Apámról... :)

Lehet, hogy talán ez a legnehezebb. Anyáról azért volt nehéz írni, mert sokszor szerettem volna bizonyos dolgokban olyan lenni, mint Ő volt. Apámról azért nehéz írni, mert sokan azt mondják rólunk, hogy "olyanok vagyunk, mint két tojás", nem csak az arcvonásait örököltem, de főleg a természetét. Na, ezt én igazán nem tudom megítélni, csak érzem, hogy van benne valami. Furcsa lenne azt mondani, hogy most "kicsit magamról írok" a miatt a lelki - gondolati hasonlóság miatt, ami köztünk lehet, mert azért ez nem így van és nem ilyen egyszerű.

A hasonlóságot azért nem lehet mondjuk felismerni, mert mivel lánynak születtem azok az azonosságok, amikre anyám mindig csak azt mondta, "olyan vagy, mint apád" és nem dicséretnek szánta, az én életemben nem jelenhettek meg és nem bontakozhattak ki igazán, nem tudtam sosem teljes valójában megélni a hozzá hasonlító lényemet, mert nem voltam hozzá elég bátor.

Meg aztán, ami apának elképesztőn jól állt, ami a fő vonzerejét képezte, az nyilván nem egy leendő szolid nőnek és anyának megfelelő arculat - főleg anya szerint. Ezért lettem én aztán jó előre alaposan visszafogva.

Az biztos, hogy mindig különös kapcsolat volt közöttünk, olyan, amit csak érezni lehetett, nem kellett beszélni róla, nem kellett elmondani egymásnak, az csak volt.

Nem arról szól, hogy ha kellett, apa nem volt szigorú hozzám, de volt, sokszor és fájt is, főleg felnőtt koromban, de ennek sosem volt köze az összetartozáshoz.

Mindent Tőle tanultam és Tőle lestem el, amiket csak lehetett, de ezek természetesen nem hétköznapi dolgok, sőt talán le sem írható dolgok voltak.

Anya nem tanított olyan dolgokra, amiket a lányok az anyáktól tanulnak, így hát az apától tudható dolgok felé fordultam. Lehet aztán, hogy az "ellesett tudásnak" nincs semmi hétköznapi haszna.

Írtam már róla, mint tanárról és mint családfőről.

Apa utánozhatatlanul könnyed volt, laza, szellemes és nagyon kedves. (az, hogy elképesztően tájékozott és művelt volt, külön kategória, ez az írás nem arról szól)

Olyan "huncutságokat" - és ezek csak nála huncutságok - követett el, amiért nem lehetett rá haragudni, mert egyszerűen neki jól állt, tőle nem volt hiba vagy vétség, csak valami derűs lazaság, ami apró kis kuncogásokat hozott az életünkbe.

Vasárnaponként hazajött a délelőtti sétából, egy szék karfájára dobta a zakóját, kezet mosott és az újsággal a megterített asztal mellé telepedett. Sokszor hozott anyának - főleg tavasszal virágot.

- Apa, már megint nem öltöztél át! - aggodalmaskodott anya, mert tudta mi fog következni.

- Tudtam, úgy tudtam, hogy ez lesz, már megint belelóg a nyakkendőd a levesbe!

Erre apa levette a nyakkendőt, egy másik szék karfájára dobta, egy elképesztően huncut mosollyal kezet csókolt anyának és evett tovább. Ezt lehet, hogy nem érti senki, aki nem látta, de még anya sem haragudott rá.

Reggel, ha sietett, furcsa volt nála a sorrend. Először villámgyorsan mosakodott és felöltözött, aztán később csak rájött, hogy borotválkozni kell és úgy is tett, teljes díszben. Mielőtt indult nagymama fejét csóválva, nagyokat sóhajtva átnézte a fiát és letörölte egy törülközővel vagy az ing nyakán vagy a fülén maradt pici habot.

Télen, mikor naponta neki kellett felhozni a pincéből a nagy kosár fát, szintén felöltözött, reggelizett, aztán az utolsó pillanatban rájött - úristen a fa - lerohant a pincébe a fáért és mivel magas volt a zakója vállain mindig felhozott egy kis pókhálót, de nagymama résen volt.

Esőben mindig elfelejtett kint lábat törölni, szerencsére volt bent is lábtörlő, behozta a csöpögő esernyőt és a vizes táskáját letette az egyik székre. Minden egyes alkalommal megkapta a replikát, mindig megfogadta, hogy nagyon is igyekezni fog és rendes lesz legközelebb, de sosem sikerült.

Ne pirítsatok rám még magatokban sem, nem tehetek róla, apa lazaságai nagyon vonzóak voltak számomra és titokban irigykedtem, mert én nagyon jó kislány voltam.

Apát ismerte szinte az egész kerület, hiszen majdnem 40 éven át sokakat tanított, vagy a valakijüket. A tanítványai pontosan úgy imádták, mint én. Nem volt szigorú, a kedvességével vette le a lábukról a diákjait is. A lányok bálványozták, (anya szerint a nők is) húúú a ... tanár úr - áhitattal súgtak össze a háta mögött.

Mindig meg megálltunk az utcán, mert beszélgetett, türelme és különös érzéke volt az emberekhez és bizonyára hatással volt rájuk a természetes kedvessége.

A kedvessége leírhatatlan, nem olyan, amit a szó maga jelent, amit elképzelünk, ha ezt a szót kimondjuk, kedvesség. Valami egész más volt, az egyénisége, az egyedisége volt benne, a szája szélén bujkáló, mindig némi kis huncutságra kész mosoly, a hangja nevetett és simogatott. Magas volt én meg kicsi, felnőttként is kicsi, bárhol, bármikor találkoztunk, gyerekkoromban ha hazajött, felnőttként ha meglátogatott apa mindig átölelt. Jól bele lehetett bújni az ölelésébe, ami mindig hosszú, meleg ölelés volt, azonnal biztonságot adott és feltöltött.

Volt valami átütő hangulatteremtő képessége. Nálunk nem csak úgy karácsony volt, vagy húsvét, vagy akár születésnap, ááá nem, apa "megrendezte" az ünnepeket. Nagyon szerettem ezeket az ünnepeket. Szeretett meglepetést okozni és nagyon jó érzékkel mindenkinek olyan meglepetés ajándékot választott, ami meglepte és garantáltan boldoggá tette.

Apa szerette a társaságot és szeretett mulatni, erre viszonylag kevés alkalom volt, de akkor mindent beleadott. Általában a társaság középpontja volt, mesélt, nevettetett, szórakoztatott mindenkit. Ha kellett énekelt, nótázott is.

Apa utat engedett az érzelmeinek, azt tartotta, nem férfiatlan és nem a férfiasságról szól, ha egy férfi megmutatja az érzéseit.Többször láttam meghatódni és sírni is, ha úgy érezte valaminek ki kell jönnie, nem szégyellte.

Azt mondta, az érzelmeink is hozzánk tartoznak, azokkal együtt vagyunk egészek, "ha nevetni kell, nevess, ha röhögni kell, röhögj, ha sírni kell, sírj, ha zokogni kell, zokogj, ha kiabálni kell, kiabálj, ha ordítani kell ordíts, mert nem lesz könnyebb és jobb, ha mindig mindent visszatartasz".

Nagyon nagyon sok mindent lehetne még apáról írni, de egyáltalán nem véletlen, hogy nem kézzel fogható dolgokat írtam róla, hanem az érzelmeiről, a kedvességéről írtam, próbáltam írni és ezek csak töredékek.

Tíz éves lehettem, amikor egy kedves prózai szöveg kíséretében ezt az idézetet írta az akkor kislányoknak divatos emlékkönyvembe:

"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk." - mert ismerte önmagát és érezte, hogy

hasonlítunk.