Anyámról...anyasors

Ha már sorozat, akkor Neki, anyámnak is itt kell lennie. Ez a legnehezebb emlék, vagyis anyámról írni nem könnyű. Le kell küzdenem mindazt, ami lehet, hogy a valóságban nem is úgy volt, ahogy az én szívemben, az én érzésvilágomban jelentkezett.

Anyám sosem állt olyan közel hozzám, mint apám és a nagyanyám, ezt sajnos le kell szögeznem. Talán a sors különös szeszélye folytán nem engedett magához olyan közel, ahogy én szerettem volna, talán más feladata volt, más személyiséggel kellett megküzdenie, ami már nem hagyott neki erőt.

Én egy babusgatós, odabújós, dédelgetős, barátnős anyukára vágytam. Anyám ennél zárkózottabb volt, biztos édesanyakánt nagyon szeretett, de kénytelen vagyok önzően utólag kimondani, nem úgy ahogy "engem kell szeretni". Meggyőződésem, hogy mivel minden ember egyedi és megismételhetetlen, minden emberhez meg kell találni az utat, minden ember számára létezik egy mód, ahogy őt szeretni kell, amitől jól érzi magát és boldog. Mi ezt az egymáshoz vezető utat nem igazán találtuk, vagy csak pillanatokra találtuk meg egymáshoz és ez nem tőlünk, a körülményektől függött.

Volt életünknek egy közös pontja, egy helyzet, amiben mindenképpen egyeztünk, amiben jól éreztük magunkat együtt is, ez volt az én első anyaságom, ami egyben anyám első és imádott unokájának, a nagy fiamnak a gyerekkora volt. Csodálatos nagymama volt, a fiamat tudta úgy szeretni, amilyen szeretetre én vágytam. Ebben kicsit kárpótolt mindenért. Ne szaladjak előre.

Anya nagyon csinos nő volt. Különösen szép haja volt, sűrű, fekete, erős szálú, úgy fésülte, ahogy akarta, a nagy széles karimájú kalapok biztosan ültek a hajkoronáján. Egy darabig, amíg az volt a szokás és volt varrónője csináltatott ruhákban járt. Szerette a különleges fazonokat. Megtehette, mert neki nem kellett vigyáznia a súlyára és az alakjára. Fekete hajához érdekes kékes, zöldes, szürkés szeme volt, ha kék felső volt rajta, kék volt a szeme, ha zöld színt viselt magán, akkor zöld volt a szeme. Anya kisugárzásából, varázsából "sokat levont", hogy nem volt mosolygós, nem volt vidám a természete, ritkán nevetett, nem mosolygott.

Megbízhatóság és erő sugárzott belőle. Anya mindent tud, anya mindent megold, anya mindent megcsinál, ezt éreztük és így is volt. A gyerekek amúgy is azt érzik a szülő mindenható, hát anya az volt.

Anya ügyes volt, pontos, sőt szinte feszes és mindent olyan megmagyarázhatatlanul, számomra felfoghatatlanul tökéletesen tudott csinálni. Mindig sietett, de nem kapkodott, soha nem volt fejvesztett, a gyors munkában is ügyesen, tökéletesen teljesített.

Három és fél év van köztem és az öcsém között így nincs kisgyerekkori emlékem anyával, olyan, hogy csak én voltam. A kiskori fényképeimen mindig apa tart a karján, apa tól a babakocsiban, apa ölében ülök, apa játszik velem persze erre sem emlékszem, csak a képek.

Apa esti iskolán szerezte a második diplomáját. Tél volt, 5 éves lehettem. A konyhában a kályha melletti karosszékben ültünk és vártuk, hogy hazaérjen az egyetemről. Azaz anya ült a karosszékben és az öcsém ült az ölében. Ringatta és simogatta, közben énekelt. Nagyon szép hangja volt és szívesen hallgattuk, akkor nyugton maradtunk. Én anya lábánál ültem egy kis széken. Nagyon élénken él bennem az emlék, az érzés, ahogy vártam, hogy lenyúljon a kezével és engem is megsimogasson. Aztán megjött apa és minden rendbe jött, egész este a közelében sündörögtem.

Két műszakban jártunk iskolába és anya is úgy dolgozott. Ha délutánosok voltunk, nekünk 1-kor kellett indulni, Ő utánunk fél 2-kor indult. Ott volt a kettős feladat, fél 1-ig ebéd és az öcsém leckeírása. Nagy konyhánk volt, elég nagy asztallal. Anyám az asztal egyik sarkán a gyúródeszkával, vele szemben az öcsém a füzetekkel. Az öcsém képtelen volt elkezdeni a leckét, játszott, mértani pontossággal elrendezte, de többször, a füzeteket, a tolltartót, a ceruzát, a tollat, a radírt, ha elmozdultak igazított rajtuk. Anya a másik oldalon gyúrt, gyúrt, összeszorította a száját, nem szólt, türelmes volt. Aztán végre elkezdődött. Az öcsém olvasta a kérdést és várt, várt, mert tudta, anya úgyis megmondja. Anya félig nyitott szájjal, segíteni igyekező arckifejezéssel, némán formálta a megoldás szavait, majdnem kimondta, majd végül csak kimondta, hozzá téve,- Tudod te is fiam, az isten áldjon már meg. Közben mintha nem csak két keze lett volna, nyújtott, vágott, lisztezett, feltette a vizet, készítette a szűrőt és mintha ezer szeme is lett volna, figyelte a vizet, az órát a falon, az öcsém füzetét, mélázó tekintetét és szinte lehetett látni a fejében cikkázó gondolatokat. Leckét befejezni, berámolni az öcsém táskáját, tálalni, evés közben uzsonnát csomagolni, felöltöztetni és időben indítani a gyereket. Ez így ment minden nap.

Anya szeretete apa felé éppen olyan rejtélyes és zárkózott volt, mint felém. Nagyon szerette az biztos, de apát sem tudta "jól szeretni". Nem volt képes elviselni és viszonozni a játékosságát, könnyedségét, nem tudott vele tartani, nem tudta magát elengedni. Emlékszem az apró kis ütközésekre. Anya vasalt, szombat délután, apa ott üldögélt a közelében, újságot olvasott. Aztán hirtelen felpattant, kihúzta a vasaló zsinórt a konnektorból, odalépett anyához, kivette a kezéből a vasalót, átölelte és nevetve kérte - Hagyd ezt a fenébe, megcsinálod később vagy befejezi a mama, na, gyere már, öltözz gyorsan, olyan szép idő van, menjünk el a szigetre vagy a várba sétálni! Anya megrökönyödve nézett apára, szinte megállt benne az ütő (ahogy mondani szoktuk) kibontakozott a karjából, nem szólt semmit, visszadugta a zsinórt és vasalt tovább. Apa visszaült a székre az újságjához, csalódás volt az arcán (jól ismerem azt az érzést) és egész délután nem szóltak egymáshoz.

Amikor kamaszkorú lettem folyton az öltözködéssel és a hajviselettel volt a gond. A barátnőim mind modernül öltözködtek, mini szoknyát hordtak, anya nem engedte. A barátnőmmel felvarrtuk a szoknyámat, anya leengedte és ez ment folyamatosan, beszélni nem lehetett róla, csak anya mondta a magáét, nem illik, különben is vastag a combod, nem áll jól a hosszú haj, kerek az arcod. Mindenki hosszú hajat vagy Kleopátra frizurát hordott, az én hajamat anya rövidre vágatta, hiába szerettem volna növeszteni.

Sajnos előfordult, hogy miattam apa és anya kicsit összeszólalkoztak, mert apa engedékenyebb lett volna.

Egyszer szombat délután szintén a konyhában üldögéltünk. Anya manikűrözött és beszélgettek. Én is ott ültem az asztalnál és anya mályva színű, nagyon szép körömlakkját nézegettem. 16 éves voltam. Kipróbáltam egy körmömön a lakkot. Anya odadobott egy lemosóval átitatott vattadarabot - Azonnal mosd le! Apa rám nézett, a tenyerébe vette a kezemet, eltartotta kicsit magától és így szólt anyához - Ugyan már, kedvesem - pont ilyen szép kezekre találták ki a körömlakkot, majd lemossa hétfőn mielőtt iskolába megy! Anya először nem szólt, csak odatólta a lakkot, majd jóval később ennyit mondott - tényleg jól néz ki rajtad.

Anya nagyon jól főzött, szerette is apám a jó kajákat, nem lehetett nálunk spórolósan főzni. Nagyon szerettem volna, ha nem csak csendben figyelhetem, de megtanít főzni. Sosem tanított, azt mondta ügyetlen vagyok, pedig meg sem próbálta - Ne lábatlankodj itt, menj apáddal könyvezni - ezt mondta többnyire. Nagyon szépen hímzett, azt mondta ne gyötörjem magam, vaksi vagyok és nincs kézügyességem. Nem gyakorolta velem a németet, mert azt tartotta, rossz a kiejtésem pedig csak másképp tanultam, mint Ő, azaz osztrák születésű és kiejtésű nagyanyámmal gyakoroltam.

Anyám ilyen volt, így szerettem így fogadtam el. Persze a szívem mélyén egész életemben arra törekedtem, hogy elfogadtassam magam vele, valamibe kivívjam az elégedettségét, kiérdemeljem a dicséretét, szerettem volna olyan tökéletes lenni, mint Ő. Ha valahol anyukákról beszéltek, mint általában a gyerekek dicsekedtem vele, az én anyukám így, az én anyukám úgy...

Egyszer csak, mikor már nem is vártam, eljött a nagy pillanat. Amikor a nagyobb fiam született fél évig még a szüleimnél laktunk, a nagyi egykori szobájában. Egyszer szoptatás után üldögéltünk anyámmal a szobában és beszélgettünk. Akkor hallottam életem legnagyobb dicséretét. Anyám becézve használta a nevemet, így kezdte - "Tudod, Gertikém sosem fogom elfelejteni, amikor meglátogattunk a kórházban és a látogatás idejére először voltak kint a babák. Beléptünk a kórterembe, ott ültél az ágyon, a karodban tartottad a kisfiadat és nézted, amikor megláttál minket, felnéztél, de még nem változott meg a tekinteted és akkor megláttam a szemedben az anyát. Akkor azt éreztem, hogy egyformák vagyunk, anya lett a lányom is"

Akkor megfogadtam, hogy egész életemben a gyerekeimnek, de mindenkinek, akit szeretek, nagyon is ki fogom mutatni az érzéseimet. A mai napig is megölelgetem, amikor csak tehetem a 32 évest és főleg a 17 éves fiamat, és nagyon sokszor a férjemet.

Ezeket a szavakat sosem tudtam elfelejteni, később aztán visszaidézve sokszor nem tudtam eldönteni, hogy, nekem szóltak-e, személy szerint, vagy nekem, az anyának, vagy az unokának.

Anya csodálatos nagymama volt. Mindent megtett az unokájának, mindenre hajlandó volt az unokája kedvéért. Ez nem is volt olyan könnyű, mert meg kellet küzdenie egy komoly ellenállással, de képes volt rá. Akkor 22 éves öcsém olyan féltékeny volt a kis jövevényre, mintha csak egy kistestvére született volna és még maga is gyermek lenne. A kicsinek a hangja, a sírása, a mozdulatai, a puszta léte szemmel láthatóan zavarta. Később pedig az összes kényeztetés is, hogy anyám játszott az unokájával, énekelt neki, rajzolt neki, finomságot főzött neki, bármit kért azt teljesítette.

Anyám is megváltozott a kisfiam "megtanította" mosolyogni, nevetni. Ketten úgy tudtak együtt nevetni, hogy mindig komoly anyám a hasát fogta a nevetéstől, potyogtak a könnyei és nem tudott megszólalni. Akkoriban rengeteget dolgoztam, sokat túlóráztam, de nem volt gond, mert anyám elhozta időben az óvodából, tudtam, hogy nagyon jó kezekben van, élvezi a kertet stb. Munka után mentem érte és úgy mentünk haza. Általában hatra haza is értünk a saját otthonomba és akkor aztán vacsoráig ketten játszottunk tovább.

Anyámnak apám halála után az idősebb évei már nagyon nehezek voltak. Mindig szerettem volna rajta segíteni, de nem lehetett, nem akarta. Teljesen vele együtt élő, nehéz, agresszív természetű öcsém befolyása alá került.

Egyszer megkérdeztem Tőle még, hogy miért volt az egész életünkben, hogy mindig az öcsémet pártolta, neki akart segíteni, miért lett egyedül csak az övé a telek, a hétvégi ház, az összes ingóságok? Érdekes dolgot válaszolt anya. "Azért, mert egy anyának kötelessége a gyengébbet támogatni, Te mindig erős voltál, jó állásod van, lakásod van, gyerekeid vannak. Neked nincs szükséged támogatásra!" Talán előbb kellett volna megkérdeznem? Akkor sem esett volna jól, csak legalább tudtam volna, hogy látja a világot.

Aztán már nem létezett számára semmi más, csak az öcsém körül forgott a világ, az Ő beszűkült világa. Annyira, hogy ha valamiért két nap egymás után meglátogattam, nem emlékezett rám, hogy előző nap is ott voltam, pedig tiszta volt teljesen. Gyönyörűen hímezett és kedvtelésből még tökéletesítve korábbi tudását, franciául tanult, franciául olvasott.

Anyasors. Sosem fogom még csak sejteni sem, hogy boldog volt-e? Mert-e az életéből csak egyetlen percet is magára, magának áldozni. Talán akkor boldog volt, akkor boldognak láttam, amikor a gyerekemmel együtt nevettek. Ez a folytonosság, ez közöttünk a kapocs.