszámlálhatatlan számú családot nyomorba, kilátástalanságba döntenek. Sajnos most az a számomra legéletbevágóbb téma.(Természetesen a kis rendezők lehetnek családtagok, rosszul megválasztott barátok, szeretők, alattomos kollégák, rosszindulatú szomszédok, kérlelhetetlen, alkalmatlan főnökök, stb. A lista tetszés szerinti hosszúságú, mindazoknak a személyeknek a sokasága, akik időnként így vagy úgy, itt vagy ott kényük kedvük szerint, olykor észrevétlenül, olykor nagyon is feltűnően belepiszkálnak az éltünkbe, az életembe.)

Itt kushadok, szorongok, szűkölök kis kuckómban kuporogva egy vesztes korosztály tagjaként és próbálom kitalálni, hogyan tovább.

Kezdő soraimat – a lényeget tekintve - újraolvasva az írás hangulata komor és keserű, pedig én magam nem vagyok és sosem voltam ilyen. A komorság nem jellemző rám és az sem, hogy feladjam az elképzeléseimet, az álmaimat. Mivel álmaim mostanában nem igen lehetnek, a puszta létért kell küzdenem, meg kell próbálkoznom a lehetetlennel is. Teszem ezt lassan három éve, harcolok az ellehetetlenülés fantomjával, a munkanélküliséggel. A szegénység nem szégyen, bár sokan így érzik, hanem egy állapot, egy nagyon kellemetlen, gyötrő állapot, amit nagyon nehéz megszüntetni, nehéz kilépni belőle.

Sokszor azt gondolom, hogy még az 1920-as évek nagy gazdasági világválságának idején is könnyebb volt boldogulni, mikor kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Voltak, akiknek sikerült, voltak, akik örökre eltűntek a nagyvilág süllyesztőiben, voltak, akik visszatértek sikeresen vagy dicstelenül, de mégis tehettek valamit. Azt az utat, hogy hátrahagyva családját és olyan helyen próbál munkát találni, ahol jobb megélhetést remél, gyűjtögethet és még az itthoniaknak is juttathat, most csak a tehetős teheti meg. Aki itt szegény, a munka és jövedelem hiányában rövid idő alatt szinte nincstelenné válik, miből menne „szerencsét próbálni” és mit hagyna itt a hátramaradóknak.

Valamit ki kéne találni, itt és most azonnal! Valamit tennem kell! Az nem lehet, hogy ész, erő és…Furcsa mód folyamatosan Kölcsey, Vörösmarty, József A. költeményei tolulnak agyamba. Nem is értem, hogy miért a múlt történései kísértenek? Miért érzem azt, hogy bár borongósak a verssorok mégis akkor könnyebb volt emelt fővel, tisztességesen élni? Tulajdonképpen nem is kell a régmúltba visszanézni, nem olyan régen, a közelmúltban is sokkal jobb volt. Aki azt mondja, nem így volt, az hazudik, vagy nem gondolkozik. Gyermekkoromban, amikor valamit nagyon erőszakosan akartam, apám azt mondta, most nem lehet, ezzel várnunk kell egy kicsi. Sok türelem kell, hogy minden álmunk megvalósuljon, de meglátod, ha majd már Te is felnőtt leszel, nektek már sokkal jobb lesz. Milyen szerencse, hogy nem élte meg ezt a mostani jobb világot, bár még bőven élhetne. Milyen jó, hogy nem láthatja, milyen jó is most nekem!

Nem panaszkodom, volt idő, amikor nagyon is jó volt nekem, inkább mondhatnám úgy, hogy elégedett voltam az életemmel. Igaz mindig megelégedtem annyival, amennyi éppen volt. Nem voltam nagyravágyó inkább álmodoztam. (az őszinte, igaz, nagy érzelem hiányzott az életemből sokáig és nagyon vágytam rá, de ez egy másik téma, majd ez is sorra kerül) Nem volt egy gazdag, fényes élet, természetesen voltak álmaim és vágyaim, de szegény nem voltam. A húszas, harmincas éveimben valóban jól éltem. Volt szép otthonom, jó munkám, elegendő fizetésem, szép és okos gyermekem, akinek mindent meg tudtam adni. Öltözködtem kedvemre, (melyik nő nem szeret?) szórakozhattam, nyaralhattam, színházba jártam, szép és érdekes könyveket vettem, élvezhettem, ha akartam a kultúra számomra érdekes eseményeit, megajándékozhattam magamat apró tárgyakkal, csecse- becsékkel, amik örömet okoztak és mindezek mellett még mindig gyűjtöttem is egy kis tartalékot. Közben haladt az idő, de eltartott ez az állapot egészen negyvenöt éves koromig. Akkor kezdődtek a bajok, akkor ért utol a munkanélküliség első hulláma. Ebből - rövid ideig küszködve - még sikeresen kiléptem. Akkor még huzamos ideig, azaz öt évig folyamatosan volt rendes munkám. Aztán jött a vég. Az egyre rövidebb ideig tartó munkaszakaszok, egyre gyengébb fizetéssel és munkanélküli időszakokkal tűzdelve. A lejtő, amit a társadalom, a politika állított számunkra nagyon meredek. Lecsúszni nagyon könnyű, minden egyes kis csúszással könnyebb, gyorsabban megy és visszakapaszkodni nemhogy nehéz, de mára eljutottunk odáig, hogy szinte lehetetlen. Erőnk, megszerzett tudásunk, tapasztalatunk teljében vagyunk, nem érezzük magunkat öregnek. Ennek ellenére nem kellünk a társadalomnak, ki vagyunk rekesztve a munkából, mert az idő haladt felettünk. Egy kínos, mély szakadék támadt a nálunk fiatalabb és a nálunk idősebb, a már nyugdíjas korosztály között. Ebbe a szakadékba taszították be az én korosztályomat. A fiatalabb még dolgozhat, a nyugdíjast már sok esetben szintén könnyebben alkalmazzák, mint bennünket, mert olcsóbb a munkaadónak. A szakadék széle csúszós, nem lehet kimászni belőle, pedig rettentő dolog tehetetlenül vergődni az alján és arra gondolni, mennyi mindent tudnánk és szeretnénk még tenni. Időnk még van bőven, hiszen az élet hosszú, csak a lehetőségeket vették el tőlünk.

Fiatalon nagy vágyakat kergettem, szép álmaim voltak, sokat ugyan lassan és bátran sikerült is megvalósítani, de az már biztos, hogy a maradék álmok megvalósításának lehetősége már egyre messzebb kerül. Mindig azzal biztattam magam, nem baj, ha valami nem sikerül, ráérek, van még időm bőve. Eljön az idő, amikor a legtöbb álmom megvalósul. Majd ha idősebb, érettebb leszek, ügyesebben gazdálkodom a lehetőségekkel, az adottságaimmal. Azt az egy dolgot soha nem gondoltam volna, fel sem merült bennem, hogy nem is olyan sokára a legnagyobb vágyam és legerősebb törekvésem pusztán a tisztességes munka lesz, amiből el tudom tartani a családomat és kihúzhatom az időt a nyugdíjig. Ez aztán a nagy álom! Bizony az, nagy álom! Egyre inkább csak vágyálom! Vágyálom lenne a puszta hétköznapi megélhetés? Már nem szeretnék nagy dolgokat, csak rendesen enni, nem számolgatni folyamatosan a pénztárcámban még megbújó garasokat, nem szeretnék fázni, mert spórolni kell a tüzelővel, szeretném időben kifizetni, sőt egyáltalán kifizetni a rezsimet és hasonló hétköznapi, természetesnek tűnő dolgokra vágyom. Nem hiszem, hogy lehetetlen, mégsem sikerül. Minden nap százszor felteszem magamnak a kérdést, hogy lehet és meddig lehet így élni és nem tudom rá a választ. Másoknak is felteszem a kérdést és mások sem tudnak válaszolni. Feltettem már a kérdéseimet, olyan fontos embereknek is, az illetékeseknek, akiknek tudni kéne a választ, de Ők meg nem válaszolnak, nem akarnak válaszolni.

Amikor dühömben regisztráltam erre a fórumra,  az volt a célom, hogy minél előbb kiírhassam a mérgemet, a pillanatnyi elkeseredésemet.Talán akaratlanul is különös "álnevet" választottam, a híres ókori görög jósnő talán jelképévé válik örökké megoldásokat kereső természetemnek.

Ez az átkozott munkanélküliség egy nagyon nehezen megoldható kérdésnek tűnik, különösen úgy, hogy egy családban mindkét keresőképes felnőtt munkanélküli. Most jut eszembe, jegyző urunk szerint ez nem életszerű. Talán meg kéne üzenni az állam vezetőinek, hogy mennyire nem életszerű az országban a sok munkanélküli. Félre ne értsen valaki, nem politizálok, nem szidom a kormányt, sem a tisztségviselőit, csak a tényeket vázolom és úgy gondolom, hogy nem értik pontosan a kisember problémáját, nem tudnak róla, hogyan kényszerülünk élni, ami ráadásul nem életszerű.. Nem hibáztatom személyesen sem a miniszterelnököt, sem az illetékes minisztert. Nekem a helyi önkormányzat érthetetlen tisztviselőjével kell megküzdenem és bármilyen furcsán is hangzik, Ő itt az állam, a kormány, a miniszterelnök és a miniszterek képviselője, meghosszabbított keze. A szomorú az, hogy a törvény betűit sem tisztelve, hanyagul, rosszul, az én érdekeimet figyelmen kívül hagyva intézkedik, minden „lelkiismeret-furdalás” nélkül károsít meg, a semmiből még elvesz jogtalanul. Az pedig még nagyobb baj, hogy nem tévedésből, tudatlanságból, hanem szándékosan teszi. (ennek a történetnek, megkárosításom történetének a pontos leírása a Népszabadság online  fórumán szerepel, azért ott, mert azt hittem az egy komoly, látogatott hely és talán másokat is érdekel ez a probléma, szomórú, de öszesen két ember szólt hozzá a témához)

Ha beledöglök, akkor is megoldom a „nem életszerű megélhetés problémáját”! Azért sem döglök bele!

Apropó, beledöglés… a párom, amikor már nagyon maga alatt van, kínjában azt mondja: na, akkor én megyek és áztatom a kötelet. Másik ilyen morbid beszólása, hogy mit vegyen a munkanélküli az utolsó fillérjéből, hát kötelet, vigyázzunk, hogy kötélre mindenképpen maradjon. Akasztófahumor, mert józan ésszel azért ezt az élethelyzetet huzamos ideig elég nehéz kibírni. Hát néha bohóckodunk és kikarikírozzuk magunkat.

Párom egyik kedvenc témája, hogy miért nem írok én is szakácskönyvet, hiszen ez most olyan nagy divat. A címe lehetne: „Szakácskönyv munkanélküliek és hajléktalanok számára. Leírhatnám benne azoknak a zseniális, egyébként ízüket tekintve finom ételeknek a receptjeit, amik nem szerepelnek egy normális étlapon.

Csirkepörkölt - régen még a kutyának vásárolt –farhátból. (a levakarható hús a miénk, a kutya már csak a száraz csontot kapja)

Remoskában sült csirke szárny krumplival. (a combokat evés közben odaképzeljük. Előtte a szárny levágott legvékonyabb harmadik részéből leves készül)

Rizses hús mirelit kacsanyakból. (az előzetesen levesnek megfőzött kacsanyakakról,- legalább fél óra alatt - precízen le kell szedni a húst, ebből lesz a rizses hús pörköltalapja, ízesítésnek még sárgarépa is kerülhet bele)

Paprikás krumpli „gazdagon”: a fűszerekkel ( kömény, bors, majoránna) alaposan megszórt paprikás krumpli feltétjét, virsli vagy kolbász helyett a benne főtt szalonnabőr íze képezi

A glóbus vagdalthús konzerv, művésznevén, gyíkhús repertoárja egész elképesztő.

Lehet sütni, rántani morzsában, vagy párizsiasan,

Hortobágyi húsos palacsinta nincstelen módon: Itt a tölteléket képezia gyíkhús

Húsos tészta több változatban: ennek fő alapanyaga a gyíkhúson kívül a macskatészta (régen a páromnak macskái voltak és ezt a tésztát főzte össze csirkenyakkal a macskáknak, egyébként olcsó, tojás nélküli, legtöbbször könnyen összeragadó csoda)  a mártás alapja a gyíkhús, különböző ízesítésekkel készülhet: lehet olaszosan, paradicsomkonzervvel és kakukkfűvel,

lehet tejfölösen, (kizárólag 15%-os) majoránnásan,

lehet gombásan a kertben szedett gombával (nyugi, a szomszéd gombaszakértő) Természetesen mindegyik változat az egyébként tetejére járó reszelt sajt nélkül fogyasztandó,

Fasírt: száraz kenyérrel vagy zsemlével, a szokásos fűszerekkel, tojással összedolgozva Melegszendvics spórolósan: szintén már száradó, de még fogyasztható kenyérrel, a gyíkhús különböző ízesítésekkel, szintén sajt nélkül, a régi NDK-s party grillben

Most több nem jut eszembe, pedig biztos van még.

A krumplinudli nálunk valóságos csoda, nekem azért, mert fél napig csinálom, korábban sosem csináltam, a fiúknak azért, mert azelőtt rá sem néztek volna.

Lehet sósan savanyúsággal,

édesen: csak cukorral,

csak lekvárral,

cukorral és lekvárral,

tejföllel és cukorral,

cukorral összekevert tejföllel fogyasztani. (A lábos alján véletlen maradó morzsát megkaphatja a kutya, szereti.)

A gyerek elejével fanyalogta ezeket az ételeket, de lassan már zokszó nélkül eszi őket. Húst, olyan húst, amit harapni lehet, nagyon ritkán ehetünk. E mellett persze vannak még főzelékek, jó hígan, mert akkor rögtön leves helyett is van. A lecsó, amit valamennyien imádunk már nagyon drága, ünnepi ételnek számít, ha úgy készítem, ahogy szeretjük. Csak akkor készülhet, ha a közértben véletlenül leértékelik a már jó pár napja fonnyadó paprikát.

Más. A romantikus udvarlásként használt, majd ha megöregszünk, együtt olvasunk a hintaszékben a kandalló előtt jelenlegi változata: drágám, majd együtt kukázunk.

A hozom a járművet, a talicska és a bicikli előkerülését jelenti.

A finom az új parfümöd megjegyzés, a kandalló előtti fázós üldögélés eredményére való utalás, azaz kicsit füstszagú vagy. (nem afféle luxus kandallóra kell gondolni, ez egy eredetileg átmeneti célra vásárolt egyszerű kis darab, ha télen nem akarunk fázni megállás nélkül rakni kell és ha kint kemény mínusz van, lesz vagy 18 fok is a lakásban, reggelre 12, 15, szerencsére az elmúlt telünk enyhe volt.

Gyermekkorunkat cserépkályha és olajkályha mellett töltöttük, saját lakásként már a panel-luxust élveztük, most - romantikus időutazást téve - nem előre a jövőbe, mi ezt hátra műveljük, múlt századi paraszt-romantikában élünk.

A munkanélküliség eljövetelével lassan minden tervünk dugába dőlt, minden elkezdett álmunk félbe maradt és erre még néhány elromlott, tönkrement eszköz akciója is társult. (a központi fűtés minden eszköze, alkatrésze beszerelve, kazánra, vagy a terv szerinti nagy cserépkályhára nem futotta már, maradt az ideiglenes kicsi kandalló,

fürdéskor a kádból vödörrel hordjuk a vizet az udvarra, a mosógép kifolyócsöve is a kádba csatlakozik, a mosogató lecsavart szifonja alatt is vödör van, ebbe a vödörbe ömlik a mosogatógép ürítésekor is a víz, tehát figyelni kell, az ok a valahol a falban elromlott vízvezetékrendszer, nagy munka, falbontás kéne, nincs a javításra keret, nyáron még csak hagyján, de most kezdődik az igazi élvezet,

sokszor egylapos, szabályozhatatlan villanyrezsóval főzök, mint édesanyám kezdő asszonykaként az 50-es években egy darabig, (milyen jó, hogy megőrződött valahol) mert általában pont akkor nincs már pénzünk, amikor éppen kifogy a gázpalack,

ki kellett kapcsoltatnunk a kábel TV-t és az internet szolgáltatást is, (igaz ezek már luxus dolgok, de hiányoznak)

begubózunk a településre, mert az utazás költsége kajára kell, kettőnknek van egy mobil telefonja és egy feltöltésnek, a legkisebbnek el kell tartani sokszor két hónapig,( a barátok néha megsértődnek, mert nem értik miért nem jelentkezünk, az ember ugye nem dicsekszik)

Ugye milyen romantikus! Nem panaszkodom, mert ennek ellenére nem vagyok sem depressziós, sem boldogtalan, sem végsőkig elkeseredett, csak nem találom a megoldást, munka és fizetés nélkül lehetetlen az élet és még csak nem is életszerű. Hátha valaki tud valamit ajánlani!

Ezeken a dolgokon sürgősen változtatni kéne, mert néha bármennyire is humoros tud lenni, ha éppen úgy akarjuk, mégis már nagyon unjuk és kezdünk nagyon belefáradni.

A nagy kérdés az, hogy hogyan, hiszen „nem is életszerű”? - idézem minduntalan helyi nagy vezetőnk mondását.

Azért ne gondolja senki, hogy én sosem tettem semmit az ügy érdekében! Nem írom le, már korábban más fórumokon többször leírtam, hogy hányféle internetes állásajánló oldal ajánlataira jelentkeztem már. Már sajnálom, hogy nem számoltam, hány meghirdetett munkahelyre, hány önéletrajzot küldtem a magam és a párom nevébe, hány telefonbeszélgetést folytattam hiába, hány állásinterjúról tértünk haza csalódottan, hány udvarias és kevésbé udvarias levelet kaptunk, hogy nem minket választottak. (nem képzetlen, egykori segédmunkások, tanulatlan, sehol sem használható emberek vagyunk, ketten két diplomával, két felsőfokú egyéb végzettséggel, és hét szakmával, azaz középfokú végzettséggel rendelkezünk, ezt lehetne beosztani a munkaadóknak)

Még úgynevezett álláskeresési tanácsadóm is volt, kettő is, az egyik férfi, a másik nő. Leveleztem velük rendszeresen, a hölggyel találkoztam is. Azt is elmesélte nekem, - csak, hogy tudjam – hogy hogyan szelektálnak a válogatok a hirdetésekre beérkezett pályázatok, önéletrajzok között. Többnyire sok és változatos életkorú, előéletű, végzettségű jelentkező gyűlik össze. Az első kör az életkor szerinti szétosztás, egy jó önéletrajzon ez az első pillantásra a legelején olvasható. Itt már el is buktunk! Az időseket azonnal félreteszik. Abból a kupacból visszakerülni nehéz, ha csak mindenki más nem nagyon messze van az elképzeléstől, de ez aztán igazán nem életszerű. Volt már olyan, hogy utolsó kettőből csak azért maradtam alul, mert kicsit messzebb lakom. Számtalan helyen, - persze négyszemközt, mert különben diszkrimináció – elmondták, hogy tökéletesen megfelelnék, csak sajnos egy másik ugyanilyen paraméterekkel rendelkező jelentkező fiatalabb és az bizony kevesebb fizetést és kevesebb szabadságot jelent. Szakértelem, gyakorlat, tapasztalat? Nem számít! Hát nem téboly? A humorból kölcsönözve, ha sapka van rajtam, azért nem vesznek fel, ha nincs rajtam sapka, azért nem vesznek fel, harmadik lehetőség pedig nincs. Túlbeszéltem.

Írtam, munkámat felajánlottam a Vöröskereszttől kezdve, A Máltai Szeretetszolgálaton át, különböző segélyszervezeteknek, Alapítványoknak, de sehonnan semmi, még csak ötlet sem, sokszor válasz sem érkezett. (legutoljára, azaz az utolsó munkával töltött nyolc évben a szociális szférában dolgoztam, ezért próbálom ezt, hiszen szükség van pont az ilyen munkára ebben a szörnyű világban.)

Írhatnék persze bármi másról is, szebb, érdekesebb dolgokról is. A helyi ingyenes újságban is írok, természetesen ingyen. Kioktattak rögtön az elején, hogy nem írhatok, csak olyanról, ami dicsérő a falura és az önkormányzatra nézve. Ha maradok a sűrű nyelvcsapásokkal teletűzdelt, nyálas írásoknál, akkor írhatok. Az olyan cikkeim, amiknek van mondanivalója is, amik szólnak valamiről, azok nem jelennek meg.(a jegyző a főszerkesztő, azaz a cenzor) Ezt persze kicselezem, mert szeretek írni, tehát írok úgynevezett kis színeseket, vagy másképpen tölteléket, így mondják sajtónyelven. Írok a természetről, a tájról, ami gyönyörű, az évszakokról, a búcsúról, a szüretről, a mulatságokról, rendezvényekről, a dohányzás ártalmairól, védett növényeinkről és madarainkról…stb.

Itt most elfogyott az időm, jövő héten lesz folytatás...

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 2 hozzászólás

Napló, sorstársaimnak...

2008. Márc. 18, kedd 

Sorstársaim azok az emberek, akik nagyon szeretnének még sok mindent tenni az életben, de blokkolta őket is, úgy mint engem a társadalom és remélem, hogy csak ideiglenesen, de  kirekesztett magából. Itthon kell hát tengődni és kényszerűségből rágódni, elmélkedni múlton, jelenen és jövőn egyaránt.

A táj, ahol élek és az ünnepünk

2008. Márc. 9, vasárnap 

A településen, ahol élek minden évben van egy három napos ünnepségsorozat, a Duna-ünnep. Az alábbi írást a 2007-es ünnepi készülődés alkalmából írtam.Kisoroszi tájkép

Közeleg a Duna ünnep, a Kisoroszi nevéhez fűződő több napos nyári vigasság. A szervezők és résztvevők hetek óta készülődnek, próbálnak. Az előzetes műsortervből úgy tűnik az eddigieknél még gazdagabb, színesebb lesz az ünnep. A három nap alatt nagyon sok vendég fog nálunk, bizonyára jól szórakozni. Ajánlanám az ismeretleneknek, hogy mulatság, jóízű evés-ivás közepette nézzenek egy kicsit körül, milyen Kisoroszi más szemmel.

Már évek óta itt lakom mégis minden nap újra megállapítom, milyen különlegesen szép helyen élünk.

Ahogy kilépek a kapun, végignézek az utcánkon, rácsodálkozom a sok zöldre, a felhőkre, érzem a levegő illatát és máris jó napom van. A faluközpontba vezető utamat végigkíséri a szemközti hegyek látványa. A lombok között szétszórt házak messziről olyanok, mint a piros kalapos gombák. Attól függően, hogy hol tartok éppen, eltűnik vagy előbukkan a visegrádi vár romja. Esténként aranyba vonja a lebukó nap fénye. A túlsó partra révvel kelünk át a Kis-Dunán. Ha korán reggel indulok, a napfelkelte ezüsthídja tükröződik a folyón és visszanézve látom, hogyan világosodik hirtelen az ég az ébredő falu felett. Ha alkonyatkor érkezem haza, a lenyugvó nap fénye borítja a kikötőt és a folyón aranyhíd tükröződik Visegrád felől. Néhány pillanatra mindig megállok a korlátnál és elgyönyörködöm a táj szépségében. Lehet, hogy giccsesen hangzik, de nem lehet megunni a látványt.

Ha valaki valami különlegesen szépet akar látni, ha szereti a természet nyújtotta romantikát, akkor ajánlom a szigetcsúcsot. Egy kis kirándulás biciklivel vagy egy hosszabb séta, de megéri. A természet ott szinte érintetlen, évszázados fák alatt lehet hűsölni és a vízpart puha homokkal borított. Leírhatatlan érzés, amikor megállok a sziget csúcsán, a távolba nézek, szemem megpróbálja egy képpé, pillanattá formálni az egész látványt. Itt válik ketté a Duna. Két ága fodrozódik, csillog, hullámzik a víz, két oldalról hegykoszorú öleli a szigetet. A csúcsnál kicsit beljebb úszva előbukkan hegyi rejtekéből a Salamon torony is. A Duna pedig később kiszélesedve méltóságteljesen hömpölyög tovább.

Bevallom elragadott a természet szépségének fantáziámra gyakorolt hatása, de tagadhatatlanul egyedül álló a szigetcsúcs varázsa.

Remélem nagyon jól fognak szórakozni a Duna ünnep vendégei, kíváncsivá válnak és visszajönnek megtapasztalni, hogy milyen Kisoroszi másképpen, mikor egy másféle arcát mutatja a pihenéshez.

Az itt következő írás a számomra legjobban sikerült este, a legjobb műsor a három nap kínálatából.

Duna-ünnep, visszapillantó…

Azt hiszem, valamennyien úgy vagyunk az élményekkel, hogy minél több idő telik el annál szívesebben gondolunk vissza rájuk. Az élmény frissessége kopik, de szépül az emlék.

Elmúlt a Duna-ünnep, nagyon jól sikerült, jól szórakoztunk! A változatos programból mindenki választhatott magának szájíze szerint. Kinek- kinek a kedvére való, a legjobban tetsző maradt meg emléknek. A könnyed szórakozást, táncot, zenét kedvelők, a sportért lelkesedők, az irodalom és a képzőművészet iránt érdeklődök, egyaránt megtalálhatták a maguk szórakozását. Igazán népes közönséget vonzottak az esti nagy koncertek

Bennem maradandó élményként Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor latin zenei koncertje maradt meg. Mire odaértünk a hősök terére már szép számmal gyülekeztek a jó zenére vágyók. Sokan talán már a megnyitó óta ott voltak, több programot végigélveztek, “ettek a faluért”, szóval a jókedv, az alaphangulat már kialakult. A várakozók vagy asztaloknál üldögélve vagy sétálgatva, beszélgettek, már sötétedett, a hangulat forrósodott, mindenki várta a kezdést. Egyszer csak végre kigyulladtak a reflektorok és néhány szó kedves bevezető után megszólalt a zene. Először visszafogottabban, lassabb számokkal kezdtek, aztán egyre fokozódott a ritmus a hangerő, megjött az igazi hangulat, áradt a zene. Fantasztikus, hogy ez a két kiváló zenész mit tud kicsalni a húrokból, micsoda virtuozitással kezelik a gitárt. A közönség együtt lélegzett, lüktetett, mozgott a zenével, mindenkit elragadott a ritmus, a zenéből áradó varázslat. Minden szám után óriási taps, hangos bravó, füttyszó szállt a színpad felé. Szünetre alig akarta engedni a lelkes közönség a zenészeket. Aztán a második részre még mindig volt tartalék, újabb lendület és még számtalan ismétlésre is futotta. Nagyszerű volt, magával ragadott, élmény marad!

Bevallom vonzott még aznap este az irodalmi est, de a kötelesség máshová szólított. Már felállították a nagy színpadot, éjszakára rengeteg érték marad ott, vigyázni kell rá. Biztosan gyerekesen hangzik, de számomra ennek az “éjszakai őrjáratnak” is megvan a romantikája.

Nem vagyok sportos alkat, nem igazán vonzanak a sportesemények egyetlen dolgot kivéve, ha ló is szerepel bennük. Szeretem a lovakat, szép és okos állatnak tartom őket. Szívesen nézem fenséges tartásukat, harmonikus mozgásukat és nagyon irigylem a lovasokat, a lóval bánni tudó embereket. Így aztán a lovasbemutatót sosem hagyom ki.

A nagy színpadon zajló koncertekre különösebb gondom azért nincs, mert ha kiülök az udvarra vagy az erkélyre, páholyból tisztán hallhatom az egészet. A vége felé szeretek odasétálni a helyszínre, mert már tapasztaltam, hogy az együttesek a legjobb, legismertebb, legsikeresebb számokat hagyják a végére és akkor már a hangulat is a csúcsponton van.

Az utolsó csoda számomra a befejezés, a tűzijáték. Ez mindig ámulattal tölt el! Egy másodpercet sem hagynék ki belől! Van olyan szép, mint a világon bármilyen nagy esemény tűzijátéka. Nem kell hát sehová mennem, hogy a számomra legszebbiket láthassam. Váltakozó sorrendben, számtalan színváltozatban és alakzatban követik egymást az alacsonyabban látható, a magasabbra törő és az egészen az égbolt tetejéről alácsorduló látványok. Nem tudok mást mondani csak annyit, hogy gyönyörű és méltó befejezése egy három napos vidám ünnepsorozatnak.

 


Levél egy barátnőnek!

2008. Feb. 1, péntek 

Hát szokás szerint megint csak csalódni kellett. Tipikus esete a mézes madzagnak. Először bíztatás, “aranyos a főnökasszony, nem is olyan fontos az angol…stb.”, aztán jön a jól ismert kifogások sora, nem tetszett az önéletrajzom, “ nincs benne okmányos gyakorlat”, na ez az a mondat, amit nem értek, a jó kifogás sose rossz kategória.

Írta Katicabogár, hogy odaadja az önéletrajzomat néhány fejvadász cégnek, mert vannak kapcsolatai. Minek, hogy újra számtalanszor megállapítsák, hogy takarítónőnél többre nem vagyok alkalmas. (középfokú szociális végzettséggel és újságíró oklevéllel). Kíváncsi lennék, hogy minden nyomorult kis adminisztrátor, bocsánat asszisztens, több diplomával, felsőfokú angol nyelvvizsgával és szépségkirálynői alkattal rendelkezik???

Minden leendő álláslehetőség alkalmával néhány napig őrülten reménykedik az ember és nem tud másra koncentrálni, aztán persze jön a hidegzuhany és csodálkozik a háziorvos a 170/110-es vérnyomáson. Most már értem Gábort, hát így lehet egy generációt tönkretenni, megbetegíteni.

Tudod mit, én már egyáltalán nem hiszem, hogy valaha is dolgozni fogok. Nincs értelme semminek, se blog-nak, se cikkeknek, se web-oldalnak. Ez egy halott téma, sőt egyenesen nekünk kéne meghalni, de minél előbb annál jobb. Velem pechjük van, mert abszolút alkalmatlan vagyok az öngyilkosságra, az önpusztításra, nagyon erős az életösztönöm és szeretek élni. Csak az a kérdés, hogy minek örüljek, már mindent elvettek tőlem, ami örömet okozott valaha is. A szórakozást, a mulatságot, az öltözködést, az ínyenc falatokat, az utazást, kirándulást, a kultúrát, a könyveket, a több tv-csatornát, a korlátlan internetet, az autót, a csinos lakást, (minden ugyanolyan átmeneti, mint beköltözéskor) születésnapot, névnapot, karácsonyt, (már egy szál virág és egy hangulatos vacsora sem telik, már a gyereknek sincs karácsonykor ajándék) Tudom lehetne most hosszas erkölcsi prédikációt tartani a magasabb rendű, pénzen nem megváltható élvezetekről, de nem érdekel, hiányoznak ezek a dolgok és elfáradtam. A párom kedvességét, vidámságát, humorát, viccelődéseit, évődéseit, életkedvét is elvette a sors, pedig ez éltetett bennünket, a közös humor, az évődés, a cinkos játék stb. semmihez sincs kedve, amióta dolgozik. Hol csattan az ostor, a családon, a boldogságon, a harmónián, pedig itthon senki és semmi nem változik. Ebbe csak beleőrülni lehet. Inkább rőzsét szednék az erdőben, soha többé nem ennék húst, rongyokba járnék, vagy bármit elvállalnék csak visszakaphatnám a párom egyéniségét, amit elvettek tőle, azzal hogy rongyos 63.000 forintért (58 évesen, két diplomával, öt szakmával plusz egy egyéb felsőfokú végzettséggel) naponta megalázzák, kikészítik, fúrják….(Ő egész életében vezető állásban volt, hallgattak Rá, számítottak Rá, Ő ezt nem bírja és még csak meg sem mondhatom neki, hogy változott, mert megsértődik. Ha hazaér, csak ül a fotelban és morózus képpel bámul maga elé, esetleg újságot olvas, addig beszél velem, amíg elmeséli a benti hülyeségeket, akkor is indulatból, mert átéli újra, a vérnyomását meg sem engedi mérni, eszik és lefekszik. Ennyi maradt abból az emberből, aki számomra egy eddig ismeretlen kedves, csodálatos partner volt és én nem tehetek róla, rajtam nem múlik.)

ELEGEM VAN!!!! Már én is tudom azt mondani, hogy “Gyurcsány takarodj!!”, de azt is, hogy Orbán takarodj!!! És azt is, hogy minden átkozott politikus takarodjon, akik ilyenné teszik az életünket, akik felettünk döntenek.

Az én anyám még nyugdíj után két évet rádolgozott (nem nyugdíjasként) és könyörögtek neki, hogy maradjon még. Ő döntötte el, hogy eljön nyugdíjba, mert unokája van. (a nagyfiam)

Én nagyon rossz háziasszony vagyok, sokszor egyszerűen utálok takarítani és főzni. Ha más lehetőségem is van, azaz ha kijutok a külvilágba, azaz dolgozom, akkor könnyebben megy, vagyis rendesen megcsinálom, amit szükséges. Én most “kényszerháztartásbeli” vagyok. Néha úgy érzem, hogy földhöz tudnám vagdosni a poharakat, tányérokat, lábosokat és jó nagyokat rúgnék beléjük.

Nekem szükségem van másra is, a munka nyújtotta kihívásra és változatosságra. Szerettem dolgozni, a bankban is és a hivatalban is. Mivel sokszor magányos voltam, a munka volt az életem, ott beszélgettem, “szórakoztam”, érintkeztem emberekkel és mindenhol szerettek.

Bocs, most aztán jól kiadtam. Gábornak nem mondhatom, mert elég a maga baja. Így is a múlt héten egyszer kiakadtam, először visszakiabáltam neki, aztán meg sírva fakadtam. Egyiket sem tettem még sosem.

A boldogságról

2008. Jan. 26, szombat 

Régóta gondolkozom azon, hogy írni fogok valamit a boldogságról. Napjainkban, mikor a mindennapi élet tele van buktatókkal, kudarcokkal, kellemetlenségekkel bizony nagyon aktuális, hogy néha törődjünk a lelkünkkel, az érzelmeinkkel, az emberi kapcsolatainkkal.

Mi is a boldogság? Mindenkinek mást jelent. A boldogság kritériumait saját maga számára határozza meg mindenki a saját értékrendje szerint. Sokan úgy vélik, hogy a boldogság nem egy állandó állapot, hanem vannak időszakok, amikor megjelenik az érzésvilágunkban.

Szerintem lehet valamilyen formában egy állandó állapot is. Megpróbálom leírni az én elképzelésemet. Vannak az életünkben nagyon szép, megható, mosolygós, örömteli, vidám, könnyed, élvezetes, kellemes, huncut, különleges megismételhetetlen pillanatok. Ezek a boldogságpillanatok, ezeket a boldogságpillanatokat kell megőrizni, összegyűjtögetni a lelkünk valamelyik belső zugában A sok- sok összegyűjtött boldogságpillanat együttesen maga a boldogság. Lényünknek a cselekvő, tudatos, látható és érzékelhető részén kívül vannak más tartományai is, a szívünk, a lelkünk, a gondolataink és az emlékeink raktárai. Ezek a titkos raktárak több réteggel vesznek körül észrevétlenül. Amikor dolgozom, mosogatok, bármit csinálok, az éppen aktuális tevékenységem mögött nyitva van valahol a tudatomban egy ilyen rekesz és közben ott, az éppen végzett tevékenység mellett bujkál tööb gondolat, hogy mi mást is kell még csinálnom, vagy tegnap mit csináltam jól vagy rosszul. Bonyolultak vagyunk, mert e mögött a rekesz mögött még ugyanabban az időben és ugyanazon tevékenység közepette halványabban, de működik még egy másik rekesz is, abban ott vannak olyan gondolatok, hogy vajon mit csinál most éppen Budapesten a másik fiam, vagy olyan emléktöredékek, hogy milyen édes is volt a gyerek, amikor ezt vagy azt csinálta, milyen szépet mondott a párom a születésnapomon, milyen jó volt tánc közben hozzábújni a legutóbbi bálon, stb., ez a kellemes emlékek rekesze. És akkor még ott van a csoda, az összes időnként megnyíló, bezáruló rekeszt, az egész lényünket átöleli, körbefonja, légiesen, könnyedén, puhán a tudatunk legmélyén egy titkos, bársonyos legbelső rekesz, a boldogságpillanatok gyűjteménye, az maga a boldogság. Ez a nagyon mélyen, nagyon titkos zugban megbújó rekesz tartalmával körülölel mindent és segít a legnehezebb pillanatokban is. Ez a tartalékolt és észrevétlenül mindig is jelenlévő boldogság.

Ez is fontos...mindenkinek - 2008. Jan. 22, kedd

Emberséggel az erőszak ellen

rendhagyó újévi köszöntő

Mozgalmas hónap volt a december. A hó elején a gyerekekhez érkezett a mikulás, puttonyában sok édes finomsággal. Később megültük családunk körében a békés, boldog karácsonyt, a szeretet nagy ünnepét. Végül szilveszterkor vidámsággal, mulatsággal, tánccal, jó kedvvel elbúcsúztattuk az évet, a 2007. esztendőt. Milyen volt a 2007. év? Hosszú lenne itt elsorolni, volt benne jó is, rossz is, bizonyára mindenki számára egyénenként is más volt.

A szokásos szerencsekívánatok mellé, rögtön most az újév elején szeretnék valami nagyon jelentős dologról beszélni. Arról, hogy mennyire fontos - nem csak a legszűkebb környezetünkben, de a távolabbi világra is érvényesen - odafigyelni a másik emberre, amennyire tőlünk telik, valamilyen módon törődni másokkal is.

A közelmúltban három megdöbbentő esemény rázta meg hazánk közvéleményét. Brutális, vasdorongos, támadás érte Csintalan Sándort, molotov koktélokat dobáltak Kóka János épülő házára és fegyverrel lövöldöztek Hiller István házánál. Hangsúlyozni kívánom, hogy írásomnak nincs semmilyen politikai színezete, tartalma. Ezek az események csak a szomorú apropót nyújtják ahhoz, hogy az erőszak ellen szóljak az emberség nevében.

Szerintem minden jóérzésű embernek alapvető kötelessége, hogy a tőle telhető eszközökkel fellépjen az erőszak, az embertelenség ellen. Én a szavak erejét tudom csupán használni és reménykedem, hogy az írásom nem pusztába kiáltott szó.

A XXI. század Magyarországán, de bárhol máshol is a világon megengedhetetlen, hogy valaki úgy élje az életét, - legyen Ő neves személyiség vagy hétköznapi ember - hogy folyamatosan támadástól, fenyegetésektől kelljen tartania, hogy megfélemlítsék, megalázzák. Mindenkinek joga van a biztonságos, nyugodt élethez, az emberi méltóság megőrzéséhez. Az érző gondolkodó, cselekvő ember élete, maga az emberi élet a legnagyobb érték.

A legtöbb ember - pontosan azért is, mert az ember társas lény - csatlakozik valamilyen ideát, eszmét követő csoporthoz. Hogy ki hová és milyen gondolatkör mellé társul, az mindenkinek a személyes ügye. Képletesen szólva nem gyújthatjuk fel a szomszéd házát csak azért, mert másképp gondolkodik, másban hisz, mint jómagunk. A demokrácia nem azt jelenti, hogy bárki bárkivel azt tehet, amit akar, ha nem ért egyet a másik véleményével, életvitelével. Mindenféle eszmerendszer felett áll egy sokkal magasabb rendű, örökérvényű íratlan törvény, az erkölcs, az emberség, a jóérzés törvénye. Tisztelni kell a másik emberben az embert. (a legvásottabb kölyökben és a börtönbüntetését töltő bűnözőben is ott van valahol az emberség csírája, csak talán nehezen találja meg magában segítség nélkül)

Az erőszak erőszakot szül. Számtalan hasonló sztereotípiát felsorolhatnék még, hasztalan. Mindenkinek a maga erkölcsi érzéke, segítőkészsége, lelkiereje szerint kell felvenni a harcot az erőszak ellen. Az, hogy minden ember egyenlő, hirtelen hallásra nehezen érthető megállapítás. Az mégis világos, hogy mindenkit egyformán megillet a normális emberi élet, a nyugalom, a biztonság, az emberi méltóság. Az egyenlőség kérdése számomra annyi, hogy mindenkinek egyformán adott az a lehetőség, hogy a születésével kapott adottságok birtokában saját maga olyanná “nevelje” magát tanulással, mások segítségével, önneveléssel, hogy méltó tagja legyen a maga módján annak a közösségnek, akik között él.

Ez a falu, ahol mi élünk egy páratlanul szép táj része, egészséges környezet és egy nyugodt, békés hely. Talán nem vagyok túl tájékozatlan, ha úgy tudom, hogy szinte mentes az erőszaktól. Nagyon remélem és bizonyára a kedves olvasók is egyet értenek velem, hogy a várható fejlődés, előrelépés ellenére a mi falunk megmarad a béke szigetének.

Komor témáról írt soraim ellenére ezúton kívánok mindenkinek nagyon boldog, sok szerencsével és szép pillanattokkal teli új esztendőt!!

Ez nekem fontos...sajnos

2008. Jan. 22, kedd 

Azért írom ezt a bejegyzést is, mert végre szeretnék már tenni valamit a munkanélküliség, a teljes ellehetetlenülés ellen. Soha sehol nem kapok választ a felvetéseimre, kérdéseimre. Nem hiszem el, hogy ez tényleg senkit nem érdekel!

Hozzászólásokat, ötleteket várok. Várom más munkanélküliek és nem munkanélküliek véleményét. Nem hiszem, hogy teljesen kiveszett a magánemberekből is az empátia. Vagy mégis?Én már próbálkoztam többször újságoknál, különböző internetes fórumokon felvetni, hogy többet kéne foglalkozni a munkanélküliek és ezen túl az 50 év feletti munkanélküliek problémájával, hogy fel kéne vállalni erőteljesebben valami neves személyiségnek, szervezetnek, civil csoportnak az értük való tenni akarást. Mindig falakba és érdektelenségbe ütköztem, kaptam néhány megszokott választ és tanácsot, aztán rövid úton elhalt a felvetésem. Annyi nemes és fontos célért folyik küzdelem, kampány, nyilvános megmozdulások Küzdünk a rák ellen, az AIDS ellen, a drog ellen, a családon belüli erőszak ellen, kampányolunk a beteg gyermekek, a fogyatékosok, a romák felemelkedése, a pályakezdő fiatalok, stb mellett. Mind, mind nagyon fontos cél, de talán valamilyen mozgalom, kezdeményezés, figyelemfelkeltés használna az 50 feletti munkanélküliek helyzetének is, valaki, egy neves személyiség nyomatékosan felvállalhatná ezt az ügyet is. Ez is létfontosságú, nekünk is az életünkről van szó. Nem akarunk az állam nyakán segélyből tengődő csoporttá, nyűggé válni. Dolgozni akarunk és csak annak a megérdemelt gyümölcsét megőrizni, amiért eddig éltünk és dolgoztunk.

Kezdem komolyan úgy érezni, hogy hivatalosan a legfelsőbb fórumokról, az illetékesektől jön az utasítás, hogy ez a téma tabu, ezt nem szabad felvállalni.

Teljes tanácstalanságomban megpróbáltam kigondolni, hogy még hová fordulhatnék, merre indulhatnék tovább álláskeresés ügyben, amikor a legújabb elutasítás kezembe adta a legkézenfekvőbb megoldást. Melyik fórum lenne a legilletékesebb kérdéseim megválaszolására, ha nem éppen a témának a legmagasabb szintű reprezentánsa a Szociális és Munkaügyi Minisztérium. A sokakat gyötrő munkanélküliség és az e miatt lehetetlen szociális helyzet problémájával országos apparátus élén külön minisztérium foglalkozik, de a magyarázkodáson és mellébeszélésen kívül alig történik valami. A minisztériumba küldött levelemre természetesen szűkszavú, udvarias, elutasító választ kaptam, mely szerint nem tudnak segíteni a problémán, sem az enyémen, sem másén.

A munkanélküliek sokaságán belül a legsúlyosabb helyzetben az 50 feletti korosztály van.(írhatnám azt is, hogy lassan már a 40 feletti is előjön a gond). Létszámleépítés, átszervezés alkalmával ez a korosztály kerül a legkönnyebben az utcára és újra munkába visszakerülniük általános tapasztalatok szerint szinte lehetetlen.

Mi is ebben a helyzetben vagyunk, én 54 éves vagyok, párom 58 éves. Mindketten tartósan munkanélküliek vagyunk, mert bár több szakképzettséggel és megfelelő iskolai végzettséggel rendelkezünk, bárhová jelentkezünk, nem vesznek fel. A visszautasításnak többféle formája létezik. A legegyszerűbb és leggyakoribb, hogy életkorunk miatt egy fiatalabbal szemben többet kéne fizetni nekünk és több szabadság jár. Ha nem a szakmánk szerint próbálkozunk, akkor egyszerű, nem pontosan megfelelő a végzettségünk. Ha olyan állásra jelentkezünk, ami iskolázottságuknak és tapasztalatunknak jóval alatta van, rögtön megkapjuk, hogy túlképzettek vagyunk, a munka nem nekünk való. Ez egy ördögi kör, nincs belőle kiút.

A médiában, a munkaügyi központok tetszetős reklám és propaganda anyagában mindenütt ösztönzést, támogatást, speciális segítő programokat ígérnek, ezzel szemben a valóság lesújtó.

A regisztrálás alkalmával kapott számos nyomtatvány egyikén olvasható, hogy a munkaügyi központ állásajánlatokat biztosít számunkra és magunk is keresünk önállóan állást. 2004-ben kezdtem a munkanélküliségem első szakaszát, azóta a mai napig a munkaügyi központ egyetlen állásajánlatot nem mutatott, sőt a helyi hirdetőtáblára kitett ajánlatokat akkor sem veszik le ha már több hónapja betöltötték, (telefonáláskor szinte kinevetik az embert). A munkaügyi központ tisztviselői, beleértve a vezetőt is a feltett kérdéseimre nemhogy információt nem adnak, hanem csak egyszerűen, “nem tudom, fogalmam sincs” válaszokat adnak. Sajnálatos módon még az is előfordult velem, hogy a hölgy ezt mondta, “drága asszonyom, nem hogy nem tudom, de nagyon- nagyon nem érdekel, nem akarom még ezt a kérdést is a nyakamba venni”. Segítőkész hozzáállás. Neki van állása és bár ott dolgozik, mégsem tudja, milyen rettenetes, amikor nincs. Legutóbb július 9-re volt időpontom, akkor rákérdeztem a továbbképzés, átképzés, tanfolyam lehetőségére, jött a fogalmam sincs válasz. Következő időpontom alkalmával aug. 9-én ismét rákérdeztem a tanfolyamra, a válasz július 17-én beteltek a helyek. Tehát akkor teljesen nyilvánvaló, hogy információ híján a bejutás lehetetlen. 9 nap leforgása alatt a jelenlétemkor és elhangzott érdeklődésemkor még ismeretlen tanfolyam a legközelebbi alkalomra már be is telt. Ki volt akkor a beiratkozó, az a véletlen szerencsés, aki pont azon a kilenc napon talált bemenni?

Nem jelöltem meg sem helyszínt, sem neveket tehát nem feljelenteni vagy bepanaszolni akarok valakit vagy akár az intézményt csak a választ keresem, hogyan lehetne erre a problémára kicsit jobban rávilágítani, a megszokott sztereotípiákon kívül, valami megoldást találni. Hallottam a munkanélküliség, ezen belül az 50 felettiek munkanélküliségének témájában nyilatkozni Lampert Mónika, Kiss Péter minisztereket, neves karrier tanácsadót, de mindannyian csak olyan “ösztönzésekről” és segítő programokról beszéltek, amik a valóságban nem úgy működnek, ahogy a létrehozók képzelik vagy nem is léteznek. Vannak pályázatok, olyan programok, ahol 50 feletti állástalanokat lehet kedvező feltételekkel foglalkoztatni, de nem én pályázhatok, aki dolgozni szeretnék, aki állást keresek, hanem a munkaadó, így az én elképzelésemtől nem függ semmi.

A munkaügyi központokban az álláskeresők között a folyósón a hangulat kétségbeejtő, mindenki azt mondja a másiknak, teljesen reménytelen, mert csak fiatalt vesznek fel, munkára is, átképzésre is.

Nézzük a következményeket. A XXI. században a nélkül, hogy az általános szolgáltatók (elektromos művek, gázművek, vízművek, csatornázási művek, stb.) szolgáltatásait igénybe ne vennénk már elképzelhetetlen az élet. Alapvető emberi szükségletek, világítás, fűtés, tisztálkodás nélkül nem lehet élni. Természetes, hogy a szolgáltatásoknak ára van és az árat kötelességem megfizetni, de talán az is természetes, hogy a semmiből nem tudom megfizetni. A társadalomnak is lenne kötelessége az állampolgárával szemben, az hogy számára biztosítsa a munkához való jogát, hogy az általa végzett munka fizetségéből tudjon fizetni az igénybe vett szolgáltatásokért, hogy az élete fenntartásához táplálékot vehessen magának, hogy felnevelhesse a gyerekét, a jövő generációját. Ezt a lehetőséget, hogy dolgozhasson és normálisan élhessen már a népességnek csak egy bizonyos százaléka kaphatja meg? Ötven év felett nincs jog a munkához, az emberi élethez? Az 50 éven túliak nagyon szép számot képviselnek, ez egy egész korosztály. Ők már mindenre méltatlanok, nyomorúságra, tehetetlenségre, teljes ellehetetlenülésre, anyagi, erkölcsi, fizikai leépülésre vannak ítélve?

Mi ez? Nagyon sarkítva valami XXI. századi, “nem fajok, hanem életkor szerinti modern népirtás”?

Válaszoljon valaki, hogyan éljünk tovább? Mit együnk, hogyan neveljük gyermekünket, tüzelőként rőzsét gyűjtsünk az erdőn, este a tyúkokkal feküdjünk, mint régen nagyanyáink, hogy ne fázzunk és ne kelljen sokáig világítani, üstben melegítsük a vizet a fürdéshez, stb.?

Amikor adósságunk van, rögtön jönnek a szolgáltatók, hogy hány napon belül kerülünk bíróságra, milyen gyorsan foglalják le értékeinket, hogyan szívhatja le az APEH a bankszámlánkat, (ha lenne mit) tesznek jelzálogot a házunkra és végül elárverezik a tetőt a fejünk fölük, elveszítjük mindenünket, ami egy hosszú élet munkája, csak azért mert bármennyire is szeretnénk dolgozni, akárhová jelentkezünk, akármit teszünk érte, nem dolgozhatunk.

Nem olvastam, láttam vagy hallottam sem törvényt, sem törvényerejű rendeletet, sem rendeletet, semmilyen szabályt, ahol meg lenne fogalmazva, hogy az 50 év feletti ember nem dolgozhat, ennek ellenére mégis ez történik. Ha hivatalos fórumon szóba kerül az életkori határ, akkor diszkriminációnak számít, mégis tele van az internet, az újságok, “fiatal csapatunkba fiatal munkaerőt keresünk” szövegű hirdetésekkel és az állásinterjút lefolytató személy is négyszemközt nyíltan elmondja, hogy egy fiatalabb jelentkezővel szemben bizony nincs esély.

Hol lehet ezt a kérdéskört megfogni. Ami hivatalosan is diszkriminációnak számít, az ellen mégsem tudunk védekezni, mert nincs hol panaszt tenni, orvoslatot találni, a panaszra nem lenne tanú, a problémára nincs megoldás. Sokszor megfordul a fejemben, hogy vajon csak nekem szúr ennyire szemet egy egész korosztálynak ez a kétségbeejtő élethelyzete, tudják-e az illetékesek, a hatalom képviselői, a törvényhozók, hogy milyen a valóság?

Csoda történt

2008. Jan. 13, vasárnap 

Nem tudok olyan gyakran írni, mint képzeltem. Persze most oka is volt a késedelemnek. A kedvesem betegsége elég makacs, ha egy kicsit jobban van a lába, természetesen elbízza magát, majd visszaesik. Valahogy majd csak túl leszünk rajta…

Muszáj írnom, mert megint csoda történt velünk, legalább akkora, sőt nagyobb csoda, mint a számítógépünk meggyógyítása. Nem is tudom hol kezdjem! Azt hiszem ilyesmi nem történik túl gyakran a mai világban! Mint ismeretes nagyon hiányzik nekünk az autó és semmi esélyünk nem volt rá eddig, hogy a közeljövőben autót vehessünk. Többször találkozom jártomban keltemben, hátamon a batyummal, az út szélén botorkálva, kerülve a legcsúszósabb helyeket olyan ismerősökkel, akik felvesznek és elvisznek hazáig, ha nekik útba esik. Ilyenkor általában beszélget egy pár szót az ember. Néhány napja szintén egy ismerős (még csak barátnak sem nevezhetem) hozott haza és beszélgettünk erről, arról, már nem is tudom miről. Tegnap délután (mellesleg a születésnapomon) jött egy telefon ettől az utóbbi ismerőstől, hogy átszaladhatna-e hozzánk. Nem értettük, hogy mi lehet az oka, de természetesen szívesen fogadtuk. Leült, egy kicsit hétköznapi dolgokról, időjárásról, hóról csevegtünk, aztán elmondta, hogy miért is jött Ő. Hallotta meg látta is többször, hogy a párom gyalogosan sántikál a fájós lábával, meg hogy autó nélkül milyen problémás a bevásárlás…stb. Az Ő telkén ott áll már két éve a régi autója. Kicsit öregecske, kicsit viharvert, de csak le kell vizsgáztatni, kicsit kitakarítani, kicsinosítani és ajándékba miénk az autó, mert Ő nem tud vele mit csinálni. Alig kaptunk levegőt! Ajándékba? A mai világban? Ma délelőtt elmentünk megnézni a jószágot. A páromnak már el is kezdett működni a fantáziája, hogy mit hogyan lehet megcsinálni rajta és mikor tudjuk elintézni a papírjait.

Na, vannak még csodák? Hát vannak!! Holnap reggel, amikor felébredünk alaposan át kell majd gondolni, hogy valóban megtörtént-e velünk ez a csoda vagy csak álmodtuk.

Hát kedves emberiség ezekért a dolgokért érdemes élni és persze még sok minden másért is!

Elképzelni is nehéz, hogy ennek a jelenleg magányosan, de tartalmasan elő férfiembernek (nemrég vesztette el a súlyos beteg apját, akit hosszasan Ő ápolt, korábban pedig a feleségét) hogyan jutott eszébe, hogy azzal a régi, üzemen kívüli autóval segítsen a másikon, aki még csak nem is közeli barátja, csak egy másik ember. Bizony úgy, hogy van benne emberség, jó szándék, segítőkészség, empátia, képes elgondolkozni más ember sorsán és még azon is, hogy hogyan segíthetne.

Ilyenkor szoktam újra megerősíteni magamban azt a meglehetősen tartós és régi véleményemet, hogy bizony akármilyen is, mégis csak szép az élet!

Minden ugyanúgy, mint az óévben...

2008. Jan. 7, hétfő

Csak úgy minden, mint az óévben…

Cudar ídőjárással köszöntött ránk az új év első hete. Hóesés, ólmos eső, eső, fagy felváltva és jó kemény hideg. Nem győztem óvni családom nálam kissé felelőtlenebb és könnyelműbb hímnemű tagjait, hogy lévén hétvége, maradjanak csak a fenekükön, de nem a jégen, hanem bent a lakásban. Sikerült megúszni! Az alaposságról és az én óvatosságomról, csak annyit, hogy nem félelem az alapja csak a biztonság keresése. Jól megnézem, hogy hová lépek, mert ha én kidőlök itt kő kövön nem marad. A fiam legénykedik, ugyan anyu, inkább gyorsabban haladok a jégen, mert csúszkálhatok, aztán már a földön is van. Más se hiányzik nekem, mint hat hetes gipszes itthon unatkozás a részéről. Abba belerokkanna agyilag az egész család.

Ma megint remek napom lesz. Elfogyott a fa. Délelőttre várjuk az új adagot. Nincs más, mint leborítani a hóra. Aztán jöhetek én, felrakosgatni szépen a ház oldalába, behordani a sufniba amennyi fér. Imádni fogom. Megint edzett leszek.

Aranyos kis cinegéim szaporán fogyasztják az eléjük kínált magot. Nagyon sokan vannak, nem győzöm venni az eleséget, de imádom őket. Szabályosan követik egymást elképesztő tempóban. A verebek is ennének, de nem mindegyik etetőt tudják megközelíteni, ügyetlenebbek a cinegéknél. Azért kapnak a földre vagy alacsonyabb etetőbe. Láttam már egy csuszkát is, de enni még nem jött ide. Néha üldögél a barackfán egy darabig mátyásszajkó is, aztán elrepül. Fogalmam sincs, hogy mit eszik. A feketerigóknak a kerti padra szoktam tészta és krumpli maradékot kitenni. Nagy rajongója, kíváncsi szemlélője lettem itt a madaraknak. Írtam is róluk az újságban.

Megint elszenvedtem egy kudarcos álláskereső telefonbeszélgetést. A szokásos egyik módon zajlott. Hívásomra megcáfolták saját hirdetésük értelmét, mondván ők nem egészen erre gondoltak. Akkor talán pontosan kéne megfogalmazni a hirdetést, ami valószínűleg már a megszületésekor hamis, mert már van jelölt. Nagyon nehéz belegondolni is és elviselni is, hogy még van idő bőven nyugdíjig és mégsem dolgozhatok, aztán meg folytatva a gondolatmenetet, milyen nyugdíj lesz ebből. Tudom, unalmas vagyok ezzel, de úgy veszem észre minden hivatalos fórumon kerülgetik ezt a témát és ha említésre kerül, befullad a beszélgetés.

Más. Egy barátunkat világos nappal, amikor jól megérdemelt, több hétvégén át tartó munkájának jutalmával a tárcájában tartott haza, leütötték és kirabolták. Szerencsére nem esett nagyobb baja, de a pénze - amit már nagyon várt a család - még meg sem melegedhetett nála. Nagyon - nagyon csúnya, eldurvult világban élünk. Az anyagi biztonság mellett, a személyi biztonságunk is folyton veszélyben van és az erkölcsi biztonság is kiveszett a világból.

Megint teszteltem egy szűk kört, egy adott fórum bizonyos témában levelezgető tagjait. Feltettem a szokásos kérdést, milyen jövő vár ránk munka nélkül, hány évig lehet kihúzni még? (már nem is emlékszem, hogy hogyan maradtam talpon az elmúlt évben) Válasz bizony egy - két agyoncsépelt sztereotípián kívül alig érkezett és rövid úton elhalt a téma. Talán éppen ez a baj. A nyakig és véresen komolyan bajba levőkön kívül senki mást nem érdekel a munkanélküli réteg megélhetése, jövője. Nem akarok én semmi mást csak becsületes munkáért, becsületes bért és becsületesen élni belőle.

Talán még nem elég a munka nélküli, még nem elég családnál kapcsolták ki a villanyt, vagy még nem elég család vesztette el házát, értéktárgyait….stb ahhoz, hogy ne azért menjenek a tüntetők a Kossuth térre, A TV és a Rádió elé vagy a különböző gyűlésekre, hogy “Gyurcsány takarodj”, hanem azért vonulnának fel és nagyon sokan, hogy “munkát, kenyeret!!!”, mint száz évvel ezelőtt? Ez talán értehetőbb és hitelesebb lenne!

Egy elátkozott mókuskerék, az elszegényedés mókuskerekének fogságában élünk. Bármiről is beszélünk csak oda lukadunk ki, “ha lenne munkám”… Milyen élet ez? A 14 éves gyerek 4 éve ezt hallja. Tehet Ő arról, hogy gyermekségének egy szakasza ilyen nyomorúságosan telik? A szülőnek nagyon rossz érzés, még ha érzi is, hogy a gyerek néha talán érti is, hogy mindig nemet kell mondani és mindenből csak az olcsóbbra, az ócskára, a pótlékra, a silányabbra futja!!! Hát ez van, továbbra is. Harcolni kell!

Évkezdet...

2008-01-01

Megkezdődött az új év. Mindenkitől megkaptam a jókívánságokat, akik számítanak nekem és sikerült is válaszolnom.

Az óév egy kis ijedelemmel és kalamajkával zárult. Na, azért nem olyan nagy dolog, csak egy számomra fontos részterülete az életnek. Teljesen kifeküdt a számítógépem, így a karácsonyra családi meglepetésnek vásárolt új internet kapcsolatnak is vége lett. Azért szerencsés vagyok, mert a mindenféle buktatók alkalmával mindig váratlanul valahonnan kinyúlik egy segítő kéz. Most is így történt. A könyvtárból, ahová járok internetezni és olvasni valót hozni a könyvtárossal jó barátságba keveredtem és Ő felajánlotta, hogy meggyógyítja a gépemet. Először tragikus is volt a helyzet, mert itthon nálam nem boldogult vele. Elvitte a könyvtárba és ott mindenféle segítő programot használva sikerült először vírustalanítani és kémprogram mentessé tenni, majd még ezután mindent lementeni róla és bizony olyan véres volt a torka, hogy újra kellett telepíteni. A jó barát 30-án fél éjszakát dolgozott a gépemen és szilveszterre jött a varázslat, újratelepített, mindenféle hasznos programmal ellátott, tiszta lappal induló számítógép és Internet. (mint kiderült a gyerek úgy telepakolta internetről letöltött játékokkal és a sokszor velük együtt érkező vírusokkal és kémprogramokkal, hogy már “jártányi ereje sem volt”)

Tehát íme a csoda, jól kezdődik az új év, rögtön örömmel.

Az óévet szépen elbúcsúztattuk csendesen kettesben a kedvesemmel, mindenféle finomságot készítettem (azért módjával) eszegettünk, iszogattunk és tévét néztünk, beszélgettünk. Nekem ez így most nagyon jó volt, nincs jobb dolog egy bizonyos élethelyzetben, mint annak örülni, hogy mellettem alszik el és mosolyogva mellettem ébred a férfi, akit szeretek. Nem vagyok elégedetlen, pedig lenne miért. Mindig arra gondolok, hogy vannak sokan olyanok, akiknek még a magány is keseríti az életét. Én szerencsés vagyok, a “boldog új évet köszöntés” engem boldognak talált meg. Ettünk biztos, ami biztos alapon lencsét, (szeretjük is) mert azért jó lenne “gazdagnak lenni”. Most szép csendesen csordogál az új év eleje… Újévi koncert Bécsből, ezt mindig megnézzük, internetezés, irogatás, szundikálás, beszélgetés, tervezgetés…

BUÉK mindenkinek!

Karácsonyi gondolatok

2007. Dec. 25, kedd 16:17

A karácsony mindig elgondolkoztat. Nem azért, mert ünnep, mert családi ünnep. Hanem inkább az izgat, hogy kinek mit jelent a mai világban a karácsony. Régen nagyon hangulatosak voltak a karácsonyok nálunk, főleg gyerekkorunkban. Volt benne valami sejtelmes, valami titokzatos. Hittük is meg nem is. Ragaszkodtunk a hagyományhoz, hogy a Jézuska hozza a fát, és az ajándékokat. Ennek ellenére mégis kutattunk karácsony előtt a szekrények mélyén, titokban azt remélve, hogy idő előtt fény derülhet a titokra, arra hogy mi lesz az ajándék. A szüleink nagyon ügyesek voltak, sosem találtunk semmit. Apám nagyon értett a hangulatteremtéshez és én imádtam azt a hangulatot. Sajnos az Ő távoztával soha többé nem jött vissza a régi varázs. A szoba félhomályban volt, mert csak a gyertyák fénye világított, apám csengetett a kiscsengővel és erre a hangra áhitattal és izgalommal bevonultunk a nagyszobába. A lemezjátszóról szólt a karácsonyi zene, már szikráztak a csillagszórók is. A zene után anyánk elénekelte a mennyből az angyalt, mi is próbáltunk vele énekelni. Ezután felgyújtottuk a csillárt és apánk minden évben valami máskarácsonyi vonatkozású idézetet felolvasott az előkészített irodalmi műből. Ezután mindenki mindenkivel összecsókolózott boldog karácsonyt kívánva. Természetesen anyám és nagyanyám sírtak. (egyébként nem szerették egymást) és apám is elmorzsolt egy könnycseppet. Mi gyerekek leginkább az ajándék megtalálósdit vártuk. Először mindenki eljátszotta, hogy nem tudja, vajon mi lehet az övé és kitől kapta, aztán egyre bátrabb lett a megtalálás és az ujjongás. Azt szerettem nagyon, hogy apámnak volt egy csudajó szokása, minden halványan sejtett vagy félig meddig kitalált ajándék felett volt még egy extra meglepetés mindenkinek, csak tőle. Jól ismerte a lányát, mindig valami számomra nagyon izgalmas, kellemes meglepetést kaptam. Csupa lányos, nőies, finom dolgot, életkoromnak megfelelő csecsebecsét. Nyakláncot, gyűrűt, karkötőt, selyemkendőt, parfümöt, körömlakkot, sminkkészletet. Utánozhatatlan finom ízlése volt, nagyon szerette a szépet és nem sajnálta a pénzt a jobb dolgokra. Vele szerettem ruhaneműt vásárolni is, mert könnyebben megvette a nekem tetsző divatosabbat, drágábbat, mint az anyám, Ő a paraktikum híve volt. Számomra az igazi ajándék, mindig a titkos meglepetés volt, az apám külön ajándéka, ami mindig örömszerző haszontalanság volt. Bevallom rá is szoktam erre. Bár illedelmes vagyok és sosem árulom el magam, de bizony nem tudok örülni egy pár harisnyának, néhány törülközőnek, vagy konyharuhának, konyhai edénynek sem és akkor még nem szóltam a meleg bugyiról, vastag zokniról és a zsebkendőkről. Akik jól ismernek, persze tudják ezt rólam. Jól tudják, hogy egy szál szép gyertya, egy könyvjelző, egy jó könyv, egy szép csokor virág, bármilyen haszontalan, de maga után kedves emléket hagyó apróság nagy örömet szerez nekem. Hosszan kitértem a régi karácsonyokra és a számomra kedves karácsonyi szokásokra. Ennek apropójából az érdekel, hogy vajon akár családok, akár barátok körében az ilyenkor természetes és megszokott boldog, békés karácsonyi hangulat mennyire őszinte, vagy csak mennyire a megszokás miatt történik. Sokszor elhangzanak olyan mondatok, amiknek nem igazán kéne, csak úgy a levegőből hallani, amerre jár kel az ember így karácsony előtt: “be kell ugranom a nagymuterékhoz is, muszáj ennem a szokásos beigliből, általában k…. száraz, mert a nagymuter már el…”vagy “á, nem lehet, holnap jönnek hozzánk a bratyóék az egész pereputtyal, ott fognak nekem visítozni a kölykök álló nap”, vagy “ mi általában ilyenkor átmegyünk a szomszédba is egy kis sütivel, már minden évben ugyanaz, tökunalom”, vagy “a szokásos, jönnek a gyerekek, előtte az asszony napokig főz, én meg csak téblábolok ide, oda, már inkább a végét várom”, stb … Na, persze ebben sincs semmi rossz, nem vagyunk egyformák, nem mindenki szereti az ünnepeket. Én a - nem esett mesze az alma a fájától mondás lapján - nagyon szeretek ünnepelni. Amióta felnőttként saját családom és gyerekeim vannak, mindig megpróbáltam kialakítani a mi ünnepeink hangulatát, hagyományait. Így volt ez most is. Nem igazán könnyű, de lassan sikerülget. Több helyről, több turnusban kell összehozni az ünneplést, az együttlétet, az ajándékozást. Ma nálunk elhangzott egy mondat, ami az egész karácsonyban szinte a legnagyobb meglepetést és örömet okozta nekem. A párom nagyobbik lányának a szájából, “juj, mikor kezdhetjük az ajándékozást, mert az olyan jó, olyan izgi, én úgy szeretném már!” Tudni kell, hogy kettőnknek négy gyermekünk van, két lány a párom részéről és két fiú nekem. Három éve élünk együtt nagy szerelemben és boldogságban, de a gyermekek, főleg a lányok ( jelenleg 29 és 31 évesek) megértése és közeledése eléggé nehezen zajlott. Most volt az első olyan igazi közös ünnepünk, amikor őszintének éreztem minden szót és a hangulatot, nekem ez a legnagyobb ajándék. Az ajándék, amit személyesen kaptam, szintén jelképezi a közeledést, mert bizony olyan ajándékot kaptam, aminek örülök, olyat, amiről fent is írtam, “olyan nőciset”.

Érzések, érzelmek, odafigyelés a hétköznapokban

2007. Dec. 21, péntek 08:26

Érzések, érzelmek, odafigyelés a hétköznapokban. Sokat gondolkoztam már azon, hogy miért változott meg annyira a világ. Talán a világ változását értem is, de hogy az ember miért rossz irányba változott azt nehezen értem. Mit jelent számomra a rossz irány? Valami olyasmit, hogy főleg érzelmi téren súlyos hiányosságok mutatkoznak a mellettem felnövő generációkban. Nem érzem magam sem elavultnak, sem régimódinak, sem öregnek, sem szentimentálisnak, mégis naponta fel kell tennem magamnak a kérdést, vajon miért hiányzik annyira az érzelem a “mai fiatalokból” (utálom ezt a kifejezést) vagy ha van bennük érzelem, miért palástolják annyira és főleg miért látszólagos durvasággal palástolják? A szívem mélyén szeretném azt hinni, hogy minden durva és közönséges megnyilvánulás mögött érző szív bújik meg. Különös módon az érzelmek és az érzelmek kimutatásának fontosságát én egy férfitól tanultam, az apámtól. Kisgyermekként úgy szocializálódunk, hogy a kislány lehet gyengébb, nyafka is akár, de egy kisfiú legyen “férfias” például ne sírjon, ne nyafogjon. Én az apámat láttam sírni, többször is és megkérdeztem, hogy Ő miért nem rejtegeti a könnyeit. Azt válaszolta, hogy az érzelmeket nem szabad sem elfojtani, sem szégyellni, mert az érzelmeink hozzánk tartoznak és megmutatják azt is, hogy valóban milyenek vagyunk. Aki nem vállalja az érzelmeit, nem meri kimutatni azokat, saját magát is megfosztja valami fontos dologtól, tapasztalatoktól, élményektől. Vannak helyzetek, amikor igenis mosolyogni kell, amikor kacagni kell, amikor röhögni kell, vannak helyzetek, amikor könnyezni, amikor sírni, amikor zokogni kell, vannak helyzetek, amikor suttogni, amikor kiáltani, amikor kiabálni, amikor ordítani kell, vannak helyzetek, amikor nyüszíteni, amikor szűkölni, amikor vonyítani kell. Természetesen nem valami extrém viselkedést kell elképzelni, csak érzünk, emberek vagyunk és az érzelmeink is meghatároznak és tanítanak bennünket. Tanítanak, mert tudunk rajtuk uralkodni, tudjuk azokat irányítani. Meg kell élni az érzelmeinket a fájdalmasakat is, az örömeinket is, mert gazdagabbá, jobbá leszünk általuk. A pozitív érzelmekből merítünk a későbbiekben, a negatív érzelmeinket pedig korrigálni, megérteni és enyhíteni próbáljuk. Én megfogadtam az apám útmutatását érzelmi téren, sőt megpróbáltam több embert megtanítani erre és még senki sem mondta, hogy helytelenül beszélek. A fiatalok hiányos érzelmi életét, vagy sokszor érzéketlenségét sajnos sokszor a saját gyerekeinken tapasztaljuk először, ami elég megdöbbentő számunkra, hiszen mi próbáltuk nevelni őket, akár példaadással is. Aztán amit az utcán, a munkahelyen, az iskolákban, az áruházban, a közértben, az autóbuszon, a vonaton, az élet bármely területén tapasztal az ember, az már szinte kétségbe ejtő. Én azt hittem, hogy az emberrel vele születik egy minimális empátiakészség, egy minimális alkalmazkodóképesség, egy minimális együttérzés, elfogadás a többiekkel szemben, aztán később még tanul, elles másoktól hozzá egy kis többletet. Már kezdem azt hinni, hogy ez másképpen van. Mintha a többlet, amit hozzá tanulunk a meglévőhöz, nem jó, hanem rossz lenne. Vagy talán az a baj, hogy a rosszat, a durvaságot, az ellenszenvet, a modortalanságot, az elutasítást, az elidegenedést könnyebb kimutatni, mint a pozitív érzéseket? Lehet. Bármerre jár az ember, folyton (talán nem szándékos) durvasággal, oda nem figyeléssel találkozik. Nézzem csak a közlekedést. Az előre engedés, a hely átadása már kuriózumnak számít. Én sem vagyok már gyerek, de többnyire a tizenéves és a huszonéves előtt én adom át a helyet a hetven, nyolcvan évesnek. A köszönés is nehéz kérdés, vannak emberek, akiken látszik, hogy fizikai fájdalmat okoz annak az egy vagy két szónak a kinyögése. Minden trükk előkerül, orrfújás, félre nézés, stb. Én teljesen átérzem és megértem, hogy mindenki lehet fáradt és rosszkedvű, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy teljes közönnyel viseltessen a környezete iránt. Nekem olyan jól esik, ha kedves vagy barátságos lehetek valakihez és az is, ha hozzám kedves valaki. (na, nem valami nyálas dologra gondolok, csak egyszerű hétköznapi kedvességre, csak annyira, hogy pl. nem húzza el a száját valami torz fintorra az eladó, mert valaki vásárolni merészel nála) Eddig csak az utca emberéről szóltam, csak a tágabb környezetről. Ha bensőségesebb területen vizsgálódunk, ott is baj van. Számomra pl. megdöbbentő, mikor fiatal szerelmespárok egymás közti évődése lökdösődésből, cikizésből, egymás elég durva ugratásából áll. Ez is szerelem lenne? Azt sem értem, amikor valaki a saját párját - akivel talán azért van együtt, mert szeretik egymást - társaságban megszidja, megalázza, majd kihúzza magát és büszkén röhög a haverokkal, hogy “na milyen f…. gyerek vagyok én, parírozik ám az asszony”. Lehet, hogy nem kéne ennyi mindent észrevennem, meglátnom, ahogy járok kelek a világban. Természetesen sok - sok rendes, kedves, udvarias és érző szívű ember is létezik, remélem azt is, hogy még többségben vannak, de nagyon bántja a szememet, a fülemet a bunkóság, a durvaság. Mindig arra gondolok, hogy gyermekeik lesznek az ilyen embereknek is és ők vajon mi jót és szépet tudnak tanulni majd a szülőktől, aztán meg nekik is lesznek gyermekeik… Sem a másik emberre való odafigyelést, sem a kedvességet, sem az udvariasságot, sem a barátságos viselkedést nem kell “szégyellni”. Ezt azért mondom, mert néha úgy érzem, hogy érzelmeket kimutatni, kedveskedni, bókolni, udvariaskodni félszegen, sután, esetlenül próbál a mai eldurvult, rohanó világ embere, de a csíra, a kedvesség, a nyitottabb viselkedés szelleme azért még ott bujkál a lelkekben, csak nem kéne annyira elfojtani.

Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás