Magyar táj, magyar ecsettel...

A Dunáról és a Tiszáról...

Tudjuk, hogy hazánk természetes vizekben gazdag, köszönhetően a bővízű kék Dunának, a szőke Tiszának és mellékfolyóiknak. Folyóinkról és a mesés vízi világokról egyszerre írni szinte lehetetlen, így maradok csak a két legnagyobb folyónknál, a Dunánál és a Tiszánál.

Érdekes történeteket olvastam a két folyóról, olyan mintha örökké csak „vetélkedtek” volna. A Dunát már a XVIII. században is bennünket a nyugati világgal összekötő vízi útnak tartották. Hazánkban a nagy folyó mellé, a vízi út mellé épültek a várak, a települések.

Más szemszögből nézve pedig a Duna egy képzeletbeli választó vonal volt az ország fejlettebb, sűrűn lakottabb nyugati fele és kelet, a nagy pusztaság, az Alföld között. Az Alföld folyója volt a rakoncátlan és szeszélyesen kanyargó, még sokkal vadregényesebb Tisza.

Számomra meglepő módon, a manapság megszokott kék Duna, szőke Tisza szókapcsolatok helyett a XVIII. században még a Duna volt a szőke Duna. A szőke szó, nem annyira jelző volt, hanem azt jelentette tiszta. A későbbi elnevezés a híres Strauss keringőben a Kék Duna keringőben megjelenő romantikus hangzású „kék Duna” kifejezés egy pontatlan fordítás eredménye, de máig megmaradt. Ezt csak az érdekesség kedvéért említem.

„Egy Tamaskó István nevű líceumi tanár ugyanis – akit nem jegyeznek az írói életrajzgyűjtemények – az 1870-es években arra vállalkozott, hogy Pozsonyban latinra fordítsa Berzsenyi verseit. Berzsenyi gutaütést kapott volna, ha látja, hogy Tamaskó tanár úr mit művelt: a Magyarország-óda szőkéjét bizony kéknek, égszínűnek fordította: „Danubius caerulus” – Kék Duna! Íme:

Itt, hol szőke vizét a’ Duna rengeti,

Per quas Danubius caerulus aestuat, „

A városok között mintegy méltósággal

Szőke Duna vize foly csendes habzással,
Ágokra nincs osztva, van itt egy folyással,
Füleket nem sértő szép lassú zúgással. […]

Duna! ó, te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany törvényidnek drága minden latja

(Gvadányi József:Egy falusi nótáriusnak budai utazása, 1788)

Nemde mióta Mohács szomorú környékire mentél,

Hallgatsz, s elnémult veled együtt nemzeti múzsád? […]
Jársz, tudom, ott; s népünk vesztét panaszolva kesergvén,
A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja.

(Batsányi J.: Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz, 1792)

Vajda János

De mitől piroslik szőke Duna habja,

Hiszen oly fehérek, akik úsznak rajta.
Mi növeszt virágot szőke Duna partján?
Özvegyen az asszony, a szerető árván.

(Béla királyfi, II, 1854)

A nyelvújítás idején a nyelvészkedő írók, költők, élükön ismert nyelvújítókkal, Szemerével és Kazinczyval nyelvújítási problémaként foglalkoztak a „dunaiság” és a „tiszaiság” problémakörével. Kazinczyék a tiszai nyelvjárást pártolták.

A Duna környékén élő emberek nyelvjárása, nyelvhasználata pergő, gyors beszédet jelentett, a Tisza környékén élők nyújtották a szavakat, lassabban beszéltek. Komoly vita volt belőle, hogy melyik a „hivatalos”, melyik szolgálja jobban majd a nyelv fejlődését.

Berzsenyi így írt az ügyben a nyelvújítóknak.

„ – Én úgy gondolnám, hogy aki a magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat pedig a Tiszára függessze, és nem a nagy Dunát, de még a kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindeniktől tanuljon, és mindeniket úgy nézze, mint az egésznek elszórt tagjait, egyéberánt igen egyoldali lészen ismerete. Aki pedig azt nemcsak ismérni, hanem mívelni is akarja, az ezen elszórt tagokat még inkább felkeresse, öszveszedje és elrendelje.

A számunkra már kissé nehézkes nyelvezetű, patetikus hangulatú költeményében Berzsenyi Dániel, a niklai remete, a vidéki ember ámulatával, rácsodálkozással és tisztelettel írt a Dunáról és a köré épült fővárosról.

Midőn Budának roppant bércfokáról

Szédűlve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Mellyen zsibongva egy világ tolong;
Midőn körűltem minden él s örűl,
S ujabb meg újabb érzelemre gyujt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicső ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt előttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kivánhat-é még többeket szemem?

Petőfitől is, aki köztudottan az Alföld és Tisza szerelmese egy kedves verset találtam a Dunáról. Inkább mondható szerelmes versnek, de mégis csodálkoztam, hogy Petőfi a Dunát említi.

Petőfi Sándor:

A Dunán

Folyam, kebled hányszor repeszti meg

Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszú és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.

S az emberszív ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

Nézzük Adyt, akiről tudjuk, hogy sokszor nem közvetlenül a természet szépségeit örökíti meg, hanem verseiben a természetet a mondanivalója szolgálatába állítja. Mégis találtam egy fantasztikus verset Tőle a Dunáról, egy Adytól egészen szokatlan hangulatú verset.

Ady Endre:

A Duna vallomása

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,

Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat.

De akkor pletyka-kedve támadt.
Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,

Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.
Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.

(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.

Gyónjál nekem, vén falurossza.«
»Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?«
S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámháritó.

Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.

Szőnyi kistván: Zebegényi Dunakanyar

Szőnyi István köztudottan a Dunakanyar festője. Varázslatos színvilágú és szépségű képeit érdemes megnézni a zebegényi Szőnyi István emlékmúzeumban.

Nem szeretnék túl hosszú lenni, de nem hagyhatom ki J.A. A Dunánál című versét. A költő a rakodópart alsó kövén ülve a folyó lágy hullámain végig futtatja képzeletünket szinte az egész történelmen és végére érezzük, hogy az örökös harcot, amit őseink vívtak, békévé oldják a Duna hullámai és az emlékezés.

József Attila:

A Dunánál (részletek)

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
_________________________________

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Kit is hívhatnék segítségül, hogy a Tiszáról meséljen? Természetesen Petőfit. Ízesen, szeretettel és olyan természetességgel írja le a tájat, hogy magunk előtt láthatunk képzeletünk segítségével azonnal mindent. Szinte látjuk a sárga fövenyszőnyeget, a mogyoró és rekettye bokrokat a folyó partján, a szomszéd kis falucska tornyát, korsajával a pór menyecskét, halljuk a szúnyog dongását, a távoli malom zúgását… Petőfi és a dicső természet…gyönyörű…

Petőfi Sándor - A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.


Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február.)

Tornyai János: Árvíz

Nem hagyhatom ki Juhász Gyulát aki szintén a Tisza és Szeged szerelmese volt. Lágyan, szinte muzsikáló, fülbe duruzsoló kedvességgel ír a Tiszáról. Egészen más hangulatú verseket, mint Petőfi, de varázslatosakat.

Juhász Gyula

A Tisza

A vándor

Ki vagy, te szeszélyes
Te szőke víz,
Te lusta, te széles,
Nyugalmas, édes,
Kinek kurta útja
Csak a magyar puszta
Földjére visz?
Ki vagy , te csapongó,
Te büszke víz,
Te szilaj, te rontó,
Te gátakat bontó,
Kinek törtetése
A Duna ölébe
Sietve visz?

A Tisza
Én vagyok a magyarság
Csöndes, nemes folyója,
Kevély, heves folyója,
Anyám csupán ez ország
És ringatóm e róna.

A vándor
Honnan jössz oly sietve,
Oly tündökölve, vígan,
Hogy az ég is nevetve
És száz színű selyembe
Fürdik meg habjaidban?

Arató lányok
Vígan cseng a nótánk
A nyári mezőben,
Áldott a mi rónánk,
Terem áldást bőven,
Mert a Tisza árja
Áldva borul rája!

Tiszai hajósok
Ha tavaszi szelek járnak,
Megy a hajó lefele,
Szárnya támad a nótának,
Víg a hajós élete,
Messze megyünk, de megtérünk,
Itt születtünk, itt a révünk.

Aratók és hajósok
Áldott a Tisza tája,
Magyarország Kánaánja!

A vándor
Szeged táján
Oly lassú vagy s iszapos,
Majd virágos,
Majd borongós, bánatos.
És a magyar Délt,
Hogyha eléred,
Nem fáj-e néked,
Hogy az enyészet
Utadat állja,
Meghal a kedved Tiszavirága?
A magyar Délen
Betöltve szépen
A hivatásod,
Lassul futásod,
Merengve nézed
A dús vidéket
S némán pihensz el.
Vár a Duna habja,
Ölelő karja,
Örök, hatalmas,
Mély szerelemmel!

A Tisza
Szeged táján
Emlék ébred és remény,
Szeged táján
Valamikor tavasz táján
Szerelemből öltem én.
Délibábos
Dicső várost
Karjaimba temettem,
Hogy ragyogva
Fénix módra
Még dicsőbben szeressem!
Én a szegény magyarság
Igaz, magyar folyója,
Nem vágyom tengerekre,
Elég nekem a róna!

Egy kis elfogultság a végére, a Tiszáról - Petőfi után - nekem a legkedvesebb. (lágyan muzsikál)

Juhász Gyula:

Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

1910

Mészöly Géza: Tiszai komp

/Hollósy Gerti/

Az írás az Ellenszék című internetes újságban jelent meg.