C'est la vie...!

        
Néhány írás az elmúlt hónapokból!
          
Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája. - Szent-Györgyi Albert
2011. augusztus 27. 9:05

Létezik egy számítógépes technika, vagyis a nagyobb méretű fényképeket először le kell butítani, hogy az ember feltehesse a blogba.

A kormány átvette ezt a technikát, csak éppen nem a nagyméretű képekre alkalmazná és nem a számítástechnikában, hanem egy ország lakosságát szeretné jó előre lebutítani még a gyerekkorban kezdve, akkor amikor a legfogékonyabbak.

Az ifjúság, azaz a gyermekeink a jövő letéteményesei szoktuk mondani patetikusan. Nagyon fontos tehát, hogy milyen példát adunk nekik és hogyan, mire tanítjuk meg őket.

Tanítani, figyelni és nyomon követni a gyermekek értelmének kinyílását és folyamatos tágulását, szomjazásukat a tudásra és tudásvágyukat kielégíteni nagyon nehéz, de az egyik legszebb hivatás.

Kiválasztottam legalább 20 idézetet nagy gondolkodóktól és tanítóktól, de a bőség miatt csak az alábbiakat tartottam meg.

A gyermek feje nem edény, amit  meg kell tölteni, hanem fáklya, amit  lángra kell lobbantani.   Galilei,  Galileo

A tanár személye fontosabb,  mint az, amit tanít.   Menninger,  - Karl

A tanulás nem felkészülés az  életre, a tanulás maga az élet.   - Dewey, John

Én  azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani  valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.   - Móricz Zsigmond

Ehhez még hozzáteszem azt, amit szociológiából tanultam, azt hogy a kiemelkedés egyetlen lehetősége bármilyen szegény sorsból és mindenféle nehézségből is egyedül a tanulás.

Ezért aztán nagyon fontos, hogy mit nyújtunk az ifjúságnak, mire és milyen minőségben neveljük a jövő nemzedékét.

Megdöbbenve olvastam a Fidesz kormánynak azt az egészen hihetetlen elképzelését, hogy már a középiskolások körében korlátozni kívánják a létszámot. Vagyis a jövőben kevesebb gyerek fog eljutni már az érettségiig is.

Nem ma olvastam, nem is tegnap, de még máig sem tértem magamhoz. Miféle jövőkép él olyan emberekben, akik úgy gondolják, hogy az eddiginél kevesebb lehetőséget kaphatnak a gyerekek a továbbtanuláshoz.

Minden gyerek egyforma, "egyformának születnek" akkor még egyformán édesek és ártatlanok. A mi feladatunk, felnőtteké, szülőké és tanároké, hogy egyenlő esélyekkel indulhassanak tovább a nagybetűs élet felé.

Már a minimum, azaz az általános iskola elvégzése után jön a korlátozás, Te jobbra, Te balra, Te tanulhatsz tovább, Te nem! Túl korai a vízválasztó!

Vannak olyan gyerekek, akik igazán még csak a középiskolában nyílnak ki, ott válnak sokkal érdeklődőbbé, befogadóbbá és sokkal jobb eredménnyel képesek tanulni, mint még az általános iskolában. Elvegyük tőlük az esélyt? Egy 14 évesen gyengébbre sikeredett kompetencia teszt miatt vágjuk el egy tollvonással a jövőjüket?

Hallottam már sok ésszerűtlen dolgot, de ekkora szörnyűséget még nem!

Ezzel még nincs vége, jön a a tortára még rengeteg hab.

Nem csak a jövő nemzedékét kell lebutítani, de az őket oktató pedagógusokat is. A jövőben nem minden pedagógia feladathoz kell majd diplomás tanár, lesz valami rövidebb és alacsonyabb végzettséget nyújtó képzés is az ifjúságot nevelni óhajtó bátor munkavállalók részére.

Hát kérem szépen így állunk!!!

Nem kell diplomás pedagógus és nem lehet minden gyereknek egyforma esélye a tanulásra.

Ezt bizony álmomban sem gondoltam, mert ehhez képest a mindenféle politikai húzások "gyerekes dolognak" tűnnek. Buta embereket akarnak, birkákat, alatvalókat és ezt a butítást nem lehet elég korán elkezdeni.


Az írás az Ellenszék című internetes újságban jelent meg.




Ócsa kontra ONCSA
2011. augusztus 18. 10:10

Az írás a Ellenszék című internetes újságban jelent meg.



 Napok óta egyre többet beszélünk arról, sokakat foglalkoztat az a képtelen és eleve diszkriminatív ötlet, hogy a kormány végső mentő övként szociális lakótelepet épít a vesztes devizahitelesek számára Ócsán.

Mint valami általános mindenkit helyettesítő kiálló és megmondó ember a kormány részéről, Kovács Zoltán, kommunikációs főszakember nagyon komolyan és erélyesen többször is elmondta, hogy ez egy nagyon jó szándékú, hathatós segítség, azoknak a bajbajutottaknak, akiknek már nincs más lehetőségük.

Ez kérem nem gettó!

Annyiban igenis gettó, hogy innen józan számítások szerint kikerülni szinte lehetetlen. Az ide bekerülő családoknak ugyan mitől lendülne fel hirtelen annyira az anyagi helyzetük, hogy meg is éljenek és a távozásra, továbblépésre is gyűjtsenek? Akkor már talán tudnák fizetni a devizahitelt is.

Mi is történik velük?

Általában ugye családokról van szó! Sőt az ország különböző részeiből Ócsára kerülő családokról. Szülők és  gyerekek. A szülők, ha véletlenül még dolgoznak, akkor munkahelyüktől távolabbra kerülnek, idejük és keresetük jó részét az utazásra kell áldozniuk. Ne felejtsük el, hogy Budapest egyik végéből átingázni a másikba nem olcsó dolog, bérlettel sem, nem is beszélve az eleve vidéken dolgozókról.

A gyerekekre is gondolni kell. Eddig egy megszokott környezetben éltek és a megszokott iskolájukba jártak. Barátaik, haverjaik kötik őket az eddigi iskolához, a lakóhelyükhöz, a környékhez.

Lesz Ócsán a hirtelen odaköltöző sok család számára nem hogy munka, de lesz elég iskolai hely, elég óvodai hely, lesz megfelelő nagyságú és ellátottságú bolt, orvosi rendelő és megfelelő közlekedés, pl. jó út.

Az nem elég, hogy nagy kegyesen lepottyantunk oda könnyű szerkezetű házakat és odatereljük az embereket, megfelelő feltételek is kellenek.

Még az elején azt is hallottam az ATV híradóban, hogy rossz minőségű ott a víz,(kukacos) de ennek ellenére az építkezés terve marad. Eleve gyenge infrastruktúrával indulni, máris megteremti a hátrányos helyzetet.

Azért, hogy a címhez visszatérjek:

„Az ócsai szociális lakótelep emlékeztet az egy betű eltéréssel az 1940-es években épült ONCSA-telepre. (Országos Népi- és Családvédelmi Alap), amelynek házaival például Budafokon is találkozhatunk. Ezek egy-két szobából álltak, fürdőszoba nem épült hozzájuk, a WC pedig az udvaron volt. Az ócsai házak feltehetően ennél korszerűbbek lesznek, de hogy 70 év múlva is állnak-e majd, mint az elődeik, az kérdéses. Talán az különböztette meg az ONCSA-lakókat a jövendő ócsaiaktól, hogy valamennyi családfő munkához is jutott.” - Népszava

(csak nagyon halkan jegyzem meg és nagyon zárójelben, hogy ez még a szintén a Kádár korszakkal együtt szidott Horthy rendszerben volt - a nélkül, hogy mentegetni akarnám azokat a rendszereket, mert ugye bármit könnyű félreérteni - azért voltak akkor is jó (jobb) dolgok.)





Most nem, majd akkor...ha...
2011. augusztus 7. 14:14

Senki se gondolja, hogy rossz kedvem van, egyáltalán nincs, sőt jól érzem magam, élvezem a nyarat.

A hintaágyban ringatózva elgondolkoztam kicsit a közelmúlton és a valamivel távolabbi múlton és ráébredtem a különbségre.

Ma nem lehet a mának élni, korábban pedig lehetett. Nagyjából 20 éve, úgy a rendszerváltás környéke óta élek úgy, hogy ha hirtelen ötletem támad, már pedig  nekem természetemből kifolyólag szoktak ilyenek eszembe villanni, akkor azonnal jön a bűvös mondat, "most nem, majd akkor, ha".

Hogy én hogy utálom ezt a mondatot!

Amikor gyerek voltam akkor a szüleimnek egy tanári és egy mérnöki fizetésből kellett megküzdeni az élet viszontagságaival. Ez egy olyan biztonságos alsó középosztály szintű, nélkülözésektől mentes élet volt, amibe belefért a nyaralás, a kultúra és a szórakozás is. Apám gyűjtögetett és amikor úgy érezte, hogy most, akkor azt mondta, most pedig ezt elköltjük, elmegyünk nyaralni, elmegyünk a bálba, vagy utazunk, stb. Abban az "átkozott átkosban"ezt meg lehetett tenni, mert ott volt a sokat szidott teljes foglalkoztatás és a fix fizetés. Valamint az a biztonságérzet, hogy nem fognak holnap elbocsájtani. A tartalék "eldorbézolása" után, lehetett újabb kis tartalékot képezni.

A nagyobbik fiam még úgy nőtt fel, hogy soha nem hallotta azt a mondatot, hogy "most nem, majd akkor, ha".

A kicsi, aki most volt 18 éves, már ennek a "most nem,  majd akkor, ha" mondatnak a kíséretében nőtt fel. A 18. születésnapjára kapott egy finom ebédet, bevallom bár boldog voltam, hogy velem van, hogy "ünnepelünk", de belül magamban kicsit rosszul éreztem magam, kicsit szégyelltem, hogy se ajándék, se semmi különleges dolog és milyen jól éli meg.

Bármiféle tartalék, összekuporgatott pénz, örökség csak akkor ér valamit, ha mögötte ott van a fix mindennapi jövedelem a hétköznapok fedezetére.

Már harmadik hónapja élvezzük a férjem nyugdíját, először nagyon örültünk neki, aztán villámcsapásként belénk hatolt a felismerés, hogy elvileg igen, de gyakorlatilag szinte semmivel sem vagyunk beljebb. A mondat egy picikét módosult, kissé pontosabbá, időhatárral felruházottá vált, "a most nem, majd akkor, ha" hétköznapi szinten a "majd a következő nyugdíjkor" mondattá változott.

A "carpe diem" vágyott jegyében nem változott semmi.

Minden marad a régiben, mert "majd akkor, ha" a felhalmozott adósságot kifizettük, csakhogy az élet meg szalad, mikor már nem lesz "majd akkor, ha", ha egyáltalán lesz ilyen, addigra elmúlik az élet, a vágy a most azonnal után.

Vannak meghívásaink, vannak régen ígért látogatásaink, a barátainkat fel kéne keresni, leporolni a régi szép időket és új barátságokat lehetne szerezni, de nem megy, nem fér bele, "most nem, majd akkor, ha" az élet meg szalad, múlnak az évek és a nyarak.

Nekem van egy nagyon rossz tulajdonságom, a most-ot, mindig akkor szeretném, amikor az ötlet adott, a pillanatot szeretem élvezni, később már nem érdekel, az öröm akkor a igazi, amikor a most lenne.

Hát ezt teszi velünk folyamatosan az elmúlt 20 év, a csodálatos új világ, ami a legfrissebb ciklusban ugye miden eddiginél még sokkal szebb, az új Magyarországra minden eddiginél fényesebben ragyog a narancsnap. Azért olyan nagy az elkeseredés, a munkanélküliség, mert az imádott, vágyott, független, szabad, boldog vadkapitalizmussal pont az emberek zömét képező középosztály normális életkörülményeit tették tönkre. Az egy biztonságban élő, nyugodt, művelt középréteg volt. Élt és dolgozott és élvezte, azt ami néha jutott, amit megvalósított magának a saját elképzelései szerint.

Most vannak nagyon gazdagok, mérsékelten gazdagok, jól élők és itt jön egy borzasztó űr, aztán pedig a nagyon nagyon szegények. A közepes minőségben élő hétköznapi emberek, akiket elért a munkanélküliség, mind mélyszegénységbe süllyedtek.

Az "életszínvolat", főleg a szellemi színvonalat és a már megteremtett környezetet őrzive próbál az ember úgy élni, hogy ne érezze magát annyira tragikusan. A statisztikákat és a hivatalos számadatokat tekintve döbbenten jöttem rá, hogy bár megpróbálom nem érzékelni, de bizony én is mélyszegénységben élek. Hát leesett az állam.

Gyűlölöm ezt a "most nem, majd akkor, ha" mondatot és nagyon nagyon szeretnék ellene fellázadni!!!




A folyamat...
2011. augusztus 5. 22:37


Ezt a naplórészletet még régebben írtam, mint a napokban feltett két írást, nézegetem visszafelé a régi blogomat.

Akkor írtam, amikor a munkanélküliség miatt még időnként dühöngtem, őrjöngtem, az egész világra rá tudtam volna borítani az íróasztalt. Nem értettem, mert úgy szocializálódtam, hogy mindig mindenki dolgozott körülöttem és én is dolgoztam.

Ez természetes volt, az életünk része és én azt az életet szerettem.

Akkor, mikor ezt írtam, a férjem éppen dolgozott, éhbérért.

Azóta még felemelték a nyugdíjkorhatárt, már nem 4, hanem még midig 5 évre vagyok a „már előre utált” nyugdíjtól, egyszer volt rövid ideig munkám, de maga a cég ment tönkre, ahol dolgoztam, vagyis alig változott valami.

Már nem őrjöngök, ez igaz és nem is zakkantam meg, pedig sokakkal megtörtént még ez is, de semmi nem változott, ha lehet csak még rosszabb lett minden. Még több lett a munkanélküli.



Napló 14.   2009. ápr.14. kedd 10.46

Kategória: egyéb


Nem tudom, mit gondoljak és mit csináljak?

Általában optimista vagyok, csak néha jön rám az elkeseredés. Ez olyan furcsa érzés, egyedül maradok reggel a házban és rám tör a rosszkedv és a teljes haszontalanság érzése.

Szerencsére ez nem mindig van így és ha így is van, akkor is már másnapra elmúlik.

Nem tudom elfogadni és megmagyarázni, hogy miért történik velem az, ami történik. Újra és újra fel kell tennem magamnak a kérdést, miért érdemlem én ezt? (vagy a többiek) Dolgoztam egész életemben, egyetlen napot sem kihagyva (szabadságot kivéve) tisztességgel, becsülettel 34 éven át. (tudom unalmas, már-már frázisként hat) Még hozzá kell tennem, hogy jó kedvvel, szerettem bejárni a munkahelyeimre, az volt az életem, hozzá tartozott a mindennapjaimhoz úgy, mint a levegővétel.

Mindenki azt mondja, már végképp semmi esélyem, hogy dolgozhassak és minden egyes eltelt nappal csak még kevesebb.

Nevetséges vagyok, vagy hülye, rosszul vagyok összerakva. Sokszor úgy érzem, nem tudok munka nélkül élni.

(kérem, hogy ne gondolja senki, hogy nem találnék magamnak olyanokat, amiket ilyenkor az úgynevezett találékony nők szoktak javasolni, takarítsak 5-ször többet, törjem fel az ugart a kertben, csináljak minta konyhakertet, olvassak, tévézzek többet, mert végre ráérek, hímezzek, varrjak, horgoljak kössek, süssek sütit, tortát, tegyek el befőttet, legyek házi kreatív tündér, ez mind nem jön be igazán, azaz módjával, ami tőlem telik megteszem, amire képes vagyok, de nem okoz örömet és nem pótolja a munka hiányát)

Amióta ráadásul ellátatlan, aktív korú álláskereső, vagy mi a fene lennék hivatalosan, azóta úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak.  Ki vagyok én? Valaki, akit  hivatalosan kimondva, leírtak, kihúztak minden listáról, egy felesleges igazi SENKI. Foglalkozása: SENKI..Nem tudom feldolgozni.

Fiatal vagyok, már úgy értem, annak érzem még magam, munkára még alkalmasnak, egészséges vagyok, az agyam is normálisan működik, még újat befogadni is képes.Akkor miért?

Néha olyan elveszett vagyok itthon,  "unatkozom". Na ne úgy értse senki, hogy csak lógatom a lábam és siránkozom, az "unatkozást" úgy értem, hogy a házimunka, a kerti munka, a mindenféle fent leírt kreatív hasznos munka végzése közben sokszor szellemileg szenvedek, nem tudom megfogalmazni, mit érzek, mert ez így nem pontos, nincs rá szó.

Szerettem dolgozni, feladatokat, problémákat megoldani, kihívásoknak eleget tenni és az eredmény örömmel, sikerélménnyel töltött el, a munka öröme hiányzik és az, hogy elmehessek egy munkahelyre, reggel szóljon az óra, felöltözzek, elkészüljek, elinduljak, odaérjek, legyenek kollégák, élet legyen körülöttem. Négy év van még nyugdíjig, és még csak utána jön az igazi nyugdíj és már most végtelenül elegem van.

Nem tudom elmondani mennyire rossz érzés (lehet, hogy nagyon nevetséges vagyok) de egy pár harisnya, egy zokni, egy olyan falat, amit én szeretek, szégyenérzetet kelt bennem, mert most már teljesen csak eltartott vagyok, (tudom, a párom nem így gondolja) egy büdös fillérrel nem járulok hozzá az élethez, nem tehetek semmit a betevőért. Ugyanakkor pedig látom, hogy a párom este hazajön, a 9 - 10 órai munka után halálosan fáradt. Nagyon sajnálom, és  mindezért hazahoz havi 66.000,-Ft-ot. (ezért vonták meg a segélyemet, mert ez ugye túl sok)

Örülhetnék oly sok mindennek, (örülök is) a tavasznak, a napfénynek, a nyíló virágoknak, a boldogságnak, hiszen nagyon jó életem van, mindent megkaptam érzelmileg, amire vágytam, fantasztikus szerető párom van, két okos, értelmes, rendes gyerekem, nagy örömöm telik bennük, de mégis szerencsére ritkán, de ilyen lehetetlenül érzem magam. Tudom, hogy holnapra elmúlik, de ez is én vagyok. Hiába tépem az agyam, nem tudok valamit kitalálni. Félek a jövőtől. Oké, most még nagyjából rendben mennek a dolgok. De, mi lesz később? Mi lesz akkor, amikor tényleg öregebb, esetleg nyomorultabb, esetleg beteg is lehetek, pénzünk  nem lesz, nyugdíjunk elképesztően pici lesz, rezsi és életvezetési költségek akkor is lesznek és nem vigasztalhatja magát az ember mindig azzal, majd a gyerekek.

Hülye vagyok, hülye vagyok, megfogadtam magamnak, hogy nem engedem semmitől mérgezni a kedélyemet, a boldogságunkat, az életünket...!!!

A büdös kurva életbe, nem akarok kedélybeteg lenni ettől az egész elátkozott általános helyzettől!!! (bocsánat ez most ide igenis kellett) Azt mondtam 4 évvel ezelőtt, a munkanélküliség kezdetén, hogy nem, velem ez nem történhet meg, nem engedem, hogy így érezzek!!! Akkor most mi van? Nem bírom tovább?? Utálom magam, mert ellátatlan, jövedelem nélküli ember lettem. Amikor a hivatalban darálják nekem a sablon szöveget és idézik a törvényt, ököllel az asztalra tudnék csapni, hát én dolgozni akarok! Hát nem érti senki, nekem ez kényszer, én nem akarok segélyt,  én úgy szenvedek ettől az egésztől, mint az állat és eddig nem szégyelltem, de most már igen!!! Olyan megalázó, hogy az embert látatlanul, belülről marja a szégyen, ahogy elé kell állni az emberek elé, azok elé akiket szeretek, a gyerekeink, a barátaink, az ismerőseink elé és ha kérdezik, elmondani, hogy még mindig munkanélküli vagyok. Sajnos - ez is biztos egy belső kényszer -  belülről jön, hogy úgy érzem csak látszólag értik, sajnálkoznak (ezt utálom, ne sajnáljon senki, ez nem sajnálat kérdése, nem betegség, nem tragédia) de magukban azt gondolják, hát persze, ugyan miért nem kellesz sehová, hát naná azért, mert már nem vagy jó semmire! Tudom a legtöbb ember egy idő után ezt még el is hiszi magáról és akkor aztán jön a depresszió meg a pánikbetegség, meg isten tudja még mi.

EZT NEM AKAROM!!!!

Most 2011. augusztus 5. van és még itt vagyok, nem lettem hülye, se idegbeteg, beláttam, hogy mindez miért van, az egész egy gazdasági politikai játszma, amit a fejünk felett játszanak és az, hogy velünk mi lesz a kutyát sem érdekel.


Kommentár nélkül...
2011. augusztus 4. 20:47

Tessék megnézni a dátumot, mikor írtam ezt az írást egy korábbi blogomban. Semmi sem változott azóta. Volt egy éles kormányváltás, azon kívül semmi.

Sőt...


A jelen, a társadalom, a pénz...

2009. Szept. 10, csütörtök 13:16

Kategória: személyes

Nem teljesen véletlenül az a naplóm címe, hogy "Nem hittem volna..." Egy csomó mindent úgy kell most átélni, megélni, hogy valóban nem hittem volna.

Amikor fiatal felnőtt voltam, feleség, anya, dolgozó nő és éltem a hétköznapokat valóban nem hittem volna, hogy milyen kiszámíthatatlanná válik az élet és mennyire nem jó a jelenben élni.

Olyan országban és társadalomban élünk, hogy tanultunk bármit is, kaptunk bármilyen útravalót is otthonról, vannak érzelmeink és elképzeléseink, gondolataink és vágyaink mégis mindennek az elérhetősége, a megvalósítása minden szándék nélkül pusztán a pénztől függ.

(tudom a pénz nem boldogít és ismerem a szokásos ellenérveket, hogy nem a gazdagságtól és a javaimtól függ, hogy ki vagyok és boldog vagyok- e, de most nem erről van szó)

Amikor fiatal voltam sosem gondoltam a pénzre, mint olyan dologra, amitől bármi is függ az életemben. Nem kellett erre gondolni. Talán tapasztalatlan voltam, vagy felelőtlen, vagy könnyelmű? Nem hiszem. Csak dolgoztam és éltem az életet. Tudtam, hogy képtelen vagyok olyat tenni, amiért kirúgnának a munkahelyemről, hiszen becsületesen végzem a munkám, hó végén fizetést kapok és az elég mindenre, erőfeszítés nélkül. Nem nagyon kellett agyalni, osztani, szorozni, számolni, csak élni kellett, normálisan, hétköznapian, egyszerűen.

Így utólag, kifejezetten szerettem azt a szürke, hétköznapi életet!

Sokszor gondolkozom azon, hogy ebben a "matematika alapú", nagyon világosan kemény és önző világban az ember miért nem gép, egy beprogramozható számítógép, érzelmek, vágyak, elképzelések, törekvések, örömök és fájdalmak nélkül? Csak beprogramozva, előre, hogy mire mennyi jut, brutto, netto, bevétel, kadás: és a gép kidobja, hogy mit lehet, mit nem, hajszálpontosan.Onnan pedig kuss! Kuss a léleknek, az észnek, a gondolatoknak, a vágyaknak, az elképzeléseknek! Nem marad csak a szorongás, a félelem, a meddig még és miből kérdések.

Évek óta munkanélküli vagyok és már úgy érzem nagyon nehezen lesz vagy talán sosem lesz munkám.

Mostanában túl sok politikai elemzést és gazdasági műsort, írást hallgattam, láttam, olvastam és semmi jót nem tudok leszűrni belőle. Csak azt hallom, látom hírekből, beszédekből, statisztikákból, grafikonokból, hogy egyre nagyobb lesz a munkanélküliség és utána meg még nagyobb.Minden állítólag avatott és megnyilvánuló szakértő szájából elhangzik egy csomó magyarázat és mentség, de egy mondatot sem hallottam még arról, senkitől, ki hogyan és mikor tervez munkahelyeket teremteni.

Körülményeimből kifolyólag ritkán mozdulok ki, ritkán járok igazán a napi betevőn kívül bármit is vásárolni, de mégis minden egyes alkalommal az árak növekedését észlelem. Egyszerűen nevetséges, nem tudom már követni és érzékelni, hogy mi drága vagy olcsó, vagy elfogadható, mert elszakadok a való pénzügyi világtól, csak a saját rendelkezésemre álló pénzösszeghez tudok mindent viszonyítani.

 Tudom, hogy itt a 24. óra, mindenképpen dolgoznom kell, semmilyen szinten, sem anyagilag, sem a saját szempontomból nem megy már tovább, kimondhatatlanul utálom a munkanélküliséget.

Akkor most visszatérek a pénzhez, tudnék programot, elfoglaltságot, társaságot szerezni magamnak, vannak többen akik örülnének, várnának, mehetnék, segíthetnék, hasznos lehetnék, kikapcsolódhatnék, de itt kell kuksolnom a pénz miatt. Gyűlölöm a pénzt és remélem "a főniciaiak folyamatosan forognak a sírjukban amíg csak létezik a világ a pénz bevezetése miatt".

Miért nem lehet szépen, egyszerűen, hétköznapi módon élni? Munkából, bérből és fizetésből élni, mint régen? Én nem akarok sokat, csak amiért megdolgozom és amiből aztán megélek. Nem kell extra fizetés és extra munka sem, csak valami.

Csak fel szeretném még nevelni, munkával a fiamat és megszerezni magam számára azt a biztosítékot, a nyugdíjat, ami majd arra kell, hogy ne szoruljak később senkire. Szeretnék még egy emberi méltóságnak megfelelő öregséget.



Üzenet ez az írás mindazoknak is, akik azt hiszik, hogy csak az Orbán kormány munkájával nem vagyok megelégedve.


Több mint egy év múlt el, és...?
2011. augusztus 2. 11:06

Ezt az írást (a normál betűs részeket) 2010. májusában írtam. Nézzük csak mi változott azóta a véleményemben és hogyan alakultak a dolgok.

Már nem érdekel, hogy hogy hívják a leendő kormányfőt, kiféle miféle, már nem érdekel, hogy melyik párt nyert a választásokon kétharmados többséggel, hallani sem akarom a nevét, már nem érdekelnek a többi összes pártok és politikusok sem, az ideológiájuk sem, nem érdekel, hogy ki volt KISZ-es, ki járt felekezeti iskolába és templomba, hiszen az utóbbiak pl. magánügyek.

Nézzük meg egyszer pártpolitikai hovatartozás nélkül csak a puszta tényeket, a jelent és a jövőt.

Kiragadok néhány példát csak úgy a lelendő kormányprogramból és mindenki tegye fel magának a kérdést, jó lesz-e, mire lesz jó, kinek lesz jó.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy bár Lincoln beszédét idézte, O.V. szerint isten uralma alatt kell újjászületnie a nemzetnek... (Egy igazi államférfi, politikus maga mond emlékezetes beszédet, vagy legalább hazait idéz, ha muszáj) Hagyjuk ki ebből istent, a hit magánügy, a mellettem a villamoson utazó ember állampolgárként, emberként ugyanolyan ember mint én, pedig lehet, hogy hisz istenben és nagyon vallásos, én pedig nem.

Nos, az eltelt elég hosszú időszakban sem hit, sem gondolkodás nem segített, sem a kormány törvényhozó képessége nem változott, nem lettek az elképzelések, a törvények emberközelibbek, azaz nekik sem világosított meg semmi jót az ő istenük.

Új társadalmi szerződés, új alkotmány elszámoltatással súlyosbítva, "a magyar emberek jövője az elszámoltatás nélkül nem lehet sikeres" (O.V.) Szerintem ameddig a fő hangsúly ennyire az elszámoltatáson, a bosszún van, addig nem lehet alkotni, addig semmi nem fog történni. Minden hatalomnak vannak nyerészkedői, korrupt, a hatalmat rosszra és előnyök szerzésére használó emberei, ez ügyben bármeddig mehetünk vissza a történelemben. Természetesen aki törvénytelenül cselekedett, annak a törvény szerint bűnhődnie kell, de hogy ez lenne a legfontosabb, ez bizony rossz fényt vet az új letéteményesre.

Hová is jutottunk? Budai úr lázas tevékenysége sikertelen maradt, de a próbálkozásoknak nincs vége, most egyenesen a rendkívül hozzáértő Szíjjártó úr kezében a jogi gyeplő és a volt miniszterelnökök bebörtönzése a tét. Szép út...

A segélyen élőkről, az ellehetetlenült, szerencsétlen munkanélküli emberekről pedig nem lehet egy kalap alatt úgy beszélni, mint egy csapat bűnözőről. Talán el kéne gondolkozni, hogy miért nem megy a cigánygyerek vagy más szegény gyerek iskolába, talán otthon szükség van rá, vigyáz a kisebbekre vagy netán keres a szülő helyett...

Lázár úr elhíresült mondása után, a szintén rendkívül sikeres, megreformált közmunka programon át, az esetleges közmunka táborok létrehozásának rémével fejünk felett, eljutottunk a munka törvénykönyvének botrányosan megváltoztatott módosításához, bár állítólag tervezet... de tervezetnek is lehetetlen, bármire ráhúzható gumitörvénykönyv lesz belőle. Gyöngyszem, fekete gyöngy.

Adó, kamat, pénzügyi terhek, nem beszélni kell róla, cselekedni kell, el kell kezdeni, hiszem ha látom, (egyenlőre ott tartunk, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökét a kétharmad erejével akarja padlóra küldeni a leendő kormány, ez nemzetközi szinten szintén rossz fényt vet ránk) és az egymillió munkahely közül is az elsőt szeretném látni...

Közben szépen eljutottunk - a teljesség igénye nélkül említem - az egy kulcsos adóig, a magán nyugdíjpénztári pénzek lenyúlásáig, a felesleges, veszteséget okozó MOL történetig, nem is beszélve a svájci frankos hitelesek szenvedéseiről...micsoda fantasztikus pénzügyi tranzakciók

"Túl kell lépni azon a szűk látókörű szemléleten, amely kizárólag a magánszférába tereli a családok és ezen belül a gyermekvállalás ügyét" (O.V.)... stb. Ez megint csak olyan dolog, mint a vallás, ez magánügy. Tudunk egy pár kényszerítő erejű példát "Ratkó korszak", szoc.pol.-os panelprogram, a gyerek ne állami ösztönzésre vagy korlátozásra szülessen, hanem szeretetből. A család igenis magánszféra.

Egyre kevesebb a születések száma. Éppen ott tartunk, hogy a kismamák is kirúghatók lesznek. Erőteljes ösztönzés, szép gesztus a gyermeket vállalók felé. Éppen most beszélt a híres Káli Intézet vezetője a születés "ösztönzés" azon részéről, ami rájuk vonatkozik. Figyelemre méltó volt, aki mindenáron szeretne gyermeket, ezután Ő is meggondolja.

Innentől kezdve úgy látom teljesen mindegy mikor írtam, akár most is írhatnám.

Nagyon sok rossz döntést hozott az előző kormány és hoztak rossz döntéseket a még korábbi kormányok is, de nem azt kéne nézni és boncolgatni, hogy  mi volt rossz és kit kell megbüntetni, hanem végre cselekedni kell és jól, sokak számára elfogadhatóan és megpróbálni tettekkel konkrétumokkal követni a hangzatos ígéreteket.

Hát cselekedni cselekedtek, ha saját hatalmuk bebetonozását ennek lehet nevezni. Elég sokat és használhatatlan, azaz kizárólag csak az uralkodó elit számára hasznos törvényeket hoztak.

Az ellenzék pedig már a legelső pillanatoktól csalódást okoz, hibát hibára halmoz, nem csinál szinte semmi mást csak ugyanazt, amit a másik oldal csinált ellenzékként. Bírál, elemez, de nem a cselekedeteket és a tetteket, mert azok nincsenek, csak a beszédeket és már meghozott törvényeket. Hiába.

A szakszervezetek, ha vannak is, gyengék. Az igazán  nagy esélyt elpuskázták, engedtek.

Nem azt kéne hangsúlyozni egy ellenzéki politikusnak, hogy miért rossz, amit a másik mond, hanem a valamilyen módon történő eredményes beavatkozásra kéne törekedni. Lehet, hogy a törekvés létezik, de halvány és alig lehet észre venni.

Azt szoktam mondani a gyerekeimnek, ha ugyanazt csinálod, mint az, akire panaszkodsz, akkor semmivel sem vagy különb, találj ki valamit és csináld jobban.

Ez egy csak pár kiragadott példából összehozott kis mérleg, de megdöbbentő, ha összehasonlítom az egy éve keletkezett írással az azóta történt eredményeket, akkor nem lehet a "fejlődésben" jót felfedezni. A félreértés elkerülése végett, arra gondolok, hogy olyan dolog nem történt és olyan törvény nem született, ami a kisemberek javát és könnyebbségét szolgálja.

Történt egyáltalán valami hasznos, valami jó dolog egy teljes év alatt?

C'est la vie...
2011. július 31. 19:46

Igen kedves barátaim ilyen az élet. Milyen is? Mindenféle, sokféle...

Azt hiszem mindenkinek igaza van, azoknak is, akik azt mondják, hogy néhány rosszindulatú ember miatt nem érdemes itt abbahagyni az írást, de nekem is igazam van, amikor azt mondom, senki sem köteles eltűrni a szándékos, rosszindulatú, nem a tárgyhoz szóló kötözködést. Hát majd törlök szorgalmasan.

Itthon volt három és fél napig a 18 éves fiam, aztán ment tovább nyaralni. A 18. születésnapját ünnepeltük együtt a családban.

Elnéztem a szememmel, a szívemmel, a lelkemmel a fantasztikus, jóképű, okos és tehetséges gyermekemet és rájöttem, hogy egyetlen igazán fontos dolog van a világon.

Az pedig a szeretet! Az a legfontosabb, hogy akiket szeretünk és akik szeretnek minket, azoknak jó legyen és minden rendben legyen körülöttük az életben.

Aznap, amikor a gyerek érkezését vártuk, reggel volt egy álmom. Álmomban nyitottam egy új blogot. A címére nem emlékszem, csak az oldalt olvasható mottóra:

"jól csak a szívével lát az ember"

Ezt a közismert idézetet magam is elég sokszor alkalmaztam már és másoknál is látom. Érzem és tudom, hogy mennyire fontos, hogy ezt figyelembe is vegyük az életünk folyamán.

Nincs jobb, szebb öröm az életben, mint amikor a szülő a gyermekében gyönyörködhet és nagy megelégedéssel megállapíthatja magában, hogy minden elfogultság nélkül, minden szinten csak büszke lehet rá.

Ahogy múlnak az évek felettünk mennyi mindenről kicsit másképpen gondolkozunk. Amikor született, mivel nem voltam már éppen huszonéves anyuka, azt mondtam magamnak, szerencsés és boldog leszek ha rendben, egészségben sikerül valamennyire felnevelnem. Hát, sikerült, ma betöltötte a 18. életévét és egészségesek, jókedvűek vagyunk mindketten. (most jön az a kívánság, hogy azért még megérjek egy unokát is, de menni fog) Emlékszem még olyasmire is, amikor fiatal lányként a munkahelyemen nevetgélve sugdolóztunk az öreg 40-eseken. Hát kérem ilyen az élet.

Szóval a legfontosabb, hogy szeressük azokat, akik szeretnek bennünket!

Ehhez képest valóban bagatell egy kis röpke blogos mocskolódás, agyament rosszindulat.

Befejezésül felteszem ide a fiam tegnap készült versét.



A metrón

Épp, mint minden nap, a metrón mélázok,
Hosszasan, egyedül, gondolat-esőben ázok.
Kicsit kijövök alóla inkább, és körülnézek,
Átlagos emberek, mégis mekkora különbségek

Látok családapát kinek gondja a megélhetés,
Álmából már túl rég szükséggé vált az ébredés.
És azóta a való világban kell produkálnia,
Látszik, hogy sok próbát ki kellett már állnia.

Van, ki ismerőseivel van, de csak ül némán,
Tán gondolkozik egy új, jobb életi sémán.
Nem elégszik meg azzal, ami őt körülveszi,
Pedig sokan ezért a két kezüket összeteszik

Látok olyat kinek arcára kiült agresszivitása,
S nem is oly mélyen bujkál benne beteg mása,
Akit épphogy csak a józan esze tart vissza már,
De nem sokáig bírja az a vékony kis cérnaszál.

És bár van, kinek teste roncs, de mindent érez,
Megvető szemek merednek rá, szíve vérez,
De nem tesz ellene semmit, csak csendben tűr,
S emiatt lelkében örökös állapottá vált a zűr.

Mind mások vagyunk mégis a vége ugyanaz,
A vég vagy tönkretesz, vagy épp megjutalmaz.
Mindenki Metrója elér majd a végállomáshoz
És akkor hozzákezdhetünk majd valami máshoz.



Az én büszkeségem természetes, gondoltam, most kivételesen megosztom Veletek az örömömet, csak mert én nagyon örülök!




Anyák...asszonyok
2011. június 29. 15:42

Azt szoktuk mondani, hogy a nők, az asszonyok, az anyák azok, akik bizonyos történéseket és terveket nem csak a gazdaságosság oldaláról, hanem az emberi és lelki oldaláról is képesek áttekinteni. Lelkiznek.

A nők, az asszonyok vigasztalnak, biztatnak, erősítenek egy férfit, de ugyanakkor azok is ők, akik mérsékelnek, jobb belátásra intenek valakit, ha kell.

Édesanyja, de szülőanyja mindenkinek van, ez már csak az élet rendje. A keresztény hitvallás szerinti családi kötelékben pedig felesége és gyermekei is vannak a férfiembernek, lánygyermekei is, de lehetnek húgai és nővérei.

Mire akarok kilukadni, hát arra, hogy vajon politikusaink körül nem élnek, anyák, asszonyok és lányok, akiknek több szívük van a világhoz, mint a hozzájuk tartozó férfiaknak? Nem tudnak egy kis gyengéd befolyással lenni szeretteikre, legalább elgondolkozásra késztetni férjeiket, nem is konkrétan befolyásra gondolok, csak néha egy kis lélekmelegítő, lélektisztító beszélgetésre.

Ha az én párom valami olyanért dühös, amiért felesleges vagy olyanra készül, amiről tudom, hogy helytelen, akkor bizony megvárom a megfelelő pillanatot, és szépen szelíden, csendesen elmondom neki, hogy ne csináljon semmit elhamarkodottan. Nem biztos, hogy teljesíti az elgondolásomat, de elgondolkodik.

Törvényhozó politikusaink közelében nem élnek olyan asszonyok, akik megfáradt vállukra téve kezüket, megkérdeznék biztos jó lesz ez így fiam, biztos jó lesz ez így drága kedvesem, férjem?

Sosem gondolnak Ők arra, - mert bizony léteznek ezek az asszonyok, nagymamák, anyák és felségek, akiknek fiai, férjei és unokái a kérlelhetetlen törvényeket hozzák - hogy vajon hány asszony hullat és mennyi könnyet a családjáért való aggodalom miatt, amíg ők a kiválasztottak gondtalanságát élvezik?

Megkérdezik-e egyszer is szeretteiket, a hétköznapi emberek nyelvén, hogy ugyan már kedves férjem, fiam miért jó Neked az, hogy sok sok ezer ember szenved, mert ti ott a kormányban nem tudtok emberségesebb törvényeket hozni?Belegondoltok Ti törvényhozók, hogy nem csak államadósság, meg GDP, meg közgazdaságtan, meg politika létezik, hanem itt élnek az országotokban az emberek, emberi sorsok felett döntötök?

Ez lenne az asszonyok dolga. Nem elég az, hogy néha a reprezentáció miatt megjelennek politikus férjeik oldalán, vagy tévékamerák kereszttüzében jótékonykodnak egy kicsit. Képviselhetnék egy kicsit, legalább súgva az emberségesebb politizálás álláspontját.

(Az is lehet, hogy tévedek, csak álmodozom és kormánykörökben, kormányközeli helyeken otthon sincs demokrácia?)


Nincs mit hozzátenni! Szép jövő! Magyar Taigetos...
2011. június 27. 14:03

Úgy borzasztó és igazságtalan, ahogy van!

Titkos háború a nyugdíjak ellen...

Veszélyben a meglévő nyugdíjak...

Olvassa el mindenki akit érdekel, a mai Népszva 4. oldalán!

Gyorsan eljutottunk a rendvédelmisek és a rokkantnyugdíjasok vegzálásától az általánosságig...

Mindenkiéből, aki...nyugdíjas! A többi meg nem is lesz az!



"Egyre bizonytalanabb, hogy a későbbiekben  nyugdíjba menők kapnak-e majd olyan ellátást, amelyből képesek lesznek  megélni. A kormány ugyanis elkobozta a magán nyugdíjpénztári vagyont, s  feléli azt. A szakértők szerint a már most öregkori ellátásban  részesülők is arra számíthatnak, hogy szükség esetén az állam  megnyirbálja a nyugdíjukat."



Leírhatnám a saját szavaimmal, amit a cikk ír, írhatnék hozzá felháborodott kommentárt, vagy írhatnék a témáról saját írást, de minek vagy talán később! Most túl nagy bennünk a felháborodás.

Miért is kell korlátozni a szakszervezeteket IS?  No, ugyan miért?

Vajon a Fidesz hívő nyugdíjasok elégedettek, örömmel adják, azt ami járna nekik? Őket hogyan érinti? Vagy Ők mind mártírok, önként és dalolva a haza üdvéért?

Ennyi, no comment...azaz dehogynem...