Az én 56-om...
2010. Jún.
18, péntek
semmiség, de bennem él, élesen a mai napig...
Nem sokkal a rendszerváltás után Göncz Árpád köztársasági elnök egy 56-ra emlékező beszédében valami ilyesmit mondott, pontosan idézni nem tudom, csak megragadt bennem - Mindenkinek meg van a maga 56-ja - és ez valahol mélyen igaz, mert nem vagyunk egyformák.
Nem csak az adott politikai helyzet volt, hanem mindenkinek a maga történése is, amit a saját sorsa hozott, amibe akarva vagy olykor akaratlanul belesodródott. Volt, aki csak kenyérért ment és odaveszett egy kóbor lövedéktől, volt aki disszidált, volt aki otthon csendesen átvészelte...Nagy zűrzavar volt.
Én 3 és fél éves voltam és van emlékem. Lőrincen laktunk a gyerekkoromban Vöröshadsereg útjának (ma Üllői út) nevezett
főútvonal egyik rövidke mellékutcájában. Ott elég komoly harcok dúlta. Az orosz tankok föl alá járkáltak a Vöröshadsereg útján és sokszor nem csak az ellenállás miatt, de csak úgy is belőttek a házak közé. Az utcánkbeli fiatal szülők összefogtak és - mert akkor éppen sok kisgyerek is volt a környéken - egy tervezett ellenálló géppuskafészket átkönyörögtek egy másik utcához, pontosabban a piros iskolához. A lövéseket hallani lehetett, közel volt, ott mindenki odaveszett.
Valamennyien egy szobába zsúfolódtunk össze. Még az udvarban lakó, betelepített néni is - akit egyébként a szüleim nem szíveltek - ott kuporgott a bedeszkázott ablakú szobánkban. Öcsém 4 hónapos volt.
Nagyanyámnak nagy dunnákkal, vastag, puha párnákkal feltornyozott ágya volt. Amikor folyamatosan dörögtek a lövések velem azt játszotta, hogy a durranásokkor hangos nevetéssel, zsupsz kiáltással belökött a dunnák, párnák közé. Ezt csak mesélték, bár annyiszor, hogy látom magam előtt.
Az igazi emlék onnan van, amikor már ki lehetett menni a harcok után élelmiszert vásárolni az utcára, boltba, piacra.
Ahol laktunk a túloldalon több üzlet sorakozott, élelmiszerbolt, gyógyszertár, borbély és egy Patyolat, kék fehér portállal egy fehér hattyú jelzésel a felirat mellett. Sok volt a törmelék, a rom, szinte minden ház, üzlet belövést kapott. Így természetesen a Patyolat is. A leeresztett redőnye kék volt. A kék redőnyön középtájt tátongott egy nagy rés, körben horpadással. Olyan élesen él az emlékezetemben a belövés, a rés, a horpadás alakja, hogy bármikor lerajzolom. Ez biztos a saját vízuális emlékem. Nagyanyámmal haladtunk a piac felé éppen a Patyolattal szemben, egyik kezében kosár volt, a másikkal szorosan fogta az én kezemet. Lassan mentünk, mert Ő is nézelődött én pedig nem tudtam levenni a kék redőnyön tátongó jókora résről a szemem. Ennyi az én emlékem.
A férjem 7 éves volt, neki nagyon megrázó emléke van és egy puskatus ütötte kicsi sebhely a homlokán.
Hátsó gondolatok...
2010. Jún.
17, csütörtök
Olvasok egy
könyvet, nagyon érdekes...többféle szempontból...
Jókai Anna úgy írta meg, hogy mindig jelen van, amit a szereplők mondanak és mögötte zárójelben, amit gondolnak...
Elvileg párbeszéd, de nem párbeszéd formában... az élet múlásáról, fejlődéséről szól, alapvetően két ember életéről, de úgy, hogy szerepelnek bene a kapcsolatuk utáni kapcsolataik is és a gyerekeik, unokáik is...
Nem csak a mondanivaló, maga az írásmód és a szerkezet is tetszik.
pl. az asszony - segítenél drágám, ma úgy fáj mindenem - (mindig is önző volt, most már én sem bírom egyedül)
a férje - szívesen, elmegyek Veled, cipekedek én, szegénykém (nem kéne mindig nyafogni, unalmas, öregszik szegény)
Ennek kapcsán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez a párbeszéd kontra hátsó gondolat hogyan működik az életben, azon belül pedig hogyan működik és működött az én életemben.
Nekem a férjemmel, a jelenlegi férjemmel szemben, akivel boldog vagyok nincsenek hátsó gondolataim, pontosan azt mondom, amit gondolok és kimondom, amit gondolok. Ilyennek ismer, ilyennek szeret, ez így van jól.
Sok hasonló korú embert ismerek, aki mást mond a partnerének, párjának és mást gondol, sőt azt a mást még el is mondja, de nem az illetékesnek.
a férj - szívem, beugrom a kocsmába egy sörre, ott lesz biztos pár haver is (unom ezt a takarítást, elsörözgetek egy kicsit)
a feleség - nyugodtan, de ebédre gyere (persze, megint piálni mész, úgyis csak láb alatt vagy, bánom is én mikor jössz)
Na, de Ők 35 éves házasok. Pusztán az lehet az oka, hogy nincsenek hátsó gondolataim, hogy nagyon vágytam a megértésre és a boldogságra, hogy sokáig kellett várni, vagy az alaptermészetem is ilyen?
Talán ez is, az is.
A gyerekeimmel szintén őszinte vagyok, legfeljebb a témához viszonyítva finomítok, vagy erősítek a stlíluson, de nincs eltagadott vélemény, gondolat. Ezt jól tudják és ehhez tartják magukat.
A barátnőim, a barátaim is a nyers őszinteséget kapják, vagy a nagy érzelmeket, mikor mi a helyzet és a hangulat mit kíván. Engem a jelen és a pillanat érdekel, mindig az kell kijöjjön belőlem, ami van. Így egyszerű az élet.
Vannak emberek, akik mást mondanak, mint gondolnak vagy érdekből, vagy megalkuvásból, vagy óvatosságból, vagy mert nem akarnak senkit megbántani, vagy mert középen állók, szeretnének mindenkinek megfelelni.
Vannak akik a szeretetüket, vannak akik a rosszindulatukat, vannak akik a gyanakvásukat, a kétkedésüket palástolják.
Szomszéd, széles mosollyal - Jó reggelt, hogy vannak!
Öcsém, hűvösen - Jó reggelt! aztán utána - ennek meg mi baja van, mit vigyorog, gyanús nekem, akar valamit.
Én magam - szintén visszamosolyogva - Jó reggelt! Hát egyszerűen jó napja van.
Lehet úgy leélni egy egész életet, amilyen az öcsém mentalitása, de kinek jó? Neki? Az idegeneknek? Szerintem senkinek. Lehet úgy is élni, ahogy én gondolom, viszonylag kevés, olykor nulla hátsó gondolattal. Legfeljebb néha naivnak tartanak, vagy hülyének néznek. Oh mein Gott im Himmel - ahogy nagyanyám mondaná. Nem érdekel.
Hogyan működik ez idegenben és komoly dolgokban. A munkahelyeimen úgymond mindig szókimondó voltam. Az értekezletek előtt megígértem magamnak, hogy ááá, nem szólok. Aztán jött élesben és a vérmérsékletem automatikusan megnyitotta a számat. Végül is ez csak addig volt mindig hátrányos, amíg nem ismertek. Utána már tudták, hogy következetesen csinálom, ilyen vagyok.
Sosem tudtam olyan oldalra állni, amit elvártak tőlem, vagy amire előre kioktattak. A szociális irodán kioktattak első nap, a gyámosokat utáljuk, nagyképű alakok, a felnőttvédelmisek beképzelt hülyék, nem vagyunk jóban, az irattárosok lusták, nem kell elhinni, amit mondanak... innentől kezdve aztán már csakazértis mindenütt a dolgok végére jártam és nem utált senki, mert jóban voltam a többiekkel is.
Hát így működik ez nálam, a gondolatok élesben kifelé, de az érzelmek is, olykor fejjel a falnak, makacs és önfejű vagyok, de ez érvényes nem csak fölösleges, néha igazán jó dolgokra is.
Hát kedves Jókai Anna, jól belezavartál engem ezekbe a gondolatokba.
Elmondtam a férjemnek is és megígértük egymásnak, szólunk ha akarnak jönni a hátsó gondolatok.
Előfordul, hogy erre azt mondják a bölcsebbek: az élet nem csak fehér és fekete, tudom hajlamos vagyok néha így tekinteni, de azért már beletanultam a szürkébe és tudomásul vettem, hogy bizony az élet jórészt szürke.Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás
Jókai Anna úgy írta meg, hogy mindig jelen van, amit a szereplők mondanak és mögötte zárójelben, amit gondolnak...
Elvileg párbeszéd, de nem párbeszéd formában... az élet múlásáról, fejlődéséről szól, alapvetően két ember életéről, de úgy, hogy szerepelnek bene a kapcsolatuk utáni kapcsolataik is és a gyerekeik, unokáik is...
Nem csak a mondanivaló, maga az írásmód és a szerkezet is tetszik.
pl. az asszony - segítenél drágám, ma úgy fáj mindenem - (mindig is önző volt, most már én sem bírom egyedül)
a férje - szívesen, elmegyek Veled, cipekedek én, szegénykém (nem kéne mindig nyafogni, unalmas, öregszik szegény)
Ennek kapcsán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez a párbeszéd kontra hátsó gondolat hogyan működik az életben, azon belül pedig hogyan működik és működött az én életemben.
Nekem a férjemmel, a jelenlegi férjemmel szemben, akivel boldog vagyok nincsenek hátsó gondolataim, pontosan azt mondom, amit gondolok és kimondom, amit gondolok. Ilyennek ismer, ilyennek szeret, ez így van jól.
Sok hasonló korú embert ismerek, aki mást mond a partnerének, párjának és mást gondol, sőt azt a mást még el is mondja, de nem az illetékesnek.
a férj - szívem, beugrom a kocsmába egy sörre, ott lesz biztos pár haver is (unom ezt a takarítást, elsörözgetek egy kicsit)
a feleség - nyugodtan, de ebédre gyere (persze, megint piálni mész, úgyis csak láb alatt vagy, bánom is én mikor jössz)
Na, de Ők 35 éves házasok. Pusztán az lehet az oka, hogy nincsenek hátsó gondolataim, hogy nagyon vágytam a megértésre és a boldogságra, hogy sokáig kellett várni, vagy az alaptermészetem is ilyen?
Talán ez is, az is.
A gyerekeimmel szintén őszinte vagyok, legfeljebb a témához viszonyítva finomítok, vagy erősítek a stlíluson, de nincs eltagadott vélemény, gondolat. Ezt jól tudják és ehhez tartják magukat.
A barátnőim, a barátaim is a nyers őszinteséget kapják, vagy a nagy érzelmeket, mikor mi a helyzet és a hangulat mit kíván. Engem a jelen és a pillanat érdekel, mindig az kell kijöjjön belőlem, ami van. Így egyszerű az élet.
Vannak emberek, akik mást mondanak, mint gondolnak vagy érdekből, vagy megalkuvásból, vagy óvatosságból, vagy mert nem akarnak senkit megbántani, vagy mert középen állók, szeretnének mindenkinek megfelelni.
Vannak akik a szeretetüket, vannak akik a rosszindulatukat, vannak akik a gyanakvásukat, a kétkedésüket palástolják.
Szomszéd, széles mosollyal - Jó reggelt, hogy vannak!
Öcsém, hűvösen - Jó reggelt! aztán utána - ennek meg mi baja van, mit vigyorog, gyanús nekem, akar valamit.
Én magam - szintén visszamosolyogva - Jó reggelt! Hát egyszerűen jó napja van.
Lehet úgy leélni egy egész életet, amilyen az öcsém mentalitása, de kinek jó? Neki? Az idegeneknek? Szerintem senkinek. Lehet úgy is élni, ahogy én gondolom, viszonylag kevés, olykor nulla hátsó gondolattal. Legfeljebb néha naivnak tartanak, vagy hülyének néznek. Oh mein Gott im Himmel - ahogy nagyanyám mondaná. Nem érdekel.
Hogyan működik ez idegenben és komoly dolgokban. A munkahelyeimen úgymond mindig szókimondó voltam. Az értekezletek előtt megígértem magamnak, hogy ááá, nem szólok. Aztán jött élesben és a vérmérsékletem automatikusan megnyitotta a számat. Végül is ez csak addig volt mindig hátrányos, amíg nem ismertek. Utána már tudták, hogy következetesen csinálom, ilyen vagyok.
Sosem tudtam olyan oldalra állni, amit elvártak tőlem, vagy amire előre kioktattak. A szociális irodán kioktattak első nap, a gyámosokat utáljuk, nagyképű alakok, a felnőttvédelmisek beképzelt hülyék, nem vagyunk jóban, az irattárosok lusták, nem kell elhinni, amit mondanak... innentől kezdve aztán már csakazértis mindenütt a dolgok végére jártam és nem utált senki, mert jóban voltam a többiekkel is.
Hát így működik ez nálam, a gondolatok élesben kifelé, de az érzelmek is, olykor fejjel a falnak, makacs és önfejű vagyok, de ez érvényes nem csak fölösleges, néha igazán jó dolgokra is.
Hát kedves Jókai Anna, jól belezavartál engem ezekbe a gondolatokba.
Elmondtam a férjemnek is és megígértük egymásnak, szólunk ha akarnak jönni a hátsó gondolatok.
Előfordul, hogy erre azt mondják a bölcsebbek: az élet nem csak fehér és fekete, tudom hajlamos vagyok néha így tekinteni, de azért már beletanultam a szürkébe és tudomásul vettem, hogy bizony az élet jórészt szürke.Küldte: Euridike Üzenetküldés | 0 hozzászólás
Árvíz...2 nap, vasárnap
2010. Jún.
6, vasárnap
ha már "hivatalosan" nem
írhatom meg, mert polgármester urunk elmondta, hogy rajta kívül senki nem
írhat, nem szólhat, nem nyilatkozhat az árvízi védekezésről...
Ma reggel kimentünk az útelzáráshoz, hogy készítsünk néhány képet. Hajnaltól hivatalos a nincs tovább, se kerülő úton, se saját felelősségre, mert már mély és nagy a víz az átfolyásnál.
Végül azt mondta a férjem, hogy ne menjünk közel, ne irritáljuk fényképezéssel a lapátolókat. Bár hozzá teszem megkérdeztük a polgárőr parancsnoktól, hogy mit kell, hol kell segíteni, jövünk, lakonikusan, röviden elhárította: MEGOLDJUK. Itt több sem kellett a férjemnek, már megint a "gyüttmentek" kontra falubeliek kérdés, nem kell a segítség...oké, tudomásul vettük.
A faluban készítettük a többi képet a révátkelőnél, a Rév utcánál, a Dunáról, na meg a túlpartról. A szemben lévő kis kikötő várakozó házikójának csak a csúcsa látszik ki és jóval feljebb tud csak kikötni a rév a magas vízállás miatt. A látvány olyan, hogy szélesebbnek látszik a mindenféle piszkot, farönköt hordozó, hömpölygő Duna, mint normális körülményeknél Budapestnél, a legszélesebb részen, pedig ez csak a Kis-Duna. A Nagy-Dunához, a partjára nem is tudunk lemenni, mert az ártéri rétet és legelőt már elöntötte a víz. Ha nem tudnám azt, hogy árvízi helyzet van és az gond, azt kéne mondanom a táj páratlanul szép.
Létezik nálunk egy helyi érdekesség, amit még elmesélhetek. Vannak az árvíznek tapasztalt, ügyes vámszedői, akik ilyenkor az ártéren a vízzel bejutó, bent rekededő halakból bőségesen zsákmányolnak. Ez ugye nem teljesen szabályos és hivatalos, de hülye lenne bárki is ott hagyni a halakat. A mélyebb ártéri elöntéseknél tehát ilyenkor gyorsan megjelennek a kis mindenféle csónakok és a türelmes horgászok most akár egy vacak zsineggel, kis horoggal, kevés csalival rövid idő alatt sok halat fognak. Ők csak amatőrök, az igazi árvízi zughalászok az úgynevezett rabsicok. Az ő tevékenységük már egy sajátos technikát igényel, azt itt úgy mondják puplikolás. Ehhez már felszerelés kell. Lapos csónak, ladik stb. olyan nadrág és csizma, amiben úgy lehet vízben állni, hogy akár hónaljig ne legyen vizes az ember. A fő szerszám egy különleges két felén nyitott vesszőkosár, alul szűkebb a szája. A mélyedésekben tömegesen rekednek meg a halak, csak be kell állni, lerakni a kosarat, egy idő után belekerülnek a halak és a megfelelő pillanatban egy kicsit megbillentve úgy kell ügyesen kivenni, hogy az oldalánál rekedjenek a halak, ne kiússzanak a szűk nyíláson, ahol bejöttek. Ez a PUPLIKOLÁS. Tehát árvíz idején kis csónakok igyekeznek, araszolnak lassan befelé az ártét sűrűje felé a bokrok, fakoronák közé, akkor mindenki tudja, na a rabsicok mennek puplikolni.
Hétfő estére ígérik a jelentések itt a tetőzést és a várható apadást nagyon lassú üteműnek prognosztizálják. Türelem, rózsát, azaz most halat, vagy majd az áríz végét jelenti.
Stílusosan ma halászlét főztem, no nem a bőséges fogásból, hanem a hűtőből. A férjem csak úgy eszik halat, hogy mint kicsi korukban a gyerekeimnek aprólékosan kiszedegetem a szálkát az ő részéből. Szerintem érdemes, mert a hal könnyű és egészséges étek. Nekem viszont sikerült némi szálkát nyelnem, mert magammal sosem vagyok olyan türelmes. Semmi pánik, fél szelet vajas kenyér elvégezte a dolgát, magával vitte a szálkákat.
Most folyik a párhuzamos különprogram szundi, részemről blogozás. Délután tó és Nagy-Duna ártér.
Ma reggel kimentünk az útelzáráshoz, hogy készítsünk néhány képet. Hajnaltól hivatalos a nincs tovább, se kerülő úton, se saját felelősségre, mert már mély és nagy a víz az átfolyásnál.
Végül azt mondta a férjem, hogy ne menjünk közel, ne irritáljuk fényképezéssel a lapátolókat. Bár hozzá teszem megkérdeztük a polgárőr parancsnoktól, hogy mit kell, hol kell segíteni, jövünk, lakonikusan, röviden elhárította: MEGOLDJUK. Itt több sem kellett a férjemnek, már megint a "gyüttmentek" kontra falubeliek kérdés, nem kell a segítség...oké, tudomásul vettük.
A faluban készítettük a többi képet a révátkelőnél, a Rév utcánál, a Dunáról, na meg a túlpartról. A szemben lévő kis kikötő várakozó házikójának csak a csúcsa látszik ki és jóval feljebb tud csak kikötni a rév a magas vízállás miatt. A látvány olyan, hogy szélesebbnek látszik a mindenféle piszkot, farönköt hordozó, hömpölygő Duna, mint normális körülményeknél Budapestnél, a legszélesebb részen, pedig ez csak a Kis-Duna. A Nagy-Dunához, a partjára nem is tudunk lemenni, mert az ártéri rétet és legelőt már elöntötte a víz. Ha nem tudnám azt, hogy árvízi helyzet van és az gond, azt kéne mondanom a táj páratlanul szép.
Létezik nálunk egy helyi érdekesség, amit még elmesélhetek. Vannak az árvíznek tapasztalt, ügyes vámszedői, akik ilyenkor az ártéren a vízzel bejutó, bent rekededő halakból bőségesen zsákmányolnak. Ez ugye nem teljesen szabályos és hivatalos, de hülye lenne bárki is ott hagyni a halakat. A mélyebb ártéri elöntéseknél tehát ilyenkor gyorsan megjelennek a kis mindenféle csónakok és a türelmes horgászok most akár egy vacak zsineggel, kis horoggal, kevés csalival rövid idő alatt sok halat fognak. Ők csak amatőrök, az igazi árvízi zughalászok az úgynevezett rabsicok. Az ő tevékenységük már egy sajátos technikát igényel, azt itt úgy mondják puplikolás. Ehhez már felszerelés kell. Lapos csónak, ladik stb. olyan nadrág és csizma, amiben úgy lehet vízben állni, hogy akár hónaljig ne legyen vizes az ember. A fő szerszám egy különleges két felén nyitott vesszőkosár, alul szűkebb a szája. A mélyedésekben tömegesen rekednek meg a halak, csak be kell állni, lerakni a kosarat, egy idő után belekerülnek a halak és a megfelelő pillanatban egy kicsit megbillentve úgy kell ügyesen kivenni, hogy az oldalánál rekedjenek a halak, ne kiússzanak a szűk nyíláson, ahol bejöttek. Ez a PUPLIKOLÁS. Tehát árvíz idején kis csónakok igyekeznek, araszolnak lassan befelé az ártét sűrűje felé a bokrok, fakoronák közé, akkor mindenki tudja, na a rabsicok mennek puplikolni.
Hétfő estére ígérik a jelentések itt a tetőzést és a várható apadást nagyon lassú üteműnek prognosztizálják. Türelem, rózsát, azaz most halat, vagy majd az áríz végét jelenti.
Stílusosan ma halászlét főztem, no nem a bőséges fogásból, hanem a hűtőből. A férjem csak úgy eszik halat, hogy mint kicsi korukban a gyerekeimnek aprólékosan kiszedegetem a szálkát az ő részéből. Szerintem érdemes, mert a hal könnyű és egészséges étek. Nekem viszont sikerült némi szálkát nyelnem, mert magammal sosem vagyok olyan türelmes. Semmi pánik, fél szelet vajas kenyér elvégezte a dolgát, magával vitte a szálkákat.
Most folyik a párhuzamos különprogram szundi, részemről blogozás. Délután tó és Nagy-Duna ártér.
Minden a fejben dől el...
2010. Jún.
6, vasárnap
szokták
mondani...
Ennek
szellemében elhatároztuk, hogy az árvíz miatti kényszerű szabadságot márpedig
mi jól töltjük el. Az idő is jóra fordult, szombaton napfényre, barátságos
nyári melegre és vidám madárfüttyre ébredtünk. Hát akkor nyaralunk,
határozott a fej.
Így aztán egy gyors reggeli után, nagyjából fél tízkor betettük a fényképezőgépet, a telefonokat és a pénztárcát a táskámba és kb. öt napos tartózkodásra vásárolni indultunk. Húst kellett szerezni, kimentünk hát a Tahi hídhoz, ami azt jelentette, hogy az átfolyásos útszakaszon túlra, azt a rizikót vállalva, hogy a visszajövetelnél már rezeg a léc. Ahogy kifelé haladtunk a homokzsákok között szivárgó víz már az út szélét kóstolgatta. Készítettünk képeket, de ugye nem tudom feltenni. Ahogy tovább haladtunk a 11 kilométernyi távolságot fogyasztva láttuk, hogy a legelők helyén már tó van és két túlpati gólya szemlélődik benne fél lábon álldogálva, mire véget ér az árvízi időszak egész madárvilág lesz itt. A hentesüzlet ajtajában ott álldogált fejcsóválva kedvenc hentesem - Csókolom, ma nem kötünk üzletet - tárta szét karjait - Aztán ugyan miért? - így én
- Úgy látszik itt katasztrófára készül mindenki, eltúlozzák, aki 5 kg húst szokott venni, most vett 15 kg húst. Aranyos egy deka húsom nincs, de már reggel nyolc óta!
- Nosza fordulj, vissza Tótfaluba, ott is van hentes. Szerencsém volt, de perceken múlott. Ahogy beléptem az üzlebe, jött közvetlen utánam vagy hat asszony. Szóval megvettem a húst. Még ötezer ki az automatából és usgyi haza. Útközben még vettünk egy doboz friss epret is a mindenkori epres mamikától. Bizony visszafelé már nem ugyanott mentünk, eltereltek minket egy kissé magasabban fekvő útra, a vízművek szolgálati útvonalára. Így értünk haza Kisorosziba. Leültünk egy pohár sörre a kocsma kerti asztalához és kényelmesen könyökölve, kortyolgatva a hűs, habzó italt gyönyörködtünk a napfényes tájban, élveztük a sugarak melegét.
Otthon nyaralós üzemmódba váltottuk a házat, a kertet. A férjem bekapcsolta a garázsban az öreg hifit és elindult a délideji rocker party. A tornác párkányát használva asztalnak, a kellemes félárnyékban pucoltam a zöldséget, a krumplit, paníroztam a csirkecombokat. A férjem a garázsban barkácsolt valami új polcot. Szóval, így készült az ebéd. (mindig azon szoktam bosszankodni, hogy hiába a kert, a legszebb délelőttöket villanyfénynél töltöm a konyhában a főzés miatt és alig vagyok levegőn) Kint is ebédeltünk a kerti asztalnál. Ebéd után szokás szerint a férjem bedobta a szundit, zene, madárfütty, fűnyíró berregés, neki mindegy, alszik, mint a bunda. Én meg fogtam magam és a félárnyékban felállítottam a nyugágyat, ott olvastam, telefonáltam, óvatosan napozgattam. Mikor már úgy éreztem elgémberedtem és elég volt a heverészésből, nem bírom én azt sokáig, jártunk egyet a kutyával. Holnap lesétálunk a Nagy-Dunához, megnézzük meddig jött fel a víz az ártéri rétre, ott is fényképezgetünk egy kicsit és elballagunk a tóhoz is, meglátogatjuk a kedvenc partfecskéimet és kíváncsi vagyok, hogy mennyit emelkedett a tó a sok eső és a talajvíz miatt. Hát ennyi. Megpróbálunk még azon sem bosszankodni, amit hallunk a híradásokban, pedig meglehetősen idegborzoló amit a Fidesz kiválóságai az ország helyzetéről a zembereknek és a külföldnek össze vissza beszélnek.
Kell egy kis lazítás, egy kis napfény, egy kis madárfütty, ha máshol nem, hát csak itthon.
Így aztán egy gyors reggeli után, nagyjából fél tízkor betettük a fényképezőgépet, a telefonokat és a pénztárcát a táskámba és kb. öt napos tartózkodásra vásárolni indultunk. Húst kellett szerezni, kimentünk hát a Tahi hídhoz, ami azt jelentette, hogy az átfolyásos útszakaszon túlra, azt a rizikót vállalva, hogy a visszajövetelnél már rezeg a léc. Ahogy kifelé haladtunk a homokzsákok között szivárgó víz már az út szélét kóstolgatta. Készítettünk képeket, de ugye nem tudom feltenni. Ahogy tovább haladtunk a 11 kilométernyi távolságot fogyasztva láttuk, hogy a legelők helyén már tó van és két túlpati gólya szemlélődik benne fél lábon álldogálva, mire véget ér az árvízi időszak egész madárvilág lesz itt. A hentesüzlet ajtajában ott álldogált fejcsóválva kedvenc hentesem - Csókolom, ma nem kötünk üzletet - tárta szét karjait - Aztán ugyan miért? - így én
- Úgy látszik itt katasztrófára készül mindenki, eltúlozzák, aki 5 kg húst szokott venni, most vett 15 kg húst. Aranyos egy deka húsom nincs, de már reggel nyolc óta!
- Nosza fordulj, vissza Tótfaluba, ott is van hentes. Szerencsém volt, de perceken múlott. Ahogy beléptem az üzlebe, jött közvetlen utánam vagy hat asszony. Szóval megvettem a húst. Még ötezer ki az automatából és usgyi haza. Útközben még vettünk egy doboz friss epret is a mindenkori epres mamikától. Bizony visszafelé már nem ugyanott mentünk, eltereltek minket egy kissé magasabban fekvő útra, a vízművek szolgálati útvonalára. Így értünk haza Kisorosziba. Leültünk egy pohár sörre a kocsma kerti asztalához és kényelmesen könyökölve, kortyolgatva a hűs, habzó italt gyönyörködtünk a napfényes tájban, élveztük a sugarak melegét.
Otthon nyaralós üzemmódba váltottuk a házat, a kertet. A férjem bekapcsolta a garázsban az öreg hifit és elindult a délideji rocker party. A tornác párkányát használva asztalnak, a kellemes félárnyékban pucoltam a zöldséget, a krumplit, paníroztam a csirkecombokat. A férjem a garázsban barkácsolt valami új polcot. Szóval, így készült az ebéd. (mindig azon szoktam bosszankodni, hogy hiába a kert, a legszebb délelőttöket villanyfénynél töltöm a konyhában a főzés miatt és alig vagyok levegőn) Kint is ebédeltünk a kerti asztalnál. Ebéd után szokás szerint a férjem bedobta a szundit, zene, madárfütty, fűnyíró berregés, neki mindegy, alszik, mint a bunda. Én meg fogtam magam és a félárnyékban felállítottam a nyugágyat, ott olvastam, telefonáltam, óvatosan napozgattam. Mikor már úgy éreztem elgémberedtem és elég volt a heverészésből, nem bírom én azt sokáig, jártunk egyet a kutyával. Holnap lesétálunk a Nagy-Dunához, megnézzük meddig jött fel a víz az ártéri rétre, ott is fényképezgetünk egy kicsit és elballagunk a tóhoz is, meglátogatjuk a kedvenc partfecskéimet és kíváncsi vagyok, hogy mennyit emelkedett a tó a sok eső és a talajvíz miatt. Hát ennyi. Megpróbálunk még azon sem bosszankodni, amit hallunk a híradásokban, pedig meglehetősen idegborzoló amit a Fidesz kiválóságai az ország helyzetéről a zembereknek és a külföldnek össze vissza beszélnek.
Kell egy kis lazítás, egy kis napfény, egy kis madárfütty, ha máshol nem, hát csak itthon.
Öhöm...
2010. Máj.
31, hétfő
Nem tudom tudjátok-e mi is az az ÖHÖM. Egy gasztronómiai csoda. Különleges étel különleges alkalmakra. Receptje tulajdonképpen nincs.
Első változat. Amikor, elszabadulva a családtól, hirtelen meggondolásból, csak két napra lemész a barátnőddel a Balatonra, a hétvégi házba. Este, azaz éjszakába nyúlóan ültök a tornácon, fürdőruhában, pokrócba burkolózva a szúnyogok és a hűvösödő levegő ellen. Az asztalon az üvegben felénél kicsit kevesebb a konyak és lassan telik már a hamutartó is.
A pasikról beszélgettek. Néha azért könnyes a szemetek, mert hétrétgörnyedve röhögtök, néha meg azért, mert szomorkássá válik a történet.
Egyszer csak egyikőtök feláll és nagyot nyújtózva így szól, - nem kéne összeütnünk valamit? Íme a recept. Végy egy nagy levegőt, nyisd ki a hűtőszekrényt és az összes többi konyhai szekrény fiókjait, hogy mi is van itthon.
- van cukkini - öhöm, van egy kicsi vaj - öhöm, van tartós tej - öhöm, van liszt és fűszerek - öhöm , húú és van még szezámmag - öhöm. Hogyan is lesz ebből rántott cukkini, azaz igazi hamisítatlan öhöm?
Keverj egy kis tejből némi liszttel, jól megfűszerezve egy kis masszát, ebbe a masszába mártogasd bele a felszeletelt, besózott cukkinit, majd hirtelen forgasd meg mindet a szezámmagban és süsd ki a felforrósított vajban - sózva, mustározva, kétpofára, állva, jókat röhögve lehet fogyasztani. Ez az öhöm 1.
Második változat. Amikor, a gyerekedet hétvégére elviszi az apja, hosszas megbeszélés után végre a barátoddal leruccantok úgy másfél napra a Balatonra, a hétvégi házba, azaz inkább a hétvégi ágyba...
Ki tudja hányadik után, előtte egy ital, utána egy cigaretta...
Egyszer csak miközben nagyot nyújtózik az ágyban, a kispárnát feljebb túrja a feje alatt és kezébe veszi a távirányítót, megszólal a barátod, - megéheztem, nem ütsz még össze valamit mielőtt indulunk?
Kinyúlt férfipólóban, mezítláb kimész a konyhába és kinyitod a hűtőszekrényt. Befelé kiabálod a szobába, - van itt egy kis fonnyadt paprika - öhöm - hallatszik bentről, van néhány tojás - öhöm, némi száradó kenyér is akad - öhöm - .
Negyed óra múlva ott gőzölög a tornác asztalán a paprikás tojás, megszórva pirospaprikával, hogy gusztusosabb legyen, mellette pirítós kenyér.
A barátod csak úgy egy szál gatyában, elégedett nyögések közepette falja a kaját, te az asztalra könyökölve, csak nézed, ahogy eszik, felpillant és egy villácskányit ajkát csücsörítve feléd kínál...
Ez volt az öhöm 2. Kinek kinek a fantáziájára bízva létezhet számtalan spontán recept.
Ez tehát a különleges ínyencség, álá főzz, amiből éppen tudsz, finomat...Küldte: Euridike Üzenetküldés | 9 hozzászólás
Full extrás hétvége...
2010. Máj.
25, kedd
Nincs annál
jobb és elégedettebb érzés, mint amikor kint állunk a kapuban és két autóból
fülig érő szájjal egyszerre integet a kettőnk négy gyereke, amíg csak el nem
tűnik a kis konvoj a dombtetőről...
Szép lassan szakaszosan érkezve csak megjött az összes gyermek...szombaton a kicsi fiam és a párom kisebbik lányáék, (ők a saját hétvégi házukba, ami a mi utcánkban van) vasárnap a nagyobbik fiam, hétfőn a párom nagyobbik lányáék. (Ők csak egy délutáni látogatásra) Ha az embernek fiú gyermekei vannak, akkor bizony felkészülhet arra, hogy kő kövön nem marad, már ami a hűtőszekrényt és környékét illeti. Lányokkal más a helyzet, Ők jól megnézik és körbejárják a kaját, zsíros? elég sovány? rántott? eléggé lightos? cukros, milyen olajjal készült? hízlal? egészséges? tejes? tejfölös? aztán persze a végén addig megy a kóstolgatás, hogy mindenből esznek, az apjuk szokta mondani nevetve: baromira hízlal, nagyon egészségtelen és tutira nem bió, de jó étvágyat!!! A fiúknál egy a kérdés, ehető?, jöhet! Kicsit másképp alakult a távozás, mint tervezték, azaz eltolódott. Már mindenkinek csomagoltam, vagyis a fiúknak, Ők visznek is. Már bekészítettem az ételhordóba a férjem mai ebédjét. Telt múlt az idő, jó volt a hangulat. Elkezdtek gitározni, szintetizátorozni. Aztán egyszer csak jöttek a fiúk sündörögni. Anya van még paprikás csirke? -így a kicsi - Persze fiam, hogyne vóna - azzal elővettem az ételhordót és kicsi kivettem belőle, eltűnt. - Anya, ez kurva jó, van még? - Van hát - mondom és kikanalaztam az utolsó cseppig. Már a száját törölgetve kérdezte csak meg - Nem azt mondtad, hogy elfogyott? - De azt mondtam, de most etted meg G. holnapi ebédjét. - Húúú, azta, nem bajjjj anyaaaa? - Nem hát, még ki sem találtuk, de nyugodtan megeheted a holnapi edédet is - nevetett bele a párbeszédbe a párom. Megint egy kis játék, egy kis zene, jön a nagyobb is. - Anyu, mi lett azzal a kis maradék borsólvessel? - Mi lett volna, ott van a kislábosban, kéred? - Naná! Szóval ez így ment, estére még eltűnt a sült alól kicsorgatott zsír és a pár szem töpörtyű is, amit a kacsa levágott hájából sütöttem. Ha ebéd után, kora délután indulnak akkor a párom ma paprikás csirkét ebédel, én meg borsólevest, de anya tervez, fiúk végeznek...
Ja, hogy panaszkodnék?... imádom, amikor a fiaim esznek, olyan jóízűen, ahogyan csak férfiak tudnak enni.
Szép lassan szakaszosan érkezve csak megjött az összes gyermek...szombaton a kicsi fiam és a párom kisebbik lányáék, (ők a saját hétvégi házukba, ami a mi utcánkban van) vasárnap a nagyobbik fiam, hétfőn a párom nagyobbik lányáék. (Ők csak egy délutáni látogatásra) Ha az embernek fiú gyermekei vannak, akkor bizony felkészülhet arra, hogy kő kövön nem marad, már ami a hűtőszekrényt és környékét illeti. Lányokkal más a helyzet, Ők jól megnézik és körbejárják a kaját, zsíros? elég sovány? rántott? eléggé lightos? cukros, milyen olajjal készült? hízlal? egészséges? tejes? tejfölös? aztán persze a végén addig megy a kóstolgatás, hogy mindenből esznek, az apjuk szokta mondani nevetve: baromira hízlal, nagyon egészségtelen és tutira nem bió, de jó étvágyat!!! A fiúknál egy a kérdés, ehető?, jöhet! Kicsit másképp alakult a távozás, mint tervezték, azaz eltolódott. Már mindenkinek csomagoltam, vagyis a fiúknak, Ők visznek is. Már bekészítettem az ételhordóba a férjem mai ebédjét. Telt múlt az idő, jó volt a hangulat. Elkezdtek gitározni, szintetizátorozni. Aztán egyszer csak jöttek a fiúk sündörögni. Anya van még paprikás csirke? -így a kicsi - Persze fiam, hogyne vóna - azzal elővettem az ételhordót és kicsi kivettem belőle, eltűnt. - Anya, ez kurva jó, van még? - Van hát - mondom és kikanalaztam az utolsó cseppig. Már a száját törölgetve kérdezte csak meg - Nem azt mondtad, hogy elfogyott? - De azt mondtam, de most etted meg G. holnapi ebédjét. - Húúú, azta, nem bajjjj anyaaaa? - Nem hát, még ki sem találtuk, de nyugodtan megeheted a holnapi edédet is - nevetett bele a párbeszédbe a párom. Megint egy kis játék, egy kis zene, jön a nagyobb is. - Anyu, mi lett azzal a kis maradék borsólvessel? - Mi lett volna, ott van a kislábosban, kéred? - Naná! Szóval ez így ment, estére még eltűnt a sült alól kicsorgatott zsír és a pár szem töpörtyű is, amit a kacsa levágott hájából sütöttem. Ha ebéd után, kora délután indulnak akkor a párom ma paprikás csirkét ebédel, én meg borsólevest, de anya tervez, fiúk végeznek...
Ja, hogy panaszkodnék?... imádom, amikor a fiaim esznek, olyan jóízűen, ahogyan csak férfiak tudnak enni.
Végül este
nyolckor sűrű puszilkodás, integetés közben elvonult a kis csapat, leültünk a
fotelba, nagyot sóhajtottunk, hátradőltünk és így szólt a férjem: hát nem
nagyon jó ez így?! Bakapcsoltuk a tévét, elővettük a még ki se olvasott
újságokat és szépen csendesen eltelt az este hátralévő része.
Csak egy mosoly...
2010. Máj.
20, csütörtök
A Metrón
egymással szemben vannak az ülések. Az elején nekem is nagyon szokatlan volt.
Óhatatlan, hogy az ember néha, minden szándék és kíváncsiság nélkül a szemben
ülőkön végigjártassa a tekintetét. Olykor eljátszadoztam a gondolattal, hogy ki
kicsoda lehet, mivel foglalkozik, hová igyekszik.
Az emberek
abban a kis időben, amit utazással töltenek - ki többet, ki kevesebbet
- egy kicsit megpihennek a mindennapok forgatagában, lazítanak,
gondolkoznak vagy talán még ábrándoznak is. Többnyire megfáradt vonású arcokat,
lehajtott fejeket, ökölbe szorított kezeket, a hétköznapi élet
"mókuskerekében" megfáradt embereket kehet látni.
Egy három
négy éves forma kisfiú szállt fel az édesanyjával. Leültek. Az élénk szemű
fiúcska izgett mozgott, kérdezgette az anyját, csacsogott.
Pontosan
vele szemben egy idős úr ült. Ballonkabátban, fényesre pucolt cipővel, fején
kalappal, kalapját a szokásosnál mélyebben húzta a szemébe és szigorú fekete
keretes szemüveget viselt, ölében szorosan fogta kissé kopott aktatáskáját. Nem
nézett senkire, sehová.
A gyerek egy
darabig szótlanul csak nézte.
- Anyu
a bácsi szomorú? - fordult az anyjához
- Nem tudom,
kisfiam, talán csak nincs akivel beszélgessen, látod egyedül utazik - válaszolt
tétován az anya
- De anyu...
olyan szigorúan néz, mint a nagypapa barátja - folytatta a gyerek
Már mindenki
felfigyelt rájuk.
- Na, ejnye,
kisfiam, hallgass már egy kicsit - csendesítette az anyja
A kisfiú
elhallgatott, felállt, odament szembe, az öregember elé, meghajolt, de csak
annyira, hogy alulról nézzen a szemébe... vékonyabb, bátortalanabb hangon, mint
ahogy az anyjával beszélt, kedves, huncutkás mosollyal az arcán csak ennyit
mondott - Bácsi szija... Szia bácsi...!
A többi utas
kíváncsian figyelte mi fog történni. Az öregember, mint aki álomból ébredt
felnézett és rekedtes hangján így szólt a csillogó szemű kisfiúhoz - Na,
kisöreg, leülsz ide mellém?
A kisfiú még
mindig mosolygott és kicsit szégyenlősen válaszolt - Neem, én az anyukámmal
ülök és azzal visszakuporodott a helyére, de onnan tovább nézte az öreget.
A bácsi
néhány megálló múlva leszállt, mielőtt kilépett volna a kocsiból visszafordult,
egy kacsintással és egy kézmozdulattal búcsút intett a kisfiúnak.
Milyen
egyszerű kis történet, a még ártatlan gyermeki lélek megnyilvánulásai, csak egy
mosoly milyen könnyen még pillanatnyi örömöt csalhatnak egy ember szívébe.
2010. Máj.
17, hétfő
A szabad
asszociáció és az emberi fantázia kiszámíthatatlansága érdekes dolgokra képes.
Egy cikket
olvastam az újságban és a tévében pedig a zirci apátság könyvtáráról szóló
ismertetés megy...
Erre nekem
mi jut eszembe... egy régi régi történet...
Akkor 14
éves múltam, az utolsó teljes nyaramat töltöttem a nagyapámnál és ebből két
hetet a 2 évvel fiatalabb unokahúgom is velem együtt nyaralt ott. Sokat
bóklásztunk a környéken, sétáltunk, kirándulgattunk, virágot szedtünk.
Nagyon közel
volt Pannonhalma, különösen ha még szekérrel el is vittek odáig és csak
hazajönni kellett gyalog Ravazdra.
Az apátság
kertjét kellemes domoldalak, nagy füves virágos területek vették körül. A
nagyon szép verőfényes időben önfeledten sétálgattunk, nevetgéltünk, szaladgáltunk
az unokahúgommal. Még kora nyár volt, június eleje, már nem tudom milyen
virágok, de rengeteg vadvirág volt a dombocska oldalában ahová
felkapaszkodtunk. Le is telepedtünk a dombtetőn és a kicsi tarisznyából
elővettük az uzsonnát és a limonádét. Falatoztunk, csacsogtunk, mint afféle
cserfes lányok. Evés után mindketten egy kis csokor virágot szedtünk magunknak.
Ahogy szedtük a virágot néha eltávolodtunk egymástól, olyankor oda-
odakiabáltunk a másiknak, hogy el ne tűnjünk egymás szeme elől. Virágszedés
közben egyre lejjebb értünk a dombocskáról és egyre közelebb kerültünk az
apátsághoz tartozó iskola, kollégium kertjéhez. A kertben padok voltak és
valamilyen egyforma formaruhában fiúk üldögéltek a padokon, könyvekkel,
olvastak vagy beszélgettek. Talán még ott nem ért véget a tanév vagy nem
mindenki ment haza. Arra lettünk figyelmesek, hogy a fiúk letették a könyveket
és minket figyeltek, halkan megjegyzéseket is tehettek, csak azt hallottuk,
hogy nevettek is. Ezen nagyon meglepődtünk, mert addig nem vettük észre azt a
kertet. Összenéztünk és villámgyorsan eltűntünk a domb másik felén és el is
indultunk kis csokrainkkal hazafelé. Néha még hátranéztünk, de egy idő után már
nem láttuk a nevetgélő fiúkat.
Akkor azért
egy 14 éves és pláne egy 12 éves kislány még egészen más volt, mint ma, semmi
divatozás, semmi smink, igazi ártatlan gyerekek voltunk. Ez a kis
"kaland" érdekes érzés volt.
Jó néhány
évvel ezelőtt jártam arra, a két község teljesen összeépült, már az út sincs
meg, ahol gyalogoltunk vagy nem olyan. Az apátság alatt is megnövekedett a
település, sok ház épült, nem voltam képes felfedezni, hogy merre járhattunk
gyerekként. Az apátsághoz kiépített modern út vezet fel, kocsival is járható,
előtte meg óriási parkoló van. Átalakult az egész terep. Elveszett a gyerekkori
romantikája, bár biztos megfelel a turizmusnak.
A párhuzamosok...
2010. Máj.
15, szombat
találkoznak
a végtelenben...
Fényesen
sütött a nyári nap. A parányi árnyékot is nélkülöző állomáson két vonat
vesztegelt immár egymás mellett. A személynek be kellett várnia gyorsot, itt
fogja megelőzni.
A két vonat
között leszálló utasok siettek, alig várták, hogy kiérjenek az útra.
Az egyik
vonat ablakában könyökölt a lány. Barna haját összeborzolta a menetszél, ahogy
forgolódott jobbra balra fehér blúza alatt meg megfeszültek formás keblei,
pajkosan mosolygós szemei a szemközti ablakra szegeződtek...
A másik
vonat ablakában izmos karján feltűrt kockás ingben álldogált egy férfi,
homlokába hulló fekete tincsei alól, egy fémkeretes szemüveg mögül kíváncsi
szemek villantak a lányra...
Egyikük sem
moccant, arcizmaik se rezdültek, nem szóltak egy szót sem, csak nézték
egymást...
Nézték
egymást... egészen addig amíg apró rándulásokkal, lassan hosszadalmasan a
gyorsvonat el nem indult az állomásról... ahogy távolodott a vonat, a férfi
kihajolt és egy tétova mosollyal, karját lengetve búcsút intett a lánynak...
A lány
visszaült a helyére és elgondolkozva nézte a tájat. Észre sem vette, hogy a
vonat a végállomásra érkezett. Leszállt, könnyű csomagját lóbálva kényelmesen
ballagott a kijárat felé... ahol hirtelen megpillantotta a rá váró férfit...
A
párhuzamosok találkoznak a végtelenben... ez jutott eszébe és elmosolyodott...
Ez az írás
egy levélre, válaszként született... de külön is érthető...
Tanulás?...Tanítás...?
2010. Máj.
14, péntek
Avagy mennyi marad meg...,mert ugye a téma az utcán hever. Megint olyan bejegyzést irat velem a nagy játékos, maga az élet, ami egy bizonyos dilemmát, kérdéskört próbál boncolgatni.
Átszaladtam
a sarki Tescó-ba, mert elfogyott a kávétejszínem és nem tudom natúr módon inni
a kávét. Fóliába csomagolt, 10 darabos, egyenként 10 ml-es, mégis egymással
összefüggő, kis műanyag tégelykékbe öntött kávétejszín csomagocskát választottam,
69,-Ft-ért. A kasszánál a pénztáros hölgy így szólt hozzám, "bocsánat egy
pillanat, meg kell kérdeznem, hogy most egy kávétejszín 69,-Ft vagy az egész
csomag, tanuló vagyok"... hát az a fránya, gonosz kisördög, persze csak
igen kedvesen és visszafogottan megszólalt helyettem, "talán a
csomagoláson feltüntetett vonalkód elárulja az árat, a 69,-Ft-ot, de ha meg
darabja annyi lenne, nem választottam volna ezt..." (azért 1 dl
kévétejszínért nem adok 700 Ft-ot) Fizettem, kijöttem, a kezdő hölgy egyébként
35, 40 éves lehetett.
Ne gondolja
senki sem, hogy az illető eladó észbeli képességeit vonom kétségbe vagy ki
akarom figurázni, szó sincs erről, de azért csak elgondolkoztam.
Miért adtam
az írásnak a tanulás címet? Rögtön az jutott eszembe, hogy mennyi olyan
emberrel találkozunk nap, mint nap, aki végzettséggel, okmánnyal,
bizonyítvánnyal rendelkezik, de az átvészelt iskolai évek eredményei nem
mutatkoznak rajta.
Manapság a
munkaerőpiaci igényesség dicső korszakában pl. már az érettségi sem nagy
kunszt. A legtöbb munkahelyre alapfeltétel. Elgondolkoztam azon, hogy sok
érettségizett embernek a bizonyítványa megvan, de hol van mögötte a tudás? Én
is jártam iskolákba, de amit megtanultam, azt még mindig tudom. Mit tanítanak
az emberek zömének az iskolákban, hogyan, hogy alig marad belőle? Honnan tudják
azt lemérni, vagy tudják-e egyáltalán az arra hivatottak, hogy az a pillanatnyi
tudás, ami elég az eredményes vizsgához vajon megmarad-e vagy csak átmeneti
ismeretként, információként suhant át az elmén? Hol a hiba, akik tanultak, nem
tanultak igazán vagy csak nem jó technikával tanultak? Az emberek zöme
nem tanul meg eredményesen tanulni, vagy nem tanul meg gondolkozni, vagy csak
lusta gondolkozni?
Tudom kicsit
messzire mentem és el is kanyarodtam a témától, de azt próbálom feszegetni,
hogy a bizonyítvány megszerzése után vajon az emberek próbálják-e alkalmazni,
hasznosítani a megszerzett tudást, próbálnak-e gondolkodni? Kezdem érteni mit
jelenthet az álláshirdetésekben az "önálló munkavégzésre is alkalmas legyen"
kitétel.
A
pénztárosnő esetében nem kellett volna túl sokáig gondolkozni, (nem addig, hogy
megnövekedjen a sor, csak egy picit) hogy rájöjjön néhány apró dologra, miért
van a vonalkód, a termék és az ár logikus összefüggésére, és azt sem
feltételezem róla, hogy soha még nem vásárolt, vagy főnökeinek meg kellett
volna Őt kicsit ismertetni az árukészlettel, mielőtt kasszába ül.
Tudom, most
azt fogjátok mondani, kegyetlen vagyok, még kezdő, lojális a munkahelyéhez, nem
akar hibázni... stb. Ez mind igaz... de
Arra
szerettem volna rávilágítani, hogy sokan lusták rá vagy elszoktak tőle, hogy
használják gondolkodásra az agyukat, pedig hasznos dolog, a gondolkodás
olajozza az elmét, frissen tartja, csiszolja, többre tesz képessé, fejlődhetünk
általa. Először meg kell próbálni megoldani egy problémát, a nagyot is, az
aprócskát is, ha már végképp nem megy, akkor még mindig lehet a
tapasztaltabbtól kérdezni...
Na persze
attól mert én rendszeresen gondolkodó, agyalgató típus vagyok... attól még
mások... lehet kényelmesen is élni...
Az én anyaságom...
2010. Máj.
3, hétfő
Remélem nem
lesz ez az írás illuzió romboló. Nem akarok senkit megbántani vagy egy szokást,
egy hagyományt, esetleg egy érzést alábecsülni. Pusztán csak most leírom azokat
a gondolatokat, amik évek óta szinte minden évben végigsorjáznak bennem így
anyák napja táján és soha nem mondom el senkinek. Elmondom hát mindenkinek.
Olvastam a
Népszabadságban az - Állítsátok meg Teréz anyut - írónőjének, Rácz Zsuzsának
cikkét az anyaságról és megint elgondolkoztam. Milyen is a jó anya? Jó anya
vagyok-e én? Számtalanszor megkérdőjeleztem már a saját jó anyaságomat, mert
egészen másképpen működöm anyaként, mint a megszokott, az elvárt és a
legendásan jó anyák, akikről az anyák napi megemlékezések szólnak.
Hogy jó anya
vagyok-e azt nem tudom, de hogy az anyaságban mindig volt önbizalmam és mindent
természetesen, bátran és magamtól csináltam, ez igaz. Mindent egy gyerekre
szabottan írok, mert kétszer csináltam végig, 15 év korkülönbség van a két fiam
között.
A babavárás:
Barátnőim és
kolléganőim ódákat tudtak zengeni arról, hogy milyen csodálatos dolog volt
életükben a terhesség és mekkora élmény volt a szülés. Én ilyenkor csak
hallgattam, mint az a bizonyos a fűben, mert számomra mindkét terhesség és
szülés egy óriási macera és egy rémálom volt.Természetesen a lelki élmény, hogy
jön a baba az más.
Mi lesz, ha
megszületik végre?:
A mai anyák
szertartásosan készülnek az anyaságra, tanfolyam, könyv, bizonytalanok mégis,
még így is, "úr isten mi lesz ha megszületik, hogy fogom jól
csinálni"? Én sosem gondoltam erre. Ott a baba, természetes minden, jön
magától, ez az anyai ösztön.
A gyönyörű
újszülött:
Amikor
először szemlélgettem elsőszülött fiamat, kettesben maradva a kórteremben az
első szoptatás alatt, nézegettük egymást, barátkoztunk, ismerkedtünk, hát
mindennek láttam csak gyönyörűnek nem, azt tudtam csak, hogy az enyém és
imádom, mondtam is magamban, "édes kicsi békám, hát azért van mit
szépülnöd, de van időnk, majd anyuci feltáplál téged."
A segítség:
Otthon
teljes fegyverzetben várt anyám, hogy majd Ő, segítenie kell, én csak pihenjek.
Nem úgy van az, ha addig élek is én bizony megfürdetem, egyedül az én kis porontyomat.
Úgy is volt, ment mint a karikacsapás. A babával mindent én csináltam,
anyu csak ott lesett körülöttem és gyönyörködött az unokában, leste minden
szusszanását, mozdulását. Első volt a családban és ott laktunk.
Kényeztetés,
aggodalom:
Ha sírt a gyerek
nem vettem föl, nem ringattam, nem kapott külön enni, na nem kegyetlenségből
vagy következetességből, odaálltam a kiságy mellé és ha hason feküdt simogattam
a hátát és halkan duruzsoltam, beszéltem neki, ha a hátán feküdt akkor a
mellkasát vagy a kezét simogattam. Mindig megnyugodott elaludt. Később, ha
sírni kezdett már csak odamentem, rámosolyogtam és sokszor annyi is elég volt,
abbahagyta. Természetesen, amikor annak volt az ideje dajkáltam, ringattam,
sokat meséltem és ha beteg volt is más volt a helyzet.
A
munkahelyemen a kisgyerekes nők folyton arról beszéltek, mi lehet a gyerekkel
az oviban, eszik-e, alszik-e, nem sír, jól van? Akkor is szégyelltem magamat és
megint csak nem mertem szólni, mert én a munkahelyemen soha nem gondoltam a
gyerekre, soha nem aggódtam. Bíztam abban, hogy jó helyen van, az óvónők értik
a hivatásukat. Megint csak meg kellet kérdeznem magamat, milyen anya vagyok én,
más állandóan aggódik, én meg nem. Hát hogy van ez?
Játszottam-e
eleget a gyerekeimmel? Ajaj, olyankor második gyerekkoromat éltem, mert sajátom
nem nagyon volt, lehet nem is a gyerek, hanem én voltam az első, aki
beletapossa a szőnyegbe a gyurmát és lesodorja a papírfecniket az asztalról. A
nagy játszások után, mikor már lefeküdt, mire apa hazaért, mindent eltakarítottam.
Korán
elváltam, a gyerek rendszeresen eljárt az apjához. Nem aggódtam és nem
hiányzott a soros hétvége alatt. Elképesztő! Örültem, hogy van szabadidőm,
magamra, a barátokra, szórakozásra...
Ha később
többnapos osztálykirándulásra ment vagy már nagyobb korában bulizott, később
jött haza, nem aggódtam, tudtam aludni, egyszerűen bíztam a sorsban, a
gyerekben és azokban, akikkel együtt volt. Ha egy hónapra nyaralni vitte az
apja, akkor ugyanez történt, néha felhívtam, beszéltünk pár mondatot, mondtam,
hogy vigyázzon magára, de sosem féltettem. Kórosan nem féltettem és rágtam
magam, hogy miért van ez így, mert más anyák mennyire aggódnak?
A munka, a
karrier, az anyaság és feleségnek lenni. Nem volt vele gondom, a munkahelyemen
dolgoztam, otthon anya voltam és feleség, mindkét helyen a megfelelő energiákat
éreztem. Sőt így volt teljes az életem, ha bármelyik nem stimmelt, akkor volt a
baj. Egyik dolog szolgáltatta az energiát a másikhoz.
Harmadik
műszak? Ezt a sok panaszt sem értettem sose. Én nem érzékeltem harmadik
műszakot. Szépen nyugodtan megcsináltam mindent, amit feltétlenül szükséges
volt és amikor tudtam, ami nem fért bele az elmaradt és nem izgatott. Mindent
akkor csináltam, (másnapra főztem, mostam, stb. ez most is így van, a férjem
lefekszik, én még sokáig teszek veszek) amikor elaludt a gyerek, sosem vettem
el tőle, időt, "nem érek rá, mert anya most főz", nekem is
kikapcsolódás volt a munka után, míg vele játszottam, beszélgettem, tévéztem.
A férj: nem,
nem hanyagoltam el a férjemet, egyiket sem a gyerek miatt, rájuk is megvolt a
megfelelő idő, a beszélgetés, az együtt étkezés, tévézés... stb.
A szexuális
élet? Már be sem merem vallani, hogy a jó ég tudja hány műszak (munka, gyerek,
háztartás) után arra sosem voltam fáradt, nem fordultam morcosan a fal felé,
hogy fáj a fejem vagy fáradt vagyok... hát ez van...
Azt hiszem,
hogy hiba sem másokban nincs, se bennem nincs, a konvenciókban és a társadalmi
elvárásokban van a hiba. A nők jó része pont így tudja élvezni az életet, az
anyaságot, a munkát, a házasságot, csak valahogy nem illik bevallani.
Panaszkodni illik... mi magyarok már csak ilyenek vagyunk...
Lehet, hogy
mikor én fiatal anya voltam mindehhez megfelelőbb volt a közeg, amiben éltünk,
nagyobb volt a biztonság az egyén számára a boldogulás terén. Nem kellett
aggódni a munkahely miatt, volt óvoda, bölcsőde, nyugdíjával elégedett
kiegyensúlyozott nagyszülő...
Összességében
baromi sz@r volt nekünk, de sokkal jobban és nyugodtabban éltünk.
Az én ünnepnapjaim...
2010. Máj. 2,
vasárnap
Euridike Üzenetküldés | 6 hozzászólás
Nem
tudok semmi különöset, romantikus ünneplést írni anyák napjáról, nem volt nagy
virágcsokor, nem voltam "ünnepelt"... csak együtt voltunk...
egyszerű, meghitt, otthonos, családias módon... nagyon jó érzés volt... sokkal
jobb, mint bármi más...
Euridike Üzenetküldés | 6 hozzászólás
Design...
2010. Ápr.
28, szerda
Előre is
elnézést kérek, mert bugyuta, de nem tudom megállni, hogy meg ne osszam Veletek
ma reggeli esztétikai élményemet. Másrészt meg belém bújt a kisördög, harmadrészt
meg én is nőből vagyok...
Szóval a már
megszokott módon araszolgattunk az úton, általában nézelődöm vagy újságot
olvasok ilyenkor. Most kivételesen még álmos sem voltam így figyelmesen
nézelődtem és a mondás mi szerint a téma utcán hever, azaz az úton gurul.
beigazolódott.
Hosszasan
mellettünk tempózott a szomszéd sávban egy különös autó. Először még nem
értettem miért furcsa, mert a szemem már igen, de az agyam még nem vette az
adást. Az autót egy 50 körüli hölgy vezette, talpig feketében, szalmasárga haja
lófarokban, rózsaszín valamivel összefogva, óriási fekete napszemüvegének
oldaldíszítése is rózsaszín volt. Kezei rózsaszín apró kockás kormányvédőn
nyugodtak. A hátsó ablakban egy rózsaszín szalagos szalmakalap és egy fényes
rózsaszín anyaggal bevont baseballsapka feszített.
Még egyszer
alaposan áttekintettem az összképet, ám a meglepetés és az nekem már sok(k)
volt még ezután következett. Az autó előrébb jutott mint a miénk és akkor
megpillantottam a rózsaszín keretbe foglalt rendszámot. Húúúú... A kocsi
márkáját a meglepetéstől már el is felejtettem megnézni, de egy olyan városi
terepjáró volt, ami tulajdonképpen funkcióját és működését tekintve nem igazi
terepjáró csak nagyobb az átlag autónál és hivalkodó.
Ja és
elmenetben, mivel én alaposan ott felejtettem a szemem, egy pillanatra
találkozott a tekintetem a titokzatos hölgy tekintetével, ami logikusan
mélységes megvetést sugárzott.
Végül is
miért ne, hisz rajtam csak egy törtfehér blézer volt, a szemüvegem szára piros
és a férjemmel és egy barátunkkal ültem a mi kis hétközaplós Chevrolet
Lacettinkben.
Nem tudom
miért, de ettől a látványtól nagyon mókás kedvem kerekedett. Oly annyira, hogy
mikor később kinyitottam az e-mail fiókomat így jártam...ott várt egy levél
egykori munkahelyi szobatársnőmtől, a szokásos kis körlevélféle, a következő
címmel: A legjobb pozíciók az ágyban... mondanom sem kell, nosza...bujkáló
huncut mosollyal ajkamon kíváncsian kinyitottam... hoppá... kisbabák
szunyókáltak mindenféle pózban...ha..ha...kopp, leesett a tantusz... a
feladótól más nem is érkezhetett volna...:))
Hát kérem
így jár, aki jókedvű ebben az idegesítő, bizonytalan átmeneti időben...
A föld napjára...
2010. Ápr.
22, csütörtök
A föld
napjára, köszöntve a "Földet", csak hogy mennyi szépség létezik
körülöttünk... Vegyük észre, becsüljük meg...
Írhatnék
most a környezetvédelemről, írhatnék arról, hogy hogyan tékozoljuk mi,
emberiség a föld által nyújtott javakat, írhatnék a jeles nap kitalálójáról,
írhatnék a globális felmelegedésről, de inkább pozitív és örömteli dolgokról
szeretnék írni... ezek régi írásaim, de így együtt most a "Földet"
dicsérik...
Tavasz van,
gyönyörű...
Gyönyörködtem
is.
Végigsétáltam
szép lassan a faluba vezető úton és a természet hangjait és jeleit figyeltem. A
cinkék nagyon vidáman és változatosan énekelnek, a verebek csapatostul járnak,
csivitelésük már már "csatazaj", a rigók párosával kergetőznek,
fütyörésznek a bokrok között, a harkályok egyre nagyobb erővel kopogtatják a
fák ágait és a vadgalambok is igen csak búgnak.
A növények
már majdnem teljes pompában zöldülnek és néha még kitartóan dacolnak a hűvös
széllel. A kertemben a tornác előtt, közvetlen a kis járda szélén, ahol ha nem
vigyázunk, rá is léphetünk (de nem tesszük) minden évben előbújik és
kivirágzik néhány szál piros tulipán. Tegnap reggel vettem észre, hogy
először kinyíltak. Direkt nem szedem ki őket és nem teszem máshova, így
kedvesek háborítatlanul és dacolnak mindennel, kemény földdel, járdaszéllel és
a rajtuk néha átugró kutyával.
A
kapu előtt elterülő füves járda az őszi építkezés miatt kicsit megkopott,
de a természet ereje rendíthetetlen, már teljesen életre kelt a gyepszőnyeg,
"magabiztosan," az életet akarva.
Az út mentén
mindig is megtalálható turbolya és tyúkhúr egyre élénkebb, bujább. Egész
évben dúsan tenyészik. Egy pici csodával is találkoztam, egy védettebb helyen,
egy bokor tövében egyetlen tő, egy szál százszorszép didereg a szélben.
Néhány kicsi levélke között kuporog, pici rövid száron, olyan megható így
egyedül. Nemsokára elborítja majd az egész rétet és az árokpartokat, mert kis
barátja a korábban ébredő pitypang már sárgán virít mindenütt.
Az én kis
domboldalamon már szinte sárgára festik a füvet a tavaszi gólyahírek. A
vadvirágok közül ők a korai kedvenceim. Többször is írtam róluk.
A fűzfánk
messziről sárgán bólogat és a tuják, a fenyők is élénkebb zöldbe öltöznek.
Később aztán
nehéz lesz ilyen pontosan követni az "eseményeket", mert a
továbbiakban igen hevesen fog kivirulni a természet, elhalmozva bennünket
minden gyönyörűséggel.
Zápor
után...
Éppen egy
éve, a föld napján történt, hogy vásárlásból hazajövet pont egy hirtelen zápor
elcsendesedése után tudtam megfigyelni a természet örvendezését, ezt akkor
írtam..
Zápor után a
növények, fák, füvek, virágok örülnek az esőnek. Szóval kényelmesen sétáltam
hazafelé és figyeltem. A levegőnek nagyon friss eső és földszaga volt. A
csendben jól hallottam, hogy a fákon mindenütt esőcseppek neszeznek. Szinte
látni véltem, hogy kéjesen nyújtózik a természet. Felfrissülve húzza ki magát
minden faág, minden zöld levélke, minden fűszál és virág. Megálltam, hogy jól
megnézzem a mindenütt csillogó esőcseppeket. Arra voltam kíváncsi, bár a
tudományos magyarázatát ismerem, hogy miért nem gurulnak el a cseppek és meddig
bírják egy egy fűszálon csücsülve, mikor pukkadnak ki, mikor folynak szét. Nem
teszik, csillognak huncutul, talán egészen addig, amíg a nap fel nem szárítja
őket? Nem tudom hová tud hirtelen rejtőzni az eső elől a sok madár, de alig
múlik el a zápor máris előjönnek és vidáman énekelnek. Először a vadgalambok
kezdik, hu..húúú..hu, aztán előmerészkednek és folytatják a cinkék, ők szinte
üdvözlik az felfrissülést, hangjuk élesebben szól, mint máskor, végül a
feketerigók teljesítik be a kórust változatos füttyükkel. Sajnos idáig terjed
madárfüttytani ismeretem. Amikor néhány perc után a nap kezdi kifejteni
szárító, párologtató hatását, akkor lesz a legélvezetesebb a virágillat. Ahogy
haladok, mint valami fuvallat érint meg időnként hirtelen egy
egy illathullám Sok virágzó gyümölcs és díszfa van a környéken.
Virágköntösben pompázik az egész falu.
Mire
hazaérek éppen vége a kedves színjátéknak, minden megnyugszik, az esőcseppek
felszáradnak, a virágok emelt fővel virulnak és újra átveszi a hatalmat a táj
felett a ragyogó tavaszi napsütés.
Őszi
fecskeficsergés...
Annyira
aranyosak, hogy nem lehet nem írni róluk. Igazi élmény megfigyelni a fecskék alkonyati
nyüzsgését. Mostanában minden nap este kerülnek a látókörömbe. Az utcánkban úgy
húzódnak a villanydrótok, hogy a szemben lévő oldalon futnak és a velünk
szemben lévő telek üres. A fecskék így ezt a drótdarabot szemelték ki maguknak
az esti gyakorlatozáshoz, gyülekezéshez.
A tornácról
kényelmesen nézegethetem őket. Eddig egyszerre a legtöbb 23 volt, amennyit
sikerült megszámolnom. Sorban ülnek a dróton és hangos csicsergéssel, ahogy
Móra Ferenc írja a Zengő ÁBC-ben, ficsergéssel tollászkodnak. Sosincs sokáig
ugyanakkora létszám, mert mindig felrepülnek és újak is jönnek. Rájöttem, hogy
tanítják a fiókákat repülni. Távcsővel pontosan megfigyeltem, hogy vannak
kecsesebb, nagyobb, magabiztosan mozgó, hosszú villásfarkúak, ezek a szülők és
vannak kisebb, tömzsibb, esetlenebb madárkák, a farkuk is rövidebb, ezek a
fiókák. A felnőttek kecsesen, fürgén vitorlázva nagyobb körökkel, kitartóbban
röpködnek, bemutatót tartanak a fiataloknak. A fiókák néha elhatározzák magukat
és sokkal kisebb körökkel, igyekezve vissza a biztonságos drótra, kissé
darabosabban röpködnek. Némelyek csak a a szemközti tujákra (a mi fáinkra)
röppennek át és máris visszatérnek, ennyi a próbaút. Arra nem sikerült
rájönnöm, hogy hol fészkelnek, de minden alkonyatkor megjelennek és hangos
csicsergéssel szorgalmasan végzik a légi bemutatót. Hosszú út vár rájuk, kell
is a gyakorlás. Nagyon szép, formás és kedves madarak, szívesen nézem a
röpködésüket.
Egy téli
emlék... Séta a hóban...
Fantasztikus
élményben volt részem tegnap este. A fájós lába miatt már ki tudja mióta, most
először megszólalt a párom, " öltözz fel jól és menjünk sétálni".
Este fél tízkor, jól beöltözve elindultunk a kutyával sétálni. A hőmérő -11
fokot mutatott, a levegő félelmetesen erős és tiszta volt, az égen ragyogtak a
csillagok és a lábunk alatt úgy ropogott a hó, mint gyermekkoromban. A
behavazott táj nálunk nagyon szép, mert télen is alig látni kopasz
fát, sok a fenyő, a tuja és a többi egyéb örökzöld. A magas fenyőfákra, a
különböző formájú bokrokra és az elszórtan megbújó háztetőkre telepedett
hó olyan, mintha egy gyönyörű, könnyű, fehér bunda borítaná a tájat. Nem volt
senki az utcán, csak mi. A kutya boldogan szaladgált, bohóckodott a hóban,
nagyon élvezte a késői sétát. Tettünk egy kört, ahogy nyáron is szoktuk. A
lámpák fénykörébe érve a szűz hó, a sok ezer apró kristály úgy csillogott,
mintha gyémántszőnyegen lépkedtünk volna. Beszélgetésünk folyamán a lélegzetünk
óriási felhőkként gomolygott ki a szánkon. Nagyon jól éreztük magunkat, a
gyerekkori nagy szánkózásokat emlegettük és belekiáltottunk a csendbe, mint a
gyerekek. Talán húsz percnyi séta után kipirosodott arccal és orral tértünk
haza a meleg szobába.
Miért is
volt akkora élmény ez a séta?
Talán azért,
mert a mellett, hogy élveztük a táj szépségét, a friss levegőt, a havat, abban
a néhány percben a hókristályok tükrében a múlt rejtekéből ránk ragyogott a
gyermekkor emléke, naivsága, szépsége.
Gyermekeink erdeje...
2010. Ápr.
19, hétfő
Hallottam
egy kellemes és több szempontból is hasznosítható kezdeményezést.
A Gemenc
Kft. munkatársai felajánlották, hogy ahol ezt igénylik facsemetét adományoznának
egy kisgyermek születésének örömére.
Végül is
óriási dolog egy új élet születése. A településen, ahol egy új kis lakó érkezik
valahol egy kijelölt helyen elültetnék a szülők és a hozzátartozók akár egy kis
ünnepség keretében a facsemetét. Ahogy születnének a gyermekek, úgy
szaporodnának a fák. Szép gondolat! Gyermekeink erdeje.
A
kezdeményezés kitalálója még azt is elmondta, hogy tölgyfát ajánlana az ötlet
megvalósítására, mert erős, sok mindent kibíró és hosszú életű fafajta. Annyit
lehet még tudni, hogy a határon túlról is jelentkeztek, hogy tetszik az ötlet
és igényelnének facsemetéket.
A többi
ötlet már az én továbbgondolkodásom. Nagyon kellemesen ki lehetne találni
minden ilyen kisgyermek születése után történő faültetés koreográfiáját. Lehetne
kicsi kis táblát tenni a fa tövébe, hogy X.Y. fája, a születési évével. A
kisgyerek cseperedve kijárhatna a szüleivel a kis erdőbe gondozni a saját
fáját, figyelni a fejlődését.
Az emberiség
globálisan sokat vét a természet ellen. A fa oxigént termel, tudom egyetlen
fácska még messze nem erdő és nem számottevő az oxigéntermelése, de mégis ezzel
minden emberke hozzájárulna a föld egészségéhez.
A kis
mozgalom jó kezdet lehetne a gyerekek környezettudatos neveléséhez. A saját
fájára már nem úgy tekint még egy gyerek sem, mint a kirándulás alkalmával
meglátogatott erdőre.
Nekem nagyon
tetszik ez a dolog.
Elvonás...?
2010. Ápr.
15, csütörtök
Érdekes
rádióműsort hallgattam végig, minden előzetes szándék nélkül, teljesen
véletlenül. Olyan témáról szólt, ami számomra érthetetlen, de bizonyára sokakat
érdekel. Olyan téma, ami ha akarjuk, ha nem része az életünknek.
A szexről
szólt a vitaműsor, pontosabban a kapcsolaton vagy házasságon belüli
szexelvonásról.
Szexelvonás,
kóstolgatom a szót és számomra nincs értelme. A szex (tartós kapcsolatban
és házasságban) két ember kölcsönös érzelmeken alapuló testi kapcsolata. Ezt
egyszerűbben és hétköznapibban nem tudom mondani.
Érzelmeken
alapuló, kölcsönös... ebben van a lényeg és a kulcs. Ha így van, akkor nekem is
jó és neki is jó. Ha így van, akkor ha bármelyikünk fáradt vagy feszült, vagy
ideges, a másik megérti, mert érzelmek is vannak. Ha a pár egyik tagjának
sürgős vágya támad, a másik vele érez és vele tart, mert szereti. Folytathatnám
a példákat.
Ezzel
szemben a rádióműsor résztvevői elmondták, hogy a párok megdöbbentően nagy
százalékánál egy irányító, zsaroló, terelgető, megrovó eszközként működik a
szex elvonása. Szomorú tény, hogy ezzel az eszközzel pontosan a lágyabb
természetűnek, romantikusabbnak, érzelmesebbnek, gyengébbnek beállított nem, a
nők élnek jóval gyakrabban. Itt enyhítő körülményként szánták a hozzáértők,
hogy más a nők viszony a szexhez, mint a férfiaknak.
A rosszkedv,
a fáradtság, a stressz, a túlhajszoltság, az apró összezördülések és a
mindenféle megélhetési problémák hétköznapi életünknek természetes részei. Mi
köze egy rosszul sikerült napnak vagy egy elvétett problémamegoldásnak az
adott kapcsolatban élők közti szexhez? Én erre én nem tudom a választ.
Hogyan lehet szex-szel büntetni, aztán visszavágni, valamilyen sérelmet
megtorolni, netán akár ösztönözni? Jó kérdések!
Én úgy
gondolom, hogy a szexnek, azaz testi szerelemnek - persze ha mint fent írtam,
érzelmeken alapuló, kölcsönös testi kapcsolat - nem elvonásként és büntetésként
kell működnie, hanem éppen pontosan minden kellemetlen dolog megkönnyebbítő
feloldásaként.
Lehet
hozzászólni és véleményt cserélni. Ez egy fontos téma. Gondolatban mindenki a
szívére teheti a kezét és megbeszélheti akár csak saját magával, hogy áll ehhez
a kérdéshez.
József Attiláról...
2010. Ápr.
12, hétfő
Tegnap a
választással egybekötött költészet napján nem volt kedvem József Attiláról
írni.
József
Attila kedvenc költőim egyike, ha talán nem a legkedvesebb. A vele történő
aprólékosabb megismerkedésem lassan versről versre csapongva, kötetében
lapozgatva több éven át folyt.
Iskolásként
kötelező feladatok formájában próbálják lelkes és kevésbé lelkes pedagógusok a
versre, költészetre még éretlen nebulókat megismertetni az irodalommal és az
irodalom örök értékű nagyjaival.
Amikor én
még iskolás voltam (sajnos sokat nem változott azóta sem az oktatás) nem az
volt a cél, hogy megszerettessék velünk az irodalmat, hanem hogy az akkor
érvényes trend szerint és ebben a történelemhez is igazodva ismerkedjünk vele.
Tehát általbana nevesebb költők programverseivel találkoztunk. Így volt ez
Petőfivel, Adyval és József Attilával is.
Miért
tetszene egy hatodikos kamaszlánynak, akiben még éppen csak ébredezik az igazi
szépség iránti érzékenység és a nőiesség csírája a - Dönts a tőkét, ne
siránkozz kezdetű programvers, vagy A hazám című a világválságról, a másfél
millió Amerikába kitántorgó kétségbeesőről szóló komoly vers, vagy a talán
lágyabb, emlékezőbb, a múlt tanulságait levonó A Dunánál - ? Nincs rá válasz.
Én is megtanultam, elemeztem, dolgozatot írtam belőlük, amelyikből kellett és
azért nem felejtettem el ezeket a verseket.
Később aztán
kezembe vettem, egyre többször a József Attila kötetet és először találomra,
majd szisztematikusan olvastam a különböző verseket. Lassan, de biztosan
ráéreztem az ízére, a szépségére, a dallamára, a hangulatára minden József
Attila versnek. Ismerve életrajzát, tudom hogy sok mindenben nem volt éppen
szerencsés. Minden fájdalmát, bánatát, érzelmeit, gondoltait a verseibe
menekítette.
Felnőttként
különösen lenyűgözött a szerelmi költészete. Szerelmes verseiben hol
szárnyalóan rajongó, hol reménytelenül ábrándozó, hol fájdalmasan, gyötrelmesen
lemondó volt. Kedves, lenyűgöző, különleges szókapcsolatokat használt. Első
ránézésre a fényképéről nem gondolná az ember, hogy a homlokát dacosan ráncoló
örök kamasz lelkében mennyi líra volt. A szinte elkerülhetetlenül tragikus vég
nem egyedi korának művészei között. Egész élete és halála magában hordozza azt
a kétes megállapítást, hogy a zseni és az őrült között igen keskeny a
határmezsgye.
Költészete,
mint az élete egy tétova, útját kereső, olykor lelkes lázadó, mégis
megnyugvásra, támaszra vágyó, örökké bolyongó, olykor sérülékeny lélek
tükörképe.
/szerettem
volna még néhány versrészletet feltenni a kedvenceim közül, de nagyon akadozik
a net/
Anya főztje...
2010. Ápr.
6, kedd
Nálunk húsvétkor,
karácsonykor, általában ünnepeken mindig megérkeznek a fiúk és néha a lányok
is. A kisebb fiam ugyan szerencsére jóval gyakrabban, a nagyobb csak minden
sátoros ünnepen. És akkor esznek.
A kicsi
megrendeli a kedvencét, meg valami extrát is mellé. Leül az asztalhoz és
pillanatok alatt befal mindent. Közben néha mondogatja a bajsza alatt, ez
király, ez nagyon jóóó... Van egy mókás szokása, ha valami szaftosat evett, a
végén mint egy pajkos kiskutya kinyalja a tányért. Ez azt jelenti nagyon finom volt.
Aztán tapogatja a jóllakott pocakját, "még a végén meghízom itt pár nap
alatt".
A nagyobbik
a jó kaja megbecsülésének bölcsességével komótosan eszik, minden falatot
ízlelve. Maga köré készít mindent, amivel még külön megdobja az eredeti ízeket.
Ő sosem rendel, mert tudja, hogy mire számíthat és nagyjából szereti a teljes
repertoárt, amit ilyenkor főzni szoktam.
Ülök az
asztal közelében és nézem Őket, gyönyörködöm bennük, hogy íme Ők az én szép
szerelmetes fiaim és csodálkozom, milyen élvezettel tudnak enni.
Milyen apró
kis nyögéseket, morranásokat hallat a kicsi, ahogy villámgyorsan fogy a tányér
tartalma. A nagyobb szája szélén megcsillan a szaft és ahogy nyúl a szalvéta
után, hogy letörölje felpillant és látszik a szemében is, hogy nagyon ízlik a
hazai.
Ilyenkor
eszembe jut, hogy az étkezés szempontjából mennyivel egyszerűbb a fiúkkal, csak
meg kell csinálni az ételt, amit szeretnek és jön a sikerélmény és az az
egyszerű öröm, hogy jóízűen esznek a gyerekeim.
Ilyenkor,
ünnepkor jönnek a lányok is, a férjem lányai. Velük sokkal bonyolultabb a
helyzet. Evés közben náluk rögtön felmerül a kérdés. Hizlal-e az étel, mennyire
sovány a hús, a levesbe nem kell tészta, light-os e a majonéz, a zöld
olajbogyót nem szeretem csak a feketét, a görög salátából csak a sajt és a
paradicsom kell... itt a kifogások tárháza végtelen. Lényegtelen.
Az egészben
az a fontos és az érdekes, hogy legalább ilyenkor teljes létszámban összegyűlik
a család. A fiatalok megpihennek, falatoznak egy kicsit beszélgetnek egy
kicsit, ki ki elmondja, amit a családnak, a szülőknek szán, aztán elbúcsúznak
és hirtelen csendessé válik a házikó.
Mi meg
leeresztünk, mint egy lufi, megvolt a családi élvezet és a hirtelen támadt
csendben feltesszük egymásnak a kérdést, "már csak ennyi a szülői feladat,
kirepültek"? Aztán elégedetten és büszkén megállapítjuk, igen ez az élet
rendje, kirepültek, már a legkisebb is.
Húsvét...
2010. Ápr.
2, péntek
Kedves
Mindenki!
Annyira
gőzerővel közeledik a Húsvét, hogy gyorsan kell írnom valami üdvözlet félét.
Most nem tudok valami ünnepélyeset sikeríteni.
Gondolataimat,
egész lényemet már csiklandozza az öröm, mert jönnek a fiaim.
Nekem a
Húsvét és minden más ünnep a gyerekeim látogatását jelenti, örömöt, vidámságot,
lazítást, beszélgetést, játékot, nevetést. Azt jelenti, hogy szemtől
szembe látom ismét, mi lett és milyen rövid idő alatt abból a két kicsi
csecsemőből, akiket a születésük után a karomban tartottam. Rácsodálkozom, hogy
itt van velem kicsit az én két "gyönyörű, nagy" fiam. Sok
"munkát" is jelent főleg a főzésben, mert igencsak kiéhezetten jönnek
haza az én húsvéti báránykáim: anyu van... anyu csinálsz... anyu kérhetek még...
anyu lehet egyszerre enni... anyu ez kiiirááály... hát ez van több napig. A
férjem is, aki szintén ínyenc csak lesi, hogy mi minden tűnik el a két legény
gyomrában.
Mindenki
tudja, hogy nem vagyok vallásos, ezért az ünnep vallási liturgiáját nem érzem
át mélységében, de ismerem és tiszteletben tartom.
Nem azért
írtam a fiaimról és az evésről, hogy ezzel lealacsonyítsam a mások
számára másképpen fontos és szent ünnepet, csak azért, mert egy anyának a
kicsit távolabb élő gyermekeivel való együtt lét az élet örömei közül az egyik
nagy öröm. Szóval ilyen lesz az ünnep.
Képzeljétek,
hogy még sütök is, talán életemben először sütit, igaz csak maffint. Egy gondom
van, hogy most éppen nem kapok sem maffin sütőt, sem olyan kis papírkákat,
amiket a cukrászdák a mignon alá tesznek.
Ez legyen a
legnagyobb bajom.
KELLEMES ÉS
MEGHITT HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK ÉS MÁSOKNAK IS!!!
A föld napjához...
2010. Márc.
29, hétfő
avagy amikor
visszaüt a technika...
Szép és
dícséretes dolog a föld napja, takarékoskodni hasznos dolog, az meg külön
érdekes, hogy intézmények is példát mutatnak.
Korunkban
nagyon nagy léptékben, nagy gyorsasággal fejlődik a technika. Egyik megoldás
követi a másikat. A világítással és az elektromos energiával kapcsolatban
számunkra, hétköznapi emberek számára is itt vannak az új megoldások az
energiatakarékos izzók és háztartási gépek. Igyekszünk úgy felszerelni
fokozatosan háztartásunkat, életterünket, hogy ha valami elromlik, vagy kidől a
sorból már takarékosat vásárolunk helyette. Ez mind szép.
DE
Eszébe
jutott-e már valakinek az az egyén szempontjából nem éppen elhanyagolandó
kérdés, hogy a nagy takarékosságnak mi is lehet a végeredménye? Azért, hogy
spóroljunk engedelmesen energiatakarékos gépeket használunk, ilyen izzókat
teszünk lámpáinkba, leoltjuk a villanyt, ha nem feltétlenül szükséges, kikapcsoljuk
a tévék és egyéb készülékek készenléti állapotát... stb. Jó. Kevesebb
villanyszámlát fizetünk, idáig stimmel. Sok sok fogyasztó kevesebb
villanyszámlát fizet, még mindig értem, de az így befolyt végösszeg a
szolgáltatók számára egyre kevesebb. Itt jön a bibi. Hogyan fog megtérülni a
szolgáltató számára a kiesett profit? Bizony hiányozni fog. Majd összeül a
management és megmagyarázza az igazgató? "Hát kérem, tisztelt munkatársak,
akkora takarékosságra neveltük a fogyasztókat, hogy x milliárd bevétel bizony
hiányzik, sajnos kevesebb lesz az osztalék és nincs külön kiemelt jutalom sem
az idén". A résztvevők pedig széttárják karjaikat és megadóan bólogatnak.
Hát nem így lesz!
A
kérdés: ki fogja megfizetni a szolgáltatók számára a takarékosság okán
kiesett profitot? Na ki? Naná, hogy mi kisfogyasztók! Megtalálják a módját.
Új meglátásaim...
2010. Márc.
25, csütörtök
Bár már
sokat írtam róla mégis idejét érzem, hogy újra írjak a munkanélküliség
hozadékairól. Eddig jobbára a testi, lelki velejáróiról, főleg negatív
benyomásokról írtam. Most, hogy már újra dolgozom egészen más szemszögből és
más megvilágításban látom az élet dolgait és ezek az új meglátásaim szintén a
munkanélküliség következményei.
Az igazi testi, lelki megnyomorodást megúsztam, nem szedtem össze semmilyen betegséget, nem lettem depressziós vagy pánikbeteg, nem szorultam idegorvosi kezelésre. Sajnos sokakkal megtörténik. Nagyon vigyáztam arra, hogy a mozgásterem beszűkülése miatt, ami az anyagi ellehetetlenülés következménye volt, "ne szűküljön be a tudatom", ne lanyhuljon az érdeklődésem a világ dolgai iránt és megmaradjon az akkori szinten a szellemi frissességem, vagy akár fejlődjön is. Ebben segített a blogírás, az írás. Először csak azért nyitottam blogot, hogy kiírjam magamból a feszültséget és az írások ujjgyakorlatokként megőrizzék az íráskészségemet. Egy idő után jött az "örömírás." (úgy mint az örömzene)
Amióta újra dolgozom új momentumot fedeztem fel magamon, ami szintén a munkanélküliség eredménye. Nehéz jó kifejezést írni, elnevezést adni a jelenségnek. Valami olyasmi, hogy beszűkült a hétköznapi, mindennapi életre vonatkozó értékérzetem. Mindjárt magyarázom. Bármennyire is tudom az eszemmel, az agyammal, az értelmemmel követni és magyarázni magamnak a négy év alatt történteket mégis mindig elcsodálkozom, elhűlök magamban.
Pl. a pénz vásárlóértéke: pontosan tudom, hogy mi a helyzet, mégis néha még mindig automatikusan rácsodálkozom, ha ránézek egy egyszerű élelmiszerszámlára, hogy "úr isten, semmit sem vettem és mennyit fizettem!" "Smucig" lettem. :)) Amíg megdolgoztam érte és volt miből egy lezser, kissé inkább "költekezős" nőszemély voltam, sosem, egy másodpercig sem sajnáltam a pénzt semmire, ami másnak vagy magamnak örömet okozott. Ha valami tetszett, úgy voltam vele, nem érdekel, máshol megspórolom.
Vagy az az igényesség, ami miatt magamra kell költeni: az igényesség megmaradt, de ha ruhát, cipőt, bármit magamnak veszek, először tépelődöm, rágódom, aztán csak megveszem, aztán iszonyú lelkiismeret furdalásom van.
A fizetésem: mikor meghallottam az összeget, első jóérzésemben, megkönnyebbülésemben örültem, mint majom a farkának. Aztán csak annyi kellett, hogy meghalljam a rádióban, hogy valami elemzés szerint mennyi az átlagember, átlagfizetése. Na akkor lehidaltam,- hogy trendi legyek - és majdnem felordítottam, hogy "te jó ég, ez szánalmas, ez alamizsna!"
Van egy nagyon kicsi spórolt pénzem a bankban, amit a még kamasz gyerekem további nevelésére, taníttatására szánok. (az apai örökségem egy kicsi része, sajnos kényszerűségből sokat feléltünk belőle, mert - megsúgom- ketten egyszerre voltunk munkanélküliek és egy kamaszfiút nevelünk) Néha még mindig hozzá kell nyúlni és amikor a kivett összeg a kezemben van egyben, akkor szinte boldog vagyok," jaj de jó, ez mekkora összeg" és meddig, mire elég, aránytalanul nagynak érzem, aztán rácsodálkozom, mekkora kis semmiségről van szó, aprópénzről, csak nekem minden összeg "soknak" számít a mi szintünkön. Pluszban pedig rettegek, hogy elfogy a tartalék. Átvitt értelemben rémálmaim vannak, hogy mi lesz ha újra nullából (segélyből) kell élni.
Mi lett belőlem? Meddig fog ez tartani? Ki fogom valaha is heverni? Leszek még olyan laza és magabiztos, mint régen?
Az igazi testi, lelki megnyomorodást megúsztam, nem szedtem össze semmilyen betegséget, nem lettem depressziós vagy pánikbeteg, nem szorultam idegorvosi kezelésre. Sajnos sokakkal megtörténik. Nagyon vigyáztam arra, hogy a mozgásterem beszűkülése miatt, ami az anyagi ellehetetlenülés következménye volt, "ne szűküljön be a tudatom", ne lanyhuljon az érdeklődésem a világ dolgai iránt és megmaradjon az akkori szinten a szellemi frissességem, vagy akár fejlődjön is. Ebben segített a blogírás, az írás. Először csak azért nyitottam blogot, hogy kiírjam magamból a feszültséget és az írások ujjgyakorlatokként megőrizzék az íráskészségemet. Egy idő után jött az "örömírás." (úgy mint az örömzene)
Amióta újra dolgozom új momentumot fedeztem fel magamon, ami szintén a munkanélküliség eredménye. Nehéz jó kifejezést írni, elnevezést adni a jelenségnek. Valami olyasmi, hogy beszűkült a hétköznapi, mindennapi életre vonatkozó értékérzetem. Mindjárt magyarázom. Bármennyire is tudom az eszemmel, az agyammal, az értelmemmel követni és magyarázni magamnak a négy év alatt történteket mégis mindig elcsodálkozom, elhűlök magamban.
Pl. a pénz vásárlóértéke: pontosan tudom, hogy mi a helyzet, mégis néha még mindig automatikusan rácsodálkozom, ha ránézek egy egyszerű élelmiszerszámlára, hogy "úr isten, semmit sem vettem és mennyit fizettem!" "Smucig" lettem. :)) Amíg megdolgoztam érte és volt miből egy lezser, kissé inkább "költekezős" nőszemély voltam, sosem, egy másodpercig sem sajnáltam a pénzt semmire, ami másnak vagy magamnak örömet okozott. Ha valami tetszett, úgy voltam vele, nem érdekel, máshol megspórolom.
Vagy az az igényesség, ami miatt magamra kell költeni: az igényesség megmaradt, de ha ruhát, cipőt, bármit magamnak veszek, először tépelődöm, rágódom, aztán csak megveszem, aztán iszonyú lelkiismeret furdalásom van.
A fizetésem: mikor meghallottam az összeget, első jóérzésemben, megkönnyebbülésemben örültem, mint majom a farkának. Aztán csak annyi kellett, hogy meghalljam a rádióban, hogy valami elemzés szerint mennyi az átlagember, átlagfizetése. Na akkor lehidaltam,- hogy trendi legyek - és majdnem felordítottam, hogy "te jó ég, ez szánalmas, ez alamizsna!"
Van egy nagyon kicsi spórolt pénzem a bankban, amit a még kamasz gyerekem további nevelésére, taníttatására szánok. (az apai örökségem egy kicsi része, sajnos kényszerűségből sokat feléltünk belőle, mert - megsúgom- ketten egyszerre voltunk munkanélküliek és egy kamaszfiút nevelünk) Néha még mindig hozzá kell nyúlni és amikor a kivett összeg a kezemben van egyben, akkor szinte boldog vagyok," jaj de jó, ez mekkora összeg" és meddig, mire elég, aránytalanul nagynak érzem, aztán rácsodálkozom, mekkora kis semmiségről van szó, aprópénzről, csak nekem minden összeg "soknak" számít a mi szintünkön. Pluszban pedig rettegek, hogy elfogy a tartalék. Átvitt értelemben rémálmaim vannak, hogy mi lesz ha újra nullából (segélyből) kell élni.
Mi lett belőlem? Meddig fog ez tartani? Ki fogom valaha is heverni? Leszek még olyan laza és magabiztos, mint régen?
fábry sándor
2010. Márc.
24, szerda
Igaz az
ismert Molnár Ferenc regényben a "nemecsek csupa kisbetűvel" egy
jószándékú, rendes fiúcska megszégyenítését jelenti, mégis azért választottam
így a címet, hogy azt próbáljam érzékeltetni mennyire csúnyán "elszáll a
ló" sokszor közkedvelt és népszerű emberekkel. Bár a címben szereplő
személy népszerűsége számomra már kétes értékű és vitatható.
Amikor a
műfaj maga, amiben Fábry jeleskedik létrejött és Ő maga is még a népszerűség
kezdetén tartott, akkor még szinte kedveltem is, még szórakoztatott. Különösen
tetszett műsorának a dizájn center című része. Nem tudom mi kell ahhoz igazán,
hogy valaki szép lassan, fokozatosan közönségessé és a műsora emészthetetlenné
váljon. A túlzott népszerűség, a beképzeltség, az öregedés...? Már régóta nem
tudok végignézni egyetlen adást sem, mert rövid úton, többnyire a bevezető
vagy kezdő adásrész alatt előkerülnek a férfiúi nemi szerv különböző profán
rokonértelmű szavai, vagy a székletürítéssel kapcsolatos problémák, vagy a
részegség következményei. Egyszer egyszer - no legyünk toleránsak - még csak
elcsúszik, de állandóvá válása (nekem) már nem annyira vicces mint inkább
visszataszító. No persze ez kizárólag az én dolgom, nem tetszik, nem érdekel,
hát nem nézem.
Most azonban
Fábry kicsit túl lőtt a célon, jóval messzebbre ment annál, úgy viselkedésében,
mint beszólását tekintve, ami morálisan megengedhető. Nem a saját műsorában
történt a beszólás, nem lehetett a jelenlévőknek annyival véleményt
nyilvánítani, hogy fogom a távirányítót és azonnal megoldódik a probléma.
Nyilvánosan, ha úgy tetszik elit közönség előtt, a hely szellemét sem tisztelve
a Művészetek Palotájában, az 5 éves gálaesten nyilvánult meg a népszerű
műsorvezető, showmann. Hiller István ünnepi beszéde alatt vágott közbe
minősíthetetlen szavakkal, hangosan. Senki nem utasította rendre, nem szólt
vissza, nem tanácsolták el és Ő maga sem szégyellte el magát.
Én ezt az
egészet tovább nem kommentálom, nem minősítem. Azoknak pedig, akik szeretik
Fábryt és most magukban megvédik, csak annyit mondok, ez azért sok volt.
Egy kis helyesírás...
2010. Márc.
22, hétfő
Meglepő
dologra figyeltem fel ma reggel. Egy reklámozó táblára, amivel kiadó
irodahelyiségekre akarják felhívni a figyelmet.
Az ominózus
tábla, Szentendrén van, ha Pest felé haladunk, a 11-es út menetirány
szerint bal oldalán, tehát a másik sáv mellett, mégis észrevettem. Amúgy kézzel
festett, de legalább 20 centis, fehér nagybetűkből áll a felirat. Nem a
tartalma, hanem a legalsó sor az érdekes, ami egyébként pluszt kínál. Így:
+ KETŐ ÜZLETT is kiadó!
Az egy
sorban lévő T betűk száma ugyan stimmel, ha úgy nézzük a dolgot, csak éppen
azzal volt a gond, hogy hol kell kettő, hol kell egy T betű.
Legalább aki
a reklámot megszövegezi, annak kéne helyesen írni. A tábla felállítója sem
vette észre a hibákat és jó ideje nem szól senki. Így egy üzlet sem sikeredik.
MHK-s szombat...
2010. Márc.
20, szombat
A mai napon
és még holnap is lomtalanítás van nálunk. Reggeli után kiadta a jelszót a
párom, leginkább magának, mert én csak segéd vagyok ilyenkor, hogy akkor most
már nincs más hátra, MHK. A korosztályom belieknek nem jelent problémát a
megfejtés, de a fiatalok kedvéért leírom mit jelent a mozaikszó, egyike az
ifjúságunk idejében népszerű számtalan mozgalomnak, azaz a jelszava: Munkára
Harcra Kész! Szóval megfogni az ifjúsági társadalmi munka végét és hajrá!
Majd két év
apródonkénti építkezés, felújítás után nyilván mindenki sejti mennyi kacat és
felesleges lom került elő és maradt a nyakunkon. Először is megszavaztuk a
jelszót, semmit nem kímélünk, kifelé, aminek menni kell, nincs kegyelem! Végre
itt a tavasz, olyan jó érzés volt kint lenni, hogy alig akartam bejönni, késtem
az ebédkészítéssel. Közben lejárt a mosógép és először ebben az évben a kertbe
teregettem.
Ilyenkor az
egész faluban körbe körbe, egymást követve jönnek mennek a különböző típusú
kisteherautók félig vagy teljesen tele az összeszedett lommal. Nem, akarom
kihangsúlyozni és nincs is semmi kifogásom ellene, de az összes cirkáló
lomtalanító egy bizonyos népcsoport tagja, de legalább most dolgoznak, hasznos
munkát végeznek és ezt is meg kell csinálni, ráadásul értenek is hozzá. Néhány
percenként nagy zajjal megáll egy autó és bekiabálnak, "főnök, nincs
valami vasáru?" Az egyik csapatnak azt mondta a férjem, ha várnak egy
kicsit akkor elvihetik, amit kirak. Azonnal elkezdtek befelé szivárogni,
"segítsünk főnök, mer segítünk" - én mondtam, hogy köszönjük menni
fog nekünk is, de a férjem beengedte őket a ház előtti részre. Bevallom, hogy
meglehetősen idegesít, amikor hangosan, ricsajosan, a magyar beszéd mellett
jórészt cigányul kiabálnak egymásnak. A jó idő miatt tárva nyitva volt minden,
előszoba, garázs, műhely, gyorsan becsuktam mindent, mert mindig az az érzésem,
hogy közben figyelnek, leselkednek. Nem tehetek róla, nincs bizalmam hozzájuk.
Kislánykoromban a nagymamámat így lomtalanítás közben rabolták ki, szerencsére
csak a konyháig jutott a besurranó asszony, amíg a férfiak készségesen kivittek
valamit az udvarról és elterelték a nagyi figyelmét. A nő egy pillanattal alatt
elemelte a nagyi konyhaszekrényen hagyott pénztárcáját, amit persze csak később
vett észre. Előtte jött meg a vásárlásból, sajnos még nem tette el. Nem volt
gyáva a nagyi, mert seprűvel, hangosan kiabálva - hogy meghallja a szomszéd -
hajtotta ki a cigányasszonyt a házból. Én egyébként is, amióta vidéken, kertes
házban élek és sokat voltam egyedül sokkal óvatosabb vagyok. A soklakásos
házban mindig hallja az ember a szomszédok neszezését és ez biztonságérzetet
ad. Azért volt egy pici incidens, a férjem rámutatott két vasoszlopra, hogy az
marad, a többit vihetik. Egy másodperc múlva két markos legény már vitte is a
nem vihetőt. A férjem szólt, erre a velük lévő asszony hatalmas hanggal
patáliázott, elmondta 50-szer, ők ketten biztos nem hallották. Nekem ennyi
bőven elég volt, persze én biztos be nem engedem Őket. Sajnos bármekkora jó
indulattal viseltetek is az ügy iránt, próbálom, hogy ne legyenek
megkülönböztető gondolataim, ezzel a stílussal és magatartással könnyen
kivívják az ellenszenvet.
A lényeg,
hogy megszabadultunk sok haszontalan kacattól és felesleges, használhatatlan
építkezési maradványtól. Egy tanulsággal viszont ismét gazdagodtam, egyáltalán
nem könnyű a másság elfogadása, bármilyen tetszetősen hangzik is.
Küldte: Euridike Üzenetküldés | 5 hozzászólás
_____________________________________________________________________________
_____________________________________________________________________________
Igazság...?
2010. Márc.
19, péntek
Elgondolkoztam
azon, hogy meddig igazság az igazság és honnan nézve és mennyire változik.
Adva van két
ember és egy történet, ha a történet kettőjükre nézve egyformán negatív,
kellemetlen vagy hátrányos akkor együtt háborognak, együtt ítélkeznek és együtt
fogadkoznak.
Ha
ugyanennek a két embernek az egymáshoz való viszonya változik, mégpedig úgy,
hogy az egyik átkerül a másik oldalra, méghozzá az addig közösen bírált
oldalra, akkor mi lesz? A helyzet nagyon gyorsan változik... először az
átkerülő próbál egy darabig együtt haladó maradni, aztán egyre inkább elkezdi
érezni, hogy már a másik oldalon van, végül pedig elfelejti, hogy volt közös
oldal és mi volt a közös vélemény. Olyan ez, mint a pénz és a hatalom hatása,
csak sokkal rosszabb.
Én nem
tudom, hogy ez hogyan működik, nem tudom mit érez, aki átkerül és megváltozik
és észreveszi-e, hogy megváltozik.
Én makacs,
önfejű, öntörvényű és rugalmatlan vagyok? Mert én nem változom és nem változik
a véleményem. Igaz munkás a dolog, nem könnyű az eredeti állapotokat és
vélekedéseket megőrizni, higgadtan gondolkodni és mérlegelni, akkor is, amikor
jobban megy a szekér, de megéri.
Talán ezt a
változékonyságot nevezzük emberi gyarlóságnak?
Lehet, de
túl egyszerű arra fogni. Miért nem tudnak némelyek tisztakezűek maradni, amikor
megkísérti őket a bepiszkolódás lehetősége?
Egy igazán
tisztakezű embert ismertem, már úgy értem, hogy Róla egészen biztosan,
konkrétan tudtam és láttam, hogy mindig az volt. Igaz, nem is vitte sokra, de
sokan szerették és talán ez is valami...
Március 15.
2010. Márc.
15, hétfő
Erősen
elhatároztam, hogy nem írok március 15.-ről, de nem tudom megállni.
Nekem ez az
ünnep gyerekkorom óta fontos és amolyan kicsit "szent", (nem vallási
értelemben) patetikus, nagy ünnep volt. A hivatalos külsőségektől eltekintve
magamban külön ünnepeltem és a magyar szabadság ünnepének tartottam. Eleinte -
mint minden kisgyereknek minden ünnep - kissé titokzatos volt, aztán egyre
többet megértettem és befogadtam belőle. A mai napig megmaradt bennem az az
érzés, hogy 1848, március 15.-én valami magasztos, igazán bátor, nagy dolog
indult el és vonta maga után még több mint egy év eseményeit, a magyar nemzet harcát
a szabadságért. Én felnőtt lettem, majd javakorabeli ember, de bennem az érzés,
március 15. értéke, a rá való emlékezés érzése és pátosza nem változott. Én
magamban minden évben ugyanúgy élem meg és ugyanazt gondolom az akkori
eseményekről, mint bármikor.
Azt
szeretném megérni, hogy egyszer már március 15.-ét egy magasztos, sorsdöntő
történelmi eseményre való emlékezésként érjük meg, ünnepeljük, egységesen - egy
emberként, ugyanazokkal a méltatásokkal és gondolatokkal - az egész
ország, a magyarság.
Számomra az,
hogy több helyen több párt nevében történik az ünneplés, minden elhangzott
beszédben a szónok más gondolatmenet támogatására használja ugyanazt az eszmét
és eseményt kicsit a történelem megcsúfolása, meghamisítása. Lehet, hogy
régimódi vagyok, de úgy érzem minden szépségét elvesszük egy igazán nagy és
nemes történelmi eseményre való emlékezésnek, azzal hogy aktuálpolitikához,
egyáltalán a jelenkorhoz kötjük. (említhetném itt néhány vezető
"politikusunk" nyakatekert, erőltetett, az ünnephez méltatlan
párhuzamát) Miért nem lehet csendesen, ünnepélyesen, méltósággal, csak
emlékezni?
A
rendszerváltás óta figyelem jobban a megemlékezéseket, hiszen azóta zajlik több
helyen és többféle módon. Egyszerűen szánalmas, méltatlan és évről évre
rosszabb. (pl. az idei Nemzeti Múzeum előtti Dobó Katás tanítónénis, óvónénis
egyenesen szörnyű volt, tele alapvető hibákkal) Szerintem nem kell sem
dramatizálni, sem eljátszani, sem előadni semmit, vannak a korszaknak
természetes, eredeti és mindent elmondó saját emlékei, Petőfi versek, 12 pont,
Kossuth dalok...stb. Mondom biztos régimódi vagyok, de így érezném méltónak és
igazságosnak, vagyis minden színjáték nélkül, együtt, egységesen, pusztán
emlékezve ünnepelni.
A kokárda.
Nekem apám, aki történelemtanár volt azt tanította, hogy a kokárdát, azt a
bizonyos formátumot egyetlen napon március 15.-én kell viselni, sem előbb sem
később, mert a kokárda március 15. jelképe. Ez világos és érthető.
Ma egy
történész a tévében (tudom ki volt, nem írom ide) a műsorvezető kérdésére, hogy
mikor, meddig és milyen nemzetiszínű, szalagot, masnit, kokárdát viseljünk, azt
válaszolta, teljesen mindegy. Ez főleg egy történész szájából eléggé pongyola.
Később egy másik adón egy másik történész egészen pontosan és részletesen
elmondta, pontosan ugyanazt, amit az apámtól tanultam. Hát ennyire hitelesek
még a szakemberek is.
Lehet, hogy
tényleg egy régimódi, csökönyös, vaskalapos ember vagyok, de nekem hosszú évek
óta március 15., mint piros betűs, nemzeti ünnep csalódást okoz.
Vasárnapi menüm...
2010. Márc.
14, vasárnap
Úgy látszik
ez ma egy ilyen nap, Playgirlnél olvastam a maga gyártotta ínyencségről, én is
kedvet kaptam és készítettem magamnak valamit. Light-osat akartam csinálni,
ezért a hal és a fantázia mellett döntöttem és még közrejátszott az is, hogy az
új mikró (az üzletbe bevittük a régit, mert itthon főzök és visszük
kegyelmeséktől a kaját) grillezni is tud.
A
tonhalfilés zacskóból kivettem két karcsú halacskát és kiolvasztottam, utána
besóztam, megborsoztam, megkentem mustárral és megszórtam kakukkfűvel, majd
meglocsoltam citromlével enyhén a két halszeletet (15 dkg volt a két szeletke)
a húslevesből kivettem két sárgarépa darabot, két kis fej gombát, ezeket csak
borsoztam és végül négybe vágtam egy nyers paradicsomot, a paradicsomok
bazsalikomot kaptak, ezeket az apróságokat a halacskák köré tettem így került a
tányér a grillezőbe, ja egy kávéskanál olivaolaj még jár az egész tetejére...
amíg 10 percet grilleződtek csináltam egy ala Euridike egyszerű sajtszószt, ami
annyiból áll, hogy a készen kapható egy adagos knorros sajtkrémlevesből
kiszedem a zsemlekockákat és csak fele annyi vízzel öntöm fel, petrezselymet és
borsot teszek bele... 10 perc után a majdnem kész grillezett halak kapnak még a
tetejükre jócskán petrezselyemzöldet és egy picit a sajtszószból,
visszakerülnek a grillbe még 3 percre és kész a csoda... a mustár, citromlé,
sajt és kakukkfű együttes íze elképesztő... hozzá a saláta fejes saláta, az
öntet szintén egyedi, egy kis pohárban összekeverem a pici só, pici méz,
ugyanannyi (két kávéskanál) olíva olaj és balzsamecet, pici bors, kis gerezd
reszelt fokhagyma keverékét, ezt öntöm a negyed fejes salátára...
A grillezett
zöldséges hal esetében mindenből a felét tettem a tányéromra és még kapott az
egész egy kis sajtszószt, a mindennek a másik fele pedig a holnapi ebédem, csak
saláta készül új.
Lespóroltam
a közlésből az én féle bladymérit, ami a levest helyettesítette. Nagy pohár
paradicsomlé, só, bors, 3 cl. vodka apuci hétvégi kedvteléséből kölcsönvéve. (Ő
eléggé furán issza a vodkát, colával, de nem együtt, külön a vodka és a kisérő
a cola)
Próbálom
követni az egészségügyi tanácsot, együnk több halat, a rántott dolgokat már rég
nem eszem, így a halrecepteket én találom ki magamnak. Ezeket a kreációkat más
nem eszi a családban, pont úgy mint akár a grillezett zöldségeket vagy
gyümölcsöket, pedig a fűszerezéssel mindent meg lehet bolondítani.
Meglepődtem...?
2010. Márc.
14, vasárnap
A hét elején
egyik reggel úgy csináltam a fésülködő tükör előtt, mint a férjem 30 éves
lánya, tapogattam, nézegettem a szemem alatti két mélyebb ráncot és árnyékot és
közvetlen az arccsontom felett a szemem sarkának vonalában azt a kis másfél
centi körüli gyűrődést, puklit, ami reggelre keletkezett. Az apró különbség
csak annyi, hogy én 57 voltam januárban, de még sosem volt ilyen a szemem.
Ezért tűnt fel annyira.
ez már
vasárnap reggeli és már sokkal jobb, mert ma nyolcig aludtam, ezen a képen az
ijesztő kis puklicska nem látszik jól...
Talán nem
aludtam eleget? Jó alvó vagyok és mindig utáltam korán kelni. Az a
helyzet, hogy kb. nagyjából négy év után most dolgozom újra folyamatosan,
reggel korán kelve és egész nap, teljes munkaidőben. Szerencsére más
formában nem érzem a hatását. Éppen pont a szememen látszik? Lényegtelen, ne
higgye senki, hogy most bolhából elefántot csinálok vagy netán panaszkodom.
Csak úgy játszom a gondolatokkal.
A munka jó,
együtt vagyok a férjemmel és nem csak gépiesen csináljuk a dolgokat, hanem
próbál megtanítani arra, amiről egy életen át eddig fogalmam sem volt, egy
szakmára, ami számomra ismeretlen, de örülök ennek, mert így egy idő után nem
csak úgy plusz főként leszek a boltban és nem csak az adminisztrációt
végezhetem. Én ennek azért is örülök, mert szeretem tudni, hogy mi folyik
körülöttem és szeretem érteni a dolgokat. Egyetlen bajom van, hogy késik a
tavasz és nincs igazi fűtés még a boltban, két hősugárzó próbál meleget adni,
de nincs több a legjobb esetben sem 15 - 16 foknál, több réteg és rengeteg ruha
van rajtam, mégis fázom, annyira fázom, hogy sokszor már fáj. Nem tudom meddig
lehet folyton fázni, azt hiszem ebbe fáradok bele, enni sem nagyon tudok csak
folyton iszom a meleg folyadékot, kávét, teát, levest... Normális ez?
Szerencse, hogy a sok ruha miatt még nem fáztam fel és meg.
Mikor
hazaérünk a lakásban is van vagy 14,5 fok. A férjem gyorsan befűt és annyira
hiányzik és jól esik a meleg, hogy nincs kedvem időben lefeküdni, addig vagyok
fent, ameddig csak tudok, rakom még a kályhát, mert élvezem a meleget. Ez megy
az alvás rovására.
Ars poétika...
2010. Márc.
8, hétfő 14:11
Váci
Mihály: Még nem elég
Nem elég
megborzongni
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövõnket? tudni kell!
Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsõnek,
Elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
Aki vezetni mer!
Nem elég a jóra vágyni:
A jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: -az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
De seb és szenvedély,
Keresni, hogy miért élj,
Szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég-a Világért!
Több kell: -a nemzetért!
Nem elég: -a Hazáért
Több kell most: -népedért.
Nem elég: Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövõnket? tudni kell!
Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsõnek,
Elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
Aki vezetni mer!
Nem elég a jóra vágyni:
A jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: -az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
De seb és szenvedély,
Keresni, hogy miért élj,
Szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég-a Világért!
Több kell: -a nemzetért!
Nem elég: -a Hazáért
Több kell most: -népedért.
Nem elég: Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
Kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
Az előző
bejegyzés alátámasztására.
(nálam szebben)
Most jövök rá, hogy az általam külön jelölt versszakon és gondolaton kívül éppen sok minden más miatt is további magyarázat nélkül is, pontosan időszerű.
Most jövök rá, hogy az általam külön jelölt versszakon és gondolaton kívül éppen sok minden más miatt is további magyarázat nélkül is, pontosan időszerű.
Nem hittem volna...
2010. Márc.
7, vasárnap
Amikor a
férjemet megismertem a társtalanság elviselhetetlensége sarkallt arra, hogy
társat keressek. Megfelelő és méltó társat, olyan embert, aki az értékrendemnek
megfelel. Nem mondom a mérce magas volt és éppen ezért hinni nem igazán mertem,
hogy sikerül, de kerestem. Pontosabban abban nem mertem hinni, hogy "olyan
igazi fiatalos, romantikus boldogságot" álmodhatok még. Csak azt mondtam
magamnak, társ kell még a hátralévő élethez. Azóta egészen másképp látom, már
tudom, hogy a boldogság és a romantika nem csak fiatalos és nem csak a
fiatalság privilégiuma, hogy létezik bármilyen korban szerelem és szenvedély,
sokféle boldogság.
Nem hittem
volna... és a miértek azért valóságosan léteznek az életemben.
Ott vannak
közvetlenül a saját szüleim. Sokat veszekedtek, pontosan egymás ellentétei
voltak és az ellentétek bizony sokszor nem vonzzák egymást. Arra azért nagyon
ügyeltek, hogy a külső látszatot őrizzék. Élesen él bennem a kép, veszekedés
után a család kiöltözve vonul valahová. Az utcán a szüleim mint mindig,
karonfogva mennek, anyám tekintete dacos és szigorú, apám pedig mosolyogva,
évődve próbálja békíteni, de hiába. Erre a mai szakember azt mondaná hiába a
látszat, a testbeszédük árulkodik. Minket gyerekeket természetesen csak az úti
cél, vagy egy fagyi, vagy egyéb érdekelt, de azért a szituáció bevésődött,
tudat alatt biztos.
Gyerekként
barátok rokonok, ismerősök körében is sok civódó, haragot tartó házastársi
viszonyt észleltem és éreztem. Egyik jó barátnőm szülei elváltak, az anyja, ha
éppen olyan hangulata volt, fesztelenül hangoztatta, hogy "az a szemét itt
hagyott a gyerekkel". Másik barátnőm anyukáját gyakran láttam pongyolában,
karikás vagy kisírt szemekkel és még mi gyerekek is tudtuk, hogy azért bánatos,
mert az apuka több napra "kiküldetésbe" vonult. Ők gazdagok voltak,
minden luxus jelen volt az otthonukban csak éppen a harmónia hiányzott.
Ellenpéldaként
ott volt a nagynéném és a férje. Annyira elütőek voltak az átlagtól, hogy
folyamatosan kuriózumként emlegették őket, hogy ritka szépen élnek, imádják
egymást, mintapár. Ez meg már ezért volt furcsa. Valóban szépen, nyugodtan és
harmonikusan éltek, talán felnőtt szemmel nézve. Gyerekként többször voltam
náluk néhány napra. Számomra az életük gyerekszemmel túlságosan szertartásos,
merev volt, inkább humoros, mai szemmel nézve pedig csak a régi nagypolgári
élet szertartásos szokásait próbálták az otthonukon belül, magukban megőrizni.
Ők élvezték ezt a szertartásosságot, nekik ez jelentett valamit. Most már
tudom, hogy nekem ez azért volt furcsa, sőt sokszor komikus, mert az én
alaptermészetemmel ellenkezik a túlzott rend és rendszeresség, a minden mindig
tökéletes és szabályos, a megtervezett, a pontosan szögletesen stimmelő
életmód, feszengek benne, nem tudom elengedni magam ilyen helyen. Ilyesmikre
emlékszem: minden étkezésnél tökéletesen szabályos terítés, mint egy
díszebéden, a szobában ettek és a konyhából már csak szabályos formátumban
került az asztalra minden, reggelinél a teáskannának bundás sapkája volt,
hogy ki ne hűljön a tea, a pirítós is vastag hímzett konyharuha alatt várt a
fogyasztásra, szintén hogy meleg maradjon, a vaj és a dzsem megfelelő tartókban
érkezett, a tejszín üvegkorsócskában, a kávé fedeles porcelánkiöntőben, a
kenyér szalvétás kosárban várt a sorára, a szöveg pedig, - drágám
idenyújtanád a vajat, - szívem közelebb tennéd a sótartót, - édesem, ma is két
cukorral kéred a kávét... Ez így ment egész nap, délelőtt a nagybátyám a zöld
szalonban, fotelban egy konyakkal és cigarettával olvasott, a nagynéném az
ebédlőben maradva az asztalnál varrogatott vagy hímzett, de látták egymást és
néha szóltak egy egy szót, ebéd szintén szertartásosan, hosszan zajlott,
délután kávé közösen, aztán ismét konyak, újság, később közös séta, vacsora
előtt kártya, vacsora után tévé... minden nap ugyanígy és közben drágám,
szívem, kézcsók, puszi, ötven körül voltak, én hét, nyolc éves...
Én
elhatároztam már egész kicsi koromban, hogy ha én feleség és anyuka leszek
mindent egészen másképp fogok csinálni, úgy sem mint a szüleim és úgy sem, mint
a mintapár...
Nos két
előző házasságomat tekintve minden erőfeszítésem és próbálkozásom hasztalannak
bizonyult.
A nagyobbik
fiam édesapja mindent elsősorban az édesanyjának, másodsorban a sportnak
rendelt alá, a saját kis családjára nem jutott már semmi. Este hazatért az
anyjától és teljesen közömbösen és gépiesen, szótlanul végezte a saját
szertartásait, ami a sportújsággal, a fotelben, távirányítóval a kézben,
arccal a tévé előtt fejeződött be. Lényegtelen volt, hogy ott vagyok vagy sem.
Igaz, nem veszekedett, nem morgott, nem bántott, még szóval sem, de a közönye
felőrölt.
Jött 12 év
egyedüllét, azaz névleges szinglilét, mert a gyerek azért mindig velem volt.
Elképesztően önálló voltam és teljesen a saját törvényeim, ritmusom szerint
éltünk, minden rendben volt, csak iszonyúan gyötört a magány...Én társ nélkül
nem igen tudok normálisan élni.
A második
fiam apukája képtelen volt levetkőzni a hosszú legényélet ritmusát, haverok,
kártya, önálló utak, keveset volt otthon és Ő is hallgatag és közönyös volt, de
Ő meg azért, mert addigra már fáradt volt. Ha otthon volt, többnyire aludt,
mire én lefeküdtem addigra meg nemsokára kialudta magát és fél éjszaka
tévézett. Mindezek tetejében pedig, ha otthon volt még a "nagy fehér
főnököt" szerette volna játszani. Az Ő közönye és hogy semmiről sem
lehetett vele beszélni, pláne megbeszélni valamit, elképesztően dühített, néha
az utolsó cseppig úgy felforralta a véremet, hogy neki tudtam volna menni... a
közöny egy rafinált gyilkos, mindennél rosszabb...
Ezután volt
egy lényegtelennek számító két éves kapcsolatom, bár be kell vallanom én annak
ellenére szerettem, nagyon is, hogy tudtam Ő nem szeret, csak kellettem Neki,
én meg ugye nem bírom a magányt...
Mindezeket
mérlegre téve nyilván világos, hogy nem hittem volna, hogy létezik még
egyáltalán és főleg számomra normális kapcsolat.
Nem hittem
volna és íme mégis létezik. Hatodik éve vagyunk együtt a férjemmel, most
ünnepeltük az I. házassági évfordulónkat, egyszerűen és sallangmentesen
hihetetlenül jó együtt lenni. Vannak az életünkben csendesebb és nyugodtabb
napok és vannak napok, amikor sistereg, lángol a levegő körülöttünk a
pajkosságtól, a bolondságtól, a szerelemtől...
Nem vagyunk
hívő emberek, nem tettünk különösebb fogadalmat, patetikus nagy szavakkal,
nagyon egyszerű, inkább kedves és vidám, mint nagyon komolyan ünnepélyes
esküvőnk volt, egyszerűen kimondtuk az igent. Az együtt töltött idő már fehéren
feketén igazolta a jóban, rosszban értelmezését. Tudatosan és nagyon nagyon
vigyáztam, figyeltem arra, hogy a nélkülözés, a gondok, a napi problémák, a
reménytelenség ne a kettőnk kapcsolatára vessen árnyékot és ebben jó partner
volt a férjem. Pontosan abban éreztük az erőt és a reményt, hogy
összekapaszkodtunk. (sokszor olvasni, hallani pszihológusi elemzésként, hogy az
építkezés, az anyagi megszorítás, a pénztelenség, a gyereknevelés nyűgei, a
munkanélküliség, stb. megölik a szép kapcsolatot, a szerelmet, tönkreteszik a
házasságot) Ezen mi túljutottunk és talán már olyan nagyon rossz, mint
amit már átéltünk, nem történhet velünk. (kivéve a betegségeket, az öregséget,
ezt nem lehet kivédeni)
Nagyon
boldog vagyok és hálás vagyok az átélt 5 évért a férjemnek és a sorsnak, hogy a
jó kapcsolatban és a boldogságban elvesztett hitem ellenére mégis így sikerült
minden!
Tavaszérzés...
2010. Márc.
3, szerda
Jöttünk
hazafelé a munkából, jó idő volt, sütött a nap. Szentendrén a Pismány felé
haladva az egész domboldal napfényben fürdött. Nagyon kellemes látvány volt,
szólt a rádió, éppen egy jó Elvis szám hangzott, a párom a térdén ütötte a
zene ritmusát, mindketten dúdolgattunk, lendületesen utaztunk, gyorsan
fogytak a kilométerek... (nem hajtott gyorsan, ez csak egy érzés) nézegettem
kifelé jobbra balra, figyeltem a tájat a többi autót, az embereket...
A nagy
hideg, a sok hó óta most először elfogott egy megmagyarázhatatlan jó érzés,
vidámság-, tavasz- , napsugaras, boldogságos, jó élni és szép az élet érzés.
Semmi különös. Csak ennyi.
Sok volt már
a télből, a sok hideg, fázós nap megviselt.
Tavasz készül...
2010. Feb.
25, csütörtök
Áprily Lajos: Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
Nem szoktam
verseket másolni a naplómba, de ezt a versikét nagyon kedvelem és a mai napig
tudom kívülről. Kisiskolás koromban "szavaltam" a suliban és még
mindig megy. Reggel teszteltem magam, hogy pontosan tudom-e még, ezért kerestem
meg utána a neten. Egy felesleges a és s hangon kívül igen. Ez nem az én
érdemem, olyan zenéje és ritmusa van a versnek és olyan vidám, hogy az első sor
elhangzása után a lendület előhozza az emlékezetből. Minden tavasszal eszembe
jut és elmondom magamnak.
(Igen,
magamnak, mert mást nem érdekel, a gyerek csak ennyit mond, "jaaaj
anyuúúú...." és még örülhetek, hogy nem teszi hozzá, hogy ez gáz.
Biztos én
vagyok a buta, de olyan nehéz megértenem, hogy a fiatalok szemében miért olyan
gáz, ha egy idősebb ember a szívében még fiatal és néha jól esik olyanokat
tenni, mondani, gondolni, amit állítólag már nem kéne.
Azt mondjuk
előrehaladott a világ, mindenféle koraérettségről, akcelerációról beszélünk,
megváltozott életstílusról, rohanó világról, csak valahogy azt felejtik el
sokan, hogy ez a rohanás, a más életmód, a felpörgött tempó, akár tetszik akár
nem érinti az öregebbek egy részét is és nem lehet mindenkit a kemence padka és
a hintaszék csendjébe zavarni.)
Ha már lendületben vagyok...
2010. Feb.
21, vasárnap
Nem cikis, ha
még mindig vannak az embernek titkos vágyai és kívánságai? Egy részüket nem
lehet teljesíteni, a másik részüket könnyedén, csak legfeljebb nincs, aki
megtegye, azaz van, lenne, csak a hóbortosságtól, a romantikáktól és egy rakás
hülyeségtől már jóval messzebb jár, mint én.
Mindig is
voltak, de minél öregebb leszek, annál jobban vannak bolondos, különleges elvi
kívánságaim. Mit jelent ez? Tapasztalat? Láttam és hallottam már elég olyan
dolgot, amit szívesen megtennék? Kíváncsiság? Vagy vannak bennem olyan
tartalékok, amit még ki lehetne használni? Egyszer valaki kérdezte, hogy
szoktam-e és miről szoktam ábrándozni. Hát mindenki szokott, én is
szoktam.
Nagyon
tudnám élvezni, ha egy léggömbre vagy egy vitorlázó repülőgép húzta
szalagra fel lenne írva, szeretlek, (reklámban láttam) vagy egy tengerpart
homokjába ugyanez...
szeretnék
egy adriai tengeri vitorláson gondtalan semmittevésben ringatózni a
kedvesemmel...
mindig
szerettem volna, úgy mint a filmeken, hogy egyszer csak gyanútlanul kinyitom az
ajtót és a hirtelen fényben felordít egy csomó barátom, meglepetés...
szeretném ha
az a bizonyos fontos valaki elém állna és csak úgy meglepetésként, hogy semmit
sem tudok róla azt mondaná, holnap indulunk két - három napra Párizsba, vagy
Velencébe...de elég lenne akár Sopron vagy a Mátra...
szeretnék a
vázámba néha egy csokor virágot csak úgy, minden ok nélkül... egy icipici
hóvirágcsokor is elég lenne... (vegyek magamnak virágot?)
szeretnék
néha felkerekedni, csak úgy elindulni valamerre az országúton, (csak néhány
napig, csak egy hétvégén) minden érdekeset megnézni, ami akad és ott aludni,
ahol ránk esteledik... (régen apukámmal csináltuk)
Szeretném,
ha egyszer egy gyűrű, vagy egy medál, egy pici ajándék, nem a drágasága és az
értéke a fontos, benne lenne egy sütiben, vagy egy pohár italban, vagy egy
csokorban...(a nagyobbik fiam apjának a ruhazsebeibe dugdostam cédulával kis
csokikat, amikor külföldre ment, még egy szót sem szólt, azt sem, hogy
megtalálta...)
nagyon
szeretnék lovagolni és repülni, lehet hogy 80 éves koromig még teljesülhet...?
:))
Jobban
tenném, ha gyorsan törölném ezt a bejegyzést? Lehet! Érdekes lenne tudni, hogy
ki mindenki miket gondol így rólam.
Bolond vagyok,
szeszélyes, gyerekes, szánalmas, nyálas...?
Én nagyon
szeretek furfangos vagy másnak esetleg gyerekesnek tűnő ötleteket kitalálni. A
férjem odáig eljutott, hogy képes elfogadni és örül neki. Ez is nagy szó!
Szokták
mondani, hogy ügyesen sugalmazni kell, mit szeretne az ember. (no nem az elől
szereplő, extrém nagy dolgokra gondolok, csak kivitelezhető kisebb dolgokra)
Hiába minden. A férfiak többsége, azt mondja válaszd ki, vedd meg, szervezd
meg. Akkor hol a meglepi?
Születésnap(ok)
2010. Feb.
21, vasárnap
Az elmúlt
hét azzal telt, hogy örültünk a fiam síszünet miatti hosszabb itthonlétének és
többször is megünnepeltük a férjem születésnapját.
A gyerek már
szilveszter óta nem volt itthon, így volt mit megbeszélni, miről beszélgetni.
Egy héten át szinte minden nap fent voltunk (a gyerek és én) hajnali egyig,
kettőig. Úgy látszik a gyerek jól bírja, de ilyen hosszan én már nem annyira.
Ilyenkor a kaját adó, a dédelgető, a megértő, a meghallgató és mindenféle anya
vagyok egy személyben és még a viccelődő, bohóckodós haverokat és barátokat is
én pótlom szintén egy személyben. Lehet velem heccelődni, lehet cikizni, lehet
ugratni és megpróbálok visszavágni is, de nem mondom, hogy mindig első blikkre
fixen értem, hogy mi éppen a trendi. Valahogy elboldogulok. Ezt így
szoktuk meg egész kicsi korától. Én ebben látom azt az utat, hogy nyitott és
őszinte marad velem a gyerek. Az ilyen éjszakai laza beszélgetések alkalmával
sok titkos és számomra fontos információ elhangzik.
A férjem
szülinapját először úgy ünnepeltük, hogy rendeztünk egy asztali grillpartit
hármasban. A fiúk jól elviccelődtek, bohóckodtak és jókat nevettünk.
Apropó
születésnap, erről az ember, főleg a sajátjáról mindig éppen a hangulata
szerint elgondolkodik. Most is végigfutott az agyamon, hogy nekem még nem volt
úgy igazán születésnapom, olyan ünnepélyes, olyan hangsúlyozottan megünnepelt,
nem voltak meglepetések és izgalmas dolgok.
Amikor
gyerek voltam, nálunk születésnapként úgy igazán az apámét ünnepeltük,
névnapként pedig az apámét és az öcsémét, mert egy volt a keresztnevük, ezzel
ki is merült az ünneplés. Felnőttként pl. a korábbi férjeim nem voltak igazán
figyelmes emberek, a család meg "széthullott. Mindig virágra vágytam, akár
egy szál rózsára, akár egy szép csokorra, sosem jött össze. Felnőttként már
inkább úgy a kerekeket, a sokat mondókat szokták ünnepelni, 30 - 40 - 50, a
harmincadikon és az ötvenediken egyedül voltam, a negyvenedik kórházban telt és
senki nem arra gondolt, hogy szülinap van, hanem arra, hogy mi van...
Amikor a
barátnőm 50 éves volt, úgy döntöttem nem hagyom szomorkodni, váratlanul
betoppantam, ajándékot, virágot, kaját, italt vittem és csaptunk egy vidám napot.
Pontosan
ezekből az emlékekből kiindulva szerveztem a páromnak tavaly egy 60. nagy
ünnepélyes szülinapot. Összetrombitáltam az összes gyereket, étterembe,
feldíszített asztallal, ünnepi kajával, ajándékozással, beszéddel egy igazi jó
családi mulatságot csaptunk.
Tegnap volt
a születésnapi hét utolsó fordulója. A lányok köszöntötték az apjukat. Hideg
tálakat készítettem, próbáltam úgy, hogy mindenki találjon valami fogára valót.
Francia saláta, kaszinó tojás, görög saláta, kis fasírtgolyók és hideg szűzpecsenye
volt a menü. Szépen feldíszítettem a tálakat és elrendeztem az asztalon, hogy
mindenki akkor vegyen, amikor akar. Jól el is fáradtam, mert közben arra is
ügyelnem kellett, hogy a lakásban minden tökéletes legyen. Először érkezett az
első pár, a kisebbik lány a társával. Még jó ideig üldögéltünk és
beszélgettünk, sőt már ettünk is mire a másik lány és a barátja is megérkezett.
Akkor jött az ajándékátadás, koccintás és még beszélgettünk, zenét hallgattunk.
Aztán elmentek. Szinte hihetetlen, ünneplés ide vagy oda, de fellélegeztünk.
Na persze
aztán reggelre ki is derült, hogy miért a fáradtság, nagyon hapcimanó és
nagyon náthás lettem, szemem orrom egyszerre folyik... úgy használom a
zsebkendőt, hogy egyik éri a másikat... enni sincs kedvem és a fejem le akar
esni a helyéről... elvileg ledőlhetnék, de akkor éjjel nem tudok aludni...
Azért a szép
napsütésben sétáltunk egy nagyot, még bokáig érő hóba is keveredtünk az erdő
szélén, de jól esett, érdekes a levegőn nem is tüsszögtem.
Egy hasznos információ...
2010. Feb.
17, szerda
Mentősök kérik az alábbiakat !
!!!
FONTOS !
Mentősök tapasztalták, hogy közlekedési baleseteknél a legtöbb sérültnek
van mobiltelefonja. Olyan sérülteknél, akikkel nem lehet kommunikálni,a
segítségükre sietők nem tudják, hogy a telefon hosszú címlistájából kit
értesítsenek.
Mentőápolók és mentőorvosok azt javasolták, hogy a szükség esetén
értesítendő személy adatait mindenki ugyanazon megjelölés alatt adja meg.
A nemzetközileg elismert megjelölés:
ICE (= In Case of Emergency = "vész esetén")
Ezalatt a név alatt annak a személynek a telefonszámát kell megadni, akit
vészhelyzetben / szükség esetén a rendőrségnek, mentőknek, tűzoltóknak fel
kell hívni.
Ha több ilyen személyt szeretne megadni, a következőképp lehetséges: ICE1,
ICE2, ICE3 stb.
Könnyű megcsinálni, nem kerül semmibe és vész esetén nagy segítség lehet!
Küldd el minél több barátodnak, ismerősödnek, hogy minél szélesebb körben
elterjedhessen ez a hír!
FONTOS !
Mentősök tapasztalták, hogy közlekedési baleseteknél a legtöbb sérültnek
van mobiltelefonja. Olyan sérülteknél, akikkel nem lehet kommunikálni,a
segítségükre sietők nem tudják, hogy a telefon hosszú címlistájából kit
értesítsenek.
Mentőápolók és mentőorvosok azt javasolták, hogy a szükség esetén
értesítendő személy adatait mindenki ugyanazon megjelölés alatt adja meg.
A nemzetközileg elismert megjelölés:
ICE (= In Case of Emergency = "vész esetén")
Ezalatt a név alatt annak a személynek a telefonszámát kell megadni, akit
vészhelyzetben / szükség esetén a rendőrségnek, mentőknek, tűzoltóknak fel
kell hívni.
Ha több ilyen személyt szeretne megadni, a következőképp lehetséges: ICE1,
ICE2, ICE3 stb.
Könnyű megcsinálni, nem kerül semmibe és vész esetén nagy segítség lehet!
Küldd el minél több barátodnak, ismerősödnek, hogy minél szélesebb körben
elterjedhessen ez a hír!
Február 14...
2010. Feb.
14, vasárnap
Szándékosan
írtam így és nem azt, hogy Valentin vagy Bálint nap. Nekem enyhe csalódás ez a nap,
mert a felajzott közvélemény, a sajtó és az általános kereskedelmi hisztéria
miatt valóban elvesztette a legkisebb báját is, ha volt egyáltalán ilyen.
Tudom, hogy amerikai, onnan jött, de nem vagyok sem nagyon mellette sem ellene.
Megtaláltam benne, ami számomra szép és elfogadható.
Nem találok
semmi kivetni valót abban, hogy van egy nap, ami direkt arról szól, hogy az
emberek egymással való kapcsolatában mennyire fontos a megbecsülés, a tisztelet
és a szeretet, mert úgy tudom nem kifejezetten csak a szerelem napja a
Bálint nap, hanem a barátságé, a szereteté is. Tudom minden nap szeretünk és
szeretnek bennünket, nekem mégis tetszik a gondolat, hogy van egy nap, amivel
erre külön felhívjuk a figyelmet.
Szóval az én
párom is az ellenzők közé tartozik és tudom, hogy felé kár is minden szó erről
a témáról. Az azért érdekes volt, hogy a sokkal jobban napjaink világában élő
kisebbik fiam megkérdezte, hogy "anya, Ti mivel köszöntöttétek egymást
Valentin napon?"
Hát így
változik a világ és benne az emberek és a szokásaik.
Változások...
2010. Feb.
11, csütörtök
Változnak az
idők, változnak az emberek. Mindenki másképpen, van aki csak belül, van aki
külsejében is, van aki kicsit, van aki nagyon...
Előfordul,
hogy egy rég nem látott barát arcvonásaiban hosszú évtizedek után is ott vannak
az egykori kisgyermek arcvonásai és olyat is tapasztaltam már, hogy külsejében
alig ismertem meg egy régi osztálytársat.
Változunk és
ki tudja mi tükröződik jobban az arcunkon az eltelt idő vagy a jellembeli
változások, a tapasztalatok, az élet viharai, a megpróbáltatások, az átélt
bánatok és örömök?
Kicsi gyerekkoromban
főleg vidéken egy 50 feletti asszony már öreg néninek számított ugyanakkor ma
már ápoltságának és jó génjeinek köszönhetően akár ragyogó nő is lehet. Sokat
változott a világ és benne vannak a változásban, mint tényezők az életmód, a
szemlélet, a megítélés változásai.
Bármelyik
barátomat vetem képzeletbeli górcső alá, látom mennyit változott. Mindenki
másképp változik. Az egyiket a foglalkozása, a másikat a házastársa, a
harmadikat az életkörülményei, a negyediket a pénz változtatta meg és így
tovább, de mivel mindegyiket szeretem megtalálom bennük a régi énjüket is, de
mindig megbarátkozom az újjal is.
A
környezetemben élő emberek között és az ismerőseim között is a legszembetűnőbb,
a rossz irányú változás, amikor a jó pozíció és a pénz miatt valakinek a
jelleme változik meg. Az a legrosszabb, amikor az ember megérzi, hogy az
a másik már úgy véli nem vagy méltó hozzá, nem szeret veled egy társaságban
lenni, mert nem azonos márkájú ruhát, nem divatos frizurát viselsz és
csekélyebbek az élményeid, amikről mesélhetsz.
Én átéltem
már sok mindent, éltem némileg jól, nagyon nehezen és rosszul is, de nem
változom, nagyon vigyázok arra, hogy ugyanazzal a szemmel nézzem mindig a
világot és ugyanúgy viszonyuljak azokhoz az emberekhez, akik mindig fontosak
nekem.
Elszaladt a
gyerekkor és az ifjúság, a könnyű nyári szerelmek korszaka, véget ért az érett
felnőtté válás sok munkával, gyerekneveléssel tarkított időszaka is.
Tapasztalatokkal és némi bölcsességgel, derűvel próbálok közelíteni a hátralévő
idő felé, de máig megmaradt bennem az a kislány, aki türelmes volt a
kistestvéréhez, szerette a szüleit és felnézett rájuk, aki ha nem is szerette,
mert volt némi távolság, de tisztelte a nagymamája idős néni bácsi testvéreit.
Ez a folytonosság, ez a generációk közötti békés átmenet hiányzik a mai életből
és talán ezért is érzi az ember olyan erősen, hogy mennyit változik a világ.
Csak úgy... összevissza...
2010. Feb.
6, szombat
Biztos más
is volt már így, mindenféle gondolatok jutnak az eszembe, csak úgy összevissza
és szinte minden gondolat úgy kezdődik, mi lett volna ha... vagy mi lenne
ha...miért is van így... stb.
azt hiszi az
ember, hogy vannak barátai, aztán egyszer csak rájön, hogy akikre gondol nem
igazán barátai... vagy másképp kéne feltenni a kérdést, miért hittem azt, hogy
valaki barát?... barát volt-e egyáltalán?... mit is jelent a barátság?... ki
meddig barát, amíg neki jó, vagy amíg a másiknak is jó?... barát és barát
között van különbség?... talán túl felületesen használjuk a szót, a legtöbb
barát csak haver? na, persze semmi baj, egy két igaz barát kell, inkább
kevesebb, mint több, annyi meg nekem megvan, a többi kérdés csak néhány
gondolat volt.
miért van
az, hogy egyes emberek érdeklődése a másik iránt tart egy darabig, aztán
elmúlik, mintha sosem lett volna és ez nálam miért nincs így?
most, hogy
látszik az alagút vége egészen egyszerű dolgok kapcsán kell rájönnöm arra, hogy
mennyi minden apró, de hasznos dolgot tehettem volna a munkanélküliség és a
tétlenség, kényszerű tétlenség időszakában és mégsem tettem, mert valami
lebénított, az elképedés és a tehetetlenség érzése, hogy a dolgok történhetnek
így... miért változik meg az ember bizonyos cselkedeteiben azért, mert valami
hat rá, valami nyomasztja? alapvetően tudom, hogy miért mégis meglep, sőt
zavar, hogy menni mindent tehettem volna és nem tettem, csak gyötörtem magam a
miértekkel.
(na, nagyon
egyszerű dolgokra gondolok) csak ilyenekre, hogy pl. ma néztem a nagyítós
tükörben az arcomat, hát nem ráértem volna radírozgatni, uborkával és
mindenféle vacakkal pakolgatni, kenegetni, hát nem tettem... üldögélhettem
volna mindenféle illatos, gyógyító, nyugtató fürdőkben, az időmből kitelt
volna... készíthettem volna egészséges csodaleveket és fiatalító étkeket, az
időmből kitelt volna...
vagy ezen a
fantasztikus szép és egészséges helyen mennyit kirándulgathattam volna, nem
tettem, mert hülye vagyok és gyáva vagyok, már 10 méterre a lakott területtől
félek egyedül az erdőben...
és egyéb
ilyen apró semmiségek, amiket majd akkor nem érek rá tenni, ha minden nap
reggel megyek, este jövök...
átvehettem
volna újra a német könyveimet, jegyzeteimet és gyakorolhattam volna, amit
néhányszor meg is tettem az elején... vagy ugyanezt tehettem volna a
garafológiával, de nem jutottam sokáig...
miért ilyen
"selejt" az ember, miért burkolózik a gondjaiba, miért nem tud lépni
valami hasznos felé, vagy legalább a fent említett "haszontalan"
hasznosak felé?
miért nem
mentem le minden nap úszni a tóra, igen, mert egyedül nem érzem biztonságosan
magam a vízben, hülye gondolataim vannak a bányatóval kapcsolatban, mi lehet az
alján, pláne amiket hallottam...
egyetlen
dolgot tettem szívesen, gyorsan elvégeztem a kötelességeimet és olvastam,
újságot, könyvet, az internetet, blogokat és írtam...írtam, mert a többi sokkal
hasznosabb dologgal szemben és még olyanokkal szemben, amiket le sem írtam erre
az egyre késztetést éreztem és örömet okozott... de semmi hasznosat...
tudom,hogy
egy csomó haszontalanságot össze írkálok, de számomra mindenben van valami és mindenben
benne vagyok én magam is...
a
családomról azért írok, mert szeretem Őket és az érzelmeket is ki kell
fejezni...szerintem...
a tájról és
a környezetről azért írok, mert szép, mert gyönyörködtet...
bizonyos
velem megtörtént eseményeket azért írok le, mert számomra jelentenek, vagy
jelentettek valami, vagy csak, hogy mások okuljanak belőle vagy esetleg
elszórakozzanak rajta...
a humoros
apróságokat azért írom le, hátha más is, nem csak én nevetek rajta...
az általam
filozofálgatásnak nevezett írásokat, közéleti dolgokról pedig mindig azért
írom, mert felbosszankodom valamin, felháborít valami és hirtelen meg kell
írnom a véleményemet...meg aztánkíváncsi vagyok, más hogyan vélekedik róla...
a
gyerekkoromról egyszerűn csak azért írok, hogy megörökítsem az
emlékeimet, ki tudja meddig emlékszem így... természetes, hogy ez csak nekem
érdekes...
sosem fogom
igazán megtudni, hogy miért írok és valójában milyenek az írásaim... előfordul,
hogy valaki olyan kedves, hogy azt mondja jól írok... akkor néha átolvasom az
írásaim egyikét másikát, de én nem találok benne semmi különöset, hiszen csak a
gondolataim, az érzéseim, a benyomásaim... amiknek muszáj a papírra kerülni...
nem mondom
az jó érzés volt és akkor valahogy el is hittem, hogy kell írnom, amikor a
falubeli nénik megszólítottak az utcán, vagy a közértben, "kedveském, hát
azt magácska írta"...az olyan valóságízű és élményszerű volt... utólag
rájöttem, hogy nem az újságot fosztottam meg az írásaimtól, hanem magamat attól
az örömtől és az írástól... no persze a büszkeséget és az önérzetet volt honnan
örökölni... van aki pénzt,vagyont, üzletet, földet, azaz ma számító értékeket
örököl, én ezt...
elég időt
megértem már, mégis útkereső vagyok, sokszor azt érzem megtaláltam a helyem,
egy bizonyos szinten így is van, mégis néha úgy érzem valami hiányzik és ez a
hiányérzet akkor sosem volt, amikor olyan munkát végeztem, amiért tanultam és
éreztem az értelmét,
ilyen
vagyok, ilyennek születtem, azaz inkább így szocilalizálódtam...
szóval ezek
azok az "összevisszák", amikor az ember érzi a saját haszontalanságát
és próbálja keresni a hasznosságát...
különleges,
fegyelmezett és összeszedet, irigylésre méltó emberek lehetnek azok, akik
képesek a holtidőben hasznosítani saját magukat és képességeiket...
egyébként
jól vagyok... csak néha kell egy kis összegzés, még ha szabálytalanul is, nem
is az év végén, nem is az új év elején, csak úgy...
Add tovább... DÍJ...
2010. Feb.
4, csütörtök
Én is kaptam
díjat! Megtiszteltetés számomra és főleg azért, mert olyan valakitől kaptam,
Reve2- től, aki nem az én korosztályomba tartozik és így ez még külön
elismerés.
Hét dolgot
írni magamról, ami most jellemző, így hirtelen elég nehéz és ha másnap
elolvasom valószínű már nem lenne ugyanaz.
- Ahogy múlik felettem az idő
egyre fontosabb a család. (hisz már alig van más...)
- Szeretek írni, mostanában
legjobban blogozni, mert felszabadít és szórakoztat.
- Érdekel más emberek sorsa és
sokszor segítenék, ha tudnék.
- Mostanában, amilyen régen sosem
voltam, kezdek hiú lenni, talán pont azért, mert már nincs mire?
(külsőleg)
- Az "exhibicionizmus"
is egyre izmosodik bennem, szeretnék újságban, folyóiratban írni, ez
minden vágyam.
- Nagyon nagyon rosszul bírom a
hideget, még a tél szépsége se érdekel igazán, pedig az elmúlt múlt télen
még írtam róla.
- Kéne a végére valami frappáns,
de nincs, mindennél jobban szeretek nevetni... a férjem szerencsére
gondoskodik róla, meg sokszor magam is a háztartási balfácánságokkal...
BKV... és egyebek...
2010. Feb.
2, kedd
Ahogy azt a
köznyelvben lazán mondani szokás a napokban már a csapból is a BKV ügy folyik.
Kétségtelen tény, hogy ami a BKV-nél az elmúlt elég hosszú időszakban történt,
akár a folyamatos jegyáremelésekre, akár a járművek állapotára, akár a
vezetőség körében történtekre gondolok az már egy hétköznapi ember számára
mindenképpen sok, vagy esetleg már sokk.
Az, ahogy
menekülve a süllyedő hajóról egyöntetűen mindenki egy ember nyakába akar
zúdítani mindent, az meg már remek formája a szemétségnek. Igen, a patkányok
menekülnek a süllyedő hajóról és találtak egy kapitányt, aki mindent feláldozva
majd ugorjon utolsóként. Nem mintha különösebben érdekelne Hagyó Miklós
alpolgármester személyes sorsa, sőt személy szerint nekem még unszimpatikus is,
de a módszer, ahogy az események fejlődnek, az gusztustalan és undorító. Egy
ilyen régóta göngyölődő, szövevényes korrupció sorozatnak semmiképp nem lehet
egyetlen ember sem az okozója, sem mindennek, ami az üggyel kapcsolatos az
egyetlen tudója. Természetesen van benne része, de ugyanúgy másoknak is és nem
lehet minden előzetes, széleskörű, kiterjedt és pontos vizsgálat nélkül valakit
főbűnösnek kikiáltani.
Ez az ügy
iskolapéldája annak, - mondom, a nevektől és a konkrét történettől függetlenül
- hogy hogyan kell valakit prédának, koncnak odadobni.
Sem a
pártja, sem a munkatársai nem állnak mellette. Majd valami jó zsíros
sztárügyvéd próbálja kimosogatni, ahogy az már nálunk szokás.
Kiváló konc
a sajtónak, az ellenzéknek, a közvéleménynek, ezzel egy darabig elleszünk,
addig sem kell fontos és világos dolgokkal foglalkozni.
Hideg... Fagy...Halál
2010. Jan.
30, szombat
Megígértem
magamnak, hogy nem nagyon fogok komor írásokat írni, de nem sikerül. Nem vagyok
süket és vak, és tudok olvasni. Nem tudom nem meglátni, nem meghallani és nem
elolvasni az olyan dolgokat, amiknek nem volna szabad megtörténniük.
Ma olvastam,
hogy szám szerint nyolcvannégy ember halt már meg ezen a télen Magyarországon.
Nem azért mert beteg volt, hanem azért, mert hajléktalanként az utcán élt vagy
nincstelenként megfagyott a saját otthonában, mert nem volt pénze tüzelőre vagy
esetleg a leghidegebb éjszakán se gyújtott be, hogy nappal ne fázzon, mert
nem tudta, hogy az ember álmában, lakásban is megfagyhat.
Ezt nem
tudom elfogadni, egyszerűen képtelen vagyok tudomásul venni, hogy ilyen
létezik, hogy nem lehet tenni ellene valamit!!
Én abban az
agyonszidott átkos rendszerben éltem kisgyerekként, kamaszként, fiatal
felnőttként és még felnőttként is. Akármennyire megerőltetem az emlékezetemet
és más hasonló korúak is ugyanezt teszik, mégsem emlékszünk, hogy ennyi nyomor,
ellehetetlenülés, a munka, az otthon, a megélhetés és a végtelenségig a minden
elvesztése - ami aztán kinek kinek hogyan a legvégsőkig vezet - nem volt.
Még a
féleszű, mások által bolondnak tartott emberek is csekélyke bérért sepregették
valahol a gyárudvart, az utcát vagy a folyosót. Jutott belőle elég élelemre,
otthonra és tüzelőre.
Tudom, hogy
az akkori teljes foglalkoztatottságra és a sok állami dotációra fogják a
közgazdaságilag nagyon képzett nagyon okosok az államadósságot és sok minden
mást, ami a rendszerváltáshoz vezetett. Bármi is történt, tragikus dolgok
lettek belőle és egy olyan elviselhetetlen káosz, ami nem hiszem hogy bárkinek
jó lenne és hogy bárki ezt akarta volna. Már nem érdekel az egész bármilyen
oldalú politikai vonatkozású része, szarok a politikára! Emberek, hús, vér,
érző, lélegző, gondolkodó emberek sorsáról, életéről, megélhetéséről, puszta
létéről van szó. Hogy lehet az, hogy a XXI. században, nem Szibériában, nem
Kamcsatkán vagy a sarkok jégmezőin, hanem Magyarországon emberek halnak meg,
mert megfagynak a pár napos keményebb hideg miatt.
Miért nem
tesz valaki, valamit? Az utcai szociális munkások cirkálnak éjjel, nappal.
Kevés!! Hányan ülnek szinte tétlenül a jó meleg hivatalokban? Itt a tél,
tudjuk, hogy léteznek a hajléktalanok és a nagyon szegények. Csak meg kéne
szervezni. Minden településen feltérképezni kik a veszélyeztetettek és ilyenkor
figyelni kéne rájuk. Sokan szégyellik, vagy mások fel sem fogják saját
helyzetüket, nem jelentkeznek a meglévő lehetőségek igénybevételéért.
Az
áramot, a gázt, a meleget szolgáltatóknak nem szabadna télen a tartozások miatt
a szolgáltatást megszüntetni. Ahogy van kilakoltatási moratórium, úgy lehetne
ezek érdekében is valamit tenni. Hallottam, hogy lehet valaki védett fogyasztó,
de azt magának kell bejelenteni, bizonyítani, kérelmezni. Ha valaki nem
dolgozott szociális irodán vagy hasonló helyen annak fogalma sincs, hogy az
iskolázatlanok, az elesettek milyen nehezen írják le a még a saját nevüket is,
az anyjuk nevénél és az utca nevénél, ahol laknak már megakadnak. Ők nem fognak
önként jelentkezni, kérvényt benyújtani, melléjük mankó kell. Még nekem is, aki
a törvényeket is ismerem keményen meg kellett küzdenem a jogaimért.
Tudom, hogy
amit én itt irogatok az falra hányt borsó és pusztába kiáltott szó és hogy még
nagyon sokan így gondolkoznak, mégsem történik semmi.
Csalódás... vagy
2010. Jan.
29, péntek
Csalódás
vagy megint a szokásos félretájékoztatás, pontatlan információ.
Alapvetően
már nem is csodálkozom igazán.
A lényeg az,
hogy egy reggel a tévében láttam gy riportot, ami nagyon felkeltette az
érdeklődésemet. A mediációról volt szó és a mediátorokról. Magyarul a szó
közvetítést, közvetítőt jelent. Válásoknál és egyéb peres eljárásoknál
kölcsönös beszélgetéssel, megértéssel, az álláspontok közelítésével a mediátor
irányításával, segítségével meg lehet egyezni, megállapodást kötni és akkor nem
is kell bírósági per. Ez egy modern lehetőség, pár éve indult a mediátor képzés
és ma már ez egy elfogadott dolog. Úgy gondoltam, ez tetszik nekem, szívesen
csinálnám, tanulnék érte, igazi értelmet adna az életemnek, tehetnék valami
hasznosat, a szociális végzettségemmel és múltammal, gyakorlatommal,
tapasztalataimmal pont jó lenne nekem. Akkreditált képzés keretében lehet
bizonyítványt szerezni.
A riporter
nagyon praktikusan megkérdezte, hogy mi kell hozzá, van-e kikötött végzettség,
pl. valamilyen diploma. A riportalany azt válaszolta, hogy nem szükséges
kifejezetten diplomával rendelkezni a jelentkezőnek, de szempont az, hogy a
személyiségéből adódóan alkalmas-e rá valaki és ezt vizsgálják is.
Gondoltam
utána is nézek az interneten, hol kell jelentkezni egy ilyen kurzusra, mennyi
idő és mennyi pénz. Találtam először egy, majd egyre több alapítványt,
iskolát, egyetemi kurzust és akkor jött a csalódás. Mindenhová feltételként
meglévő diplomát kérnek.
Akkor most
jobb lenne, ha a további véleményemet nem írnám le. Az a minimum, hogy országos
nyilvánosság előtt ne csapjanak be, nem csak engem, senkit se! IGEN, NE
TÁJÉKOZTASSANAK FÉLRE!!!
Szeretnék
finoman fogalmazni, de nem lesz könnyű és ne sértődjenek meg a diplomások, nem
arról szól, hogy másokat bántsak. Van egy érettségim, oké nulla, van egy
célirányos középfokú szakképzettségem és van egy főiskolai végzettségnek
megfelelő oklevelem, ami azóta már diplomaként is megszerezhető, de akkor még
nem volt olyan szak. Van gyakorlatom és tapasztalatom, ami a riport szerint
megfelelő rátermettséget, alkalmasságot bizonyára fedi.
Itt van még
az is, hogy sajnos ismertem már olyan diplomásokat, akik a diplomájuktól
függetlenül hatalmas bunkók voltak, szóval ez sem annyira egyértelmű, hogy egy
nem diplomás ember feltétlenül értéktelenebb és alkalmatlanabb lenne, mint a
másik, a diplomás. Egy akkreditált képzés esetén talán legalább lehetőséget
kéne adni. Miért ne lehetne ezt a lehetőséget első diplomaként megtanulni,
megszerezni, pláne ha valaki már ehhez hasonló témában tanulmányokat folytatott
és dolgozott.
Tudom,
mindenki azt gondolja magában, ha úgy van akkor úgy van, de azért mégis...
Madárka...
2010. Jan.
21, csütörtök
Most este a
férjem behozott az udvarról egy megszeppent és talán nagyon beteg madárkát. Sok
madár megfordul a kertünkben, mert etetjük őket. Remélem, hogy meg fog maradni,
hogy csak fázott és nagyon kimerült. Van kalitkánk, kettő is, a kicsibe
újságpapírt tettem, szotyolát és összevágott salátát, meg egy kis edénybe
vizet. Kitettem a kalitkát az előszobába, ott se nagyon meleg, se hideg nincs.
Ott van az orchideám és a ciklámenem is, a megfelelő hőmérséklet miatt.
Egyenlőre áll és csukva van a szeme, csak néha nyitja ki. Tudom, hogy a madár
állva alszik.
Egyébként
fajtáját tekintve zöldike. A férjem szerint el fog pusztulni, mert nagyon
könnyű volt megfogni. Hagyta, hogy simogassuk. Azért egy madarat csak úgy nem
tud az ember megfogni. Esélye van, ha a meleg és a nyugalom számít, akkor
megmaradhat.
Nosztalgia...
2010. Jan.
21, csütörtök
Amolyan
régimódi kultúrnosztalgia. Az internet, CD, DVD, MP3 és egyéb kütyük világában
eszembe jutottak apám könyvei, azaz inkább könyvtára.
Ódon
sötétszínű, mennyezetig érő, üveges könyvszekrények roskadoztak a kötetektől.
Volt ott mindenféle könyv, mert apámnak a könyvek gyűjtése, forgatása,
lapozgatása a kedvtelése, azaz pontosabban a szenvedélye volt. Ott sorakoztak a
világirodalom összes remekei a legrégibb klasszikusoktól a kortárs regényírók
műveiig. Voltak köztük nagyon szép, régi könyvek, diszkötésű, értékes sorozatok
és egyszerű fűzött füzetecskék is. Nem egy precízen összeállított könyvtár volt
volt, hanem egy hihetetlenül izgalmas, színes kavalkád, az összes irodalmi és
művészeti ág könyvekbe sűríthető kincsesbányája. A regényeken kívül voltak
történelmi, irodalmi és tudományos munkák, esszégyűjtemények, hatalmas,
tekintélyes lexikonsorozatok, káprázatos művészeti albumok, megszámlálhatatlan
verseskötet neves és ismeretlen költőktől, régészet, csillagászat, mitológia,
görög és római, valamint egyéb vallástörténeti munkák, filozófia, psiholgia,
orvostudomány és életrajzok, valamint a teljesség igénye nélkül mindenféle
érdekesség, még humor is. (krimit, bestsellert nem vett és nem olvasott) Az
volt a legizgalmasabb az egészben, hogy ha érdekelt valami, akkor felfedtem apámnak
a témát és Ő lazán annyit válaszolt, "a második szekrény, harmadik polca
körül találod valahol". Akkor elkezdtem ott keresgélni és mire a konkrét
témának megfelelő könyvet megtaláltam hosszú idő telt el, mert mindig
érdekességekre bukkantam és több mindenbe belelapoztam. Volt egy kis
kerek, támlás faszék, befért a két nyitott ajtó közé és az ember úgy eltűnt a
könyvszekrényben, mint egy titkos barlangban. Órákig tudtam búvárkodni és
sokszor számomra különleges dolgokat is találtam. Így aztán a könyvek
segítségével, mikor mire voltam éppen rákattanva, hol történész, hol régész,
hol restaurátor, hol muzeológus, hol művészettörténész, hol psihológus vagy
orvos akartam lenni. Olyan 12 - 16 éves koromban elképesztő mennyiségű csodában
volt részem. Ha valami már jobban érdekelt annál, amennyire egyedül
boldogultam, akkor kérdeztem és apámmal együtt bújtunk be a könyvszekrénybe.
Akkor Ő, kezében a könyvvel még mesélt, no akkor aztán életre kelt az éppen
kíváncsiságom tárgyát képező könyv tartalma. Úgy tudott beszélni, mint egy
tanár, egy színész, vagy mintha maga maga az író mondaná. Én meg aztán vevő
voltam mindenre, lelkesen hallgattam és kérdeztem, kérdeztem... Érdekes módon
ezek a könyvesszobai búvárkodásaim és apámmal történő beszélgetéseim úgy
maradtak meg bennem, hogy szántszándékkal valamit úgy megtanulni nem is
lehetett volna. Apám könyvtára és a könyvtári "mese"délutánok olyanok
voltak nekem, mint egy korai szabadegyetem, még ma is "táplálkozom"
ebből.
Anyám és az
öcsém borzasztó" irigyek" voltak erre a "könyvezésre, de az
irigység képletes volt, mert mikor apám azt mondta "gyertek ti is, vagy
itt van nektek is, olvassatok", akkor nem volt érdekes. Soha nem tették.
Ott volt annyi könyv és regény, hogy egy élet alatt nehéz kiolvasni, de nem
tették. Ez a kis könyves kötelék viszont nagyon erősen összekötött minket
apámmal.
Ennek az
otthonon kivüli változata volt a múzeumjárás és az azzal járó rengeteg
"mese" és információ. Életem már fent emlitett időszakában nem volt
olyan múzeumi kiállitás Budapesten, amit ne láttunk volna vasárnap
délelőttönként vagy szombat délutánonként. Nyáron, szünidőben ehhez a komplex
kultúrprogramhoz még hozzátartozott a Szabó Ervin könyvtár olvasóterme és a
belvárosi antikváriumokban való búvárkodás is.
Hiányoznak a
könyvek, az a tárház, ahol bármit megtaláltam, tudom most e helyett van az
internet, de nem ugyanaz. Most nincs sok könyvem, csak a kedvenceim, amiket
megvettem magamnak is. Apám mindig azt mondta, "kislányom, ne költs
könyvekre, itt bármikor mindent megtalálsz, a tied is. Nektek gyűjtöm vagy
együtt kezelitek vagy megosztoztok a könyvtáramon".
A sors nem
így akarta! Az egy külön és ide nem illő történet, hogy mi lett a könyvekkel és
hogy apám szeretett könyveiből, a könyves kalandozásokból nekem csak a szellemi
emlék maradt és most ez a néhány sor, amit leirtam.
Szeretett
édesapám három szobányi, minimum 30.000 kötetet számláló könyvtárából egyetlen
kis kötetet sem kaptam, még emlékbe sem.
Mondhatom
elég keserű vigaszként, hogy a szívemben örökre ott az emlék.
A kutyánk...
2010. Jan.
17, vasárnap
Nagyon
szeretjük a Tücsök kutyánkat! Végérvényesen, szinte, mint egy gyerek vagy
játszótárs, úgy hozzánk nőtt ez a kifejezetten emberközpontú kis jószág. A
férjem szerint kiemelkedően jól alkalmazkodik a gazdáihoz és nem csak
véletlenül neki sikerül minden, hanem nagyon akar okos és ügyes lenni.
Igyekszik megfelelni, figyelni ránk, mindent elkövetni, hogy megdicsérjük,
jutalmazzuk, szeressük. A legnagyobb jutalom neki a simogatás és a játék.
Ha meglátom
bárhol elolvasom Csányi Vilmos etológus cikkeit, írásait, Ő különösen sokat
foglalkozik a kutyák viselkedésével és (a férjemmel együtt) állítja, hogy
sokkal többet tudnak és sokkal többre képesek annál, amennyit képzelünk róluk.
Ezt egyre jobban így érzem én is.
A mi
kutyánk, Tücsök egy hét éves törpe uszkár, annyira ismer már minket és
annyira "feltérképezte" már az életünket, minden rezdülésünket és a
szokásainkat, a mindennapjainkat, hogy nem csak képes tökéletesen alkalmazkodni
hozzánk, de ha olyan kedve van képes bennünket "irányítani", azaz
keresztül vinni az akaratát.
Egészen
pontosan el tudja fejmozdulatokkal, farkcsóválással, a helyszínre szaladva,
hogy hol és mit akar.
Alkatához és
méretéhez képest nem gondolná az ember, hogy mennyire tud védelmezni,
óvni az általa ellenségnek érzett személytől, állattól. A szelíd, aranyos
szobakutyusból egy pillanat alatt harcias őrző- védő ebbé változik.
Valószínűleg konkrétan támadni képtelen lenne, de olyan vészjóslóan és
harciasan tud ugatni é morogni, hogy ha nem látja valaki, hirtelen még
jóval nagyobb kutyára is gondolhat.
Látványosan
aggódik és sajnálja azt, akinek a családból éppen valami baja van, vagy beteg
és a rosszkedvet is remekül érzékeli. Figyel, őriz, vigasztal.
Amikor
legutóbb hirtelen becsípődött a derekam és hangosan jajgatva rogytam a fotelba,
azonnal az ölemben termett, dugta a kis fejét a mellkasomhoz, halkan
nyöszörgött és nyalogatta a kezemet, "mi történt gazdi, mi bajod van, mi
fáj, mit segítsek", alig tudta a férjem levenni az ölemből. Napokig
figyelt. Kísért mindenhová, komolyan aggódva nézett rám és minden nyögésre
felkapta a fejét. Ha lefeküdtem, mert már sehogy se jó, odafeküdt
szorosan mellém és el sem mozdult.
Amikor egy
éve a férjem a kórházba került, még akkor is a lábánál őrködött, amikor már a
mentőorvos végezte rajta a szükséges vizsgálatokat, pedig amúgy bizalmatlan az
idegenekkel. Hazakerülése után pedig a lábadozás, erősödés ideje alatt,
legalább egy hónapig szemmel láthatóan figyelte a kutya a gazdit. Most már
tudom, ha a kutya el nem mozdul mellőle, akkor valami baja van, csak letagadja
előttem, elég egy fejfájás, a kutya tudja.
Amikor a
gyerek lázas beteg volt és fent aludt a szobájában, a kutya a lábánál feküdt és
mihelyt felébredt lerohant és jelezte, hogy felébredt, toporgott, forgott maga
körül és körülöttem, mintha mondaná "csinálj valamit, nem figyelsz
felébredt..felébredt. ".
(A gyerek
születésekor még egy spánielem volt. A férjem nem engedte a szobába, de a kutya
mégis nagyon szerette a gyereket, (bavallom, én mindig beengedtem amikor nem
volt otthon és ezt a kutya pontosan tudta, egyébként meg soha nem nyúlt a
babához, nem is ment hozzá túl köze se, csak vigyázott rá) folyton a szobaajtó
sarkában feküdt, míg én főztem a konyhában. Mihelyt a baba a szobában
megmozdult, vagy megszólalt jött a kutya és húzott a szoba felé.)
Azért mindez
fantasztikus!
Olvastam már
rákot és a szívinfarktus közeledtét kiszagoló, megérző kutyáról, (állítólag a
vészhelyzet, ijedtség miatt emelkedő adrenalin szintet érzi meg)aztán ott
vannak a vakvezető kutyák, az sem kis dolog és a mozgássérülteket segítő
kutyák. Az ember mindig elcsodálkozik, aztán pláne akkor, amikor a saját kis
kedvencén tapasztalja ezt a mérhetetlen ragaszkodást, segíteni akarást.
A kutyán
kívül még a ló a másik állat, ami nagyon izgat, aminek szintén szeretném jobban
megismerni az emberhez fűződő viszonyát.
Egyáltalán
az egész etológia egy nagyon érdekes tudomány. Akkor kezdtem igazán érdeklődni
iránta, amikor először hallottam, olvastam Conrad Lorenz professzor vadlibás
kisérletéről, amivel az imprinting fogalmát magyarázta.Több szép
illusztrációkkal teli könyve van a könyvespolcunkon.
Visszatéve
Tücsökre, a ragaszkodása, zsarnoksága behatárolja a nálunk tartható állatok
számát, azaz csak egyedül a Tücsök kutya.
Kaptunk
egyszer egy kiscicát, szerettem volna az egerek miatt macskát is. Vissza
kellett adni, mert Tücsök az első másodpercben lerohanta, felkergette a
barackfára és estig őrizte a fa alatt, ha megmozdult a macska azonnal
ugatott. Azt viszont egész télen békésen tűrte, sőt bámulta, az ablakban
ülve, hogy tőle másfél méterre jöttek mentek az etetőben a madarak. A rigónál
nagyobb madár már megugatandó.
Nagyon
nagyon hosszan lehetne még erről írni, de ennyi elég, sőt sok is.
Biztonság...
2010. Jan.
15, péntek
Időről
időre, főleg mikor a tétlenség több gondolkozásra késztet eszembe jut az
elvesztett biztonság kérdése.
A
szociológia és a pedagógia alaptétele szerint is a legkisebb társadalmi egység
a kis család vagy családmag, azaz a szülők és a gyermekek. Ha ez a kis család
meleg otthonban, szeretetben, nyugalomban él, akkor ez az alapvető biztonság, a
háttér. Innen indulnak útjaink a külvilágba, az életbe. Nézzük jelenlegi
életünk biztonságérzetének devalválódását, ahogyan átlépjük az otthon küszöbét.
Megpróbálom életkor szerint követni, lebontani a témát. A kicsi gyerekeket
teintve, kevés a bölcsöde és az óvoda, nehéz bejutni, hogy a szülő, ha lenne
hová, visszamenjen dolgozni. Ezért aztán természetesen kevesebb gyerek
születik. Az iskolákban egyre csökken az oktatás szinvonala és az alapvető
fegyelem megtartásának esélye, a pedagógusok tekintélye, egyre jobban
elharapózik már egész fiatal életkorban a durvaság, az erőszak, szinte a terror
az ifjúság körében. A tehetségesebb, jóeszű fiatalok már egyetemi tanulmányaik
alatt azon izgulhatnak, hogy mire végeznek, diplomás munkanélküliek lesznek.
Szakmunkásnak szinte senki nem tanul, kihaltak a régi jó keresetet biztosító
szakmák, nincs rá igény.
A szülők,
akik a család megélhetéséért dolgoznak, küzdenek, azért hajszolják magukat a végtelenségig,
mert attól félnek, hogy bármelyik nap bárki az utcára kerülhet. Aki meg már
munkanélküli folyamatosan azért stresszel, mert nem talál munkát, nem veszik
fel sehová, leértékelődik a társadalom, a család és önmaga előtt. A nyugdíj
előtt álló korosztály nagy százaléka már a képzettségének megfelelőnél jóval
alacsonyabb szintű munkát végez, vagy kiesett a keresők köréből. Vagy azért
retteg, hogy hogyan milyen veszteséggel, mikor tud nyugdíjba menni vagy azért,
hogy lesz- e egyáltalán nyugdíja és mekkora. Kitolódik a nyugdíjkorhatár,
viszont kisebbek lesznek a nyugdíjak. A tendencia az, dolgozzunk minél tovább
kevés pénzért, hogy abból kevés nyugdíj legyen, dolgoznánk, de hol, nincs elég
munkahely, ezáltal viszont kevés a kereső, a levonható adó.... MÓKUSKERÉK,
22-es csapdája...
A
nyugdíjasok nagy többsége kis nyugdíjas, nehezen él, a nagy családok egyes
egységei egymásra szorulnak, holott maguknak is kevés jut.
Ha csak
kimegyünk az utcára, azaz elhagyjuk kis otthonunk viszonylagos biztonságát, mi
vár ránk, türelmetlenség, stressz, durvaság, erőszak, dugó, sztrájk, balesetek,
mindez nyilván fokozattabban azért, mert kevesek érzik biztonságban magukat,
élnek jó érzéssel, bizakodással nézve a jövő felé.
Sorolhatnám
a társadalom sebeit, rosszul működik az egészségügy, nehézségekkel küzd a
rendőrség, gyenge a közbiztonság, romokban a közlekedés, árvíz sújtja már most
az ország egy területét, drágul az élet minden területe, a szolgáltatások, az
élelmiszerek, a benzin... stb. Ha most itt mindent felsorolnék igen hosszú
lenne a lista. Most csak úgy gondolkodás nélkül kapkodok ide oda.
A
politikáról most túl sokat nem szólnék. Mi várhat ránk, muszáj erre is
gondolni, hiszen közeleg a választás. Semmi jó, ez biztos. Semmi más dolog nem
fog történni, mint megfordul a széljárás, tudjuk vetésforgóban teszi tönkre az
országot a nagyjából kétféle, egymást váltó politikai csoportulás. A
kormányon lévő párt minden rosszat és tévedést elkövetett, amit csak lehetett
és az utolsó pillanatokban is csak folyamatosan adja a magas labdát az
ellenzéknek. A hatralomra törő másik oldal, a másik rossz, hisz más esély
nincs, semmi egyebet nem tud felmutatni, csak annyit, hogy amit a jelenlévő
most tesz, azt eltörli, megváltoztatja, kivizsgálja, elszámoltatja,
visszafizeti... stb. Ez kevés, ez nulla, ez nem elég a változáshoz, az ország
sorsának jobbra fordulásához!!!
Ha merészen
még tovább megyünk és átlépjük hazánk határait, akkor sem tudunk semmi jót
felmutatni. Az elmúlt évtizedek történelmében, azaz a közvetlen közelmúltunkban
Magyarország nemzetközi megítélésének annyit még nem ártott politikus, mint
mostanában Orbán Viktor, Sólyom László és Morvai Krisztina. Tudomásul kell
venni, hogy miden történelmi korszakban bizonyos nemzetközi csoportosulások
összefogásával történik minden. Ez most az Európai Unió. Az ülések
lefolytatása, a biztosok meghallgatása bizonyos szabályok és rendszer szerint
történik. A mi harcos Morvai Krisztinánk a saját biztosaink meghallgatása
közben és más országok biztosainak beszéde közben hangosan bekiabál, zavarja a
rendet és figyelmeztetésben, megrovásban kell részesíteni. Hát nem óriási
szégyen? Orbán Viktor és Sólyom László legújabb gyöngyszemei a Kínával
kapcsolatos ténykedéseik és nyilatkozataik. Orbán Viktor korábbi súlyos bűne,
hogy a soha nyugvópontra nem jutó Trianon kérdését újra és újra felkavarva
sikerült kettészakítania az erdélyi magyarság egységét. a legújabb rémhír
pedig, alig akartam hinni a szememnek, mikor arról olvastam, hogy a
Magarországon betiltott Magyar Gárda egy másik ország területén, Romániában
toboroz tagokat a magyarok között és Kolozsváron rendbontásba bocsájtkozik, és
teljes joggal vívja ki a magyar alpolgármester elítélő nyilatkozatát. Milyen
hírnevet biztosítanak ezek a kiragadott példák az országnak?
Volt már rá
példa, hogy a nem akarásnak nyögés lett a vége. "Egyszer már Torgyán
József felsegítette Orbán Viktor fejére a koronát". Tudjuk, hogy mindenki
változást szeretne. De ilyet? Orbán Viktort a Jobbik támogatásával?
Elszámoltatást, megtorlást, Magyar Gárdát, csendőrséget, serifet...??? Embert
még nem láttam, aki minden pillantásával, szavával, mozdulatával, a
beszédeinek hangsúlyával, hangzatos igéreteivel ennyire reszketve
áhítja a hatalmat, mint Orbán Viktor. Az EMBEREK javát akarja, egy frászt,
mindenáron miniszterelnök akar lenni.
Engem nem
érdekel egyik párt sem, nem vagyok egyiknek em sem a tagja, sem a
szimpatizánsa, nem tudom mi lehetne a jó út, csak azt tudom, hogy nagyon rossz
érzéseim vannak a jövőt tekintve.
Lumbago...
2010. Jan.
13, szerda
Ha valaki
még sosem került közelebbi ismeretségbe ezzel a rémálommal, akkor most azonnal
kezdjen hálálkodni a jósorsának.
Derékfájás,
gerincbántalom. Az internet egyik oldala azt mondja népbetegség, gyakran
sújthat már akár 25 éves kortól is bennünket. Számos oka lehet, de nincs
egyértelmű és mindenkinél egyforma ok. Teljesen váratlanul tör rá az emberre.
Így jártam most én is. Az tagadhatatlan, hogy fiatal korom óta derékfájós
vagyok, volt egy párszor már részem a lumbágóban, de hosszú évek óta nem jött
elő.
Reggel
elmentünk vásárolni, Lidl-be, henteshez, elintéztünk mindent legalább két
hétre. Utána ültem vagy egy órát a haziorvosnál, hogy felirassam a havi gyógyszerutánpótlásunkat.
Hazafelé még postán voltunk, némi kötelezettségtől is megszabadultunk. Mindezek
után jó érzéssel, elégedettséggel mentünk haza, hogy egy délelőtt mennyi
mindent intéztünk. Azt tudni kell, ha mi valamit intézgetünk, akkor a férjem
parkol és akkor jön az ugorj ki újságért, ugorj ki a kenyereshez, ugorj ki a
henteshez, ugorj ki a banknál, ugorj ki a postánál, stb., egyedüli közös akció
a LIDL. Ez az ugorj ki én vagyok és ez nekem természetes is, tehát ilyenkor
elégedettséget érzek.
Hazaértünk,
levettem a kabátom, odanyúltam a fogasra a vállfámért és akkor hirtelen olyan
fájdalmat éreztem a derekamban, amilyet életemben még soha. Először azt hittem
egy pillanat és még nevettem. Na attól a pillanattól pokollá változott minden,
még egy sóhajtástól, levegővételtől is elképesztő fájdalom nyilalt a derekam
egész környékére, se ülni, se feküdni, se állni, semmi... Úgy tudtam némi
nyugalomhoz jutni, hogy állva, picit meghajolva, két kezemmel az egyik
széktámlára támaszkodtam és szinte kimerevítettem a gerincemet. Vártunk fél
órát, majd kénytelen voltam felhívmni a doktor urat, hogy ugyan az imént jöttem
el tőle, de ez történt. Másfél óra múlva kijött, jó adag injekciót adott és
azóta már idétlen merev tartással képes vagyok nyögés nélkül ülni a széken,
csak mozdulni nem nagyon szabad.
Az egy külön
bejegyzés lenne a humor kategóriában, hogy hogyan élte meg a férjem és persze
én is, a levetkőztetésemet, az átöltöztetésemet és ahogy merev derékkal a rezsó
mellett állva, mindent a kezembe adva, elkészítettem el az ebédünket, még
szerencse, hogy jó része készen volt. Most szembesült azzal a párom, hogy
mennyi apró dolog kell ahhoz, amíg minden összeáll a háztartási munkában,
különösen a főzésben. Pl. egy apróság, miért nem működik hirtelen a
kenyérszeletelő, kihúzta valaki, á dehogyis csak a gombot nem balfelé, hanem
jobbfelé kell nyomni. "Jééé, mióta nem vágtam én magamnak kenyeret" -
így a kedvesem. Lehet, hogy néha hasznos egy kis ilyen malőr. Az az igazság,
hogy amióta tavaly nagyjából ilyenkor olyan beteg volt, meg az izületi
gyulladásai miatt nagyon nem engedtem neki semmit, a fűtést kivéve, ami az Ő
ügye. Azt meg mindannyian tudjuk, ha nem, hát nem, a kényelmet azért
észrevétlenül megszokjuk. Pár nap kímélgetés és gyógyszerszedés után persze a
doki ígérete szerint újra a régi leszek.
Nem vagyok
én egy nyafka és volt is már ilyen betegségem, de komolyan nem éreztem még
ekkora fájdalmat több órán keresztül.
Már írni is
tudok, pedig kettőkor még a gépet sem tudtam bekapcsolni.
Téli piknik...
2010. Jan.
12, kedd
Ma
ebédfőzéshez elég későn értünk haza. Gondoltunk egyet és kipróbáltuk a raklett
készletet. Úgyis nyár óta csak halogattuk. Gyertyafényes asztali pikniket
rendeztünk.
Nagyon
szeretem és élvezem a mindenféle háztartási és egyéb gépeket, mindenféle
kütyüket, így aztán nagy lelkesedésel láttam neki az előkészületeknek. Igen
elmés és egyszerű szerkezet ez a raklett. Főztem pár szem krumplit és pároltam
egy kis mirelit zöldséget, virsliket félbe vágtam, csirkemellet vékony
szeletkékre vágtam és jó fűszeres olajba mártottam a szeletkéket, végül
sajtot reszeltem, olajbogyót vettem elő és mindent kis tányérokban só, bors,
torma, mustár kíséretében az asztalra tettem. Középen állt a kis szerkentyű. A
felső teflon lap tetejét megkentem olíva olajjal egyik felére a húsfalatkákat,
másik felére a virslidarabokat fektettem és bekapcsoltam. A köretnek való kis
lapátkákat szintén megkentem olajjal főtt krumplit és zöldséget vegyesen tettem
rájuk, a keveréket jól meghintettem fűszerekkel és ezek is a helyükre
kerültek. Mikor már a húsfélék nagyjából megsültek, a köretre még sajtot
szórtam, mire a sajt ráolvadt már ehettünk is. Egyrészt jó kis játék, másrészt
finom. Amíg az első adagocska hül és falatozzuk, addig elkészül közben a
második adag. Közben beszélgetünk, nevetgélünk. Téli piknik, szobai
grillezés. Nekünk tetszett. A vicc az volt az egészben, hogy a végén
megnéztem, hogy ketten megettünk kb. két kisebb szem krumplit, némi brokkoli,
sárgarépa, karfiol keveréket, egy pár virslit és nagyjából 10 dkg csirkemellet.
Az aprózás és a fűszerezés a trükk, így izletes és el is telik az ember.
Ez volt a
mai családi kedvtelés, ínyenckedés.
Keserű méz...
2010. Jan.
10, vasárnap
Most nézzük
a tévében a Pécs Kultúrális Főváros ünnepségsorozat megnyitóját.
A rövid
megnyitó beszéd után, bejelentették, hogy a pódiumra lép és elmondja köszöntő,
megnyitó beszédét Bajnai Gordon. Ebben a pillanatban harsány füttykoncert
"üdvözölte" Magyarország miniszterelnökét. (csak azért, mert most
Pécsett fideszes polgármester van és a város is a felé hajlik?) Magyarországon
egy neves kultúrális eseményen, külföldi vendégek előtt a magyarok kifütyülik
az ország miniszterelnökét. Ez nem politikai rendezvény!
Hihetetlen
paraszt, bunkóság, a legcsekélyebb disztingválás hiánya!
Akárki
akármilyen párt tagja vagy szimpatinzása, ez a negatív gesztus nem volt
méltó Pécshez, ahhoz a megtisztelő címhez, hogy Pécs most Europa egyik
KULTÚURÁLIS fővárosa. Akár tetszik akár nem Bajnai Gordon pedig most
Magyarország hivatalos miniszterelnöke.
Ehhez képest
a miniszterelnök egy rövid, korrekt, politikamentes, szép beszédet mondott,
méltatva a pécsiek munkáját, a dicsőséget és további jó munkát kívánt invitálva
a látogatók sokaságát Pécsre.
Ennyi. Miért
nem tud nálunk semmi az esemény súlyához méltó módon, hibátlanul történni? Ez
elveszi az ember büszkeségét, örömét, azaz mégse, de rossz szájízt okoz.
Csak úgy... hangulat
2010. Jan.
10, vasárnap
Még csak
délután négy óra van, mégis ha kinézek az ablakon, minden mozdulatlanságba
dermedt, csendes és, szürke. A párában alig látszik a szemben álló ház,
elültek a madarak, az utcán egy lélek sem jár. Ha nagyon figyelek, csak
akkor látok egy egy vízcseppet lecsurranni lustán az ereszről. Minden erőlködés
és szándék nélkül Juhász Gyula egy szép sora ötlik eszembe "Hálót fon az
est, a nagy, barna pók..." Hihetelenül békésen és észrevétlenül készölődik
itt az alkony. Megáll az idő, nem mozdul semmi és senki, csak a szürkeség
kúszik egyre közelebb és közelebb a kertben.
A nappali
bágyadt fényben úszik, leginkább a háttérként halkan szóló tévé és a fejem
fölötti kislámpa, no meg a számítógép világít. A kutya sziluettje halványan
látszik a föggöny mögött. A kandallóban a tűz mindig ég, barátságos meleget
sugároz. A gondolataimba merülve a tévét nem is hallom, azt érzékelem, hogy
béke van, csend van, a gondolatok olyan háborítatlanul és élőn
kergethetik egymást a fejemben, mintha személyek, szereplők lennének egy
szindarabban. Ilyenkor minden olyan egyszerű és világos, minden olyan, mintha
csak életre kellene kelteni, azaz kiküldeni a képzeletbeli szereplőket az élet
színpadára és cselekedni. Elképesztő, hogy percben vagy órában mérve mennyi idő
képes így eltelni, alkonyati hangulatban ábrándozva, belerévedni egy olyan
világba, ami ugyan félig valóságos, félig az álmok szülötte, de valahogy olyan,
ahol minden sikerül.
Egyszercsak
reccsen a padló, halkan, öregesen nyikorog a falépcső, felugrik és táncot jár a
kutya, jön le a párom a délutáni szunyókából. Leül a fotelba, előveszi az
újságot, zörög a papír, hallom a szemüvegtok kattanását, kézbe veszi a
távirányítót, csatornát vált... a kutya már tuszkolja a labdáját a kezéhez...
ismerős neszek...
Aztán gondolataim
csendjéből ébredve, egyszercsak hallom a jól ismert, mély hangot, szinte csak
suttogva: ... Gyere ide...na gyere már ide... és nyúlik felém a keze...
felállok, odamegyek... tessék, itt vagyok... semmi, semmi különös, csak meg
akartalak csókolni...
Aztán
megtörik a varázs, kúszik tovább az este, beszélgetünk, nevetünk, nézzük a
tévét, kutyázunk, múlik a nap, az élet... Ilyen egyszerű.
Kezdem érteni...
2010. Jan.
7, csütörtök
Azt hiszem
kezdem érteni, hogy gazdaságilag a válságtól eltekintve miért áll olyan rosszul
ez az ország és miért nem látszik a javulás, ha hoznak egy új rendeletet és remélnek
tőle valamit.
Nem lesz
könnyű úgy megfogalmazni, hogy ne legyek túl hosszú, de mégis érthető legyen.
Tudom sokan nem szeretik a saját példát, de csak így tudom a mondandómat
elmondani.
2009. elején
a szociális tárcánál hoztak egy olyan rendeletet, hogy nem azért jár segély,
hogy munka nálkül van az ember, hanem az egész család jövedelmét kell számolni
és ha meghaladja azt a nagyon alacsonyra szabott határt az egy főre eső jöv.
akkor megvonják a segélyt. Így jártam én is, közel 1000,- Ft különbség miatt.
Most nem ez a lényeg.
Az
új rendeletek beiktatása után általában az illető tárca egyik vezető
embere nyilatkozik, hogy ebből most ezért és ezért, ennyi megtakarítás vagy
vagy többlet lesz az államkasszának.
Nincs
jövedelmem, tehát sehonnan nem fizetnek utánam TB-t, hacsak magam nem. (először
vártam a fellebbezésre, amire természetesen szabálytalanul, (a
közigatásban a nemleges válaszokat, azaz elutasító határozatokat is kötelezően
meg kell kapni az ügyfélnek)lassan egy éve nem kaptam választ, aztán utána
kellett volna járni, de pl, a TB-től sem kaptam választ tájékoztatást
kérő levelemre, a munkaügyi központos ügyintéző nem tudta, később meg közel
került az új munkábaállás lehetősége, de ez sem a lényeg)
Én, mint
rendes és naiv állampolgár közöltem a háziorvossal, hogy éppen nincs TB-m, erre
Ő csak azt válaszolta, amíg Ő azt látja a számítógépen, hogy minden rendben,
addig felírja a vérnyomáscsökkentőmet, ráérek utána izgulni. Közben közszájon
forgott, hogy orvosok, patikák kapnak egy listát a nem jogosultakról. Ez az
egész nem következett be, egész évben kaptam a gyógyszeremet, sehol nem volt
gond. (a férjemnek több évig nem volt jövedelme, mégis kapott gyógyszert és még
kórházi ellátásban is részesült, szerencsénkre) Most ezzel nem azt akarom
mondani, hogy nem örültünk magunkban és hálátlanok vagyunk, csak nem értem,
hogyan alakulhatnak ki ekkora ellentmondások.
Most
januárban kicsit megijedve mentem a dokihoz, mert elhangzott az év végén
többször, hogy ezentúl minden szigorúbb lesz, összefésülték az összes
nyilvántartásokat, stb. Most is megkaptam a gyógyszert, január közepétől pedig
újra be leszek jelentve szóval elmúlt a vész.
De, mi
haszna lett a rendelettel az államnak? Egyrészt, mivel nem volt jövedelmem az
össz. TB kasszából hiányzott az utánam fizetett pénz. Másrészt a
gyógyszerkasszába nem folyt be az a többletköltség, amennyivel a gyógyszerem TB
támogatás nélkül drágább lett volna.
Jó ez
csak egy apró kis történetecske, csak egy pici összeg, de hány lehet ilyen és a
sok kicsi, sokra megy.
Akkor mi
haszna vagy értelme is volt az egész rendeletnek, pusztán megalázni azokat az
embereket, akiktől elvették a segélyt, akiket ellátatlan álláskeresőknek
lehetett így nevezni?
A rendeletek
meghozataláig, a törvények beiktatásáig valahogy működik a dolog, mi történik a
végrehajtással, arra már nincs elég ember, nincs aki törődjön vele? Talán
ezekből a törődésekből és pontosabb végrehajtásokból is munkahelyek lehetnének.
Életkoromnál
fogva az utolsó lehetőséget megragadva visszaléptem a korábban önkényesen rámerőszakolt
magánnyugdíjpénztárból a TB-be. Megírtam a tájékoztatás szerint a
kérelmet, feladtam ajánlottan ahogy előírták. Most kaptam egy háromsoros
levelet (gondolom formalevél) melyben tájékoztatnak, hogy a megfelelő rendelet
szerint a visszalépés megtörtént. Valahogy nekem természetes lett volna, hogy
mellékelnek egy egyenlegértesítőt, amiben közlik mekkora összeget, hová
utaltak, cím, telefonszám, kinél vagy hol érdeklődhetek. Utoljára
2008-ban kaptam egyenlegértesítőt, amiből is az derült ki, hogy a pénzemet
rosszul befektetve mennyit vesztettek belőle. Így működik minden.
Mennyi ilyen
apró, figyelmetlenségből, pontatlan, felületes ügykezelésből fakadó visszásság
lehet?
Egyáltalán
nem csodálkozom, hogy nem jutunk összességében semmire!
Vádolom...
2010. Jan.
4, hétfő
Az itt
következő bejegyzés a férjemmel közös gondolatokból, beszélgetésekből
született.
J ' acusse -
vádolom
Ez ugyan
plágium, Emil Zola a hatalom ellen írott vádiratának címe volt. Ez most is az!
A
következőkben nevekkel fogom megjelölni mindazokat, akik az elmúlt 20 év minden
gyalázatát ránk szabadították, szerintem ezért Őket vádolom.
Az 1989-es váltásról
jószerével a társadalom - ma már tudjuk - szinte semmit sem tudott. A bécsi út
végének a fénye mindent beragyogott a velejárók meg senkit sem érdekeltek. Most
kezdem a bennünket kiszolgáltató, tönkretevők felsorolását. Gondolkodtam arról,
hogy talán ABC sorrendbe rendezve nevezzem meg Őket, de az nehéz, így ahogy
eszembe jut, bűneiktől függetlenül sorolom Őket és vádolom.
Pl. Pozsgai
Imre, az MSZMP politikai bizottságának talán tagja, nem tudom, a Hazafias
Népfront Elnöke, számomra hiába ítélte bárminek az 1956-os eseményeket, nekem Ő
áruló, régen renegát, mert bőven lett volna ideje bármikor 56 óta ugyanazt
elmondani, amit azóta elmondott, mint akkor amikor már számára tudtommal
semmilyen kockázata nem volt, amennyiben tényleg így gondolta.
A következő
személy Szűrös Mátyás. Hát kérem ez az ember a Magyar Népköztársaság moszkvai
nagykövete volt. Valaki mondja már el, hogy hogyan kiálthatta ki a Magyar
Köztársaságot, olyan ember, akiről sokak számára nyilván csak utólag derült ki,
hogy olyan áruló, akit a föld a hátán még nem hordott, aki annak a volt
rendszernek nem akármilyen kiválasztottja lehetett, ha Ő képviselhette a Magyar
Népköztársaságot a Szovjetunió fővárosában, Moszkvában?
Itt
következik kompletten a valamikori KISZ Központi Bizottsága. Ehhez kapcsolódik
persze a néhai MSZMP káderpolitikai vezetése, hiszen sikerült az ifjúsági
hivatásos forradalmárokat úgy összegyűjteni, hogy gyakorlatilag mindannyian
Magyarország leggazdagabb tőkéseivé váljanak. Vajon Ők, akik mindannyian a
Villányi úton, vagy a Politikai Főiskolán, vagy Moszkvában végeztek, hogy
számolnak el a lelkiismeretükkel, hogyan tanulták meg a kapitalizmus politikai
gazdaságtanát? Nekik tudniuk kell, mint ahogy én is tudom, hogy az én szüleim
azt mondták, hogy neked sokkal jobb lesz, mint nekünk volt. A mi szüleink és mi
évtizedeken keresztül raktuk össze ezt az országot, ami közös vagyonunk, az
valahogyan eltűnt és most a saját gyerekeinknek nem tudjuk azt mondani,
hogy nektek jobb lesz, mert nekünk se jó. Hogy merték ezt megtenni velünk, nem
érdemeltük meg!
Azok, akik
valamikor némiképpen megpróbálták szerencsétlen V.I. Uljanov Lenint megérteni
tényleg úgy gondolták, kell egy fizetett forradalmár garnitúra, (pártmunkások)
akik a társadalom meggyőzését munkaköri kötelességként, az elvekkel
megtámogatva becsülettel fogják végezni, de tévedtek. Nem ismerve a teljes
névsort, tehát mindazokat akik fizetett forradalmárként (pártmunkásként) nekünk
mondták meg, hogy mit kell tennünk és mit hogy kell gondolnunk: itt van most is
pl. Kiss Péter, Gyurcsány Ferenc, Tibor Tamás, Bajnai Gordon, Lendvai Ildikó,
valamint mindazok akik a második harmadik vonalban, - akkor is és most is - nem
a szem előtt, élvezik elképesztő szerencséjük gyümölcseit, mert akkor pont
jókor voltak, jó helyen. Azért ne legyünk igazságtalanok, ne csak az MSZP-t
vizsgáljuk, hiszen van még volt KISZ titkár, mai pártelnök és a 386
képviselőből elég nagy létszámú egykori MSZMP alapszervezetet lehetne most is
alakítani.
Vagy talán
ezek az emberek mind magukba szálltak, önvizsgálatot, tartottak, átértékelték
addigi életüket, munkásságukat, nézeteiket és megváltoztak, megtértek?
A
lendületből most ennyire futotta, de lesz folytatás. A folytatásban az
említettek és még további maguk által kinevezett „politikusok” sarlatánságairól
„eredményeiről” szeretnék mesélni. (pl. Torgyán József)
Rontás avagy politika az Akadémián
2010. Jan.
3, vasárnap
A rontás a
hivatalos meghatározás szerint azt jelenti, hogy egy fekete mágiával foglalkozó
szakértő személy (boszorkány, mágus, táltos, stb.) rosszat akar valakinek,
azaz rontást bocsájt rá.
A
Népszabadságban olvastam Bitó László professzor, akadémikus cikkét arról, hogy
a tudomány területe, pontosabban a Tudományos Akadémia sem mentes már a
koncepciós kinevezésektől, az akadémiai világban diktatórikusnak tűnő elnöki
jogoktól és az elnök bizonyos döntésekben befolyásolta az Akadémiai
Kutatóintézetek Tanácsát.
Rögtön az
jutott eszembe, hogy a politika rontást bocsájtott a legnagyobb értékre,
az emberi tudásra, a tudományra, ami az előrehaladás egyik fontos záloga.
Meglehetősen rövid ideig tartott a rendszerváltás után vélt szabadság, a
szellem szabadsága is.
" A
nyugati világban az akadémiák demokratikus felépítése több mint száz éves, több
száz éves múltra tekint vissza. Még a diktatúrákban is fenntartották a
politikától való függetlenségüknek, autonómiájuknak és demokratikus
felépítésüknek legalább a látszatát."
Úgy tűnik ez
megint egy olyan fontos pont, ahol a magyar társadalomban sikertelen
próbálkozás a politikamentesség megőrzése. A politika erőszakkal
befurakodik a tudományok autonómnak vélt terülétére is.
Tovább fűzve
gondolataimat eszembe jutottak sorban azok a területek, ahol nincs helye
politikának, ahol sokkal fontosabb tények előnyt élvezhetnének. A hét köznapi
ember életében a legjobban érvényesülő területekre gondolok. Az első, amit
adott estben a legjobban érezhetünk a saját bőrünkön az az egészségügy. Jó
példa erre a H1N1 influenza és az ellene adható védőoltás körül keltett
hisztéria, amibe politikai pártok "kötelező, hivatalos" véleményük
szerint avatkoztak be, amit aztán később simán tagadtak. Ha én beteg vagyok,
meg akarok gyógyulni, ha megelőzhetek védőoltással egy betegséget, akkor nem az
érdekel, hogy milyen nézeteket vall a háziorvosom, vagy nem az érdekel, hogy az
általam használt gyógyszer ára kinek hajt és mekkora hasznot, hanem kizárólag
az, hogy jó, hatásos gyógyszert kapjak és meggyógyuljak. Ez ugye elég
egyszerű és világos.
Egy
következő politikamentes terület lenne a művészetek, a kultúra területe, ez egy
elég széles mezsgye, színház, film, képzőművészetek, zene, stb. Ide is
befurakodott a politika. A színházigazgatók, neves művészek fellépéseikbe,
beszédeikbe észrevétlenül (vagy szándékosan) politikai színezetet
visznek és a különböző díjazások alkalmával is érvényesül a politikai
támogatás. Ha engem egy mű, mondjuk egy szindarab vagy egy képzőművészeti
alkotás érdekel, akkor nem azért nézem meg, mert az alkotója valahová tartozik,
hanem mert érdekel, mit alkotott, miben nyilvánul meg a művészete, a tehetsége,
mert szórakoztat, gyönyörködtet. Az irodalmat tekintve, nem azért olvasok
regényeket, mert arra vagyok kíváncsi, hogy milyen politikai tartalmat
hordozhat az éppen olvasott mű, hanem mert felkeltette a cselekmény vagy bármi
más az érdeklődésemet.
Újabb
politikamentes terület lehetne a sport. Tudjuk mindnyájan, hogy mikor lépett
konkrétan és mindjárt elsőre nagyon súlyos fegyverekkel a nemzetközi
sportéletbe a politika. (terrortámadás az izraeli sportolók ellen,
1972-ben a müncheni olimpián) A sportban, főleg a versenysportban hiszen a
magában a szóban is benne van, "verseny" a teljesítmény, a mögötte
álló kitartás és szorgalom a lényeg. Egy versenyben a felkészültebb, az a
sportoló győz, aki jobban időzített, akinek maximálisan összejön éppen minden.
Azért nézek egy sporteseményt, mert örömet jelent, szórakoztat, izgalmas, lehet
szurkolni és eszembe sem jut, hogy X.Y. sportoló vagy az édesapja milyen
politikai párt tagja.
Tudnék még
ide sorolni néhány példát, de a legfontosabbak itt vannak.
Személyes
adalékként annyit tudok még hozzátenni, hogy a barátságaimba, az emberi
kapcsolataimba sem engedem be a politikát. Ha valaki szimpatikus nekem, jól
szórakozom a társaságában és értelmesen tudunk vitatkozni, jóízűeket
beszélgetni vele, akkor nem érdekel, azaz nem taszít a politikai meggyőződése.
Egy kolléganőm azt mondta, hogy Ő nem tudna baráti társaságban egy percet sem
eltölteni olyanokkal, akik nem ugyanúgy gondolkoznak. Én ezt akkor is cáfoltam
és most is leírom, hogy a két legjobb barátom sokáig más nézeteket vallott,
mint jó magam, egyéb nem történt mint annyi, ha politikára terelődött a szó
jókat vitatkoztunk, érveltünk. (nem veszekedtünk és nem estünk egymás torkának)
Aztán az évek folyamán, ahogy egyre jobban eldurvulva jutott a mai helyzetig a
politika egyre közelítettek a vélemények, az érvek és a gondolatok, egyre több
dologban szinte akaratunkon kívül mára egyet értünk.
Szilveszter 2009.
2010. Jan.
1, péntek
Bizonyára
elejtettem már valahol, hogy szeretem a spontán dolgokat. Ilyen volt a
szilveszterünk. Semmilyen tervünk nem volt, azaz volt, pusztán annyi, hogy a
mozgalmas családi karácsony után, lazitgatunk, pihengetünk itthon, kényelmesen,
gyertyafényes vacsoraként felavatjuk kettesben a még nyáron beszerzett
raklettkészletet. Úgyis minenféle van itthon hozzá.
Történt aztán,
hogy 29-én a 16 éves gyermekem életében tragédia készülődött, ugyanis a hetek
óta szervezett nagy szilveszteri buli dugába dőlt. A gyerekek próbáltak
kétségbeesetten megoldást keresni. Az én fiacskám is bátortalanul megkérdezte,
hogy kivételesen nem aludnánk-e csak egy éjszakát a wikendházban? Hát aludni
éppen aludnánk, de nem a miénk, hanem a lányoké és már korábban sem adták
kölcsön. A férjemnek az az ötlete támadt, hogy ha bárhol meg tudunk szállni, ám
legyen a ház a gyerekeké. Gyorsan szervezkedni kezdtem, telefonon, interneten,
ami első blikkre bizony reménytelennek tűnt, de hirtelen jött a váratlan
fordulat. Nem is messze, bent a szigeten egy lovastanyán akadt szállás, aztán
kiderült, hogy a szállással együtt, ha úgy gondoljuk, jár egy egész éjszakás
program, több fogásos vacsorával, műsorral, tánccal, tombolával, éjfél előtt
szabad téri lovasbemutatóval. Néhány másodperc elég volt és a férjem igy szólt,
ha már lúd, legyen kövér, elmegyünk.
Hát
elmentünk és nagyon jól éreztük magunkat. 31-én du. 4-kor indultunk, persze
előtte 10 - 15 kamasz fiú és lány számára elfogadhatóvá tettük a házat, helyet
csináltunk, táncnak, hagytunk otthon kaját, minden felesleges és szülői szemmel
veszélyforrást jelentő holmit elraktam és irtam egy 14 pontos "utsitást".
Kicsit könnyen belementünk és utána kezdtünk "aggódni".
Szóval
először elfoglaltuk a szobát a panzióban és kicsit még szépitkeztünk,
tévéztünk. 7 órakor kezdődött a vacsora a Kemencés csárda éttermében, szépen
feldiszitették és megteritettek, előre kijelölt helyre ültettek mindenkit és az
ajtóban bolyhos pálinkával (én barackot, férjem szilvát választott) és
kemencében sült lángossal fogadtak. A zene már szólt olyan vacsorához szóló
szalonzene, dixilend és egyebek.
Azt a
lehetőséget választottuk, hogy rögtön eszünk, hogy ne terheljük a gyomrunkat
túl későn az igen csak a hétköznapihoz képest pazar és bőséges lakomasorral.
Lovastanya lévén, magyaros és vad ételekből lehetet választani, mi a vadhúsos
variációt választottuk. Nekem ilyen helyen az a szokásom, hogy olyat eszem,
amit otthon nem főzök. Szép kényelmesen, az egyes menük között szünetet tartva
eszegettünk és hallgattuk a zenét.
Közben
persze kitárgyaltuk a különböző "népeket", ez egy jó társasjáték, ki
lehet, mit csinálhat, jól érzi-e magát...stb. Ilyen alkalmakkor mindig akad aki
az alkohol miatt meglehetősen bohócot csinál magából. A vacsora után
tombolajegyeket vettünk és következett az egy órás műsor. Egy négy tagú zenész,
artista, táncos csoport adott elő különböző számokat. Nem volt világrengető, de
egy szilveszteri mulatság betéteként mindenképpen megfelelt, nekem tetszett, én
élveztem, nevettem, tapsoltam. No persze én jó és könnyű alany vagyok, azt a
szórakozási formát fogadom el, ami adódik és a jókedvemet nehéz elrontani, na
persze pl. botfülű vagyok és nem veszem észre, ha gyenge a zenekar, vagy
nem talál el valamit a legjobban egy megszokott régi számban, rövidlátó vagyok,
nem látom, hogy a táncosnő öregecske, én csak egyszerűen szórakozom, most ezen
esetben szilveszterezek.
Olyan
szerencsém volt még a bemutató előtt, hogy a zenekar játszott egy lassúb
betétet is, igy aztán igéretét betartva kicsit táncra is kért a párom. Sikerült
két egész, viszonylag hosszú számot végigtáncolni. (egy egészen lassut és egy
szvinget, néhány éve a helyi bálban még rokiztunk és twiszteltünk is, én nagyon
szeretek táncolni, de a párom már nem)
23 órakor
kezdődött a lovasbemutató, előtte melegebb ruhákba öltöztünk, takarókat és
forralt bort kináltak és szerencsére sem eső sem hideg nem volt. Mindig is úgy
tartottam, hogy a kutya és a ló az ember jó barátai és szerettem volna közel
kerülni egyszer a lovakhoz. Azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire
beleszeretek a lovakba. Nagyon tetszett a bemutató, nagyon jól szórakoztam,
pirosra tapsoltam a tenyeremet. Gyönyörűek, fegyelmezettek, okosak és kezesek
voltak a lovak. Lenyűgöztek. A végén odajöttek a szélére és bizony én is
többször megsimogattam az általam kiválasztott, a bemutatón a szerintem
legügyesebb lovat. Sajnos a bemutatóról nincsenek képek, mert a gép egyszerűen
közölte, hogy kevés a fény.
A bemutató
után máris jött az éjfél, koccintás, zene és a tombola. Hihetetlen, de még
szerencsénk is volt, nyertünk egy üveg diszcsomagolású, márkás badacsonyi bort.
Nem húztak túl sok számot, mégis megcsiptük, pedig először azt mondta a férjem,
nem vesz tombolát, de vett. Egy darabig még hallgattuk a zenét, aztán a párom
úgy érezte elég volt, már úgysincs más csak zene, menjünk a szobába. (én
még birtam volna, mert ilyenkor általában fel vagyok dobva, jó kedvem van) Még
tévézgettünk, aztán valamit, nem túl sokat aludtam is.
Reggel
megint üdvözlő pálinka és fantasztikus kaja, gazdagon rakott svédasztal
fogadott az étteremben. Nagyon jót ettünk ismételten és kényelmesen
összepakolva hazajöttünk. A Tücsök kutya némi kis "bosszúálló"
meglepetéssel fogadott, de szerencsére jó helyre sikeritte. Biztosan sokkolta
nélkülünk az éjféli tüzijáték-zenebona.
Hát
kéremszépen ilyen egy spontán szilveszteri mulatság, igy léptünk át a
vésztjósló 2010 évbe.
A képek nem
egyforma nagyságúak, mert többet javítani kellett, az egész illusztrálás nem
egy díjnyertes munka, de ennyi telik egy amatőrtől.
Majd
elfelejtettem mi volt a hab a tortán. Végül is nem jöttek ide a gyerekek, még
aggódni sem kellett. Egy másik család is megszánta a srácokat, a
legutolsó pillanban, csak hát Ők kenterbe vertek minket, diplomata szülők,
luxusvilla, jóval nagyobb hely, több személy hivható meg és pazarabb kaja, hát
persze mit választott az ifjúság. A fiam csalódott, nem lehetett házigazda és azt
mondta, szó szernt, "szarok ezentúl ilyen lelkesnek lenni és
segiteni". Hát ez van. Vannak az életnek buktatói. Túl van egy darab
jószándékellenes leckén.
Hógolyó...
2009. Dec.
30, szerda
Szóval, öt
dolog, amit 2010-ben szeretnék vagy még jobban szeretnék?
- Természetesen szeretnék
boldogan élni a párommal, mint eddig és ehhez szorosan tartozik az
a bizonyos "szex ötször" (ugye Reve2?:)) )
- Azt szeretném, hogy a
gyerekeinknek is minden jól sikerüljön az elkövetkező évben is.
- Szeretnék az új munkából
kihozni valami számomra is értelmeset és megfelelőt.
- Jó lenne írni, valahol, ami nem
csak kedvtelés, hanem annál több is.
- Úgy szeretnék élni továbbra is
az élet minden területén, hogy minden este tükörbe tudjak nézni, tiszta
lelkiismerettel.
Tovább kell
adni? Biztos ez? Aki akarja úgyis megírja, de azért megpróbálom.
Nem tudok
jól célozni, de tisztelettel megdobnám Pipibébit, Apassionátot, Cassiopeiát,
Brittát, Lasztit, ugye öt elég, Ők talán nem veszik rossz néven a kis
hideget... a kis mókás, ám mégis komoly hógolyót...
Ez megér egy bejegyzést...
2009. Dec.
19, szombat
Szombat este
negyed tíz van. Egész nap esett a hó! Be vagyunk havazva!
A híradóban
hallottuk, hogy Budapesten közlekedési gondok vannak, sőt az egész országban...
Nálunk, a
Szentendrei-sziget felső csücskébem, a mi kis falunkban, kint az
üdülőterületen, a mi kis utcánkban a tetején forgó sárga lámpával hótoló tolja
a havat, tisztítja az utat!!!
Ilyen is
van!!!
Hull a hó és hózik... zik zik...
2009. Dec.
19, szombat
Egész nap
esik a hó és jó csikorgós a talpunk alatt. Hideg van!
Kint mínusz
6 - 7 fok van, bent 18 és fél. Nekem ez kevés. Fázom... zom zom...
Rétegesen
kell öltöznöm, három pamutzokni van rajtam, két nadrág, az egyik egy
cicanadrág, felette tréningnadrág, felül kis trikó, két pamutpóló (hosszú ujjú)
egy mellényke (az is csak pamutka) és egy szintén pamut kardigán, a derekamon
egy kötött kendő, ez egy jó csomó réteg... az a baj velem, hogy ahogy múlik az
idő felettem, nem tudok - biztos jóval melegebb - műszálas pulóvereket
hordani...
Ma már
ittam, legalább 5 pohár forró teát, ebédre meg levest ettem... ilyenkor ugye jó
a meleg folyadék...
A férjem fűt
rendesen egész nap megállás nélkül, csak mikor délután szundított lett
gyalázatos 18 fokos a helyzet, most már 19 fok van... :))
Nyáron
kapott a házikó új terőt, szigetelést kívül, belül, csempét ahol kell, jó
fűtést, radiátorokat... hát ez van, biztos bennem van a hiba...
Ja, a keleti
szelet kifelejtettem, az bizony kemény...
Szóval,
fázik zik, zik,...!!!!
Karácsonyra...
2009. Dec.
14, hétfő
Nem tétovázom
tovább - mielőtt még jobban belemerülnék az ünnepi készülődés sűrűjébe -
felteszem a Mindenkinek szánt karácsonyi üdvözletemet. Ezt az írást még 2006.
Karácsonyán írtam, de most is éppen betűről betűre megállja a helyét.
Karácsony
Szinte észre
sem vesszük, milyen gyorsan múlik az idő, ismét eltelt egy év, közeleg a
karácsony.
Az ünnepi
előkészületeket tervezve eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok. Akkor még
számomra nem volt tervezés, előkészületek, sütés, főzés, vásárlás csak a
gyermeki kíváncsiság és izgalom. Mi az öcsémmel már hetekkel karácsony előtt
szenvedélyesen kutattunk az egész házban, hátha megtaláljuk az angyalok
ajándékokat bújtató rejtekhelyét. Sosem jártunk sikerrel, így hát előbb utóbb
belenyugodtunk, hogy minden marad a régiben, azaz meglepetés lesz, csak ki kell
várni.
A várva várt
napon már egész nap alig fértünk a bőrünkben. Valahogy eljött azért a délután,
édesanyánk előre megterítette a nagyszobában az ünnepi asztalt, mindenki szépen
felöltözött, és mi gyerekek átmentünk a nagymama szobájába, hogy az angyalok
zavartalanul elkészülhessenek a fadíszítéssel és az ajándékok
elrendezgetésével. A nagymamám mesével próbálta múlatni az időt. Legtöbbször
arról mesélt, hogy náluk hogyan volt a karácsony, ezt a történetet minden évben
szívesen hallgattam újra.
Sokan voltak
testvérek. Már hónapokkal karácsony előtt a hosszú téli estéken nagymamájukkal
és édesanyjukkal elkezdték saját maguk készíteni a karácsonyfára szánt
díszeket. Rajzoltak, festettek, ragasztottak lelkesen. Diót, mogyorót mártottak
ezüst festékbe, papírból készítették a girlandokat és papírból vágtak különböző
színes figurákat, díszeket. Még a szaloncukor is házilag készült, egy nagy
fazékban a sparhelton. A torkos gyerekek bizony sokszor megégették a kezüket a
forró masszával. Amikor kihűlt, kiskanállal adagolva az egész évben
gyűjtögetett sztaniol papírba csomagolták.
Az ünnep
napján az édesapjuk (erdész volt és erdőszélen laktak) már kora délután
behozott az erdőből egy szép nagy fenyőfát és felállította a sarokban. A
gyerekek a nagy asztalra odarakosgatták a sok sok saját kezüleg készített
díszt, a szaloncukrot, a gyertyákat és szép csendben várták a nagymamával a
másik szobában, hogy az angyalok feldíszítsék a fát és a Jézuska odategye az
ajándékokat. A csoda érkeztét, az izgalmak végét akkor is a karácsonyi
csengő hangja jelezte, mint a mai napig.
Az én
karácsonyfám különleges lesz az idén. A régi megszokott díszek mellé én is
készítek újakat. Színes papírokból különböző formákat vágok és a formákba olyan
fogalmakat írok, amik számomra fontosak és értékesek. Család, szeretet, öröm,
vidámság, boldogság, nyugalom, ilyen feliratok díszítik majd a fámat. Az év
legfontosabb ajándéka a fa csúcsán lesz aranybetűkkel, egy mondat: Újra van
munkám!
Gyakran
eszembe jut mostanában, hogy vajon hány ember lesz, akinek a karácsonyfája
alatt nem lesz ott az áhított meglepetés, akinek az ünnepi asztalánál csak
szerényebb vacsorára futja majd és aki a gyertyák fényében megpróbál csendesen
egy jobb jövőről ábrándozni.
Nálunk, a
faluban már hosszú évek óta van közös ünnep is, a Falukarácsony. Szép és nemes
hagyomány, mert aki eljön, a falu apraja, nagyja egyformán kóstolhat a külön
erre az alkalomra készült ételekből, egyformán élvezheti a jó hangulatot és
mindenkire egyformán ragyognak a közös karácsonyfa gyertyáinak fényei.
Sok
szeretettel kívánok mindenkinek boldog Karácsonyt, azt hogy mindenki megtalálja
a karácsonyfája alatt a maga meglepetését, szerettei körében jóízűen és
jókedvűen élvezze az ünnepi asztalnál a hagyományos finomságokat és
nosztalgiával gondolva a régmúlt karácsonyokra, bizakodva koccinthasson a jobb
jövőre!
Sok
szeretettel! Euridike
Eredményes hét...
2009. Dec.
10, csütörtök
El nem hinné
az ember, ha nem saját magán tapasztalná, hogy milyen egyszerű dolgoktól tud
elégedett lenni.
Kedden
telefonált a kisebbik fiam, hogy nincs túl jól, kapar a torka, lehet, hogy
másnap hazajön, mikor rendel az orvos. Jól kifaggattam, hogy pontosam mit érez,
van e láza és abban állapodtunk meg, ha tényleg nem lesz jobban hazajön.
Szerdán reggel meg is érkezett, nem kért azonnal rohamléptekben kaját és nem
nyúlt a csokoládéhoz sem a megfelelő lelkesedéssel. Elmentünk az orvoshoz, de
nem volt ott. Az asszisztensnek jeleztem, hogy az igazolás majd szerdától kell
és hazamentünk. Meleg tea, lázcsillapító, annyi kaja, amennyit kíván és
lefekvés. Ennyit tudtam tenni.
Ma elmentünk
újra az orvoshoz, nem is kellett sokat várni. A gyereknek bakteriális fertőzése
van, torokgyulladás, köhögés. Kapott antibiotikumot, köptetőt, lázcsillapítót,
ágy, egy hétig nincs iskola, itthon lesz.
Közben a
férjem, amíg mi az orvosra vártunk hazament (szóljunk telefonon, ha jöhet
értünk, Ő is szabadnapot vett ki, hogy rendezzük az orvosügyet, nálunk elég
sokat kell gyalogolni az orvosi rendelőig) és felszerelte a hősugárzót a fürdőszobán.
Később így büszkélkedett, "na akkor én mára elégedett vagyok
magammal", aztán rám nézett, "és Te drágám?" - de
rögtön válaszolt is... "óóó, hát Te aztán elégedett lehetsz, hiszen
hazajött a gyerek, itt van mellettünk, látod, hogy mennyire beteg és hogyan
gyógyul, ennél több most nem is kell...!"
"Igazad
van!" - válaszoltam tényleg elégedetten,... "hát valóban így van,
milyen jól eltaláltad, és megfogalmaztad, nekem már az egész hetem eredményes,
nyugodt, mert ebben a zűrös influenzás időszakban velem van a fiam és
ellenőrizni tudom a pihenését, gyógyulását."
Kéremszépen
valóban ennyire egyszerű, ettől vagyunk nyugodtak és elégedettek, ha a saját
boldogságunkon kívül a gyerekek körül is minden rendben van. Ez a család
összetartó ereje, a család nyújtotta öröm és ez az öröm sokszor egészen
hétköznapi, jelentéktelen dolog. Most csak annyi, hogy nem azon tépelődöm,
vigyáz-e magára eléggé a srác, hanem én adhatom itthon pontosan a gyógyszert, a
meleg teát, a könnyű ételt...
Ilyen most
egy eredményes hét.
Jött a Mikulás
2009. Dec.
6, vasárnap
Tegnap este
azon gondolkoztam mégiscsak ki kéne már találnom valami kis apró jelképes mókát
Miklulásra a páromnak.
Végül
megszületett az ötlet. Mivel külön ajándékot nem vettem, a gyerek csomagjából
ügyesen kicsempésztem egy kicsi csokikát és beletettem a csizmájába. Azt úgyis
észreveszi, mert bármennyire nem számít semmire és nem keres semmit a
csizmájába előbb utóbb belelép.
Jött a
reggel és viszonylag korán el is indultunk vásárolni, már karácsonyra
gyűjtögetni az ajándékokat.
Gyakran
szokott apróság, pl. gémkapocs, csavar, stb. beleesni máskor is a
csizmába. Én éppen a kabátomat vettem magamra úgy lestem a jelenetet.
Leült a fotelba és akkurátusan igazgatni kezdte a nadrágszárat és húzni kezdte
a lábára a csizmát... egyszercsak ezt hallottam morcosan: "a
pi...baaa" és az asztalra dobta a csokit, csak mikor koppant és odanézett
döbbent rá, hogy mi is történt... én közben úgy elkezdtem röhögni, mert
sejtettem előre, hogy kiakad ha rálép a kis kockára... hogy majd kicsordult a
könnyem... erre Ő: "nem értettem Te betyár, hogy mit lesed annyira, hogyan
húzom a csizmát..." Aztán hosszan már közösen nevetve puszi...
Ez volt a
felnőttmikulás.
A gyereknek
összekötöttem a csokimikulás nyakát és a kis csomag nyakát egy piros szalaggal
és felakasztottam a batyut a nappaliban a tükör akasztójára. Ott várják,
jó feltűnően, hogy holnap dél felé mivel - nincs suli - hazaugorjon a
gyermek egy kis családnézőbe, jót kajálni, pénztárcát feltölteni, anyával
beszélgetni, aztán késő délután rohanni tovább, mert buli, haverok, fanta...
Ennyi nálunk
a Mikulás.
A karácsony
már jóval bővebb lesz, ha jól számolom az idén szűk családi körben 8 személyes.
Ezt tényleg nem hiszem el!!!
2009. Dec.
2, szerda
TV-riport...
ülnek sorban a kismamák a klinika terhesrendelésén...
Nem kérnek
oltást. Egy sem.
Annak
ellenére sem, hogy egy fiatal kismama már meghalt és több fekszik a mai napig
intenzíven súlyos H1N1 fertőzéssel... ma is egy kisbaba császárral született, 3
héttel korábban, édesanyja kétoldali tüdővérzéssel fekszik az intenzíven...
kismama 1. :
Hát ez is benne van a pakliban, nem oltatom be magam...
kismama 2. :
Az egész család marokszámra esszük a C vitamint, oltást nem kér...
Az utóbbi
napokban elmondta a tiszti főorvos, a virológus, több nőgyógyász és Czeizel
Endre, hogy a kismamákat nagyon fontos lenne beoltani, Ők a legjobban
veszélyeztetettek...!!!! Másodszor pedig pedig a babákat hat hónapos korig az
édesanyjuk teje védené a vírustól, ha be lennének oltva!!!
(A
tisztifőorvos ezt mondta kínjában "a vitaminzabálóknak üzeni, a vírus
röhög a vitaminokon")
Nem tudok
mit mondani többet ehhez!!!
Engem
beoltottak, a férjemet is, a gyereket is, minden tünet és mellékhatás nélkül
"átvészeltük"...!!! Az, hogy beoltanak csak hasznomra válhat, bajom
semmiképp nem származhat belőle. Ha oltottan megkapom a vírust, akkor enyhébb
lesz és szövődménymentes. Akkor mi a baj?
A pénz, a
haszon, aki ezen lovagol. Rohadtul nem érdekel, hogy kinek van haszna rajta, ki
kivel kötött és milyen szerződést? A vakcina, mint minden sallangtól
mentes dolog, önmagában, mint maga az oltás az egészségemet szolgálja, ebből a
szempontból viszont a többi mellékes és csak utána jön.
Nagyon
nagyon fel vagyok háborodva. Az emberi ......... határtalan!
Röviden...
2009. Dec.
2, szerda
Egy rövidke
különkiadást nálam is megérdemel az utóbbi idők egyik legjobb híre. Ma
szabadnaposak vagyunk és rögtön reggel ez volt az első hír, amitől
visszahőköltünk. Mi vaaan?!
Lemondott
Draskovics Tibor! Bravó, ügyes!! Rég kellett volna, többször is...!
Ő volt az
egyik, aki olyan univerzális, hogy több magas poszt betöltésére is egyaránt
alkalmas.
Lehet
feltenni a telefonos kérdést valamelyik kereskedelmi adón 200 Ft + ÁFA
díjazásért, hogy ki lesz az utód. :)) :))
Demagógia...
2009. Nov.
29, vasárnap
Jó ideje
gondolkozom arról, hogy értelmesnek tűnő, lelkes fiatalok miért képesek egy
olyan eszme, olyan csoport mögé állni, ami tele van előre végig sem
gondolt indulatokkal, történelmileg alá nem támasztható elvárásokkal, elvekkel,
félreértett jelképekkel, félreérthető jelszavakkal, tévedésekkel.
Most
megértettem és meg is döbbentem rendesen, azon hogy hogyan szónokolhat valaki
egy szép számú hallgatósággal bíró gyűlésen úgy, hogy szónoklatát elképesztő
pontatlaságokkal prónbálja alátámasztani, vagy inkább hatásosabbá tenni. Ha azt
akarom elérni, hogy felfigyeljenek rám és a mondanivalómra, akkor minimum
utánanézek annak, hogy amire hivatkozom, az valósághű legyen és, akit emlegetek
az a mondanivalómat tekintve a helyén legyen és valóban annak nagyobb
hitelességet adjon.
A jobbik
Horthy Miklós budapesti bevonulásának 90. évfordulójára rendezett
megemlékezéséről van szó. Novák Előd, aki egy 10%os támogatottságra
számító pártnak lehet az alelnöke a vitatott megemlékezés ünnepi
szónokaként óriási hibákat vétett. Szavainak azzal akart nyomatékot adni, hogy
a Horthy-korszak kiemelkedő költőiként említette Ady Endrét és József
Attilát. Vagy hiányzott irodalom és történelem órákon egy páron, vagy
azóta felejtett. A Horthy-korszak 1919- től 1945-ig tartott. Ady Endre ugye
1919-ben elhunyt. József Attiláról meg tudni lehet, hogy olyan lelkesen és
elvakultan kommunista volt, és fennhangon hirdette magáról, hogy még a
kommunista pártból is azért zárták ki, nehogy túlzott lelkesedésével bajt
csináljon, másokat lebuktasson. A szónokot hallgatók fejében vajon mi zajlott,
összevetették a korszakot és az emlegetett költők életét,
munkásságát? Amikor a gyűlésről hazamentek fellapozták a történelem
könyveket, vagy megnézték az internetet, vagy egyszerűen elfogadták Adyt és
József Attilát attól a naptól a Horty korszak költőjeként? Állítom nagyon
kevesen tették ezt, vagy talán senki, mert nem ez számított, hanem a többi,
amit hallani akartak a Jobbik szónokától.
Igen,
meglehetősen súlyos fegyver a demagógia, mondhatnánk, hogy a demokrácia
rákfenéje. Mindegy mekkora hülyeség hangzik el, a lényeg tényleg csak az,
hogy a lelkesítendő, fanatizálandó tömeg a hülyeséggel együtt azt hallja,
amit hallani akar, minél erőseteljesebben, minél többször.
Így lehet
iskolán kívül, tankönyv nélkül butítani.
Önmaga és
beszéde megcsúfolásaként még azt is megállapította ez a kiváló ifjú szónok,
hogy a Horthy-korszakban a Jobbikot betiltották volna.
Akkor mit is
ünnepeltek?
Az őszinteségről...
2009. Nov.
24, kedd
Sokaknak az
a véleménye, hogy legyen bármiről is szó, hétköznapi dologról vagy nagyobb
horderejű dologról, fontos vagy lényegtelen dologról ritkán vagyunk
őszinték. Amikor véleményt mondunk, eszmét cserélünk befolyásolnak
bennünket bizonyos körülmények, akár a személy vagy személyek, akikkel
beszélgetünk, akár a környezet, akár mások már korábban elhangzott véleményei.
Nekem ezzel
van némi ellenérzésem. Az őszinteség kérdését nagyon régen döntöttem el
magamban, még nagyon fiatalon. Az volt a saját módszeremre a magyarázatom,
persze magamnak, hogy bonyolult és fárasztó lenne nem őszintének lenni. Sok
ismerősünk, barátunk, egyéb embertársunk van, akikkel kommunikálunk, ha egy
eseményt vagy véleményt többeknek esetleg másképp, a megfelelő szájíz szerint
mondunk el, akkor bonyolulttá válik előbb utóbb az egész saját kommunikációs
rendszerünk nyomonkövetése. Legegyszerűbb tehát az igazi véleményt és érveket
elmondani. Ez a módszer bevált. Így pl. nem lesz az én segítségemmel pletyka,
ferdítés egy témából.
Lehet, hogy
az őszinteség bizonyos helyzetekben nem könnyű, sőt nehéz, de jó érzés. Vannak
helyzetek, amikor az őszinteség kellemetlen, de később általában kitisztul a
kép és csak jobb dolog válhat belőle.
Felmerül a
súlyos kérdés, hogy miben és meddig kell őszintének lenni.
Első dolog,
hogy nem szabad olyat elkövetni, amiből baj lenne vagy csúfság, amikor
őszintének kell lenni.
Továbbá
pedig az is fontos, hogy olyan dolgokba nem szabad belemenni, beleavatkozni,
beleszólni, ami bárkinek kellemetlen lenne vagy nekem kellemetlen lenne az
őszinteség miatt.
Ezek az én
szabályaim. Nem mondom, hogy néha nem bonyolult, nem nehéz, de egyszerű.
Erre akkor
jöttem rá, amikor még kamaszkoromban a baráti körömben tapasztaltam, hogy
ugyanazt a történetet majdnem mindenki valakitől másképp tudja és mire
körbejár, a történet megváltozik, zavarossá válik.
Némiképp a
téma oldalvizébe tartozik, hogy vita, építő vita esetében meggyőzni lehet, de a
véleményemet úgy változtatom, hogy érthető legyen a változás miértje, oka.
H1N1 még egyszer...
2009. Nov.
16, hétfő
Ezt az
e-mailt a nagyobbik fiamtól kaptam.
Bemásolom,
úgy ahogy van.
Szia, csak
továbbküldöm nektek, is ha a múltkor aggódtatok, csak kiegészítő az oltáshoz.
Gábor
Gábor
AKTUÁLIS
Ezt az
anyagot egy kanadai állatorvos kollégámtól kaptam
e-mailben. Olyan tanácsokat tartalmaz, amelyek segíthetnek az influenza elkerülésében.
Annak is érdemes lehet őket alkalmaznia, aki beoltatta magát (valamelyik) influenzavírus elleni vakcinával, mivel egyrészt a védőoltás nem jelent száz százalékos védelmet az adott vírustörzs ellen sem, másrészt a módszer egyéb, hasonló módon terjedő kórokozók ellen is hatásos lehet.
e-mailben. Olyan tanácsokat tartalmaz, amelyek segíthetnek az influenza elkerülésében.
Annak is érdemes lehet őket alkalmaznia, aki beoltatta magát (valamelyik) influenzavírus elleni vakcinával, mivel egyrészt a védőoltás nem jelent száz százalékos védelmet az adott vírustörzs ellen sem, másrészt a módszer egyéb, hasonló módon terjedő kórokozók ellen is hatásos lehet.
Lentebb
található a teljes angol nyelvű változat, a lényegét közreadom magyarul is,
azzal a megjegyzéssel, hogy csak kiegészítő módszerekről van szó, melyek
szerintem is nagyon hasznosak, de nem szabad kizárólag csak rájuk hagyatkozni.
A következő
tanácsok, amelyeket Dr. Oz-tól kaptam, sok értelmes dolgot tartalmaznak és
fontos ismerni őket.
Az
influenzavírus az orrüregen és a száj-garatüregen keresztül képes fertőzni. Az
majdnem lehetetlen, hogy egy nagy járvány esetén elkerüljük a H1N1 vírussal
való találkozást, dacára minden elővigyázatosságunknak. Ám nem a vírussal való
puszta találkozás, vagyis a megfertőződés okozza a nagyobb problémát, hanem az,
ha a vírus képes el is szaporodni a szervezetünkben.
Néhány
nagyon egyszerű dolog segíthet megelőzni a
fertőződést (vagy legalább lecsökkenteni annak mértékét), illetve a mégiscsak elkapott vírus elszaporodását a szervezetben. Ezen hasznos fogásokat sajnos a hivatalos szervek sem hangsúlyozzák eléggé.
fertőződést (vagy legalább lecsökkenteni annak mértékét), illetve a mégiscsak elkapott vírus elszaporodását a szervezetben. Ezen hasznos fogásokat sajnos a hivatalos szervek sem hangsúlyozzák eléggé.
1. Gyakori kézmosás (ezt a tanácsot azért gyakorta hallani)
2. "El
a kezekkel a szádtól" módszer.
Próbáld meg megállni, hogy nem nyúlsz az arcodhoz és főleg a szádhoz a kezeddel, csakis alapos kézmosás után. (Bizonyított, hogy sok, légúti betegséget okozó vírus nem közvetlen cseppfertőzéssel terjed emberről emberre, hanem úgy, hogy a vírussal fertőződött tárgyakat megfogod és utána a kezedről a vírust szépen lenyalod. A szájvédő maszk azért is hasznos, mert ezt is megakadályozza.)
Próbáld meg megállni, hogy nem nyúlsz az arcodhoz és főleg a szádhoz a kezeddel, csakis alapos kézmosás után. (Bizonyított, hogy sok, légúti betegséget okozó vírus nem közvetlen cseppfertőzéssel terjed emberről emberre, hanem úgy, hogy a vírussal fertőződött tárgyakat megfogod és utána a kezedről a vírust szépen lenyalod. A szájvédő maszk azért is hasznos, mert ezt is megakadályozza.)
3.
Gargarizálj naponta kétszer meleg sós vízzel (vagy
Hydrogen-peroxidos vízzel, ha nem bízol a sóban.) A H1N1 vírusnak ugyanis a fertőzést követően 2-3 napra van szüksége ahhoz, hogy a száj és/vagy orrüregben elszaporodjon és kialakítsa a tüneteket. Egy egyszerű gargarizálással nagyban csökkenthető a vírusok szaporodása, illetve mennyisége. Ne becsüld le ezt az egyszerű, olcsó és hatásos megelőző módszert.
Hydrogen-peroxidos vízzel, ha nem bízol a sóban.) A H1N1 vírusnak ugyanis a fertőzést követően 2-3 napra van szüksége ahhoz, hogy a száj és/vagy orrüregben elszaporodjon és kialakítsa a tüneteket. Egy egyszerű gargarizálással nagyban csökkenthető a vírusok szaporodása, illetve mennyisége. Ne becsüld le ezt az egyszerű, olcsó és hatásos megelőző módszert.
4. Hasonlóan
az előzőekhez,
az orrüregeidet is tisztítsd ki legalább naponta egyszer meleg sós vízzel. Van, aki óvatosan vizet szippant fel az orrába és úgy öblíti ki azt, ami nagyon jó tisztító módszer, de erre nem mindenki képes. Arra viszont igen, hogy egy meleg sós vízbe mártott fültisztítópálcával naponta végigtörölje belülről az orrát. Nagyon jó módszer a vírusok számának lecsökkentésére.
az orrüregeidet is tisztítsd ki legalább naponta egyszer meleg sós vízzel. Van, aki óvatosan vizet szippant fel az orrába és úgy öblíti ki azt, ami nagyon jó tisztító módszer, de erre nem mindenki képes. Arra viszont igen, hogy egy meleg sós vízbe mártott fültisztítópálcával naponta végigtörölje belülről az orrát. Nagyon jó módszer a vírusok számának lecsökkentésére.
5. Erősítsd
az immunrendszeredet magas C-vitamin tartalmú zöldségek és gyümölcsök
fogyasztásával! Ha a C-vitamin szükségletedet tablettákkal fedezed, figyelj
arra, hogy azok cinket is tartalmazzanak, mivel a cink elősegíti a C-vitamin
felszívódását.
6. Igyál
olyan sok meleg folyadékot (tea, gyenge kávé,
kakaó stb.) amennyit csak lehet! A meleg folyadékok fogyasztása hasonló hatású, mint a gargarizálás, csak az ellenkező irányban. Lemossák a szaporodó vírusokat a torokból a gyomorba, ahol azok nem tudnak tovább szaporodni és ártalmatlanná válnak.
kakaó stb.) amennyit csak lehet! A meleg folyadékok fogyasztása hasonló hatású, mint a gargarizálás, csak az ellenkező irányban. Lemossák a szaporodó vírusokat a torokból a gyomorba, ahol azok nem tudnak tovább szaporodni és ártalmatlanná válnak.
Végül egy
felhívással zárul az angol anyag:
"Küldd
tovább ezt az e-mailt az ismerőseidnek. Soha nem tudhatod, ki veszi figyelembe
- és marad miatta életben"
Az angol
változatot nem fésülöm össze, mert nem tudok angolul.
*
*
*
The
following advice,
given by Dr. Oz, makes a lot of sense and is important for all to
know:
given by Dr. Oz, makes a lot of sense and is important for all to
know:
The only
portals of entry are the nostrils and mouth/throat. In a
global epidemic of this nature, it's almost impossible to avoid coming into
contact with H1N1 in spite of all precautions. Contact with H1N1 is not so much
of a problem as proliferation is.
global epidemic of this nature, it's almost impossible to avoid coming into
contact with H1N1 in spite of all precautions. Contact with H1N1 is not so much
of a problem as proliferation is.
While you
are still healthy and not
showing any symptoms of H1N1 infection, in order to prevent proliferation,
aggravation of symptoms and development of secondary infections, some very
simple steps, not fully highlighted in most official communications, can be
practiced (instead of focusing on how to stock N95 or Tamiflu):
showing any symptoms of H1N1 infection, in order to prevent proliferation,
aggravation of symptoms and development of secondary infections, some very
simple steps, not fully highlighted in most official communications, can be
practiced (instead of focusing on how to stock N95 or Tamiflu):
1.
Frequent hand-washing (well highlighted in all official
communications).
Frequent hand-washing (well highlighted in all official
communications).
2.
"Hands-off-the-face" approach. Resist all temptations
to touch any part of face (unless you want to eat or bathe.)
to touch any part of face (unless you want to eat or bathe.)
3. *Gargle
twice a day with warm salt water (use Listerine or Hydrogen Peroxide if you
don't trust salt). *H1N1 takes 2-3 days after initial infection in the throat/
nasal cavity to proliferate and show characteristic symptoms. Simple gargling
prevents proliferation. In a way, gargling with salt water has the same effect
on a healthy individual that Tamiflu has on an infected one. Don't underestimate
this simple, inexpensive and powerful preventative method.
twice a day with warm salt water (use Listerine or Hydrogen Peroxide if you
don't trust salt). *H1N1 takes 2-3 days after initial infection in the throat/
nasal cavity to proliferate and show characteristic symptoms. Simple gargling
prevents proliferation. In a way, gargling with salt water has the same effect
on a healthy individual that Tamiflu has on an infected one. Don't underestimate
this simple, inexpensive and powerful preventative method.
4. Similar
to
3 above, *clean your nostrils at least once every day with warm salt water, or
hydrogen peroxide. *Not everybody may be good at Jala Neti or Sutra Neti (very
good Yoga asanas to clean nasal cavities), but *blowing the nose softly once a
day and swabbing both nostrils with cotton buds dipped in warm salt water is
very effective in bringing down viral population.*
3 above, *clean your nostrils at least once every day with warm salt water, or
hydrogen peroxide. *Not everybody may be good at Jala Neti or Sutra Neti (very
good Yoga asanas to clean nasal cavities), but *blowing the nose softly once a
day and swabbing both nostrils with cotton buds dipped in warm salt water is
very effective in bringing down viral population.*
5. *Boost
your natural
immunity with foods that are rich in Vitamin C (Amla and other citrus fruits).
*If you have to supplement with Vitamin C tablets, make sure that it also has
Zinc to boost absorption.
immunity with foods that are rich in Vitamin C (Amla and other citrus fruits).
*If you have to supplement with Vitamin C tablets, make sure that it also has
Zinc to boost absorption.
6. *Drink as
much of warm liquids (tea, coffee,
etc) as you can. *Drinking warm liquids has the same effect as gargling, but in
the reverse direction. They wash off proliferating viruses from the throat into
the stomach where they cannot survive, proliferate or do any harm.
etc) as you can. *Drinking warm liquids has the same effect as gargling, but in
the reverse direction. They wash off proliferating viruses from the throat into
the stomach where they cannot survive, proliferate or do any harm.
Pass
this on to your entire e-list. You never know who might pay attention to it -
and STAY ALIVE because of it.
this on to your entire e-list. You never know who might pay attention to it -
and STAY ALIVE because of it.
Aki úgy
gondolja, hogy túl van tárgyalva, nem muszáj hozzászólni vagy elolvasni.
???
2009. Nov.
16, hétfő
Magyarország?
2009? Sajóbábony?
Ez történt?
Megtörténhetett? Miért történt?
No
komment...
A kérdések
költőiek. Én a magam válaszait tudom. De nincs értelme leírni.
Egy érzés...
2009. Nov.
16, hétfő 18:13
Ma voltunk
igazán először dolgozni, együtt a valóságos, létező, működőképes üzletben, ami
már nem csak egy álom, hanem kézzel fogható valóság. Még nincs minden kész, még
nem végleges az arculat. Rendezgetni, csinosítgatni kell a helyszínt, de van és
elindult a folyamat, alakul a munka. Én, mint "segéderő" még nem
látom át teljesen az egységes egészet és a konkrét feladatot, azt hogy mettől
meddig terjed az én szerepem, de tetszik. Nagyon jó érzés, tudom, hogy én
is kellek és fontos vagyok benne.
Jöttünk
hazafelé, a férjem vezetett, az utat figyelte én meg csak úgy nézelődtem és
közben "gondolkodtam", azaz inkább táncoltak a gondolataim egy bűvös
körben. Azt éreztem, hogy a fejemben apró kis gondolatfoszlányok röpködnek,
mint sok sok vidám pillangó, keringenek egyetlen mézillatú virág körül, hát
dolgozom!, jééé dolgozom! tényleg dolgozom?, akkor mától dolgozom? újra
dolgozom!, de jó, de jó, de jóóó! :)) :))
Erre vágytam
négy éve. Nem is akármilyen körülmények között teljesült a kívánságom, a
férjemmel dolgozhatok, megosztunk mindent az életnek egy újabb terülerén és a
saját ízlésem szerint is formáhatom a mindennapi környezetünket.
Szerencsés
vagyok!!
Őszi fények...
2009. Nov.
11, szerda
Már régóta
készülök, hogy valami szép élményről is írjak, ne csak komoly dolgokról. Amióta
a fiam hivatásszerűen fotózik megszoktam, hogy jobban figyeljek a természet
szépségeire.
Bizonyára
mindenki ismeri a rezgő levelű fákat, nyár vagy nyírfákat és hasonlókat,
még zúgnak, susognak is a levelek a legkisebb szellőtől. Nagyobb szellő
hatására könnyedén a fonákjukra fordulnak ezek a rezgő levelek és akkor
ezüstösen fénylenek a fák.
A múlt
héten, dél tájban hazafelé autóztunk a sziget belsejében a falunk felé
vezető úton. Hallgattuk a rádiót és beszélgettünk. Egyszercsak hirtelen jobbra
fordultam és az ámulattól majdnem felkiáltottam. Ja, de szép! A hátunk mögül,
egy felhő széléről kibukkanva, a nap egy széles sugárnyalábbal élesen, fényesen
megvilágított egy kisebb erdősávot. A fák mind egyforma rezgőlevelű fák voltak,
az enyhe meleg széltől leveleik csillogó fonákjukkal fordultak a fénycsóva
felé. A látvány lélegzetelállító volt. Aranysárgán ragyogott az egész erdősáv.
Sőt a ragyogott és az aranysárgán kifejezések a látványhoz képest gyenge
szavak. Lelassítottunk és ameddig csak láttuk, ámulva néztük a fantasztikus
fényjelenséget.
A következő
történet, szintén a napról, a sugarak játékáról szól.
Egy másik
napon ugyanezen az úton, estefelé, közvetlen naplemente előtt autóztunk haza.
Az út több helyen olyan, mint egy fantasztikus alagút, mert a két oldalt álló ősrégi
fák teljesen összehajolnak felette. Tavasszal azért szép, mert hirtelen levélbe
borul, nyáron buján, harsogóan zöld, ilyenkor ősszel pedig sok színben
pompázik. Utunk során a napfény baloldalról érte az utat, a széles sugársávok
átragyogták az őszi színekben pompázó alagutat. Ahogy haladtunk és az út is
enyhén kanyarodik a sugarak egyre közelítettek az egyenes irányhoz és egyre
erősebbnek láttuk a fényt. Egy kis idő elteltével pont olyaná vált a napsugarak
helyzete, mintha az autóút végét egy izzó dugóval bedugta volna a
természet. Szemben az út végén, a fák alkotta alagút zárásaként egy fényes
kerek korong ragyogott néhány másodpercig. Elmeséltem a fiamnak, mondott
is rá valami fotós szakkifejezést, amit persze nem jegyeztem meg. Ezek szerint nem
ismeretlen a látvány.
Nagyon szép,
de nem is olyan könnyű feladat lehet, állandóan fényképezőgéppel a kézben járni
a világot és a megfelelő pillanatban megörökíteni ezeket a képeket. Sőt a
festőnek is kifogástalan modell a természet. Nekem csak az emlékezetem őrzi
ezeket a ritka pillanatokat.
Egy hasznos e-mail : A STROKE
2009. Nov.
5, csütörtök
Elnézést a
széthúzásért, másoltam, talán azért van így. Egy jó barátnőmtől kaptam
e-mailben.
Stroke
Magyarországon
"Egyre
többen hívják a mentőket, amikor a szélütés tüneteit észlelik. ... Az
emberek sokkal bátrabban nyúlnak a telefon után, sokkal hamarabb kérnek
segítséget. Jól tudják, hogy minden perc számít, hiszen, ha három órán belül
sikerül a betegnek eljutnia a legközelebbi Stroke központba, úgy sokkal
nagyobb esélye van a túlélésre."
emberek sokkal bátrabban nyúlnak a telefon után, sokkal hamarabb kérnek
segítséget. Jól tudják, hogy minden perc számít, hiszen, ha három órán belül
sikerül a betegnek eljutnia a legközelebbi Stroke központba, úgy sokkal
nagyobb esélye van a túlélésre."
három betű életeket menthet! M B E
Egy
neurológus azt állítja, hogy ha a stroke áldozatát 3 órán belül
elkezdheti kezelni, teljesen visszafordítható az állapot. TELJESEN! Azt
mondja, hogy a stroke felismerésének és diagnosztizálásának egyszerű a
trükkje, azután pedig 3 órán belül el kell kezdeni a kezelését.
elkezdheti kezelni, teljesen visszafordítható az állapot. TELJESEN! Azt
mondja, hogy a stroke felismerésének és diagnosztizálásának egyszerű a
trükkje, azután pedig 3 órán belül el kell kezdeni a kezelését.
A stroke
felismerése. (Néha nehéz beazonosítani a stroke jeleit. Sajnos, a
tudatosság hiánya katasztrófát okozhat. A stroke áldozata súlyos
agykárosodást szenvedhet, ha a környezete nem ismeri fel a stroke jeleit.)
tudatosság hiánya katasztrófát okozhat. A stroke áldozata súlyos
agykárosodást szenvedhet, ha a környezete nem ismeri fel a stroke jeleit.)
Az orvosok
szerint bárki felismerheti a STROKE-ot, ha három egyszerű kérést
mond az illetőnek: M..... B......E.......
mond az illetőnek: M..... B......E.......
1. M: Meg
kell kérni az illetőt, hogy MOSOLYOGJON.
2. B: Meg
kell kérni, hogy BESZÉLJEN, mondjon egy egyszerű mondatot
(összefüggően: pl. Szép napunk van.).
(összefüggően: pl. Szép napunk van.).
3. E: meg
kell kérni, hogy EMELJE FEL mindkét karját.
Ha az
illetőnek a három kérés teljesítésének bármelyikével nehézsége van,
azonnal hívd a mentőket és mondd el a tüneteket!
azonnal hívd a mentőket és mondd el a tüneteket!
Még egy jel:
Mondd az illetőnek, hogy ÖLTSE KI A NYELVÉT.
Ha a nyelv
kicsavarodott , ha egyik vagy másik oldalra megy a nyelv, ez is a
stroke jele lehet.
stroke jele lehet.
Egy
kardiológus szerint, ha mindenki, aki megkapja ezt az e-mail-t és
elküldi 10 embernek, akkor azzal legalább egy életet meg lehetne menteni."
elküldi 10 embernek, akkor azzal legalább egy életet meg lehetne menteni."
Én
továbbküldtem, és te?
Én itt
teszem meg!
Modern "nyelvújítás"
2009. Nov.
5,
Már régóta
készülök erről írni, de eddig mindig lebeszéltem magamat. A helyes magyar
beszédről szólnék! Arról, hogy legalább hivatalos helyeken,
újságokban, tévében, rádióban nyelvtani, mondatszerkesztési, stilisztikai és
beszédértelmezési szempontból is helyesen kéne megszólalni. Megfelelő
kifejezéseket kéne használni és egy bizonyos szinten, iskolázott emberektől ez
mindenképpen elvárható. Aki közösség előtt, közönség előtt beszél, annak
helyesen kéne beszélni, a szavak jelentését is tudni kéne, nehogy félreérthető
legyen a mondanivaló.
Mi verte ki
a biztosítékot? Az, hogy az engem már számtalanszor felbosszantó ominózus
kifejezést egy újságban publikáló szociológus használta helytelenül. Ez már sok
volt. Ha nem tudok egy szót használni, keresek másikat, a magyar nyelv
hihetetlenül gazdag rokonértelmű szavakban. Ha idegen szóban nem vagyok biztos,
inkább gondolkozom a magyar megfelelőjén.
Azt hiszem
páran már sejtik miről van szó.
MÉDIA
MÉDIÁK MÉDIUM?
A MÉDIA
egyes számban használt megfelelője, gyüjtőneve a népszerű tömegkommunikációs
eszközöknek, tévé, rádió. (és írott média a sajtó, de ez a forma nem annyira
megszokott)
A MÉDIÁK
nemes egyszerűséggel a többes számú változat.
A MÉDIUM az
a személy, akinek a közvetítésével a szakképzett pszihológusok vagy
hipnotizőrök, vagy szakképzetlen sarlatánok a halottakkal vagy egyéb
misztikus személyekkel beszélnek, kapcsolatot keresnek. Természetes módon a
MÉDIUMOK a többes szám, azaz több médium.
Az is nagyon
zavar ebben, hogy annyiszor halljuk helytelenül, hogy lassan rosszul beépül a
köztudatba.
A másik
szörnyűség, a -ba, -be, -ban, -ben helyhatározórag helytelen használata.
Sajnos erre is ezer példát tudnék mondani, akik nap mint nap sorra helytelenül
használják. (D.ZS., aki egykor majdnem még kormányszóvívő is lett pl. még csak
véletlenül sem tudja jól használni és minden nap megjelenő műsorvezető, de
nincs egyedül, csak Ő jutott eszembe)
Hiányzik
Grétsi László, tanár úr, aki rövidke kis műsorával helyes beszédre és írásra
tanította a hallgatóit, később nézőit.
A díszpolgárság...
2009. Nov.
4, szerda
Grocsis
Gyula, a régi idők nagy futballsztárja, sokszoros válogatott kapus, az
"aranycsapat" kapusa, akit egykori rajongói "a fekete
párduc" néven emlegettek visszautasította a kitüntetést, hogy Budapest
díszpolgára legyen. Több interjúban arra hivatkozott, hogy nem akar beállni
abba a sorba, ahol előtte számára sok dicstelen név szerepel. Eddig ez nálam is
csak egy hír.
Nem
minősítem Grosics Gyulát és a visszautasítást, mert szerintem nincs mit
minősíteni, a dolog önmagáért beszél.
Tudom, hogy
most megosztó leszek, nem először, de csak magát a díszpolgárságot szeretném az
én szemszögömből megvilágítani.
Ha valakit
országának fővárosa diszpolgárárrá avatja, az szerintem egy komoly
megtiszteltetés, egy életmű elismerése, egy tisztelgés az illető személy előtt.
Nem azért lesz valaki díszpolgár, mert az előtte sorakozókhoz hasonlít bármiben
is, közösséget kell vállalni velük, hanem azért, mert a környezetében élők, a
tisztelői érdemesnek tartják erre a megtiszteltetésre. Ezzel a címmel elismerik
a tetteit, a munkásságát, az életművét, a példamutatását mások felé, kinek
kinek azt, amit fel tud mutatni. A díszpolgárság kizárólag a saját érdemeinek
az elismerése, a súlya, az értéke nem attól függ, hogy a kitüntetés
odaítélésekor ki az éppen soros miniszterelnök, kivel kell kezet fogni az
átadáskor és ki mindenki a korábbi birtokosa a címnek.
Ha ez így
lenne évszázadokra és évezredekre visszanézve a történelmet, mindenkinek
mindenféle címet vissza kellett volna utasítani, mert azt már előtte más
kevésbé dicső személy birtokolta. (bocs, nem akarok király lenni, mert X.Y.
rossz király volt)
Grocsics
Gyula nehezményezte, hogy eddig nem tisztelték meg semmilyen címmel, hát most
megtették, de kétlem, hogy akármekkora futbalista is volt, emberileg
megérdemelte volna.
Emléktöredékek... a flört
2009. Nov.
4, szerda
Egy kedves
blogtársam kérésére teszem fel ide ezt az írást azzal a
megjegyzéssel, hogy fiatalon, a magányoság éveiben ezzel a kedves
"játékkal" pótoltam valamit, ami nagyon hiányzott.
A kedves régi "társasjáték" neve flört. Az igaz, hogy a "kő kóla és a rázzunk egyet" korszakában, főleg a fiatalok között ez már nem szokás, talán nem is ismert. Ez egy minden kötelezettség és komolyabb vagy "bevállalósabb" lépés nélküli, üdítő, kellemes játék.
Régen a társasági élet jellemzője, "kelléke" volt, szinte kötelező jelleggel. A társasági összejöveteleken, bálokon, baráti találkozókon a férfiak íratlan kötelessége volt, hogy a hölgyeket szórakoztatni kell, kedveskedni, finoman udvarolni, bókolni... és ez a figyelmesség, minden fenntartás nélkül a mások feleségével, hölgyével, hozzátartozójával is természetes volt. Ezt hívták flörtnek. Ebben nincs semmi bántó, semmi túlzás, sem tolakodás, még csak érintés sem. Természetesen vannak határai, amit a jóizlésű ember minden körülmények között betart, de ettől még nagyon élvezetes, kellemes dolog, jól esik az ember lelkének.
A régen elmúlt időkben csinosan, fiatalon, vágyakozón, de magányosan ettől éreztem néha, hogy nő vagyok és élt bennem a remény, hogy találhatok valakit, valamikor.
Persze ehhez kellett egy jó társaság, egy megfelelő kör. Két olyan helyen is dolgoztam, ahol ez a játék inteligens, kedves, jó humorú kollégák között remekül működött. (persze az iskolázottság és a műveltségi szint is nagyjából azonos volt)
Nem azért írom le, mintha nem tudnák mások is, hogy mi ez, de jól esik még mindig rágondolni, leírni is, sok örömet okozott.
Csak annyi az egész, hogy valaki szimpatikus, talán még tetszik is, de sosem lesz a szimpátiából, a tetszésből semmi több.
A kedves régi "társasjáték" neve flört. Az igaz, hogy a "kő kóla és a rázzunk egyet" korszakában, főleg a fiatalok között ez már nem szokás, talán nem is ismert. Ez egy minden kötelezettség és komolyabb vagy "bevállalósabb" lépés nélküli, üdítő, kellemes játék.
Régen a társasági élet jellemzője, "kelléke" volt, szinte kötelező jelleggel. A társasági összejöveteleken, bálokon, baráti találkozókon a férfiak íratlan kötelessége volt, hogy a hölgyeket szórakoztatni kell, kedveskedni, finoman udvarolni, bókolni... és ez a figyelmesség, minden fenntartás nélkül a mások feleségével, hölgyével, hozzátartozójával is természetes volt. Ezt hívták flörtnek. Ebben nincs semmi bántó, semmi túlzás, sem tolakodás, még csak érintés sem. Természetesen vannak határai, amit a jóizlésű ember minden körülmények között betart, de ettől még nagyon élvezetes, kellemes dolog, jól esik az ember lelkének.
A régen elmúlt időkben csinosan, fiatalon, vágyakozón, de magányosan ettől éreztem néha, hogy nő vagyok és élt bennem a remény, hogy találhatok valakit, valamikor.
Persze ehhez kellett egy jó társaság, egy megfelelő kör. Két olyan helyen is dolgoztam, ahol ez a játék inteligens, kedves, jó humorú kollégák között remekül működött. (persze az iskolázottság és a műveltségi szint is nagyjából azonos volt)
Nem azért írom le, mintha nem tudnák mások is, hogy mi ez, de jól esik még mindig rágondolni, leírni is, sok örömet okozott.
Csak annyi az egész, hogy valaki szimpatikus, talán még tetszik is, de sosem lesz a szimpátiából, a tetszésből semmi több.
Emlék egy
kirándulásról, ahol egy jól összeszokott társaság nagyon jól szórakozott.
Vidámság, jó hangulat, talán egy pohár ital, de nincs is az italnak köze hozzá.
Volt egy nagyon kedves kollégám, barátom, mindig éreztük egész halványan, hogy
néha néha pillanatokra felizzik egy pici szikra, semmi több. A kiránduláson,
egy jó fárasztó túrás nap után, már sötétben haladtunk a busszal a szállás
felé. Sokan bóbiskoltak, halk zene szólt, páran a magnóval együtt énekeltünk.
Szokásom volt, hogy elől a panorámás busz legelején a vezető mellett leültem a
padlóra, azaz a legfelső lépcsőre, jól lehetett onnan látni. Ez a kolléga mögém
kuporodott egyetlen hang és mozdulat nélkül csak bámultuk az utat, hallgattuk a
zenét. Aztán jött egy régi kedves szám, amit szerettem és önkéntelenül csak úgy
felsóhajtottam és akkor ez a kedves kolléga szép csendesen, lágyan a fülem
mellett énekelte a dalt, éreztem, hogy a forró lehellete csiklandozza, borzolja
a tarkómon a fürtöket. Ennyi, semmi több, aztán véget ért a szám és a varázslat
és mintha mi sem történt volna, beszélgetni kezdtünk. Semmiség volt, de lám az
emlék hosszú évek után megmaradt. Akkor mindketten éreztük, hogy abban a néhány
percben volt, átsuhant valami. Az ilyen kirándulásokon a kollégák mindig
szedtek nekem virágot, táncoltattak, ha buli volt, legyeztek, ha melegem volt,
minden különösebb ok nélkül, játékosan kényeztettek. Volt úgy, hogy az esti
buli után, mikor a többiek már lefeküdtek, három kollégával fél éjszaka
sétáltunk a csillagos ég alatt a jó levegőn, beszélgettünk, vicceket meséltünk,
hatalmasakat nevettük és a három férfiú versenytszórakoztatta az egyetlen velük
tartó nőt. Ebben az volt a jó, hogy sosem történt semmi bántó és sosem súgtak
össze a hátam mögött. És voltak olyan nők, másfélék, akikkel mindig valami
történt és másnap ment a susmus, tudtad, hogy x meg y...
Megtörtéhet ilyen kis flörtöcske pl. egy tánc közben, egy pillantás, egy kézszorítás, egy mosoly és semmi több. Vagy a folyosón egy kanyarban egy hirtelen találkozás, egy meglepett és sokatmondó tekintet.
Volt egy idős, olyan úriemberes kollégám, akkor még igencsak fiatalka voltam, az osztályvezetőm volt és volt egy szokása, beült mellém a pénztárba a pótszékre és halkan durozsolva mesélgetni kezdett, és közben ilyeneket mondott, "ezt csak magácskának lehet elmesélni, olyan más, mint a többi, nem is tudom miért mesélek én magácskának mindig, csak olyan jól esik", látni és érezni lehetett rajta, hogy szeretne nekem sokkal többet és mást mondani, mégis csak ezt tette.
Volt néhány ügyfelem is, aki amíg a munka hivatalos részét végeztem, mondogatta a magáét, ilyeneket, "jaj, nézze mit hoztam én a kis kedvencemnek" és akkor az illető, komoly, tekintélyes ember elővett egy pici csomagot a zsebéből, csak egy díszesen becsogolt bonbont vagy egy másik, egy különleges kagylót, "direkt magának szedtem a tengerparton", lehet, hogy nem is volt igaz, de jól esett. Volt egy szobrászművész, aki állítása szerint azért járt hozzám, mert amikor először belépett a helységbe végignézett az ügyintézők során és nagyon szépnek találta a kezemet. Ő mindig azzal kezdte, "csak egy pillanatra álljon meg és tegye ide a kezét, a kezemre". Megtettem, olyan kedvesen és természetesen kérte. Állítólag valami nőalakon meg is mintázta a kezeimet. Egy másiknak az volt a mániája, hogy ebben a zord, fegyelmezett komoly helyen egy dolgot érdemes, a szemembe nézni, mert az, ha nem akarom, akkor is nevet. Így és ehhrez hasonló szolíd és kedves módon flörtölgettek velem, bókolgattak a férfiak. Ezt nagyon élveztem, mint nőt éltetett, jól éreztem magam tőle, tudtam mosolyogni, nevetni.
Ezeket csak azért írtam le mert biztos vagyok benne, hogy sokan még emlékeznek ilyenre és megértik, valakiket még megérint a romantikája. Akinek van érzéke és kedve még ilyesmihez, kicsit megszínesítheti vele ha éppen magányos, a magányosság éveit. Na persze ezek az apróságok legalább 20 - 25 évvel ezelőtt történtek és ma már talán kimentek a divatból.
Megtörtéhet ilyen kis flörtöcske pl. egy tánc közben, egy pillantás, egy kézszorítás, egy mosoly és semmi több. Vagy a folyosón egy kanyarban egy hirtelen találkozás, egy meglepett és sokatmondó tekintet.
Volt egy idős, olyan úriemberes kollégám, akkor még igencsak fiatalka voltam, az osztályvezetőm volt és volt egy szokása, beült mellém a pénztárba a pótszékre és halkan durozsolva mesélgetni kezdett, és közben ilyeneket mondott, "ezt csak magácskának lehet elmesélni, olyan más, mint a többi, nem is tudom miért mesélek én magácskának mindig, csak olyan jól esik", látni és érezni lehetett rajta, hogy szeretne nekem sokkal többet és mást mondani, mégis csak ezt tette.
Volt néhány ügyfelem is, aki amíg a munka hivatalos részét végeztem, mondogatta a magáét, ilyeneket, "jaj, nézze mit hoztam én a kis kedvencemnek" és akkor az illető, komoly, tekintélyes ember elővett egy pici csomagot a zsebéből, csak egy díszesen becsogolt bonbont vagy egy másik, egy különleges kagylót, "direkt magának szedtem a tengerparton", lehet, hogy nem is volt igaz, de jól esett. Volt egy szobrászművész, aki állítása szerint azért járt hozzám, mert amikor először belépett a helységbe végignézett az ügyintézők során és nagyon szépnek találta a kezemet. Ő mindig azzal kezdte, "csak egy pillanatra álljon meg és tegye ide a kezét, a kezemre". Megtettem, olyan kedvesen és természetesen kérte. Állítólag valami nőalakon meg is mintázta a kezeimet. Egy másiknak az volt a mániája, hogy ebben a zord, fegyelmezett komoly helyen egy dolgot érdemes, a szemembe nézni, mert az, ha nem akarom, akkor is nevet. Így és ehhrez hasonló szolíd és kedves módon flörtölgettek velem, bókolgattak a férfiak. Ezt nagyon élveztem, mint nőt éltetett, jól éreztem magam tőle, tudtam mosolyogni, nevetni.
Ezeket csak azért írtam le mert biztos vagyok benne, hogy sokan még emlékeznek ilyenre és megértik, valakiket még megérint a romantikája. Akinek van érzéke és kedve még ilyesmihez, kicsit megszínesítheti vele ha éppen magányos, a magányosság éveit. Na persze ezek az apróságok legalább 20 - 25 évvel ezelőtt történtek és ma már talán kimentek a divatból.
Influenza
2009. Nov.
3, kedd
Még vasárnap
elhatároztuk, hogy elmegyünk a háziorvoshoz és beolttatjuk magunkat influenza
ellen, a hagyományos és az új, a H1N1 ellen is. Tegnap nem jött össze, de
ma elmentünk.
Én eddig minden évben olttattam magam, mert óvatos vagyok, még 72-ben volt egy nagy influenza járvány úgynevezett A1, vagy ázsiai influenza. Akkor 19 évesen, nagyon beteg voltam, szövődményem is volt, izületi gyulladás... több hónapig betegeskedtem... szóval ezért.
Most jöttünk a dokitól, én megkaptam mindkét oltást, a férjem már sajnos nem, mert tegnap este már bágyadt és étvágytalan volt, mára furán gyengének érezte magát. Ezek szerint Ő bizony már megkapott a boltban valami vírust, a doki csak ennyit mondott, mikor ránézett, na itt elkéstünk. Ő gyógygszereket kapott és feküdnie kell, szerencsére nem lázas, tehát időben elkaptuk a betegséget. Azért az egyáltalán nem biztos, hogy H1N1, lehet, hogy csa valamelyik "egyszerűbb" vírus.
Keményen meg kellett küzdenem, hogy bemenjen az orvoshoz, a férjem halogatós típus, hogy majd jobban leszek, de szerencsére itt vagyok én...
Szóval, ha én így az utolsó előtti pillanatban beoltva, mielőtt még elkaptam volna (még nincs semmi tünetem, tiszta a torkom, nem fájnak a végtagjaim, nem vagyok gyenge és bágyadt) megúszom, akkor itt a példa, OLTANI, mindenkinek!
Engem nagyon
meggyőzött a virológus, aki azt mondta, hogy ha a lakosság bizonyos, azaz
60%-a beolttatja magát, akkor ők védik a többit, mert nem tud terjedni a
kór, így nem alakul ki járvány és az is meggyőzött, amit Czeizel Endre,
genetikus mondott az influenzáról és az oltás szükségességéről. Nekem Ők
hiteles személyek.
Ezt tényleg nem hittem volna...
2009. Nov.
2, hétfő
Nagyon
sajnálom, hogy az utóbbi időben már csak ilyen komor témájú és hangulatú írásokat
tudok írni. Mégis nem tudok szó nélkül elmenni bizonyos dolgok mellett, nem is
beszélve arról, hogy hány történetet már kihagytam, ami ellen szót kéne emelni.
Itt van pl.
a két zenés, szórakoztató, tájékoztató rádió erőszakos megszüntetése. Ez ellen
együtt tiltakoztam másoknál, akik megtették, hogy megírták. Most ismételten a
kultúra és egyben a legegyszerűbb szórakoztatás, nevezetesen az olvasás elleni
merénylet, tervezett "terrorcselekmény" ellen kell tiltakozni.
Felhívás a
Demokratában, könyvmegsemmisítésre, A "Harcra fel " című írással
"Három-négy
fős kommandók fésüljék át a könyvtárakat, s lopkodják ki, majd semmisítsék meg
a "a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait". Ez az
irodalmi szabadcsapatokra tett javaslat a Demokratában jelent, jelenhetett meg.
Lehetnek
újságíróknak felhevült, elvakult tévedései, de ezek felett az újságírók felett
szerkesztők és főszerkesztők állnak, akik felelnek az újság tartalmáért. Hogyan
jelenhetett meg ez a szörnyű felhívás a XXI. századan Magyarországon?
Ezek igen
veszélyes gondolatok és ki tudja hová vezető cselekedetekre buzdítanak. Talán
nem emlékszünk elegen, hogy hol és milyen hatalom képviselői alkalmazták a
tömeges könyvégetés, kultúrapusztítás rémisztő propaganda eszközeit?
A könyvkiadás
szakmai etikája és a nemzetközi szabályok is kizárják a könyvek és egyéb
írások, dokumentumok közötti különbségtevést. Egy már kiadott és megjelent
könyv, egy mű, legyen szerzője bárki és bármilyen. Megkülönböztethetjük a
könyveket magánemberként úgy, hogy amelyik nem tetszik, akár szezője, akár
témája miatt, egyszerűen nem olvassuk el.
Nem beszélve
arról, hogy a Demokrata által elpusztítani kívánt alkotások szerzői
régóta elismert, köztiszteletben élő írók, pl. Eszterházy, Konrád György, Nádas,
Spíró...
"Aki
könyveket fizikai ellenségnek tekint, annak orvosi segítségre van
szüksége" - ezt nyilatkozta Barna Imre a Magyar Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Egyesülése elnöke, az Európa Kiadó igazgatója, műfordító.
Mi lenne a
következménye annak, mi lenne az irodalommal, a könyvekkel, ha erre a
szégyenteljes felhívásra válaszul egy másfajta nézeteket valló csoportulás
képviselői más szerzők műveit akarnák elpusztítani és egy megint másik
csoportulás hivei újabb szerzők műveit küldenék máglyára?
A magam
részéről csak annyit tudok hozzátenni, hogy nap mint nap látom, hallom,
olvasom, hogy nagy baj van ebben az országban, de hogy ilyen nagyon nagy a baj
ezt nem hittem volna...
Az emlék sem szent...
2009. Okt.
29, csütörtök
Írtam már
Ferge Zsuzsa szociológusról, akit nagyon tisztelek és nagyra értékelem a
munkásságát. Nagyon tisztaszavú és gondolkodású embernek tartom. Nem beszél
homályosan és feleslegesen.
Sajnos
nagyon kegyetlen és szégyenteljes apropóból írok most róla.
Hétfőn
hajnalban összetörték és meggyalázták a mártírhalált halt makói főrabbi,
Kecskeméti Ármin emléktábláját. A második világháborúban elhurcolták és 1944-ben
Strasshofban hunyt el. Kecskeméti Ármin Ferge Zsuzsa nagyapja volt, ezt nem
tudtam, de nem is ez a lényeg.
Ferge Zsuzsa
és a másik külföldön élő unoka nagyapjuk emlékének meggyalázása kapcsán levelet
írtak Makó polgármesterének.
"Megtanultuk,
hogy a gyűlölködő fanatizmus el tud borítani egy országot, ha a közösség nem
szegül vele szembe, és ha az állam kapitulál. Szeretnénk remélni, hogy
nagyapánk polgártársainak unokái szembeszegülnek a gyűlöletárral, és hogy a
Magyar Köztársaság nem kapitulál" - idézet a levélből.
Sajnos ehhez
én csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy Ferge Zsuzsa aggodalma későn jött. Nem
azt mondom, hogy a Magyar Köztársaság jó érzésű polgárainak nagy része, de
a mindenkori hatalmat képviselők, a magukat politikusoknak nevező tisztségviselők,
akik a szegény Magyar Köztársaságot irányítják már régen kapituláltak. Akkor
tették ezt, amikor a legelső sírgyalázást, bármilyen, bárhol történt rasszista
megnyilvánulást maszatolgatás, elkenés helyett nem büntették meg a lehető
legkeményebben, példát statuálva, hogy soha többé ne történhessen meg ilyen
szörnyűség.
Hát akkor most elárulom...
2009. Okt.
27, kedd
Azért éppen
most árulom el féltett és értékes titkomat, mert lehet, hogy hazajön a
gyermekem és akkor nem tudok már írni a héten.
Szerettem
volna valami nagyon ünnepélyes formát adni a számomra nagyon jelentős és fontos
eseménynek. Segítséget kértem. Megkértem kedves Kodegidor barátomat, hogy
eléggé régóta ismerve naplómat írjon nekem a különleges alkalomra egy olyan
verset, ami az elmúlt éveimről, éveinkről szól, sejteti a nehézségeket, de
látszik az ígéretes fény az alagút végén. Íme a vers, ahogy Ő látta
kérésemet és amit ezúton is mégegyszer köszönünk.
Összekötve
2009. Okt.
17, szombat
(Euridike-nek és férjének)
„Látjátuk
feleim szümtükhel,
mik vogymuk: isá, por ës homou
vogymuk.”
mik vogymuk: isá, por ës homou
vogymuk.”
De a lét, az
élet még összeköt,
pedig
hordozunk néhány
bánatot és
örömöt
és célt, mi
múltba vész,
s jelent,
mibe belehajtom a fejem.
S kérdem:
nem mindegy?
Csak örömnek
lenni kell,
szépnek
látni téged, s okosnak
s hinni,
szép vagyok neked,
tegnap, ma s
holnap
és a séták
jók, ha botladoznak,
és csodálunk
ezt-azt,
mi meg sem
érdemli,
akárcsak mi,
mert minden
csoda,
csodálat
nélkül önmaga.
Nem
titokzatoskodom tovább, elsejétől elindulok újra az élet hasznosabbik útján,
dolgozni fogok. Tudom, kicsit nagy felhajtást csináltam belőle, de nekem
ez ekkora nagy dolog. Évekig vártam rá és mindennél jobban akartam. Ez most a
csoda!
Ó természet, ó dicső természet...
2009. Okt.
27, kedd
Vasárnap
csodálatos napsütés volt, igaz őszi verőfény. Rávettem a páromat, hogy délfelé
kisétáljunk a kutyával a Nagy-Duna partjára, a kedvenc ártéri rétemre. Gyönyörű
hely ám, az évnek bármelyik szakában, mert mindig másért szép. Ez az út jó
mésfél kilométer könnyű séta. A kutya is nagyon élvezte, végig csaholva
ugrándozott körülöttünk.
Rövid erdei
szakasz után gyorsan megérkeztünk a rét széléhez, az úthoz,
ami összeborult fák alatt, a korábbi áradások után két oldalt ott maradt
békalencsés óriástócsák között vezet a belső rétre, majd a Dunapartra. Öt éve
élek itt, de itt mindig megállok és percekig némán csodálom a természetet.
Annyira szép, annyira romatikus, nem tudok betelni vele és a hangulatomat is
megváltoztatja, a lelkemet ilyenkor betölti valami, varázslatos, átható béke.
Az ég kék
volt, sütött a nap, egy gázlómadár húzott el felettünk lassú méltósággal
vitorlázva és itt ott a különböző énekesmadarak daloltak. A csendet csak a
madárdal és a lépteink zaja törte meg. A legnagyobb meglepetésre már nem is
számítottam. Azt hittem késő van, a kikericsek már elvirágoztak és
elfelejtettem az idén meglátogatni azt a különleges virágszőnyeget. Az út
végén hirtelen mégis megpillantottam a már kicsit elvirágzóban lévő, de
mégis még törékenyen pompázó kedvenceimet. Nekem ennél szebbet és kedvesebbet
mutatni alig lehet. Hatalmas területen, megszámlálhatatlan rózsaszín
virágfejecske kandikál a fűből... Annyira örültem, hogy nem maradtam ki
mégsem ebből a látványból. A réten át, vigyázva, hogy virágra ne lépjün,
még kimentünk a partra. Éppen egy színes kamionokkal megpakolt uszály úszott
lefelé, Budapest felé. Így szép nagy hullámok gurultak ütemesen a partra.
Miután a víz megnyugodott a kutya egy jót hancúrozott a bedobált fadarabok után
a vízbe szaladgálva. Egy ideig néztük a vizet és a túlpart színesedő
növényvilágát aztán hazabandukoltunk. Jó érzés volt, hogy megtettük ezt a sétát
még a borúsabb idők beállta előtt.
Kártya...
2009. Okt.
27, kedd
Újra
előkerült az úgynevezett szociális kártya létjogosultsága. Ez is egy
meglehetősen megosztó téma.
Jómagam,
persze magánemberként azt a tábort erősítem, akik ellenzik. Egyrészt
diszkriminál, mert aki ilyen kártyával rendelkezik, ezzel vásárol,
egyetlen szó nélkül már bélyeget visel. (olyan mondjuk nagyon durva példával
élve, mint a sárga csillag, ez jutott eszembe, sajnos) Ez az ember más,
mint a többi, nincs munkája, sőt még esetleg a segélyét is csak eltékozolja!
Sérti azokat az embereket, akik minden erejükkel azon igyekeznek, hogy munkát
szerezzenek, hogy minden fillért hasznosítsanak, a semmiből is életet teremtsenek
a családjuknak. Az országgyűlési biztosok (ombudsmanok) nyakra főre a
személyiségi jogok megsértését szokták emlegetni ennél sokkal egszerűbb
ügyekben. Ez nem sértő? Miért akarják meghatározni valakinek, hogy a kevés
pénzéből éppen mit és hol vegyen. Ha éppen úgy tervezi, hogy az e havi
segélyből cipőt kéne venni a gyereknek, akkor is csak lisztet vehet? Nem
ragozom tovább...
Volt még egy
remek mondat, Monok polgármesterétől, miért a nagy felháborodás, a pénznek csak
a 60 százaléka megy kártyára, a fennmaradó, készpénzes 40 % biztosítja a rezsi
és egyéb költségek kifizetését. Ezen már szinte csak nevetni lehet, ha valaki
tudja, mennyi a segély, azt is tudja, hogy a 40 %-ából mennyi rezsit lehet
kifizetni.
Az
uzsorások? Nem fognak megrettenni ettől a remek találmánytól. Megtalálják a
módját, hogy kicsalják a maradék pénzt, az utolsó fillért is a már meglévő
magas adósságok fejében.
(Utolsó
mondatként csak nagyon halkan jegyzem meg, ez már csak a hab a tortán, csak egy
kis extra, hogy a kártyák megrendelésének érdekében szerződést kötő cég
vezetője olyan súlyos hibát vétett a televizió nyilvánossága előtt, mint
mondjuk a suk, sük.)
Szociális érzékenység...
2009. Okt.
27, kedd
Nem válik
éppen dicsőségemre, hogy nem tudom a pontos forrást, a nyilatkozó nevét, de
maga a történet nagyon felháborít.
A konyhában
főztem, amikor meghallottam a tévéből a következő mondattöredéket: "a
nélkülözőknek is ki kell venni a részüket a válságból." Nem a legismertebb
arcok közül mondta ezt vakaki, hanem amolyan második vonalbeli, kevéssé
"népszerű" politikus. Bárki mondta is, mélységesen felháborító. A
riport arról szólt, hogy a magát baloldalinak tartó kormány hogyan óhajtja még
jobban megcsorbítani a költségvetését a szociális szféra azon részének,
ahol a hideg beálltával éppen a legnagyobb szükség lenne még több pénzre.
Az utcai szociális munkát végzők lehetőségeit, anyagi forrásait fogják
csökkenteni. Arra lesz kevesebb pénz, hogy az utcán élőknek meleg teát,
némi élelmiszert, takarót, ruhát, gyógyszert vigyenek segítségül. Hogyan lehet
ezt ép ésszel megtenni és megérteni? Azon már rég nem háborgok, hogy megvonták
a segélyemet és lassan egy éve ellátatlan álláskereső vagyok, ez már az ilyen
esetek mellett bagatellnek tűnik. Nem számít.
Tudjuk, hogy
azok az emberek sem egyformák, mindenki más és más okból került utcára, tehet
róla vagy nem, ez ilyenkor lényegtelen, akkor is emberi lények és csak sajnálni
lehet Őket. Ezeknek az embereknek a szociális munkások által nyújtott segítség
az utolsó szalmaszál, egy kis remény, a törődést jelenti. Tudom a történet elég
megosztó, lehet, hogy az emberek egy része azt mondja magában, hogy akik ezt
kitalálták, biztos meggondolták, tudják, mit csinálnak, de azt hiszem a nagyobb
rész mégis belegondol, milyen szörnyű lehet az utcán élni és felháborodik, hogy
miért pont tőlük, az ő segítségükre szánt pénzből, forrásból kell elvonni.
Nem vagyok
gazdasági szakember, sosem szoktam számolni, de abban biztos vagyok, hogy ebből
a pénzmenniségből, mint megtakarításból nem lehet más vonalon a költségvetésben
csodát tenni.
Ennyi.
Ajka után szabadon...
2009. Okt.
22, csütörtök
Akit
érdekel, a történetet ismeri. Én csak annyit mondok, hogy erőltetett gyermeteg,
nevetséges, mondvacsinált probléma. Különösen az, ha tudjuk a valóságalapját.
Az egykori ominózus úttörőnóta egy ünnepség műsorának retrorészében hangzik el,
egy korszakot idézve. Pont.
Nem
politizálni akarok csak egyszerűen vissza szeretném kapni a gyerekkoromat, az
ifjúságomat.
Úgyanúgy,
mint más történelmi korokban a rendszerváltás előtti időkben is éltek fiatalok,
gyerekek, ahogy Radnóti mondaná csecsszopók is bűntelen.
Az az
időszak egy egész féleurópányi terület részére egy a mai felfogással
ellentétesen működő korszak volt. Éltek benne okosok és kevésbé okosok, politizáló
és csendesen éldegélő emberek, dolgoztak, "öltek, öleltek, tették ami
kell" és közben az idő múlásával, az eszmék, a gondolatok, a hitek
változtak és velük változtak az emberek is. Hogy milyen volt, jó volt-e, rossz
volt-e és most milyen jó-e, rossz-e ebben az írásban most nem kívánom taglalni.
Csak azt érzem, hogy a nevetségességig fajul a gyűlölet. Mi iránt is? Meg tudja
mondani az az ember aki kifogásolta, hogy miért haragszik olyan ádázul arra a
semmi kis nótára.
A gyerek
tehetetlenül és ártatlanul születik, beleszületik valamibe, egy rendszerbe és
olyanná lesz, amire az az éppen aktuális rendszer a szülein és az iskolán
keresztül neveli.
Tegye a
szívére a kezét nyugodtan mindenki, aki akkor volt gyerek és mondja azt tiszta
szívből, "juj de utáltam az úttörőséget, az őrsi órákat, a számháborúkat,
az úttörőtábort, a kisvasútat, a tábortüzeket, a közös énekléseket".
Nem hiszem, hogy bárki is képes lenne ilyet mondani. Gyerekek voltunk,
gondtalanok, nevettünk, játszottunk és teli torokból énekeltük a tűz mellett
vagy a kirándulásokon a "Mint a mókus fenn a fán ..." kezdetű dalt, a
"János bácsi a csatában..." és számtalan vidám nótával együtt.
Mondja
valaki, hogy a KISZ-táborban nem élveztük ugyanúgy a zenélést, táncolást,
bulizást, az egymáshoz való vonzódást, közeledést, a kezdeti titkos
szerelmeket, összesúgós barátságokat, mint most a fiatalok a másképpen nevezett
összejöveteleken, táborokban. Az volt az ifjúságunk. Élveztük. Hogy közben meg
kellett hallgatni néhány unalmas fejtágítást, hát az is benne volt a pakliban,
de most is benne van.
Felnőttünk,
változtunk, igazodtunk valahová, változott az egész világ, a mi országunk is.
Ez tény, de nekünk a most oly bőszen ostorozott korszak a gyerekkorunk, az
ifjúságunk volt. Az, hogy a politika, az ideológiák megváltoztak egy más
kérdés, de mi akkor mint gyerekek nem tehettünk arról, amiben éltünk, akkor az
volt. Ennek a tudatában és tiszteletben tartásával kéretik hogy a
gyerekkorunkat, az örömeinket, a játékainkat, az emlékeinket ne tessék elvenni.
Bőven elég,
hogy most elveszik a nyugdíj előtti utolsó békés éveket (tömeges
munkanélküliség) és a ledolgozott sok sok évhez méltó nyugdíjat.
Ja, vagy
csak rosszkor voltunk és vagyunk rossz helyen, sőt egyszerűen rosszkor
születtünk?
Egyébként
pedig már csak életkorukból következően valószínüleg azok az emberek is
énekelték teli torkból a Mint a mókus fenn a fán-t, akik most berzenkednek
ellene. :))
A biztonság...
2009. Okt.
22, csütörtök
Nem tudom
elgondolkozott-e már rajta valaki, hogy hányféle biztonság létezik. Van anyagi
biztonság, ami jó egzisztenciát, biztos keresetet, szilárd anyagi
helyzetet jelent. Van a fizikai értelemben vett biztonság, a külső
rosszindulatú behatások ellen, pl betörésbizos ajtó, riasztókészülék, jól
kiképzett örzőkutya, kiváló zárszerkezetek és rácsok.
Szerintem
van egy harmadik fajta biztonság is, amikor az embernek a szívében és a
lelkében biztonság van, nyugalomban, békében él önmagával és a szeretteivel. Ez
a lelki biztonság egy csodálatos dolog!
Amióta a
férjemet ismerem folyamatosan többszörös biztonságban élek, még amikor a
legnagyobb gondok gyötörtek bennünket, akkor is azt éreztem, hogy minden
rendben lesz.
Nem arról
van szó egyszerűen, hogy Ő mondjuk megvédene egy betörőtől, vagy megvédene a
rosszindulatú, ellenséges beszédtől, befogná a száját annak, aki igazságtalanul
kiabál velem, vagy letörné a kezét, annak aki kezet emel rám... Nem ilyen
egyszerű. A szívemben és a lelkemben érzem, hogy képes volt teljes biztonságot
teremteni bennem.
Egész
életemben, bár a kedélyemen és az egyéniségemen sosem ütközött ki, űzött
vadként éltem, folyton kerestem, kutattam, nyugtalan, zaklatott voltam,
kerestem a helyem az életben és a társamat kerestem, a szeretetet, a szerelmet,
a férfit, aki nekem férfi, a megnyugvást, hogy valakire nyugodtan rábízhassam
magam.
Voltak
férjeim, kapcsolataim, szerelmeim és mégis sosem éreztem mellettük azt a
meghatározhatatlan konkrét valamit, amit kerestem.
Most
tökéletes a biztonságérzetem, jól érzem magam, megtaláltam azt a titokzatos
valamit, az én biztonságomat. Egyszerűen csak élek és ha a biztonság szóra
gondolok, nyugodt vagyok, úgy érzem nem történhet velem és azokkal, akiket
szeretek rossz, olyan, amin ne lehetne változtatni.
Biztos nehéz
ezt érteni, nem arról van szó, hogy kényelmes, gyámoltalanka lettem, aki
mindent másra bíz és hagyom, hogy minden csak úgy történjen
körülöttem. Nem! Ez csak egy csodálatos érzés, amit megtaláltam. Nagy szerepe
van benne a szeretetnek és a szerelemnek is. Nagyon jó ez így!
Megélhetés(i)...
2009. Okt.
22, csütörtök
Az évek óta
munkanélküliséggel és tetejében még gazdasági válsággal is sújtott országunkban
új fogalom alakult ki, a megélhetés szónak egy toldalékkal ellátott változata a
megélhetés(i) szó és ez az új szó jelzőként szerepel. Mily leleményes is a
nyelv, folyamatosan új szavakat alkot!
A megélhetés
szinonimája, értelmezése az életvitel, a fennmaradás, azaz olyasmi, hogy egy
ember vagy egy család a munkával keresett jövedelméből, pénzéből eszik, iszik,
ruházkodik, fűt, stb. azaz működteti a háztartását, éli az életét.
A rablások,
főleg kis boltok, élelmiszerüzletek kirablásának terjedésével alakult és jelent
meg az új szó először, azaz az ilyen tolvaj, "megélhetési bűnöző",
mert a családja megélhetése miatt lopott, nem volt pénze ételre, italra, éhezik
a családja. Embere válogatja.
Most
olvastam egy remek, karcolatnak is beillő publicisztikában, hogy
"megélhetési celeb". Azokra az emberekre utal a szerző, akik mindenre
képesek azért, hogy a felszínen, azaz a televízió képernyőjén és a
bulvárújságok címlapján maradhassanak, pl csótányt esznek, krokodilok közé
ugranak, stb. Találó, nem kevésből tudnak megélni, szegények.
Erre
felbátorodott a férjem és ma reggel bedobta kettőnk szűk kis köztudatába a
"megélhetési politikus" szókapcsolatot. Olyan
"politikusokra" gondolunk, akik elképesztő szörnyűségeket hordanak
össze, szintén azért, hogy reflektorfénybe kerüljenek és mindenáron
hangoztathassák elferdült nézeteiket. (Molnár Oszkár) No komment, írtam róla
eleget.
Neurogél...
2009. Okt.
22, csütörtök
Igen megint
egy orvosi felfedezés. Kifejezetten örülök, drukkolok ezeknek a
felfedezéseknek! Miért? Azért mert bár lehetnek szkeptikusok, hosszan elhúzódó
humán kísérletek, kezdeti sikertelenségek mégis ha csak egyetlen ember életét
is megmenti egy új felfedezés, ha csak egy ember szenvedéseinek vet véget egy
új eredmény, akkor máris sikeres és máris megérte.
A neurogél
egy kanadai orvoskutató erőfeszítéseinek eredménye és a gerincsérült,
tolószékbe kényszerült embereken segíthet.
Dr Stephen
Woerly 13 évet küszködött, hogy találmányának tökéletes kifejlesztésére,
humánkisérletekre megfelelő szponzort, azaz pénzforrást találjon. Végül a
kijevi idegsebészeti klinikára került találmányával együtt.
A találmány,
a neurogél a sérült gerincvelőbe befecskendezve, beépül a gerincvelőbe,
kapcsolatot létesít az ép idegpályákkal és a csontszövettel és ott támasztékot
képez, erősít.
Először egy
gerincsérült macskán próbálták ki a gélt és teljes gyógyulást eredményezett. A
kijevi klinikán 32 emberkísérletre kapott engedélyt az orvoscsoport és
Magyarországról is lehet jelentkezni.
Névvel és
kortörténettel vállalva egy ukrán fiatalember gyógyulása már bizonyított és
további 20 beteg gerincébe már befecskendezték a gélt és a gyógyulásuk
folyamatos.
Dr Kóczán
István magyar orvosprofesszor annyit nyilatkozott, hogy a merész és nem túl drága
felfedezésnek csak őszintén drukkolni lehet, mert nagyon sok gerincsérült ember
életét változtatná meg.
Én is
drukkolok!!!
A neuropszihológia újabb eredménye
2009. Okt.
20, kedd
Még sosem
örültem ennyire egy új tudományos felfedezés hírének, mint most. Miért?
Megerősített a saját kételkedésemben, abban, hogy nem hitetlenkedésből, nem
tamáskodásból, nem teljesen ok nélkül voltam szkeptikus a témában, még
vitatkoztam is misztikumra hajlamos barátnőmmmel.
Arról van
szó, hogy egy zürichi neuropszihológus, Peter Brugger epilepsziás
betegeken végzett vizsgálatok alkalmával jött rá arra, hogy mi okozza a "halálközeli
élménynek, a testből kilépésnek" nevezett jelenséget.
Az
"öntudat, az önvagyok érzés" csak több érzékszerv összehangolt
tevékenységével működik tökéletesen, ebből tudjuk meddig terjed a
testünk. (temporoparietális átmenet TPÁ) Ha ezért az összehangolt
működésért felelős agyterület megsérül, meghibásodik, akkor az "énünk
elveszti a kapcsolatot a testtel". Ez történik a klinikai halál
állapotában, úgy érzékelhetjük, hogy kilépünk a testünkből és ez nem is
mindenkivel történik meg. (az epilepszia miatti agyműtétek esetén is
megsérülhet ez az agyterület, így sikerült a rejtély megfejtése)
A
halálközeli élményekkel kapcsolatos hitetlenségemet (a saját gondolataimról
beszélek) az én következő okoskodásom eredményezte. Úgy gondoltam, hogy a
szervezet számára a klinikai halál egy majdnem végzetes, mindenképpen komoly
sokk. Súlyos balesetek, traumák esetén, de a hétköznapi életben nagyon rossz
emlék esetén is a tudatalatti sokszor úgy védekezik, hogy a sokk utáni
állapotban hárít, azaz nem emlékszünk semmire, amnézia, átmeneti amnézia lép
fel. Igaz ez pszihés történés, de szervi alapja van, mert valamilyen súlyos
trauma után következik be. Ha ez így van, akkor a mindennél súlyosabb
történésre, a klinikai halálra , az annak ideje alatt történt különös eseményekre
hogyan emlékezhetnének egyesek? Én így okoskodtam. Annál is inkább, mert két
olyan eset volt a saját életemben, ami azért elég komoly dolog volt és
kizárólag az életösztönöm működött, de bizonyos rövid szakaszokra nem
emlékszem. Ez okozta a hajthatatlan kételkedésemet. Nincs köze a tudományos
felfedezéshez, a valóságos magyarázathoz, csak azt bizonyítja, hogy nincs
hajlamom semmi misztikumra, a magam módján mindenképpen magyarázatot próbálok
találni.
Ezért most
különös megelégedéssel és örömmel tölt el a neuropszihológus professzor
felfedezése, magyarázata.
Nevetésterápia...
2009. Okt.
19, hétfő
A férjem a
minap erősen keresett valamit, azaz egy kis ismertető füzetet, ami arról a
gépről szól, amit legutóbb vett és össze kéne rakni a füzetecske útmutatása
alapján. Szóval keresett, kutatott és egyre mérgesebb lett. Nem találta. Egy
idő után fennhangon, (jó erős hangja van) szidta magát, hogy: hogy lehetek
ekkora hülye, hogy így elraktam, itt olvasgattam tegnap, itt kell lennie, majd:
a bü... k..va életbe, ezt én nem hiszem el, ilyen nincs, felszívódott. Annyira
komikus volt, fel alá szaladgált, kiabált saját magával, szóval iszonyúan
felhúzta magát. Erre mit csinált aranyos kis felesége, állt a konyhabejáratnál
és a hasát fogta a röhögéstől, tényleg olyan ellenállhatatlan nevetőrohamot
kaptam... közben meg próbáltam nyugtatgatni, hagyja már abba a járkálást, üljön
le szépen, nyugodjon meg és majd én rögtön elővarázsolom...
A mérges
házastársak eldugott tárgyait megkeresni próbáló egyéneknek biztos van
védőszentjük, mert a második pillantásra megtaláltam az ominózus füzetecskét és
gonoszkodó koboldképpel az orra alá dugtam, hogy addig míg megtalálja az
igazit, jó lesz e ez is. Erre magához szorított, hogy majd megfulladtam, én
össze - vissza puszilgattam a nyakát és újra nevetni kezdtem, "na ugye mit
ijesztgeted itt a családot, nézd meg, hogy hogy megszeppent a hangodtól a kutya."
A kutya valóban behúzodott a lehető legkisebbre összekuporodva a fotel sarkába
- mert imádott gazdája ritkán emeli fel a hangját, csak előtte már máson
is bosszankodott - és biztos ezt gondolta magába: "ezek hülyék, az
egyik "ordít", a másik röhög, szép kis család...!" Erre aztán
végül a férjem is velem nevetett.
Nincs semmi probléma... csak
2009. Okt.
15, csütörtök
Amikor ezt a
naplót kezdtem írni, elhatároztam, hogy konkrétan politikáról írni nem fogok.
Idáig sikerült is a politikát valóban csak szőr mentén vagy
általánosságban behozni a naplómba. Az új választási kampány közeledtével,
megkezdésével annyira elfajultak az események, hogy ezt nehéz betartanom.
Hazánkban
nagyjából két vezető párt küzd a mindenkori elsőségért, a kormánykerék
birtoklásáért, a többi segédkezik, asszisztál. Az egyik nagy pártnak -
amit jelenleg ellenzéki pártnak mondunk - a vezetőjének a
nyilatkozata verte ki nálam a biztosítékot annyira, - hogy fiatalos
szófordulattal éljek - hogy tollat ragadjak.
"Semmilyen
retorzió nem érte a Fidesz részéről Molnár Oszkárt, aki egy múlt héten
napvilágot látott televiziós interjúban a "zsidó nagytőkéről"
értekezett. (más témában mást is mondott - én) Orbán Viktor hárított. Szerinte
az edelényiek döntenek arról, hogy Molnár 2010-ben a Fidesz képviselője lesz
e." - idéztem egy országos napilap cikkéből
Mielőtt
folytatnám, pártatlanságomat megtartva leszögezem, hogy hasonló szituációk
előfordultak nem egyszer, többször a rivális pártnál, más pártoknál is,
gondoljunk csak a Zuschlág ügyre, akit már kezdettől fogva jelentősen védett
Lendvai Ildikó, pártelnök vagy akár a Dávid Ibolya, pátelnök állítólagos
lehallgatási botrányára, stb.
Orbán
Viktornak a Molnár Oszkár kijelentésiről tett nyilatkozata
felháborító! Pontosan azért, mert mikor pártjának vezetőjeként kérdezték, azon
neves személyiségként, akire hallgatnak a többiek, sőt az ország egy
része, akkor egyszerűen képtelen volt az egyetlen lehetőséget vállalni, azaz
egyértelműen elhatárolódni és elítélően nyilatkozni. Minden hétköznapi
ember magában ezt teszi.
Az én
általam alig ismert, de a család által sokat emlegetett szűkszavú, ám olykor
bölcsen szóló nagyapám nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott volna
"nincs vér a pucájában".
Politikusaink,
ha valamilyen fontos kérdésre pontos választ kéne adni, mindig mellébeszélnek,
hárítanak, megkerülik a témát.
Csak tudnám
mitől vagy kitől, kiktől félnek, hogy ennyire elhallgatják, képtelenek
kimondani az igazságot? Egymástól, tőlünk az istenadta néptől? Az utóbbit kötve
hiszem, mert akkor nem lennének folyamatos negatív, számunkra negatív
változások, gázáremelés, villanyáram áremelés, ÁFA - adóváltozás, bérlet
és jegy emelés, (BKV) stb. Akkor kitől és mitől félnek? Talán magától az
igazságtól félnek vagy saját maguktól?
Apám
tanított arra, hogy igazság nincs, csak relatív igazság, mert minden oldalról
nézve másképp néz ki az igazság. Azt azért nem tanította, hogy semmilyen igazság
nincs. Ez új találmány.
Az, hogy
most éppen pont Orbán Viktor nyilatkozata bosszantott fel annyira, hogy írjak,
nem jelent semmit. (írhattam volna jóval korábban akár Szepessy Zsoltról és az
általa kitalált, az emberi méltóságot és a cselekvési szabadság megsértését
szolgáló szociális kártyájáról is)
Nem kell
ahhoz nagy név, ismert név, semmilyen név, hogy nyomdafestéket nem tűrő
megnyilatkozásokra reagálva kimondjuk az igazságot. Egyetlen megoldás létezik
és ezt minden józanul gondolkodó, tisztességes ember tudja és otthon a
karosszékben ülve ki is mondja, (mert ugyan hol máshol mondaná ki és kinek,
kiknek?) hogy a Molnár Oszkárok-nak és a hasonló embereknek nincs helye
semmilyen pártban, semmilyen pozícióban, (képviselő) nincs maszatolás, elkenés,
mellébeszélés: le kell mondatni, ki kell rúgni a pártjából, haladéktalanul
eltávolítani a közvélemény szeme elől. Ennyi! Szinte restellem ideírni az
ősrégi sztereotípiát, nyugaton ez működik, aki hibázik, - sokkal kisebb
dolgokban - bocsánatot kér a közvéleménytől és önként lemond.
Valahogy
próbálom megmagyarázni az ilyen félrecsúszott közszereplők viselkedését.
Túltengő exhibicionizmus? Az valahogy nekem más. Annyit tudok kitalálni, (azért
sajnálom, hogy miért nem mentem pszihológusnak, szerettem volna) hogy a Molnár
Oszkát "típusú" emberek mindenáron, valamilyen ürüggyel, legyen az
bármi is szeretnék magukat a reflektorfénybe, a nagyközönség elé tólni,
tévében, rádióban, újságban szerepelgetni, nyilatkozgatni és az hogy közben a
tévé előtt ülők első kifejezése minimum az, hogy "hernyó",
nem is érdekli őket.
A végére
csak annyit, van jobb oldali és van baloldali újságírás, van még egyéb is, de
mondjuk miért nincs igazságot író újságírás...? Utópia.
A csúsztatás...
2009. Okt.
9, péntek
Az utóbbi
időben, ahogy a különböző csatornák hírműsorait, elemző műsorait hallgatom és
különböző újságok cikkeit olvasgatom egyre jobban szembetűnik és bosszant
az újságírói fordulatként, hatásvadászó eszközként használt úgynevezett
csúsztatás. Többféle változata létezik, de igazán most nem kis ezekre akartam
kitérni.
A hírek és
hírműsorok alapvető feladata az objektív tájékoztatás, mégis ha megnézzük több csatorna
közleményeit párhuzamosan, azt vesszük észre, hogy ugyanaz a történet többféle,
apró, de értelmét, hangsúlyát tekintve mégis jelentős csúsztatásokkal lát
napvilágot. Még ez sem akkora katasztrófa, bár a néző, hallgató, újságolvasó
így egy kicsit megkavarodik, egy idő után nem tudja, egy egy kérdésben, ami
gazán felkeltette az érdeklődését, hogy hol van nagyjából az igazság.
A legnagyobb
baj az, hogy a csúsztatás, főleg az újabb választások közeledtével a politikai
csatározások csúnya, éles fegyvere lett. Egy egyszerű mondatból, azaz hírből
lehet ezzel a fegyverrel többféle álláspontot gyártani, közöttük aztán
szépen elsiklik az igazság.
Valamikor a
sajtó hőskorában komoly hangsúlyt fektettek a valóban objektív hírközlésre, a
tájékoztatásra, ezen sajnos már nagyon rég túlléptünk.
Nekem -
tévedés ne essék - nem az a bajom, hogy vannak a sajtóban, a tájékoztatásban is
színek és szimbólumok (vörös és narancssárga, szegfű és narancs) azaz lehet
tudni, hogy melyik sajtóorgánum melyik politikai irányzat mellé csatlakozik.
Az én bajom
az, hogy nem a saját véleményét és elképzeléseit mondja el a nyilvánosság
felhasználásával egyik irányzat sem, hanem arról szól minden, hogy ferdítve,
csúsztatva idézgeti és (félre)magyarázza a másik oldal nyilatkozatait, terveit,
álláspontjait. Nem annak adnak hangot a sajtó felhasználásával, hogy én hogy
csinálnám, én mit tervezek, hanem mindig úgy kezdődik, a másik mit tesz, mit
nem tesz és az miért rossz. Ez lett a hírközlésből, a tájékoztatásból és ez a
módszer nem segíti a hétköznapi embert véleményének kialakításában.
Ebben az
országban saját vélrmény nincs, csak először kritika van, hogy a másiké
rossz és miért az? Talán sokkal egyszerűbb és célravezetőbb módszer lenne, ha
mindegyik oldal még a nyilvánosságra kerülés előtt a saját elemzőivel
végeztetné el egy adott kérdésben az alapos vizsgálatot, hogy mit írhat le egy
lap, mennyit engedhet meg magának egy riporter, hogyan kell a hiteles
tájékoztatás reményében jól tálalni egy eseményt. A szóvivők is sokszor csak azért
vannak, hogy ne tájékoztassanak, hanem mosakodjanak, vádakra, félreértésekre
reagáljanak.
Természetesen
az olvasó, néző, hallgató ki van hegyezve a különböző botrányok minél
szaftosabb tálalására, de én mégis úgy gondolom, hogy alapos utánajárás, a
történet hiteles felgöngyölítése nélkül nem szabadna légből kapott
félmondatokból gyártott (rém)híreket terjeszteni.
A végén
úgyis mindig kiderül és akkor a hétköznapi ember ámul és bámul, "jaaa,
ez így már egészen más, lassan érthető, mésképp hangzik, stb."
Meglepődtem... szomorú...
2009. Okt.
4, vasárnap
Ma hozták a
széthordás miatt a helyi újság OKTÓBERI számát. (én már nem írok benne)
Gyorsan
végiglapoztam, beleolvastam. Van benne idősek napja, az állatok világnapja,
ringató foglalkozás csecsemőknek, foltvarró kiállítás... stb.
Ez mind
szép, dícséretes helyi kezdeményezések, fejlődik a falu kultúrális élete.
Mit
hiányolok? Ez az októberi szám, legközelebb novemberben lesz újság.
Október 6.
az Aradi Vértanúk Napja!
Megengedhetetlen, még
egy kis helyi újságnak is, hogy egyetlen szóval nem emlékezik meg róla.
Nem kéne sok, csa néhány szó.
Csak annyi,
hogy mint minden évben tisztelettel fejet hajtunk a 13 aradi vértanú emléke
előtt, akik életüket áldozták a magyar szabadságért.
Tudom, hogy
a hivatalos lapok és tévéadók meg fogják tenni, de bennem ez így lenne
rendben.
Intimitás... szégyenlősség...?
2009. Szept.
30, szerda
A közeli
városban jártam, így többek között Patikában is voltam, mert itt a faluban
nincs, csak az amit a háziorvos meghozat.
Több mindent
vettem és a szándékom szerint valami olyat is akartam, ami ugyan újságokban és
reklámokban benne van, de mégis fura több ember előtt kérni... vagy csak én
vagyok ilyen? Azért elhatátoztam, hogy megveszem. Beléptem a patikába és mit
látok, nesze neked elhatározás egy férfi gyógyszerész és három férfi várakozó
volt a helységben.
Nem tudom ki
ismeri, a korombeliek biztos a régi kabaréjelenetet, amiben Bodrogi Gyula
szerencsétlenkedik, mint szégyenlős vevő és Csala Zsuzsa a nagyszájú patikus.
(no nem óvszert akartam venni, az a történet arról szól és akárhányszor látom a
rekeszizmom megfájdul a röhögéstől)
Lelki
szemeimmel már láttam magam előtt, hogy égni fogok mint a Reichstag vagy nem
veszem meg a kipróbálni kívánt gyógyszert...
Közben azért
láttam, hogy egy velem nagyjából egykorú hölgy bent matat a belső helyiségben.
Gondoltam maradok és drukkolok, hátha előjön.
Előjött a
hölgy elővezettem a kérdéseimet, ajánlott is rá többfélét, egyet vettem is.
Megúsztam.
Eszembe
jutott, hogy az ember számtalanszor kerül ilyen helyzetbe. Vannak dolgok,
amiket elhatározása szerint képes lenne megosztani egy kiválasztott személlyel,
de valami közbe jön, azaz valaki és akkor passz...
Van olyan
kérdésem, amit szívem szerint és kíváncsiságtól hajtva megkérdeznék a
háziorvostól, de csak tőle. Van olyan problémám, amit el tudnék mondani neki és
biztos meg lehetne oldani, de csak vele osztanám meg. Létezik orvosi etika és
titoktartás, a Hyppokrateszi eskü, ebben az ember bízik. Na, de folyton
ott van az aszisztens, az ember sosem lehet "bizalmas" kettesben a
háziorvosával. Az aszisztensnő azért más, főleg itt faluhelyen, Ő egy
adminisztrátor és mégis mindig ott van és mindent hall, ha kell, ha nem... Arra
meg még sosem mertem venni a bátorságot, a határozottságot, hogy azt mondjam az
orvosnak, vele szeretnék beszélni, külön. Nem kell nagy dolgokra
gondolni, de mégis...
Hallottam én
már az aszisztenst csak úgy bicikliről kiabálni, nyugodjon meg Rozi néni, nem
is olyan beteg ám a Mári néni, és nem csak ennyit, sokkal többet is...
Szóval, hogy
is van ez?
Írott anzix...
2009. Szept.
29, kedd
Valahányszor
végigmegyek a faluba vezető úton, mindig megajándékoz új szépséggel a
táj.
Az
időjárásjelentés hűvösebbet ígér az elkövetkező napokra, ezért az ég közepesen
felhős és erős, de meleg szél fúj.
A focipálya
mentéről nézve a legteljesebb a táj, mert egy darabig nincsenek sem házak, sem
bokrok, sem fák így nem zavarja semmi a távlatokat.
Mikor
odaértem éppen úgy sütött a nap, hogy egy nagy felhő mögül a sugaraknak csak
néhány nyalábja szabadult ki. A szemben lévő dombok és
Nagyvillám árnyékba borult és a kibukkanó sugarak, mint egy
reflektor fényesen világították meg csak a Visegrád hegyet. Éles volt a
kontraszt a fénylő hegycsúcs és a környezete között. Lenyűgöző látványt
nyújtott így a táj. Csak néhány lépést téve, a kanyarba értem és
ugyanezek a sugarak a felhő haladtával már a két hegy ölében hirtelen
előbukkanó várat világították meg egy pillanatra, egyetlen fénycsóvával.
Valóban csak egy exponálásnyi villanás volt az egész, elmúlt a pillanat és a
varázslat, mert elvonult a felhő és a nap fénye hirtelen végigömlött az
egész tájon.
Ezután már
csak azt figyeltem, hogy a faluhoz közelebb érve, hogyan változik, bomlik egyre
több részletté a kép, hogyan lesz egyre kisebb a távlat, a végtelen. Először
háttérben a lombokkal csak a templomtorony látszik, aztán előbukkannak a
háztetők, végül a házfalak, a kertek és az út is látszik...
Visszafelé a
legkedvesebb kép, amikor a dombtetőről meglátom a házunk téglavörös tetejét
kibukkanni a tuják koronái közül, a mögötte sárgálló fűzfát és a hívogató barna
kerítést...
Az igazi élet II.
2009. Szept.
29, kedd
Az igazi
élet címszó alatt az előző egy komolyabbra sikerült írás. Arra gondoltam
megírom a könnyedebb párját. Az éremnek több oldala van, így az életnek is. A
komoly rész édestestvére a könnyedebb, a huncut, a laza oldal. Az igazi élet
része az is, hogy az ember néha nem tud ellenállni a lazább oldal csábításának
és én úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem baj, hozzátartozik a nagy
egészhez.
Mire
gondolok? Arra, hogy az életnek adódnak olyan pillanatai, amikor az ember
megkérdezi magától, most mi legyen, engedjem el magam, vagy játsszam el a
fegyelmezett, szolid, mindig komoly embert. Ilyenkor bennem már a kérdés
feltevésének pillanatában soha nem volt kétséges a válasz.
Vannak helyzetek, amikor az a bizonyos pillanat éppen pont az, hogy el
kell engedni magunkat, mert arra van szükségünk, éppen az esik a legjobban és
akkor mindent bele. Az ember általában jó érzékkel megérzi és kiválasztja
ezeket a huncut pillanatokat.
Gondolok itt
a bulikra, mulatságokra, bálokra, kirándulásokra, mindenféle másokkal
közös, szórakoztató társasági összejövetelekre. Akikkel ilyenkor az ember -
természetesen a jóizlés és az elfogadottság határain belül - egy jót bulizik,
egy hatalmasat mulat, azokra többnyire a hétköznapokban is számíthat.
Életem
legnagyobb jókedvvel, mulatsággal, sok vidámsággal, nevetéssel kapcsolatos
emlékei az ilyen munkahelyi bulik, kirándulások, ahol emlékezeteseket
szórakoztunk, bohóckodtunk, hülyeségeket csináltunk és örökké emlegetett
történetek maradnak.
Egy ilyen
kirándulás vagy mulatság általában ketté osztja a résztvevőket. Mindig akadnak
"előkelően és szolidan" visszahúzódók, akik úgy tartják, részt
vesznek a dologban, mert nem akarnak lemaradni semmiről és van egy másik
csoport aki felhőtlenül jól érzi magát, mert buli van és éppen úgy tartja kedve.
Az előző csoport némi irigységgel vegyes kritikával illeti a másikat és néha
úgy érzi, szívesen közéjük állna, de nem tud.
(Élénken
emlékszem arra, amikor gyerekként láttam, hogy bizonyos társadalmi, társasági
összejöveteleken milyen jóízűen mulatott az apám és milyen savanyúan és
hitetlenkedve szemlélte mindezt az anyám, mert Ő képtelen volt elengedni magát,
aztán olykor otthon összevesztek utólag az egészen.)
Amikor az
ember néha a hétköznapok szürkeségéből és viharaiból kitör, mert van rá
alkalom, hirtelen, akkor nem igen mérlegel és nem is finnyás.
Erre jó
példa egy nagyon kellemes és vidám emlékű munkahelyi kirándulás. A
társaság már egy évek óta összeszokott banda volt. Az éjszakai szállásunk egy
nyugat-magyarországi kisváros volt a határszélen, mert másnap Ausztriába
készültünk átmenni. Az elhelyezkedés és a vacsora után a társaság megszokott
vidám magja, úgy 6, 8, kolléga - nők férfiak vegyesen - elindultunk
az estébe, feltérképezni a városkát, sétálni, beszélgetni, szórakozni. Valaki nagyon
szomjas lett és az éppen útba eső kis kocsmába be is tértünk.
Igazándiból koszos volt, füstös volt, (egyedül nem mennék be ilyen
helyre) a helyiek támasztották a pultot és az asztaloknál is a szokásos
szombati söröket, fröccsöket fogyasztották. A sarokban állt egy ütött
kopott zenegép. Gyerekek - szólalt meg az egyik kolléga, - ezen egész jó
számok vannak, kinek van aprója. Bedobált elsőre egy két számra valót és
elkezdtünk táncolni. Olyan jól esett, olyan jól éreztük magunkat, hogy így
teljesen spontán, a koszos kis kocsma ócska zenegépére néhány sörrel vagy
fröccsel oltva a szomjunkat, hajnalig táncoltunk. Összetolták nekünk
még az asztalokat is, hogy legyen helyünk és csak bámulták, hogyan
mukatnak a pestiek. Mikor kipirulva, jókedvűen hazaértünk a szállásra, az ott
maradók, akik még szintén fent voltak, megrökönyödve kérdezték, hol
voltunk ilyen sokáig ebben a kis semmilyen városban. Mire elmondtuk, hogy hol,
ennyi volt a válasz, juuuj, abban az ótvaros, koszos kocsmában? Nahát, Ti
tudjátok... Akkor (és azóta sem) egyáltalában nem éreztem magamat és a
barátaimat rosszabbnak, mint a többi finnyás, konmolykodó, szörnyűlködőt, aki
otthon maradt, csak azért, mert egy nem éppen osztályos minőségű helyen
mulattunk. Ezek az apró történetek, ezek a "most egy kicsit elvesztem a
fejem és nem törődöm semmivel" programok az élet sava borsát és jó
emlékeket jelentenek az életemben és úgy érzem csak szegényebb lennék, ha
kihagytam volna őket.
Az igazi élet...
2009. Szept.
28, hétfő
Beszélgettem
valakivel, egy barátnőm lányával, aki annyi idős, mint a nagyobbik fiam és a
férjem lányai, azaz harmincas, de nemrég lépte át a harmincat.
A mai
életünk és a társadalom rettenetes dilemma elé állítja ezeket a fiatalokat és
sajnos én úgy érzem, hogy nem a megfelelő irányba terelődnek és még nem elég
bölcsek, hogy észrevegyék a kevésbé sikeres és csillogó, de a helyesebb utat,
az egyetlen utat, ami majd később boldoggá tesz. Azért nem felejtem
ideírni azt sem, hogy nem vagyunk egyformák és ami nekem jónak, boldogítónak és
helyesnek tűnik, az lehet, hogy másnak nem az. Ennek tükrében írom tovább ezt a
bejegyzést.
Az ifjú
hölgy szinte pillanatok alatt akaratlanul elmesélte töprengéseinek okát. (talán
néha jól esik egy félig"idegennek" kitárulkozni) Hosszú évek óta
nincsenek sikeres kapcsolatai, bár boldogságra, megállapodásra és családra
vágyik. A munkájában sikeres, (második diplomáját szerzi és nagyon
igyekszik megfelelni a munkahelyén) de azért nem annyira sikeres, amennyire
szeretne az lenni. Sokat vár az élettől, karrierről és családról álmodik
egyszerre, de ez nagyon nehéz. Most úgy érzi, hogy az életében nagyon hirtelen
sok minden történik egyszerre és kissé megijedt ettől. Tanácstalan.
Szívem
szerint szeretnék és tudnék is tanácsot adni, de nem teszem, a tanácsomat
elavultnak és öregesnek érezné pedig nem az. A lány most éppen talán igazán
szerelmes és azon gondolkodik, mi lesz ha ez a fiú komolyan gondolja, ha
házasodni szeretne és gyerekre vágyna...? Mi lesz a kerrierrel, a munkahely
által megkívánt hajtással, a pörgéssel, az eddigi élettel... Ha ezen
gondolkodik, akkor már baj van...
Nagyon
félek, hogy rosszul dönt. Egy elejtett monadatából úgy érzem a karriert fogja
választani. Részben értem, de amit nem értek, azt viszont Ő még nem érti, még
nem érti, mit veszíthet és miért nem lesz helyes a választása és amikor
megérti, érezni fogja a súlyát, akkor már késő lesz...
Nem mondom,
hogy óriási karriert futottam be, de nagyon szerettem a munkámat,
élveztem, jó és biztos munka volt a már vészterhesnek tűnő időkben.
Amikor megismertem, megszerettem a férjemet, választanom kellett és
választottam. És nagyon jól választottam. A szívem és a lelkem érezte, hogy mit
kell választani. Sok nehézségen mentünk keresztül, padlón voltunk, kilátástalan
is volt a helyzetünk, évekig nem volt munkám, ha nem így választok, ez nem
történik meg velem, mégis jól választottam. Boldog vagyok, szeretek, szeretnek,
és ennél nincs jobb dolog. Az otthonom otthon és nem éjszakai szállás, a
fizetésem ha lesz, örömök forrása lehet, nem puszta bér, nem csak tárgyakra
gyűjtögetek, ha teszem, hanem közös örömökre... Azt hiszem ez az igazi élet.
A karrier jó
dolog, jó dolog, ha megy a szekér, ha sok pénzt keresek, ha előre lépek és még
többet keresek, ha pénzzel megvásárolhatok dolgokat, de mit érnek, ha nincs
családom, ha nincs gyerekem, ha nincs boldogságom...
A karrier és
a pénz nem boldogít, vagyis ámítja magát, aki azt hiszi, úgy érzi egy darabig,
hogy igen. A pénz és a pénzzel megszerezhető dolgok addig a pillanatig amíg
éppen elérjük azokat, addig örömet okoznak, aztán keressük az újabb elérni
valót és az újabb örömöt..., de a család, a boldogság az marad, az örök és
mindig magától hozza az apró igazi örömöket.
A szomorú
az, hogy a választást most kell átélni és az utóhatás jóval később jön.
A saját
gyerekeinknek számtalanszor megpróbáljuk átadni azt az érzést, hogy mi a
különbség a munka iránti aggodalom és a között, hogy nem vállalnak miatta
gyereket.
Megértem a
fiatalalokat, tényleg kemény és jogos az aggodalom, de túl nagy az ár.
Egy gyereket
nem lehet pénzzel mérni és csupán úgy tekinteni, hogy milyen sokba kerül a
méltó eltartása, a felnevelése, hogy mindent meg kell adni neki és ezt most
nehéz. A gyereket nem csak nevelni kell, nem csak ruházni, etetni,
iskoláztatni, nem csak költeni kell rá és nem csak kötelesség, ezeken túl
valami csodálatos dolog, élmény, szeretet, odaadás, féltés, semmihez sem
hasonlítható érzelmek és ezt nem tudjuk átadni, nem tudjuk bizonyítani, nem
tudjuk elmondani milyen lesz, ha nem lesz.
Ha arra
gondolok, hogy a gyerekeinknek nem lesznek gyerekei - és az összes többi
hozzájuk hasonló fiatal is így jár - megszakad a szívem és nem azért mert nem
lesznek unokáink, akikkel büszkélkedni lehet, hanem azért ha a gyerekeink nem
tapasztalhatják meg, milyen szülőnek lenni.
Felfedezés...
2009. Szept.
22, kedd
Felfedeztem
valami jót az őszben. Kicsit későn, de jobb későn, mint soha.
Eddig
kizárólag tavasz- és nyárimádó voltam és azt elismertem, hogy az ősz színei
gyönyörűek.
Rájöttem,
hogy ősszel én is napozhatok, mert az őszi napfény már nem éget, inkább
melegít, más szögből esik a nap fénye a földre.
Megfigyeltem
az utóbbi napokban, hogy a tornácon a hintaágyra 11 és 12 között süt a
legkellemesebben a nap. Azóta minden nap egy órát akkor olvasok újságot. Ma nem
is volt nehéz, mert külnösen tartalmas volt a tegnapi lap.
Miért nem
gondoltam erre korábban? Először is nem volt még tornác, nem éreztem még
ennyire, hogy ilyen finom az őszi napfény. Korábban pedig, még Pesten ugye
általában az ember lánya ősszel délelőtt, délben dolgozott, a szabadságát
nyáron kivette.
Szóval egy
szó mint száz ez az őszi napfény csodálatos, finom, meleg, gyengéd,
simogató... Felöltődöm legalkább egy kicsit D vitaminnal, ami nagyon kell,
többek között pl. a bőrnek is. Remélem még egy darabig szerencsém lesz
hozzá és szép hosszú ősz vár ránk.
Véletlen...
2009. Szept.
22, kedd
Szemezgettem
egy versgyűjteményben, egy idézetet kerestem és közben ráakadtam erre a
gyöngyszemre. Ismertem, de nem fedeztem még fel, hogy milyen szép.
Franz
Grillparzer: A csók
Kezet csókol a tisztelet
a barátság homlokot
arcot az öröm, a tetszés,
szájat a boldog szerelem,
csukott szemet az epedés,
tenyeret a remegő vágy,
kart, nyakat a megkívánás,
minden mást az őrület!
Mennyire tökéletes! Minden benne van és rövid. A költészet mindentudó...
Kezet csókol a tisztelet
a barátság homlokot
arcot az öröm, a tetszés,
szájat a boldog szerelem,
csukott szemet az epedés,
tenyeret a remegő vágy,
kart, nyakat a megkívánás,
minden mást az őrület!
Mennyire tökéletes! Minden benne van és rövid. A költészet mindentudó...
(a negyedik
sor végén pontosvessző van, ami nincs a gépemen, pedig van jelentősége)
Most jöttem
rá, hogy régen mennyi verset olvastam, mostanában ez kimaradt az életemből,
talán mert 5 év elteltével még mindig dobozokban vannak a könyveink.
Fantasztikus...
2009. Szept.
21, hétfő
A 16 éves
fiam főz, az apjánál, amikor ott van és kedve szottyan meleget enni. Már
említette, hogy néha szórakozásból, meg kényszerből csinálja, mert az apja nem
készít ételt, még szendvicset sem, csak tesz valamiket a hűtőbe, amit
vásárolt. A többi a gyerek dolga. Most is vitt kaját itthonról,
májkrémeket kért, húskenyeret (azt megkívánta a Lidlben) sajtokat,
fűszereket és kiwit.
Épp az előbb
hívott telefonon receptért, tanácsért.
Fűszeres,
citromos natúr tengeri halat süt és fokhagymás, mustáros sajtmártást csinál
hozzá. Én elmondtam, mindent, amit tudok, ahogy én csinálom. Kíváncsi vagyok az
eredményre!
Érdekes a
dolog, én elvileg nyugodt lelkiismerettel nem mondhatom azt, hogy szeretek
főzni, mert így nem igaz. Főzök és állítólag jól. (sütni nem tudok)
Ennek
ellenére most már mindkét fiam főzőcskézik, meleg kaját barkácsolgat magának.
Hát nem fantasztikus?!
A válságkezelés két oldala...
2009. Szept.
14, hétfő
Azt tudjuk,
hogy az éremnek is minimum két oldala van...
Voltam a
bankban. A lekötött tartalékból kellett egy kis pénzösszeget felszabadítanom a
látra szóló számlára, ahol forgalmazni lehet. Mindent aprólékosan megkérdeztem,
nehogy meglepjen valami változás. A maradó összeget továbbra is lekötve
hagytam. Régen ez úgy működött, hogy ha a lekötés napján X % volt a kamat,
akkor folyamatos lekötés esetén maradt az eredeti kamat, a fordulónapon pedig
lehetett hozzányúlni, levenni, rátenni. No, ez most nem így van. Még
karácsonykor kötöttük le a tartalék pénzünket egy akkor
"akciós"-ként hirdetett kedvező, 11%-os kamatra.
A kamat még
11%, mint az eredeti lekötéskor? - kérdeztem gyanakodva
Hát az
sajnos már csak 7,5%, - válaszolt a tisztviselő, mert a legutóbbi változások
után úgy döntött az állam, hogy a jegybanki alapkamatot
csökkentette, a bank pedig úgy döntött erre, hogy szintén csökkenti a kamatot a
mindenkori jegybanki alapkamat mínusz fél százalékra. A fél % úgy tűnik a bank
saját haszna. A fő szépséghiba nem is a tény, hanem az, ha nem kérdezem, az
ügyintéző nem közli velem automatikusan, hogy a kamat változott.
Az állam és
a bank válságkezelése a csökkenő kamat, az én válságkezelésem éppen a
fordítottja lenne, növekedjen a kamat mértéke.
Nem járhat
nmindenki egyformán jól, főleg nem a magánszemély. :))
Félreértés
ne essék, nem háborgok, csak úgy csendesen leírtam, értek én mindent.
A leggyengébb láncszem...
2009. Szept.
14, hétfő
Azt hiszem a
Discorery adón láttunk egy ismeretterjesztő filmet a jövő intelligens
autójáról. Elképesztő és lenyűgöző dolgokat mutattak a jövő lehetőségeiként.
Nem győztem csodálkozni. a fő téma az volt, hogy műszaki az autók műszaki,
főleg elektronikus fejlesztéssel hogyan lehetne megoldani a közlekedési dugók
megszüntetését. Természetesen a különböző szinte határtalan technikai
megoldásokat képtelen vagyok leírni, de nagyon meggyőző és érdekes volt. Az
volt a lényege, hogy az autókat felszerelnék egy olyan technikával,
elektronikus követővel és közlekedési helyzetfelmérővel, ami úgy irányítaná a
gépkocsit, mint egy robot, az embernek csak a megadott sebességet kéne tartani
és figyelve az utasításokat, szinkronban maradni a többi autóval. A
központi vezérlőrendszer (ha jól értettem) segítségével el tudnák érni a
folyamatos haladást, bármennyire sok autó is van az utakon. A szerkezet
követné, figyelné az utak helyzetét is és előírná, javasolná a
menekülési útvonalakat, lehetőségeket is. Megoldható lesz, hogy a
"fedélzeti komputer" a kerekekre szerelt érzékelőkkel felmérje az
üres helyet és segítene parkolni. Órási! Én nem vezetek, de tudom, hogy sok nő
nehezen parkol, azaz utál parkolni.
(az én
agyamban az egész elképzelés a GPS-nek egy extra továbbfejlesztett változata
lenne, olyan hullámok segítségével, mint a mobiltelefonok adóié)
Nem tudok
róla többet írni, a nélkül, hogy ne írnék technikai marhaságokat és ne
csinálnék "hülyét" magamból, de ettől még nagyon tetszik. Rögtön az
volt az első gondolatom, hogy egy dolog hibádzik ebben a majdnem tökéletes
technikai rendszercsodában. Nem vették figyelembe a tervezők, még nem, hogy
létezik az emberi tényező. A gép, ha jól tervezett és szerkesztett,
akkor tökéletes. Az ember nem az. Az embernek lelke és idegrendszere
van, jó napja és rossz napja van, jókedvű és rosszkedvű, figyelmes és
szétszórt, pihent és fáradt... szóval az egészben az ember a leggyengébb
láncszem.
Nem vagyunk
egyformák, vajon a negyvennel kocogó nagymami hogyan érezné magát a
folyamatosan egységesen gyorsabban haladó közegbe ékelve... ez a rendszer csupa
jól és rátermetten vezető embert, deffenzív vezetőt feltételez... persze lehet
aztán, hogy az intelligens technika ezeket a különbözőségeket is megoldja...
Végső
jóslatként megemlítették, hogy az ilyen autók segítségével akár még
jogosítvány, korhatár, sebességkorlátozás, útburkolatfestés sem kellene, a
legcsúcsabb technika, mint egy bébiszitter beprogramozva akár még a kicsi
gyereket is biztonságosan elvinné az iskolába...
Ha
belegondolok abba, hogy a számítógépek, a mobiltelefonok, a szórakoztató
elektronika termékei, a háztartási gépek milyen szédítő sebességgel fejlődtek
az elmúlt időszakban, akkor nem is csodálkozom és semmit nem tartok
lehetetlennek. Az igaz, hogy az ember nem tökéletes, de az emberi agy bámulatra
méltó és hihetetlen teljesítményekre képes.
Hagyományőrzés...
2009. Szept.
14, hétfő
Íme a
pozitív meglepetés... még mindig péntek...
Vásárlás
után még jócskán volt időm a visszafelé busz indulásáig, így még
kényelmesebben, alaposabban nézelődtem. Kétségtelen tény, hogy nem annyira
kíváncsiságból, inkább önkéntelenül, pillanatokra benéz az ember a szobákba a
nyitott ablakokon át. Nagy meglepetés ért. Egy ház előtt haladva kissé dohos
szagot érezve olyan bútorokat és berendezést láttam, mintha egy kicsit a
régmúltba kukucskálnék. Először még le se esett a tantusz, hogy valójában mit
látok. Tovább akartam menni, de valahogy a kíváncsiságom és a régi
tárgyakhoz való vonzódásom miatt visszafordultam és újra benéztem. Nem
tévedtem, négy nyitott ablakon át, szobánként másféle tárgyakat őrző
helyi gyűjteményre akadtam. Valószínüleg éppen szellőztettek. Jobban
szemügyre vettem az egészet. Az első ablak mögött tiszta szoba rejtőzött. Benne
magasra tornyozott hímzett párnás és dunnás régi ággyal, faragott
bölcsővel, faragott mintás szekrénnyel és komóddal, faragott hátú székkel,
karfáján szőttes és hímzett ruházattal, a komódon apró dísztárgyakkal, emlékekkel
és a falakon szentképekkel. A következő ablak mögött volt a paraszti konyha,
temérdek kellékével, falra akasztott tartókon edényekkel, csuprokkal,
bögrékkel, tányérokkal, igazi sparhelt vaslábosokkal, alatta kukoricacsutkás
vesszőkosárral, mellette a vizes vödröket tartó alacsony polccal, öreg asztal,
hokedlikkel, mögötte természetesen mókás népi mondókás, hímzett falvédővel
(német nyelven, mert sváb falu) és még egy faragott pici asztal, paddal kicsi
gyerek számára. A harmadik ablak mögött egy kamra látszott, ez aztán tele volt
a paraszti háztáji munka mindenféle összegyűjtött eszközével, tejes sajtár,
vajköpülő, tojásos szakajtó, hatalmas fakanalak, sütőlapát, szűrők, sziták,
darálók, mángorló, rokka, stb... Arra próbáltam rájönni, hogy a nagypapáméknál
töltött gyerekkori nyaralásokból melyiket ismerem föl, melyiknek tudom a nevét
és hogy mire való... Volt még a kamrában egy nagy stelázsi befőttekkel és
savanyúságokkal megrakva és ott lógtak a kolbászok, szalonnák is, ahogy kell...
Az utolsó ablak mögött egy műhelyt véltem felismerni, többféle mesterség
összehordott eszközeivel, a gazda öltözetével, kalapjával, tarisznyájával a
szögön, egy általam is ismert kukoricamorzsoló volt az egyik sarokban, vessző
és cirokseprűk, lombgyűjtő kosarak a másikban, petróleumlámpák és istállólámpák
is lógtak a falon mindenféle méretben...
Biztos nem
soroltam fel mindent egyik szobából sem..., de nem győztem eléggé alaposan
bámészkodni, ágaskodni... nagyon meglepődtem, nagyon tetszett, amit láttam...
Később
arrébb mentem néhány lépéssel és felfedeztem, hogy nem túl
feltűnően kiírták a kapura, hogy helyi néprajzi magángyűjtemény és a fél
óra időmből akár bent is megnézhettem volna...
Ez nekem így
is értékes és nagy élmény volt!
Úgy látom ez
itt a 150. bejegyzésem, legalább valami méltó.
A buszon...
2009. Szept.
14, hétfő
Egy kis
kritika, a témát talán megbocsájtja nekem lassan mindenki... nem tudom megállni
szó nélkül... néha nem csak pozitív élmények érik az ember lányát...
Még mindig a
pénteki napom...
Némi
várakozás után - nem is késett sokat - felszálltam a buszra és jött a
meglepetés. Még szerencse, hogy csak három megállót utaztam célom
eléréséhez.
Diákok és
kísérőik (több felnőtt nő, gondolom tanárnők és anyák) őszi kirándulásról
térhettek haza Visegrád felől. (gyakori kirándulóhelye a közeli
iskoláknak)
Sokan voltak a buszon és orrfacsaró bűz, nehéz izaddtságszag csapta meg az
orromat, bármerre is fordultam. A sok újjatlan, kivágott ruhát viselő nő,
izzadt, szabadon szagló hónaljjal kapaszkodott a felső korlátokon. Nagyon
kellemetlenül éreztem magam.
Értek én
nagyjából mindent, kirándulás, izgalom, hegymászás, meleg, felelősség, no de
mégis... de hölgyeim...! Nincs az a pici női táska, oldalzsák, hátizsák ahová
ne férne be a nedves alkoholos vagy alkoholmentes tisztítókendő
csomagocska, egy frissítő diszkrét dezodor... ha az ember érzi, hogy valami nem
stimmel, hogy jól megizzadt, akkor pár pillanat alatt,
szinte észrevétlenül, nem nagy erőfeszítéssel létrejöhet ezeknek a
segítségével a gyorssegély villámtisztálkodás. Nálam mindig van ilyesmi és
ha kell használom.
Én lennék
csudabogár vagy mi van? (bocs, költői kérdés és tisztelet a remélem sok kivételnek)
Ennyi...
Az őszi táj...
2009. Szept.
14, hétfő
Már 5 éve
lakom a szigeten és még mindig nem tudok betelni a táj szépségével. Mostanában ritkán
utazom révvel, mert igyekszünk megszervezni a teendőket.
Pénteken
egyedül mentem és mint máskor is megálltam a kikötő korlátjára támaszkodva
szemlélődni, gyönyörködni. Délután 3 óra volt a nap szemből, középről sütött,
így mindkét oldalról szinte egyformán világította meg a vizet és az egész
tájat. Ha jobbra néztem a régi kikötőpallón tollászkodó és körülötte úszkáló
kacsákat láttam, távolabb a kanyar íve csillogott és a két part fáinak
zöldjén pihentek a napsugarak. Ha balra néztem egy férfit láttam, aki a
vízparton pihent, mélázva nézte a vizet, úgy tűnt elkalandoztak a
gondolatai. A szemközti part fái, bokrai még dúsak és zöldek voltak, a
néhol előbukkanó sárga leveleket az én rövidlátó szemem még messziről nem
érzékeli. Az ősz színei még nem láthatók teljes pompájukban, de nem sok idő
kell hozzá, hogy aranyló narancsba, rozsdabarnába öltözzön a világ...
Csendes,
méltóságteljes volt táj, egyetlen hang vagy mozdulat nem zavarta a harmóniát.
Az őszi napfény még jólesően melengetett, élvezet volt nézelődni. A víz illata,
a nap melege, a csend magában hordozta az ősz lehelletét és a természet
sóhaját, ahogy készül a téli pihenőre...
Egy jó nap...
2009. Szept.
12, szombat
Mozgalmas
napom volt pénteken. Nem is tudom, hol kezdjem és melyik élményt meséljem...
Pusztán női
szempontból nézve egy kis öngyógyítást végeztem, persze nem volt az a teljesen
tipikus eset, mert hasznos oldala is van. Vásárolgattam, na persze nem úgy,
mint egy hollywoodi díva, de azért mégis. Szerényen, de jól esett. Hiszek
abban, hogy bár folyton csúszik az időpont, de azért dolgozni fogok.
"Csupa régi göncöm van, kellett néhány új rongy". Találtam egy
praktikus, hétköznapi, munkábajárós kosztümöt, nem az a klasszikus kosztüm,
mert kötött, de meleg és kényelmes és nem fogom sajnálni, meg kímélni, a
szoknyája használható más felsővel is, a fesője pedig kardigánként is megfelel,
a színe bordó, kedvelt színeim közé tartozik, ami nálam nagyon ritka, hagytam
magam rábeszélni egy nadrágra, igaz világos, de nagyon jó anyag és fazon (még
fel kell hajtani) és a korona egy igaz "csemege" egy nagyon csini,
inkább ünneplő felső, olyan kis extra és rám öntötték, amire mi nők azt
mondjuk, nem tudtam otthagyni, és most - ne mondjátok el senkinek - a kezembe
akadt egy cuki kis füllbevalócska... Egyébként mégis volt egy kis hollywoodi
jellege a dolognak, mert az eladónő egy csúcs fazon, már tegeződünk és minden
vásárlásnál, így most is száz cuccot rámhúz, megmustrál rajtam és
megrendeli, ha van elképzelésem... így valóságos szórakozás vásárolni...
Azért ára is
volt a történetnek... Nálunk nem keveset kell gyalogolni egy mezítlábas
utazónak, míg járműre szállhat... ráadásul kétszer jártam meg a távolságot,
mert elsőre elkéstem az átkelőhajót és inkább közértbe mentem és haza. Délután
indultam újra. Összességében gyalogoltam 6 km-t. (A talpam sajgott, mert a
félrecsúszott harisnya feltörte.) Valamit valamiért!
A jelen, a társadalom, a pénz...
2009. Szept.
10, csütörtök
Nem teljesen
véletlenül az a naplóm címe, hogy "nem hittem volna..." Egy csomó
mindent úgy kell most átélni, megélni, hogy valóban nem hittem volna.
Amikor
fiatal felnőtt voltam, feleség, anya, dolgozó nő és éltem a hétköznapokat
valóban nem hittem volna, hogy milyen kiszámíthatatlanná válik az élet és
mennyire nem jó a jelenben élni. Olyan országban és társadalomban élünk, hogy
tanultunk bármit is, kaptunk bármilyen útravalót is otthonról, vannak
érzelmeink és elképzeléseink, gondolataink és vágyaink mindennek az
elérhetősége, a megvalósítása minden szándék nélkül pusztán a pénztől függ.
(tudom nem boldogít és ismerem a szokásos ellenérveket, hogy nem a gazdagságtól
és a javaimtól függ, hogy ki vagyok és boldog vagyok- e, de most nem erről van
szó) Amikor fiatal voltam sosem gondoltam a pénzre, mint olyan dologra, amitől
bármi is függ. Talán tapasztalatlan voltam, vagy felelőtlen, vagy könnyelmű...
nem hiszem... Csak dolgoztam és éltem az életet... Tudtam, hogy képtelen vagyok
olyat tenni, amiért kirúgnának, becsületesen végzem a munkám, hó végén fizetést
kapok és az elég mindenre, erőfeszítés nélkül... Nem nagyon kellett agyalni,
osztani, szorozni, számolni... csak élni kellett, normálisan, hétköznapian,
egyszerűen... Így utólag szerettem azt a szürke, hétköznapi életet...
Sokszor
gondolkozom azon, hogy ebben a "matematika alapú" , nagyon
világosan önző világban az ember miért nem gép, egy beprogramozható számítógép,
érzelmek, vágyak, elképzelések, törekvések, örömök és fájdalmak nélkül...
beprogramozva, hogy mennyi jut, brutto, netto és a gép kidobja, hogy mit lehet,
hajszálpontosan és onnan kuss..., kuss a léleknek, az észnek, a gondolatoknak,
a vágyaknak, az elképzeléseknek... Nem marad csak a szorongás, a félelem, a
meddig még és miből kérdések...
Évek óta munkanélküli
vagyok és már úgy érzem nem bírom tovább... most van egy kicsi esély, egy
ígéret, hogy dolgozhatok, de szinte naponta változik, hogy mikor, hogy
bízhatok- e benne vagy nem, hogy hitegetés és szélhámosság vagy valóság vagy
puszta ígéret... Egyedül vagyok egész nap és a gondolataim megőrjítenek, nem
hittem volna magamról, hogy én sem vagyok elég erős, hogy egy idő után nem
tudom már a dolgokat pozitívan nézni... annyira utálom már a munkanélküliséget,
hogy egyszerűen csak azt érzem, minden szinten szétestem és elvesztettem a
fejem... ráadásul napi 12 óra egyedülvívódás után tökéletesen össze kell
szednem magam mire megjön a férjem, met Ő még sokkal könnyebben borúsabb lesz,
ha látja vagy megérzi, hogy én már nem vagyok erős.
Mostanában
túl sok politikai elemzést és gazdasági műsort, írást hallgattam, láttam,
olvastam és semmi jót nem tudok leszűrni belőle... csak azt hallom, látom
hírekből, beszédből, statisztikákból, grafikonokból, hogy egyre nagyobb lesz a
munkanélküliség és utána meg még nagyobb... Minden állítólag avatott és
megnyilvánuló szakértő szájából elhangzik egy csomó magyarázat és mentség, de
egy mondatot sem hallottam még arról, senkitől, ki hogyan és mikor tervez
munkahelyeket teremteni...
Körülményeimből
kifolyólag ritkán mozdulok ki, ritkán járok én vásárolni és minden egyes
alkalommal csak az árak növekedését tudom felfedezni. Egyszerűen nevetséges,
nem tudom már követni és érzékelni, hogy mi drága vagy olcsó, vagy
elfogadható... elszakadok a való világtól... (prózai részlet, szeretnék az
esetleges munkához egy hétköznapi szoknyát venni és megijedek attól, hogy nem
tudom, nem értem már, mennyit szabad rá áldozni...)
Biztos
zagyvaságokat és összefüggéstelenségeket írtam ide... de teljesen kész
vagyok... ordítani szeretnék, hogy mondja már valaki, hogy dolgozhatok-e vagy
nem... legyen már vége... Teljesen hülye vagyok, hülyeségeket gondolok és
teszek, nincs türelmem semmihez... csak múlnak az órák és képtelen vagyok bármi
normálisra... én képes voltam sokszor másoknak tanácsot adni és másokat
nyugtatni és most megőrjít a nyugtalanság... Tudom, hogy itt a 24. óra, az
utolsó lehetőség, pillanat... dolgoznom kell, semmilyen szinten, sem
anyagilag, sem a saját szempontomból nem megy már tovább... és jön a tél, amit
utálok, ami költségesebb a fűtés miatt, mint a nyár... egyedül, hidegben,
sötétben, barátságtalanságban és akkor most visszafordítom az egészet a
pénzhez, tudnék programot, elfoglaltságot, társaságot szerezni magamnak, vannak
többen akik örülnének, várnának, mehetnék, segíthetnék, hasznos lehetnék,
kikapcsolódhatnék, de itt kell kuksolnom a pénz miatt. Gyűlölöm a pénzt és
remélem a főniciaiak folyamatosan forognak a sírjukban amíg csak létezik a
világ a pénz bevezetése miatt.
Miért nem
lehet szépen, egyszerűen, hétköznapian élni, munkából, bérből és fizetésből,
élni, mint régen? Én nem akarok sokat, csak amiért tenni tudok és amiből aztán
megélek. Nem kell extra fizetés és extra munka, nem várok százmilliókat. Csak
fel szeretném még nevelni, munkával a fiamat és megszerezni magam számára azt a
biztosítékot, a nyugdíjat, ami majd arra kell, hogy ne szoruljak később
senkire. Szeretnék még egy emberi méltóságnak megfelelő öregséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése